A 19. század első felében az Ausztrália belső részeire merészkedő első európai felfedezők (behatolók) makacsul kerestek egy a kontinensbelső jelentős részét elfoglaló nagy tavat, vagy beltengert, de végül valami egész mást találtak helyette. Mi táplálta ezt a makacsul kitartó, végül tévhitnek bizonyuló elképzelést? Volt esetleg alapja az elképzelésnek a történelem előtti időkben?

Ausztrália partvidékének (és így valós méretének) európaiak általi megismerésére Cook kapitány expedícióját követően meglehetősen gyorsan sor került: a munkát Matthew Flinders fejezte be a kontinens körbehajózásával és a partvidék nagyon akkurátus feltérképezésével 1802-03-ban. Flinders munkája nyomán viszont a korabeli tudósok és földmérők egy zavarba ejtő ténnyel szembesültek: a térképezést végző hajós a kontinens partvidékén alig talált óceánba ömlő, komolyabb vízhozamú folyót. Ebből három következtetést lehetett levonni (persze  a nagy távolság és hiányos információk miatt jelen esetben több évtizedes ötletelést kell elképzelni):

1. A kontinens belseje óriási területen száraz. 

2. A kontinens belsejében egy nagy lefolyástalan tó vagy sóstó terül el.

3. Flinders benézett valamit, és nem vette észre a nagyobb folyamok torkolatait, esetleg azok a tenger felől nem annyira könnyen felismerhetőek.

A második és a harmadik állításnak volt egy érdekes közös metszete: lehetséges, hogy a kontinensbelsőt egy nagy kiterjedésű beltenger vagy tó foglalja el, ami egy gigantikus folyamon/öblön/szoroson keresztül bír lefolyással, aminek torkolatvidékét Flinders tévesen valami másnak (pl. partközeli szigetvilágnak) azonosította. Az ugyanis felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy a tapasztalt navigátor több nagy torkolatot se vegyen észre, ugyanakkor az Arnhem-föld meglehetősen tagolt partvidékén azért előfordulhatott ilyen "baleset".

Thomas Maslen 1830-as térképe Ausztráliáról - a kontinens belsejét képzeletbeli hegységek, folyók és egy nagy belső tó (tenger) tölti ki. Na és persze a maitól némileg eltérő  nevű országrészek - (forrás)

Felnőtt fejjel körülbelül ugyanakkora földrajzos csalódás volt megtudni, hogy Colorado és Wyoming állam nem négyszög alakú (ill. foktrapéz - térképes ábrázolástól függően), mint amikor megtudtam, hogy az ötvenes években kiadott, ezen a tájon játszódó Winnetou regényekből a cenzúra eltávolította a klerikálisnak minősített részeket. Karl May regényét szerencsére azóta teljes kiadásban is el lehet olvasni, mostani bejegyzésünkben Colorado és Wyoming államok határait vizsgáljuk nagyítóval. 

Utah, Colorado, Arizona és Új-Mexikó közös határpontja

Németországban és Svájcban 2019. január 18-án egy svéd diáklány példáját követve iskolások tiltakoztak a klímaváltozás ellen. Mivel a Pangea blog nem országos hírportál, ezért mi pontosabban fogalmaznánk; a klímaváltozás kérdéskörében a kormányuk által tanúsított inaktív magatartás ellen tiltakoztak. Figyelemfelhívó akciójuk hasznosságát többen meg fogják kérdőjelezni, mindenesetre a közeljövőben elképzelhető, hogy már nem kell kabátot vinniük a tüntetésre.  

Diákok tüntetnek Solothurn városában a "klímaváltozás" ellen 2019. január 18-án. (forrás)

Kisbolygók a Naprendszer valamennyi térségében előfordulnak, ám két olyan tartományt is ismerünk, ahol igen nagy számban találhatók. A közelebb elhelyezkedő, ezért sokkal részletesebben ismert a Mars és a Jupiter pályája között található fő kisbolygó öv. A távolabbi pedig a Neptunusz pályáján kívül található Kuiper-öv. A kisbolygók kutatása napjaink egyik legnépszerűbb területe, különösen annak tudatában, hogy a Földünkre is hatással lehetnek. A főöv réseiből kiszóródó kisbolygók ugyanis olyan pályára állhatnak, amely keresztezi Földünk pályáját, és egy esetleges becsapódás katasztrófális következményekkel járhat. 

A 2004 karácsonyán pusztító indiai-óceáni földrengés és az általa kiváltott cunami nemzedékünk talán legnagyobb és legtragikusabb természeti katasztrófája volt, melyet csaknem "élőben" követhetett az egész világ. Ma annak járunk utána, mi zajlott le a mélyben, mi okozta a példátlan, az Indiai-óceán térfogatcsökkenésével is járó katasztrófát?

Letarolt szumátrai falu a 2004-es katasztrófát követően - (Forrás)

Az emberi gének egy kicsiny hányada nem a sejtmagban, hanem a sejtek energia előállításáért és annak raktározásáért felelős mitokondriumokban található. Ezt a DNS-t csak anyai ágon örökölhetjük. Őseink összes generációjában tehát csak egyetlen nő volt, akitől a mitokondriális géneket örökölhettük.

A Toba szupervulkán kitörése művészi ábrázoláson (forrás: world.edu)

Igen, létezik ilyen, ráadásul viszonylag gyakori az előfordulása. Magyar neve horzsakő, habkő, néhol tajtékkő. A legtöbben onnan ismerik, hogy sarokcsiszolásra is használják, de most nem a flexre gondolunk, hanem konkrétan a lábápolásra. Mai bejegyzésünkben azonban nem a felhasználására, sokkal inkább a keletkezésére, szerkezetére és földrajzi előfordulására koncentrálunk – geológus szemmel.    

 Horzsakő minták. Santorini (bal), Tenerife (jobb)

2013. december 7-én, napra pontosan 5 éve egy geomorfológiai cikkel indult útjára a Pangea blog. Az induláskor nem lebegett semmiféle különösebb cél a blog előtt, és ha valaki feltette volna a kérdést, hogy hol képzeled el a blogot 5 év múlva valószínűleg nem a mostani helyzet jutott volna először eszembe. Ugyanis a Pangea bloggal az elmúlt öt évben sikerült valamit letenni a hazai földtudományos-ismeretterjesztés asztalára. 

Így nézett ki a blog 2 éve

(Az angol nyelvű változat itt, a román nyelvű változat pedig itt olvasható.) 

Száz évvel ezelőtt a mai napon került sor a Gyulafehérvári Román Nagygyűlésre. Itt mondták ki a Gyulafehérvári határozatban Románia, valamint "Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak" egyesülését. A román területi érvelés - hasonlóan a régió többi szereplőjéhez - jelentős mértékben támaszkodott etnikai térképekre. A centenárium okán Romániában is megélénkült a téma iránti érdeklődés, így Bukarestben az október végi „România Mare reflectată în reprezentări cartografice” [Nagy-Románia a térképi ábrázolások tükrében] című etnikai és más térképekre fókuszáló kiállítás (Biblioteca Academiei Române/Román Akadémia könyvtára) után éppen a napokban nyílt egy újabb, kifejezetten a korabeli etnikai térképekkel foglalkozó kiállítás, "Războiul hărților"  [Térképek háborúja] címmel (Muzeul Naţional al Hărţilor şi Cărţii Vechi/Nemzeti Térkép- és Régi Könyv Múzeum, ők szervezik egyébként a Nemzetközi Térképtörténeti Konferencia 2021-es, bukaresti ülését). Budapesten éppen az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában láthatunk egy több régióra fókuszáló, etnikai térképeket bemutató tárlatot (Az I. világháború térképeken: Határviták). Ebben az írásban a korabeli román etnikai térképeket próbáltuk meg összeszedni. Jelen bejegyzés alapvetően egy képekkel ellátott bibliográfiai jellegű lista, így az egyes térképekről sem szakmai, sem pedig politikai jellegű elemzést nem tartalmaz.

Az egyesülés a gyakorlatban - a román terminológia szerint - az alábbi régiókat jelentette: Erdély (Ardeal/Transilvania), a Körösvidék (Crișana),  a Bánság (Banat), illetve Máramaros  (Maramureș/Marmaţia). A végleges államhatárok azonban nem estek egybe az itt leírt határokkal, azok csak az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés nyomán alakultak ki. A korabeli magyarországi területekre vonatkozó magyar regionális felosztás sem elnevezésében, sem az egyes régiók kiterjedését tekintve nem teljesen azonos a román felosztással, illetve bizonyos terminusok jelentése az idők folyamán változott is - mind a magyar, mind a román nyelvben.

Román történeti régiók a korabeli román felfogás szerint

forrás

A sarkvidéki utazók egyik legnagyobb kihívása a pontos navigáció a gyakran jellegtelen tájon, rossz látási viszonyok között. Mondhatnánk persze, hogy erre való az iránytű, de van egy kis bökkenő: a tájékozódáshoz nélkülözhetetlen eszköz valójában nem a földrajzi északi pólus felé mutat, hanem a mágneses északi pólus felé, amely nem elég, hogy nem egyezik az előbbivel, de helye évről évre változik. Ezért a GPS-alapú navigáció elterjedése előtt a sarkközeli tájékozódásban fontos szerepe volt a mágneses pólusok pontos helymeghatározásának. A fő navigációs berendezések meghibásodása esetén ma sem mellékes ez, főleg, hogy az északi sarkvidéki vízi utakkal kapcsolatban egyre jelentősebbek a tengeri szállítmányozók várakozásai.  

Az emberiséget már régóta érdekli, miért mutat észak (a kínai verzióban dél) felé az iránytű hegye. A késő középkorban azt hitték, hogy az Északi-sarkon található, mintegy 53 kilométer átmérőjű nagy, fekete magnetitsziget, a „Rupes Nigra” vagy a Sarkcsillag mágneses vonzása okozza a jelenséget. Ugyanakkor a XVI. században már mind a hajósoknak, mind a – szigorúan észak–déli irányra tájolandó – napórákat készítő iparosoknak feltűnt, hogy az iránytű hegye nem pontosan észak felé mutat, ez az eltérés pedig a földrajzi helyzettől függően változik, sőt időben sem állandó.

A „Rupes Nigra” valamint az Északi Sarkvidék elképzelt ábrázolása egy 1620-as térképen – (forrás)