Ma egy nem eléggé széles körben ismert hazánkfiáról lesz szó, aki egy olyan korszakban (1958-1990 között) utazta be (szó szerint) az egész világot, amikor ez általában hatóságilag volt akadályozva. 14 nagy utazása során 983.051 km-t tett meg, ebből 22.549 km-t gyalog(!), 507.781-et busszal, vonattal, autóval, 359.160-at repülővel, 93.561-et hajóval vagy csónakkal. Tapasztalatairól alapos, igényes, szórakoztató formában számolt be mára már némileg feledésbe merült könyveiben. Balázs Dénes, a világutazó geográfus sokunk gyermek- és ifjúkori álmát valósította meg.
A 14 nagy utazás útvonala - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Elsőként egy személyes élményemet kell, hogy megosszam. 10-11 éves korom körül lelkesen olvasgattam az otthon meglévő Panoráma útikönyvsorozat köteteit. Ezeket a 70-es, 80-as években abban a tudatban szerkesztették, hogy olvasóik zöme soha az életben nem jut el az adott országba, így a fő célcsoport a karosszékben utazók népes társasága volt. Emiatt a kötetek általában igen vastagok voltak, és mai szemmel iszonyatos mennyiségű információt tartalmaztak.(Jó, hát net még nem volt akkoriban...) Közülük is a legvaskosabbat, az 1980-as Ausztrália, Új-Zéland és Óceánia című kötetet lapozgattam szívesen. A könyv igen jó, gyakorlatilag minden korosztály számára érthető stílusban íródott, szinte magam előtt láttam a vörös kontinens különböző tájait és a csendes-óceáni szigetvilágot. Magával ragadott a földrajz. Pár évvel később a könyvtárban kezembe került egy (számomra) ismeretlen szerző Amazóniáról írt könyve, amely egy kalandos, de nagyon alapos és magával ragadó útleírásnak bizonyult. A stílusa valahonnan ismerős volt, és megkerestem a könyvespolcon az Ausztrália útikönyvet, így jött a felismerés: mindkettő szerzője Balázs Dénes volt. Innen nem volt megállás, egyre több könyvét olvastam el, majd végül különböző földrajzversenyeken kötöttem ki. Majd az egyetemen.
De nézzük, ki is volt ez a személyes sorsomat is meghatározó világutazó. Balázs Dénes 1924-ben született Debrecenben székelyföldi apa és felvidéki anya gyermekeként. A család két éves korában Mezőhegyesre költözött, és csak 1940-ben, édesapja betegsége miatt költöztek vissza Debrecenbe, ahol a gimnáziumi évei alatt megfogadta, hogy felnőttként bejárja majd a világot. (Önéletrajzában megjegyzi, hogy első, "földkerülő" 40.000 km-ét a Mezőhegyes-Makó viszonylatú személyvonatokon tette meg iskolába menet vagy jövet.) Balázst nem igazán nyűgözte le az Alföld "tengersík vidéke", inkább valami "fenyvesekkel vadregényes tájra" vágyott, így a gimnázium utolsó két évét követő nyári szünetekben az országot felfedezendő egy-egy masszívabb (2000-3000 km-es) biciklitúrára indult. Mivel Magyarország pont ekkoriban némileg nagyobb volt a mainál, a belföldi túrák keretében a Csíki-medencébe is eljutott, felkeresve apai nagyszüleit. Persze hamarosan már kevésbé látta pozitívnak az országgyarapodás következményeit: 1944-ben behívták katonának, és bár a frontszolgálatot elkerülte, a szovjet hadifogságot nem. Első külföldi útja így minden volt csak önkéntes és élvezetes nem: három és fél évet töltött az azerbajdzsáni sivatagban, Szumgait kopár iparvárosának lágerében.
Balázs Dénes országjáró biciklitúráján a polgári Tisza-hídon (1942) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Hazatértét követően a tervezett egyetemi tanulmányokról nem lehetett szó, irodai majd hivatali pályafutásra kényszerült, de az Élelmiszeripari Minisztérium munkatársaként lehetősége nyílt a hivatal túrakörében való részvételére, ahol nagyon hamar egy ütőképes barlangászcsapatot szervezett. A kis csapat testvérével és helyi segéderőkkel (bányászok, lelkes tanácselnök) kiegészülve hamarosan (1954-ben) fel is fedezte az Égerszög határában nyíló Szabadság-barlangot, ami az önkéntes társaság egyéb felfedezéseivel együtt az Aggteleki-karszt barlangrendszerének egyik legnagyobb méretű egyéni feltáró munkájának bizonyult.
A fiatal barlangkutató (50-es évek) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
A komoly barlangkutatási tapasztalatok birtokában Balázs nagyobb léptékben kezdett gondolkodni: arra jutott, hogy Földünk karsztos területeinek jelentős része még ismeretlen, illetve a különböző éghajlaton végbemenő karsztos folyamatok eltérő sajátosságai sem ismertek. A hosszabb külföldi utazáshoz ekkoriban többnyire igen jó indoklás (kutatóintézeti háttér vagy esetleg párttagkönyv) kellett, ami a reménybeli utazónak nem állt rendelkezésére. Ugyanis Balázs nem az általa bürokratikusnak tartott kutatóintézetek megbízásából, nem ösztöndíjak révén utazott, hanem magánúton, saját pénzből és saját szervezésben, ami a "szocialista blokkon" belül ritkább volt mint a parádéra felkészített Tigris tank. Persze joggal bízhatott benne, hogy jóhírű és elkötelezett barlangászként kapott hivatalos támogatólevelei számos ajtót megnyitnak előtte, de egy-egy útjának bürokratikus előkészületei általában hónapokat vettek igénybe.
Így amikor 1958 végén elindult első nagy útjára, Kínába, a pekingi magyar nagykövet (az épp Pekingben "pihentetett" Nógrádi Sándor...) azzal fogadta, hogy 1945 óta ő az első magyar aki magánúton látogatja meg Kínát, erre pedig a hatóságoknak nincs bejáratott procedúrájuk, ami még okozhat gondokat. Kezdő világutazónknak ez nem okozott túl nagy problémát, rutinszerűen rázta le kísérőit, akik mélységesen megdöbbentek azon, hogy a "nagyorrú szovjet elvtárs" (a kínaiak többsége akkoriban az európaiakat mind szovjetnek gondolta) simán felszáll a vidéki buszra. Útja során sikerült eljutnia a délkeleti karsztvidékekre is, ahol 31 évvel később megismételt látogatása során már a helyi karsztkutatás úttörőjeként, díszvendégként fogadták.
Az első út célja: a Dél-kínai karsztvidék - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
A kínai út és az azon elért kutatási eredményei nyomán már megfelelőnek látta az alkalmat a geográfus diploma megszerzésére, amit esti tagozaton 1962-ban abszolvált. Közben sor került egy közel-keleti kutatóútra is, de az első, nem szocialista országba irányuló "interkontinentális" útra ezt követően, 1964-ben került sor: a célpont a geográfusnak sok szempontból csemegének számító Indonéz-szigetvilág volt. Innentől nem volt megállás: 1967-ben egy lengyel kamionos expedícióval szelte át a Szaharát, hogy utána útitársával bejárja Egyenlítői-Afrikát. Ezután egy Alaszkától Tűzföldig tartó kutatóút, majd egy Japánt, a Fülöp-szigeteket, Ausztráliát és Óceániát felfűző út következett. Némi (2 éves) megtorpanást követően Dél-Ázsia és Dél-Afrika, majd egy világkörüli út következett, hogy felfűzhesse a még kimaradt területeket. Egyéb utazások mellett 60 évesen még egy földkörüli utat bevállalt az idős kutató, hogy tervezett tanulmányköteteinek megírásához még teljesebb ismeretanyaggal rendelkezzen.
A Kheopsz piramis tetején (1962) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Ugyanis útjainak mozgatórugója a világ megismerésének szenvedélye mellett a kutatómunka és az ismeretterjesztés volt: a különböző éghajlatokon végbemenő karsztos folyamatok megértéséhez minél több helyről kellett mintát venni, illetve Balázs tervei között szerepelt a nagy "karsztmonográfia" mellett a megismert különleges tájakról (esőerdők, sivatagok, sarkvidékek) szóló igényes ismeretterjesztő könyvek megjelentetése is.
Céljai megvalósításáért nagy erőfesztéseket tett és nagy áldozatokat hozott, nem ritkán komoly veszélynek kitéve magát. Az indonéz út során már odaúton olyan kerülőre kényszerültek az akkor már nem "baráti" kínai hatóságok miatt, hogy már Indonéziába érve elfogyott a visszaútra tartogatott pénzük. Hogy ottlétük se legyen olyan egyszerű, Balázs és társa után Jáva szigetén partizánvadászokat küldtek, mert a helyi hatóságok nem tudták elképzelni, mit keresnek az úttalan hegyvidéken hátizsákos európaiak. (A katonák a magyar útlevél és a hivatalos ajánlólevelek láttán megenyhültek, de ha a találkozásra az egy évvel később bekövetkezett politikai fordulatot követően került volna sor, könnyen tragikus vége lehett volna.) Utazásai jelentős részét társak nélkül vitte véghez, így még több potenciálisan veszélyes "kalandban" volt része: Manilában emberrablók fogságába esett, Gabonban kémnek nézték és letartóztatták.
Az utána küldött indonéz partizánvadászokkal - egy évvel később ennek más vége lett volna... (1964) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
De hogy volt minderre lehetősége és főként pénze Balázs Dénesnek, amikor a 60-as, 70-es években magyar magánember csak 3 évente utazhatott nyugatra és akkor is legfeljebb 70, majd 119 dollárral a zsebében? (A leghosszabb, 70-es évekbeli útjainak költségvetése 100-120.000 Ft-ra rúgott - a havi átlagfizetés ekkoriban 3-4.000 Ft volt.)
A lengyel-magyar Szahara expedíció és kamionja (1967) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Egyrészt a Tudományos Akadémia ajánlólevelével megszerzett pénzügyminisztériumi hozzájárulás megengedte, hogy kutatóutakra több valutát tudjon beváltani, másrészt a repülő és hajójegyeket (vagy utazási csekkeket) az IBUSZ közvetítésével forintért is be lehetett szerezni, így erre nem kellett a szűkös valutatartalékot pazarolni.
Ezen felül Balázs útjait megelőzően széleskörűen levelezett a célpontok tudományos kutatóival, egyetemi oktatóival, akik sok esetben ingyen biztosították számos úticél, látványosság felkeresését, az akadémiai ajánlólevelek pedig főként a harmadik világ országaiban nyitottak meg előtte sok kaput. A Magyarok Világszövetsége révén számos külföldre szakadt magyarral levelezett, akik általában szállással, étellel és jótanácsokkal segítették, cserébe az otthonról hozott hírekért. Így lett magyar szállásadója a gaboni őserdő mélyén, a manilai kolostorban, Új-Guinea hegyei között és egy belemi luxusszállóban. Ha az adott helyen épp nem volt magyar levelezőpartner, akkor sem jött zavarba: az érkezését követően a helyi telefonkönyvben az "sz" betűhöz lapozott: az "sz"-szel kezdődő név magyar vagy lengyel tulajt jelentett, és csaknem 100%-os biztonsággal szállást vagy segítséget.
Balázs Dénes afrikai útját követően (1968) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Természetesen szükség esetén nem habozott a szabadban vadkempingezni sem, illetve jellemzően az étellel és az itallal is spórolt az otthon felszedett kilók terhére. Ennek 1975-ös indiai útján igen kellemetlen következményei lettek: a túl kevés folyadékbevitel miatt az 51 éves férfi vesekövet kapott, így nagy fájdalmak közepette volt kénytelen megszakítani a Dél-Afrika felé folytatni tervezett útját. Hogy mennyire kemény utazó volt, az is bizonyítja, hogy állapota stabilizálódását követően a kővel vágott neki a szintén nem épp folyadékgazdag környezettel kecsegtető Dél-Afrikának, hogy aztán a Kalahári-sivatagban egy teherautó forró platóján megtett 500 km-es zötykölődést követően jópár sör elfogyasztása után a homokba vizelje a kínzó követ...
Balra a Wodeco V. fúróhajó, jobbra Balázs Dénes munkában a fedélzeten (1968) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
A bemutatott nagyarányú spórolás mellett is nagy mennyiségű pénzre volt szüksége, aminek előkerítése egyes esetekben nem kevésbé volt trükkös. Egyrészt könyvei honoráriumát is fel tudta használni a fedezet előteremtésére, másrészt külföldi tartózkodása során az elismert barlangkutató számos előadást tartott, amivel jócskán megnövelte valutatartalékait. Persze számos helyen erre nem volt lehetőség, ha elfogyott a pénz, akkor rögtönözni kellet. A legdurvább eset Kamerunban történt: a pénzszűkébe kerülő Balázs Dénes és útitársa egy amerikai olajcég olajfúró tornyára szegődtek el pár hétre. Persze ez a magyar hatóságok engedélye nélkül szigorúan tilos lett volna, ha kitudódik, Balázs valószínűleg nem kapott volna többé nyugatra útlevelet. Az eset még egy dologra rávilágít: Balázs írásaiban a kor viszonyait figyelembe véve meglepően bátran fogalmazott - az olajfúró tornyos epizódot geológiai érdekessége miatt nem akarta kihagyni az útról írt könyvéből (pedig megtehette volna), így úgy módosította, hogy egy félreértést követően ott "vendégeskedtek". Persze ha a magyar hatóságok utánajártak volna a némileg gyanús sztorinak, abból nagy baj lett volna...
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem maradt nyugaton valamelyik útja végeztével? Elismert, több nyelven beszélő tudós volt, aki külföldön is jól boldogulhatott volna, míg itthoni "szabadúszó" geográfus státusza sok szempontból sem volt a legideálisabb megoldás. (Az Élelmiszeripari Minisztériumtól a tervezett indonéz út hossza miatt kitört csetepatét követően, 1964-ben elbúcsúzott, egyéb állást pedig a 70-es évek elejétől már nem vállalt.) Az útjai megszervezéséhez sem feltétlenül egy doboz nyugtatóval vágott volna neki, ha nyugaton él. Ugyanakkor Magyarországhoz kötötte családja, barátai, szerette az országot, és alapvetően a hazai tudományt és ismeretterjesztést szerette volna szolgálni, még ha ezzel nagyobb terhet is vett a vállára.
Új-Guineában (1972) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Könyveit időrendben lapozgatva komoly fejlődést tapasztalhatunk - persze nehéz eldönteni, hogy ez milyen mértékben köszönhető a "Világjárók" sorozat igényesebbé válásának (pl. jobb minőségű képek, ábrák, nagyobb terjedelem), vagy a szerzői stílus csiszolódásának. Első könyve, a "Hajóstoppal Indonéziában" még viszonylag vékony mű, de az útikalandok jó stílusú elbeszélése mellett már ebben is igen jó színvonalú földrajzi leírásokkal találkozhatunk. Későbbi könyvei esetében ez a kedvező arány megmaradt, ugyanakkor a könyvek elég vastagra híztak, komoly kép és ábraanyagot is tartalmazva. Személyes véleményem szerint klasszikus útleírásainak csúcsa a 70-as évek végi dél-afrikai útjának összefoglalója, a "Zambézitől délre". Kevés szerzőnek sikerült ennyire emberi módon, a mindennapok gondjainak ábrázolása révén megfogni az apartheid rendszer abszurditását és romboló hatását. Mindezt úgy, hogy a "fehérek" (korántsem egységes) véleményét is pillanatképszerűen ismerteti. Emellett persze a természeti környezet bemutatása is nagyon érzékletes és alapos.
Talán az egyik legjobban sikerült könyve a huszonhétből
Könyveire jellemző, hogy nem tartalmazzák, az akkoriban melegen ajánlott "vörös farkat", vagyis a leírtakat értelmező, szocialista ideológiában elhelyező részt. Igaz a Világjárók és a Panoráma sorozataiban talán ez kevésbé volt elvárt, bátrabb szerzők több esetben is mellőzték ezeket különösebb következmények nélkül. Persze az is közrejátszhatott, hogy Balázs Dénes jó szemű, szociális problémákra érzékeny szerző volt, aki a "kapitalista világ" előnyei mellett egyes visszásságait is becsületesen bemutatta. Ami még a korban meglehetősen egyedülállóvá tette írásait, az a világba szétszóródott magyarság bemutatása volt. Vendéglátói életrajzát ugyanis szinte minden esetben felvázolta egy-két mondatban, még akkor is, ha nem épp rendszerkompatibilis figurákról volt szó: volt idegenlégiósról, vagy a Fülöp-szigetekre vetődő szerzetesről. Ennek köszönhetően meglehetősen széles körben vált ismertté, hogy magyarok gyakorlatilag mindenhol vannak, és általában viszonylag megbecsült tagjai a helyi közösségeknek.
Az idős utazó a Húsvét-szigeten (1985) - Forrás: Balázs Dénes: Életem-utazásaim
Emellett útjain korábbi magyar utazók nyomaira is "vadászott" (pl. Kőrösi Csoma Sándor, Benyovszky Móricz), sőt egyes, a hazai közvélemény számára ismeretlen úttörőkre is sikerült felhívnia a figyelmet (pl. az Új-Guineában mártírhalált halt Molnár Máriára). Ez a kutatómunka egy újabb gondolatot érlelt meg benne: mi lenne, ha a magyar földrajzi felfedezőket és az általuk gyűjtött tudásanyagot egy múzeum mutatná be? A hatóságok ellenállását azonban sokáig nem tudta megtörni, az érintett kutatóintézetek sem támogatták túlzottan, így végül érdligeti házának bővítéseként próbálta létrehozni az intézményt, míg végül az új érdi tanácselnök segítségével az érdi Wimpffen-kúriában 1983-ban megalakulhatott Magyar Földrajzi Múzeum.
Szobra a Magyar Földrajzi Múzeumban (forrás)
A már 60 év felett járó kutató nem lankadó utazási kedve mellett nekilátott nagy szintetizáló műveinek, melyek közül 1982-ben a "Sivatagok világa", 1990-ben pedig "Az őserdők világa" jelenhetett meg. A szépen illusztrált ismeretterjesztő könyvek további tervezett kötetei a magyar könyvkiadás 1990 utáni válsága miatt már nem jelenhettek meg. A sors kegyetlensége miatt szintén nem jelenhetett meg az életnyi kutatómunka összegzéseként tervezett "karsztmonográfia" sem. Balázs Dénes hosszan tartó betegséget követően 1994 októberében hunyt el, de élete utolsó hónapjaiban, romló állapotával versenyt futva sikerült megírnia önéletrajzi munkáját, igaz megjelenését nem érhette meg. A minden addiginál szebben illusztrált, "Életem - utazásaim" címmel megjelenő kötet méltó búcsúzóvá vált: egyesíti magában a szerző alaposságát, hihetetlen ismeretanyagát, önironikus humorát, a nehézségeket mindenáron legyőzni akaró makacsságát, kitartását, valamint üzenetét az utókornak: legyen mindenkinek értelmes és hasznos életcélja, melynek eléréséért küzdjön állhatatosan.
A 3276 expedíciós nap (közel 10 év) alatt megtett csaknem egymillió kilométer, a 27, összesen több millió példányban elkelt könyv és a több száz tudományos cikk és egyéb ismeretterjesztő kiadvány azt bizonyítja, hogy a fenti hitvallást még erre kevésbé alkalmas korokban sem lehetetlen teljesíteni.
Persze manapság mind utaznunk, mind a távoli tájakról információhoz jutnunk jóval könnyebb, mint Balázs Dénes idejében, így a korábbiakhoz képest töredékére csökkent a "fotelben utazók" tömege, és többnyire nem vaskos útleírásokból tájékozódunk, Balázs igazi "backpacker" stílusa, és módszereinek egy része pedig azóta intézményesült. Ugyanakkor Balázs Dénes könyveit érdemes megszerezni könyvtárakból, antikváriumokból, a szerző egyedi stílusa ma is élvezetes olvasmánnyá teszi azokat. Ezen felül néhány, utazásokkal kapcsolatos alapelvét ma is megszívlelhetjük: ha távoli tájakat keresünk fel: egyrészt nem árt jól felkészülnünk mind a társadalmi, mind a természeti sajátosságokból, másrészt igen hasznos lehet az előzetes kapcsolatépítés, ami ma már jóval könnyebb, mint akkoriban. A helyben töltött időt pedig a lehetőségek szerint igyekezzünk a lehető legjobban kihasználni a hely megismerésére - így nemcsak egy életreszóló élménnyel lehetünk gazdagabbak, de komolyan fejlődhet "világnézetünk" is.
Köszönöm az érdi Magyar Földrajzi Múzeum munkatársai segítőkészségét, valamint Balázsné Sprincz Vilmának az Életem-utazásaim című könyv anyagai felhasználásának szíves engedélyezését.
Balázs Dénes megjelent könyvei (érdemes elolvasni őket):
- 1. Hajóstoppal az Indonéz-szigetvilágban (Táncsics Kiadó 1969)
- 2. Kölcsönautóval a Szaharában (Táncsics Kiadó 1970)
- 3. Cikkcakkban az egyenlítőn (Táncsics Kiadó 1971)
- 4. Hátizsákkal Alaszkától a Tűzföldig I. (Észak-Amerika) (Táncsics Kiadó 1972)
- 5. Hátizsákkal Alaszkától a Tűzföldig II. (Észak-Amerika) (Táncsics Kiadó 1973)
- 6. Galápagos (Gondolat Kiadó 1973)
- 7. Tájfun Manila felett (Gondolat Kiadó 1975)
- 8. Pápua Új-Guinea (Gondolat Kiadó 1976)
- 9. Ausztrália, Óceánia, Antarktisz (Gondolat Kiadó 1976)
- 10. A Zambézitől délre (Gondolat Kiadó 1979)
- 11. Ausztrália, Új Zéland, Óceánia (Panoráma 1981)
- 12.Vándorúton Panamától Mexikóig (Gondolat Kiadó 1981)
- 13. A Sivatagok világa (Móra Könyvkiadó 1982)
- 14. Ázsia képes földrajza (társszerzőként) (Móra Könyvkiadó 1983)
- 15. Bozóttaxival Madagaszkáron (Gondolat Kiadó 1983)
- 16. Közép Amerika és a Nyugat-indiai szigetek (Panoráma 1986)
- 17. A kenyérfák árnyékában (Kossuth Könyvkiadó 1987)
- 18. Amazónia (Gondolat 1987)
- 19. Argentína, Uruguay (Panoráma 1988)
- 20. Az őserdők világa (Móra Könyvkiadó 1990)
- 21. Magyar utazók lexikona (szerkesztőként) (Panoráma 1993)
- 22. A Húsvét-sziget fogságában (Szerzői kiadás 1993)
- 23. Galápagos az elefántlábúak szigetei (Szerzői kiadás 1994)
- 24. A csepegő kövek igézetében (Szerzői kiadás 1994)
- 25. Szigetről szigetre a Kis-Antillákon (Szerzői kiadás 1994)
- 26. Távoli tájak magyar utazói 6. (szerkesztőként és társszerzőként)
- 27. Életem - utazásaim (Szerzői kiadás 1995)