Szigorúan technikai okokból (elértük a blog.hu terjedelmi korlátait) kettéosztott bejegyzésünk első felében végigvettük a francia fejlesztési pólusprogram főbb eredményeit és kudarcait, most azonban hazai vizekre evezünk: a francia prodzsektekkel párhuzamba állítva bemutatjuk a magyar "fejlesztési pólusprogramot".
Figyelemreméltó, hogy gyakorlatilag a francia versenyképességi pólusok újjáéledésével teljesen egyidőben (azaz 2004-05-ben) Magyarországon (és Romániában) is megjelentek a fejlesztési pólusok a fejlesztéspolitikában. Az, hogy Magyarország hirtelen ennyire áptudét tudott lenni bizonyos nyugati fejlesztési elképzelések terén, nem is annyira meglepő és főleg nem előzmények nélküli. Egyrészt mindkét ország meglehetősen vízfejű, a főváros ellensúlyozásának szükségessége pedig adja magát (ebből a szempontból nem meglepő, hogy mondjuk a sokközpontú Németországban fel sem merült semmi hasonló), illetve a felülről tervezésnek és az állami "társadalommérnökösködésnek" is erős hagyományai voltak, még ha nem is pont ugyanolyanok, mint a franciáknál. Mint már említettük: nagyarányú városfejlesztés a vizsgált időszakban Magyarországon is volt, bár ezek jellemzően egy-egy ipari beruházáshoz kapcsolódtak, illetve kiemeltem fejlesztették a megyeszékhelyeket is. Korábbi posztunkban már összefoglaltuk, hogy az időszakban - Franciaországhoz hasonlóan - Magyarországon is nőtt a "vidéki" nagyvárosok súlya a településszerkezeten belül. "Ellenpólusszerű" fejlesztés kezdetben Miskolcot jellemezte - nagyjából hasonló szakmai, ideológiai és politikai okokból, mint manapság Debrecen esetében, illetve valamivel haloványabban az egyéb "első körös" megyei jogú városok (Debrecen, Pécs, Szeged) is kiemelten fejlesztendőek voltak. A rendszer némileg szofisztikáltabbá vált az 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepcióval, amely fejlesztési szempontból többféle város- (és falu)kategóriát jelölt ki - itt például már Győrrel bővült a regionális központok köre, és megjelentek a másodlagos központok is. A koncepciót a falvak egy részét igencsak hátrányosan kezelő mivolta miatt viszonylag gyorsan "eltemették", és bár a későbbi tervezési dokumentumokban egy-két eleme még visszatért, ennek oka nem feltétlenül valami szocialista nosztalgia, rossz berögződés, hanem egyszerűen az, hogy a magyar településhálózat problémái hosszútávon is állandóak.
Nem így tervezték, de "pólusszerű jelenségeket" eredményezett - az Audi-gyár Győrben - (forrás)
Alapvetően ezekre a problémákra reflektált az 1996-os területfejlesztési törvény nyomán 1997-98-ban kidolgozott Országos Területfejlesztési Koncepció, mely a modern magyar területfejlesztés első "fecskéje" volt, egy olyan dokumentum, mely sok szempontból még hagyományos szemléletrendszerben készült, de már valamennyire az uniós intézményrendszerre tekintve, új fogalmakat is bevezetve, megmagyarázva. Hagyományos szemléletű, mert a területfejlesztést egy olyan ágazati politikának tekintette, mely a más ágazati politikák által létrehozott egyenlőtlenségeket próbálja kiegyenlíteni. Szintén hagyományos szemléletről árulkodik a komolyabb világgazdasági kitekintés nélküli, leíró szemléletű területi helyzetelemző rész, melyben a korabeli magyar gazdaságföldrajz kedvenc toposzai is helyet kaptak (pl. a kelet-nyugati lejtő, ami Budapestre és Nyugat-Európára tekintve inkább csak egy huplinak tűnt volna). Valószínűleg a nagyobb léptékű gazdasági folyamatok mellőzése miatt születhetett az a vezérgondolat, hogy a területfejlesztést a kistérségi szintű együttműködésekre kell alapozni, ami a korabeli francia versenyképességi felfogáshoz viszonyítva meglehetősen egyszerű megközelítésnek tűnik (főleg azt figyelembe véve, hogy az ezzel megbízni tervezett állami/önkormányzati szférában önmagában is nehezen értelmezhető az "együrműködés" szó). Az, hogy valahogy a világgazdasági folyamatokhoz is csatlakozni kellene, leginkább Budapest fejlesztése kapcsán kerül elő, illetve haloványan már itt is megjelennek a fővároson kívüli "fejlesztési súlypontok".
A dokumentum talán legnagyobb dobása, hogy az alapvetően regionális szinten folyó uniós programalkotásra felkészülve létrehozta a fejlesztési-statisztikai régiókat. (Egészen pontosan a dokumentumot elfogadó 1999. március 20-i Országgyűlési Határozat egyúttal a koncepcióban meghatározott régiós lehatárolást és terminológiát tette a területi tervezés alapjává.) A némileg fura elnevezés bizonyos ideiglenességet sugallt és annak a tudatában lett megalkotva, hogy a régiónak Magyarországon nincs hagyománya, de az alkotók reményüket fejezik ki annak kapcsán, hogy az új intézmény megerősödik, és ez lesz a területfejlesztés fő szintje. Reményre adott okot, hogy a régiókat komoly várakozások övezték, elsősorban a várt uniós pénzeső miatt (Budapesten kívül ebben látták a nyomasztó fővárosi befolyás csökkentésének legfőbb lehetőségét), másrészt a nagyobb városok is részben ettől várták fellendülésüket, egyfajta "kisfővárosi" státusz révén. Utólagos bölcsességgel azt lehet mondani, hogy a régiókat kialakító szakemberek vélhetően nem teljesen gondoltak bele bizonyos politikai következményekbe: a megyehatárokon alapuló régiókijelölés végül nemcsak a hazai regionalizmust vágta haza, de a későbbi "pólusprogram" sírját is elkezdte megásni. Mi volt a probléma a 7 magyar régióval, hogy végül nagyjából senki nem volt elégedett velük?
A tervezési-statisztikai régiók - (forrás)
- A megyehatárokon alapuló régiók sok esetben nem tükrözték a valós gazdasági vonzáskörzeteket (legfeltűnőbben talán Győr és a Balaton környékén, valamint Nógrádban, de szinte minden régióból hozhatunk példát)
- Politikai szervezete, képviselete a megyének (illetve a megyei jogú városoknak) volt, politizálni megyei szinten lehetett, így szükségképpen a megyei politikai és fejlesztési alkuk maradtak a dominánsak - ezekből persze a forma kedvéért össze lehetett rakni valami regionális álláspontot, persze sok értelme nem volt.
- A némileg elaprózott regionális szerkezet, és a gazdasági vonzáskörzeteket nem igazán követő határok megindították a nagyobb városok közötti rivalizálást a regionális funkciókért: főleg ott, ahol a régió legerősebb városa perifériális helyzetbe került (Győr), rossz volt a megközelíthetősége (Pécs), vagy túl közel volt hozzá "riválisa" (Székesfehérvár, Debrecen). Mindez néha fura szervezeti megoldásokhoz vezetett, legutóbb például a Regionális Közlekedési Központok kudarcos kialakításánál.
Mindezek összességében a régiók súlytalanná válásához vezettek, hiába indult meg a regionális fejlesztési szervezetrendszer kialakítása.
Természetesen a problémákkal a régiók kialakítói is tisztában voltak, de egyszerűen nem láttak reális lehetőséget a megyerendszer lebontására, mert az hasonlóan nagy problémákat generált volna - az EU-nak viszont régiókat kellett prezentálni, úgyhogy előálltak ezzel a megoldással, "hátha meggyökeresedik" alapon. Tegyük hozzá, valószínűleg a megyék teljes átszabása sem hozta volna el a regionalizmus diadalát, ez sem garantálta volna ugyanis az erős regionális intézmények létrejöttét a "központtal szemben". Ugyanakkor az némi politikai naivitásról tanúskodik, hogy nem látták előre a regionális szerepre ácsingózó városok cívódását, vagy ha mégis, nem nagyon sikerült tenni ellene. Jellemzően "magányos" tanulmányok születtek, alapvetően jó meglátásokkal, de ez kevés volt a komolyabb és valóban széleskörű szakmai vita kialakulásához - vélhetően ez az írás is csak gyarapítja ezek listáját.
A magyar régiók genezisével kapcsolatban nagyon gyakran elhangzott érv és kifogás, hogy a régiókra az EU-nak volt szüksége. ("Bocsi, mi igazából nem akarjuk, de hát az EU...) Úgy általában nagyon szeret az államigazgatás (nem csak a magyar, és nem csak a mostani magyar) reflexszerűen Brüsszelre mutogatni, ha valami kellemetlen dolgot kell lenyomni a közvélemény torkán, vagy valami elcseszést kell palástolni. Amíg az EU-s pályázatkezelésben dolgoztam, lépten nyomon belefutottunk ilyen problémákba, melyeknél jelezték, hogy "Brüsszel" mindezt nem engedi, holott kiderült, hogy abszolút engedte volna a megfelelő eljárásrend betartása mellett, csak éppen ezt a magyar félnek nem sikerült megoldani. Tipikusan ilyen példa, hogy az EU Bizottság által elfogadott operatív programokat utólag nehéz módosítani, de az elfogadásukig azért elég tág a tagállami mozgástér, hogy mit is tartalmazzanak. Persze ha utólag iderül, hogy nem jó, egyszerűbb azt mondani kifelé, hogy a Bizottság nem engedi (lásd korábban a buszbeszerzéseket), holott valójában a hazai tervezéskor történt hanyagság/tévedés - vagy a tervezéskor helyesnek tűnő érvek alapján egyszerűen így döntott a tagállami kormányzat.
Hasonló történet a régiók ügye: az EU-nak valójában a különböző szintekre delegált fejlesztési források mértékének megállapításához van szüksége egy egységes STATISZTIKAI területi beosztásrendszerre. Magyarul, valahogy meg kell állapítani, hogy az adott területegység fejlettebb-e annál, hogy kiemelt támogatást kapjon. Ezt nyilván egységes módon kell számolni, de hogy pontosan mekkora terőletegységekre, az elég tág keretek között mozog az Eurostat által meghatározott NUTS (Nomenclature des unités territoriales statistiques) alapján. Alapvetően két előírás van - ha lehet meglévő területegységek képezzék a beosztás alapját, illetve az egyes országokban a rendszer részévé tett területegységek lakosságátlagának a következő határok közé kellett esniük:
A regionális támogatásoknak való megfelelést a NUTS-2-es szint alapján határozzák meg, ez tehát az EU "régiója" - azaz Magyarországon a megyék jók voltak a NUTS-3-as szinthez, de a NUTS-2-es szinten 4-12 régiót kellett kialakítani. Hangsúlyozom, kizárólag statisztikai célból, de hogy ezen felül a régióknak bármi egyéb szereppel kellene rendelkezni, az nem közvetlen uniós előírás. Ennek megfelelően mind a régiók nagysága, mint fejlesztéspolitikában betöltött szerepük nagyon eltérő - elég ha csak megnézzük a térképen, mi is számít NUTS-2-es szintnek mondjuk Németországban, Franciaországban vagy Spanyolországban, és hogy mennyire van ez helyi szervekkel megtámogatva.
NUTS-2-es régiók az EU-ban (és egyes társult és tagjelölt országokban) - (forrás)
Természetesen az EU támogatja a szubszidiaritás elvét (azaz, hogy a döntésekre lehetőleg az arra alkalmas helyi szinten kerüljön sor), illetve abban is van logika, hogy ha már egyszer az adott régió fejlettsége határozza meg a megkapható támogatások egy részét, akkor lehetőleg szervezetileg is különüljön el a fejlesztési intézményrendszere, de természetesen nem előírás. Ettől természetesen abszolút nem elitélendő a korabeli magyar szakemberek ezirányú törekvése, de szögezzük le: nem az EU-n és előírásain múlott, hogy nem jött össze a kísérletük.
A már említett területfejlesztési törvény egyben előírta az OTK 6 éventi értékelését és felülvizsgálatát, amelyre 2004-2005-ben sor is került, azonban a dokumentum készítői lépten-nyomon hangsúlyozták, hogy itt tulajdonképpen nem felülvizsgálatról, hanem egy teljesen új szemléletmóddal készült új dokumentumról van szó. Ez sok szempontból igaz is volt: sokkal rövidebb, összeszedettebb, "befogadhatóbb" munka volt, melynek legfőbb célja a területi tervezési szemléletrendszer bevitele volt a korábban ágazati nézőpontú fejlesztéspolitikába, mondván, a területi fejlesztési célok nem teljesülnek, az ország jópár régiója leszakadóban van. Emellett a korábbinál is hangsúlyosabbá vált az uniós terminológia használata, a célrendszert igyekeztek a már meglévő európai uniós fejlesztési gyakorlathoz igazítani, és a területfejlesztési célok érvényesítése között kiemelten jelent meg Magyarország (intézményrendszeri és gazdasági szempontú) európai integrációja, valamint hogy a fejlesztési politikát egyre inkább a régiók és a kistérségek szintjére kell helyezni a szubszidiaritás elvének megfelelően. Tulajdonképpen minden benne volt, amit egy társadalomföldrajzos csak kívánhat, azonban mindezt talán kissé túl "lendületesen" sikerült kifejezni, a dokumentumot olvasva egyes helyeken nem csak az azóta eltelt 15 év utólagos bölcsessége miatt lehet olyan érzésünk, hogy az alkotók mintha nem mindig lettek volna tisztában azzal, hogy a gyakorlatban milyen egyéb követelményeknek kellett volna megfelelniük munkájukkal.
Ezért azonban nem feltétlenül csak őket lehet hibáztatni: a 2004-2005-ös OTK kidolgozásában a VÁTI fiatal kutatói játszották a főszerepet, jelentős részük az első "geográfusnemzedékbe" tartozott, és joggal érezhették, hogy előttük a magyar társadalomföldrajz nagy lehetősége, és látványosan elszakadhatnak az 1980-as, 90-es évek fordulójának problémás színvonalú társadalomföldrajzi milliőjétől. Akit bővebben is érdekel ennek háttere, annak érdemes elolvasnia Beluszky Pál munkáját, amelynek társadalomföldrajzot értékelő kulcsmondata témánk szempontjából is releváns: "alig-alig vagyunk jelen a magyar társadalomtudomány színpadján, s ami még rosszabb, ha főszerepre kérnének fel, kiderülne, képtelenek vagyunk azt eljátszani". Itt ugyanis - ha nem is tudatosan - de pont a főszerep eljátszására történt kísérlet.
Ugyanis a dokumentum azt célozta, hogy az egyes ágazati célokat lehetőleg a területfejlesztési célok és intézmények fogják össze, amiben akkor lehet realitás, hogy ha ezek az intézmények már léteznek és van némi működési tapasztalatuk (valójában épp, hogy csak léteztek, de nem voltak túl fajsúlyosak...), ezen felül maga a koncepció is számos hiányossággal és problémás ponttal bírt. Ráadásul párhuzamosan az inkább ágazati hangsúlyú Országos Fejlesztéspolitikai Koncepció is elkészült, ami azért némileg takarékra tette a nagyratörő törekvéseket.
Hogy jobban lássuk a problémás pontokat, vizsgáljuk meg jobban, miket is jelölt ki a magyar területfejlesztés fő céljaiként a dokumentum:
Az OTK célrendszere - (forrás)
Már pusztán az ábra beosztásán és arányain is felfedezhetünk némi "francia" hatást, ugyanis bár a regionalizmus intézményei megjelennek az ábra alsó részén, azért elég hangsúlyos a központi célmeghatározás - főleg azt figyelembevéve, hogy a regionális intézményrendszer ekkor még igencsak halovány volt - tulajdonképpen ez hozta a francia gyakorlatban is a regionalizmus viszonylagos kudarcát (felülről tervezték meg, helyi intézményrendszere gyenge maradt).
Bár a hosszú távú célok az ábrán meglehetősen elnagyoltak, a koncepcióban részletesen kifejtik ezeket: a magyar területfejlesztők is felismerték, hogy a világgazdasági (illetve a magyar gyakorlatban a nyugat-európai) felzárkózás alapvetően Budapesten és környékén, illetve jó esetben bizonyos vidéki pólusokon keresztül valósulhat meg, de valójában mindkét esetben fejlesztő célú beavatkozásra van szükség, emellett természetesen elengedhetetlen az elmaradott vagy válságterületek valamilyen szintű felzárkóztatása is a "harmonikus" térszerkezet kialakulása érdekében. Ez mindenképpen figyelemreméltó gondolat volt, egyrészt az OTK alkotói láthatóan tisztában voltak azzal, hogy a teljes területi kiegyenlítés nem opció, másrészt a francia példával ellentétben jobban tisztában lehettek azzal, hogy a "pólusszerű" fejlesztések továbbgyűrűzése korlátos - a városszerkezet bizonyos kitüntetett pontjaiig mehet végbe - jó esetben, ezért az egyéb térségtípusok számára külön fejlesztési nyomvonalakat határoztak meg. Persze a nem minden áron területi kiegyenlítésre törekedő dokumentum a területfejlesztők bizonyos köreiben, valamint az érintett helyi politikusok között is komoly hullámokat vetett, de ez azért egy viszonylag jól megindokolt és védhető koncepció volt - nagyobb balhét tulajdonképpen az úgynevezett pólusprogram robbantott ki.
Az OTK pólusmodellje - (forrás)
Ha a középtávú területi célokat vizsgáljuk, első ránézésre alapos, teljes munkának tűnik - legalábbis "budapesti" szemmel nézve, "vidéki" szempontból már vannak benne komoly "lyukak". Természetesen már a főváros pólusok formájában történő kiterjesztése is komoly szemléleti fejlődést jelent, ugyanakkor a 3-6. pontba nem tartozó nem pólusvárosoknak meglehetősen keveset kínált a koncepció: ezek pedig jellemzően középvárosok, erősebb gazdasággal rendelkező kisvárosok (és környezetük). Ebből természetesen óriási balhé lett: a koncepció ugyanis Debrecent, Miskolcot, Szegedet, Pécset és Győrt határozta meg pólusként, Székesfehérvárt és Veszprémet pedig fejlesztési társközpontként, az egyéb megyei jogú városokat a pólusokból kiinduló fejlesztési tengelyeken elhelyezkedő fejlesztési alközpontként. Utóbbiaknak a pólusokkal együttműködésre, együtt fejlesztésre juttattak volna forrásokat - ezzel a koncepcióval bizony elég sok gond volt.
- Gyakorlatilag kimaradtak a nem megyei jogú közép és kisvárosok, melyek innentől tulajdonképpen csak a regionális fejlesztési vagy az ágazati stratégiák nyomán reménykedhettek valamiféle fejlesztési irányban. Ezzel egy szép nagy akna került a területfejlesztés ágazati politikákat összefogó szerepe alá.
- A koncepcióval sikerült olajat önteni a "régióközponti" és "kisfővárosi" problémakor parazsára: a másodlagos központok egyrészt szerették volna, hogy hangsúlyosabb fejlesztési szerep illesse őket, másrészt magával a városbeosztással kapcsolatban is komoly kételyek merültek fel: elég "bátor" gondolat volt például Nyíregyházát és Kecskemétet Hódmezővásárhellyel és Nagykanizsával egy csoportban szerepeltetni. Persze bármilyen ilyen típusú kategorizálás konfliktusokhoz vezet, de jelen esetben talán jobban lehetett volna törekedni ezek elkerülésére.
- Aki már látott magyar "szomszédvárakat" együttműködni, annak nem sok illúziója lehetett a koncepció megvalósíthatósága iránt - bár az is cél lehetett, hogy a városokat a támogatások ígéretével együttműködésre késztessék.
- Szintén problémát jelentett, hogy az alapvetően feszes, nem túl bő lére eresztett koncepció a további fejlesztési dokumentumok kidolgozását egyéb (részben regionális) szervezetekre bízta - ezen a szinten lehetett finomítani az elképzeléseken, ez tulajdonképpen meg is történt, ugyanis 2005-2006-ban megyei és regionális fejlesztési dokumentumok cunamija árasztotta el az országot, melyekben egyrészt a póluselképzelések is felhígultak, másrészt a koncepció említett hiányosságai hajlamossá tették az alkotókat a koncepciótól való eltérésre. Ez persze nem tette könnyűvé sem a regionális operatív programokat készítők, sem az azt végrehajtók dolgát. Az operatív programok tervezésekor nagyjából igyekeztek minden felmerülő részcélt beszuszakolni a koncepció célrendszere alá, ami összességében a póluscél pénzügyi kilúgozódásához vezetett (a regionális és megyei tervek szerint). Másrészt komoly gondok adódtak a megvalósítás során is: ezek egyrészt a végrehajtó intézményrendszer tapasztalatlanságára vezethetőek vissza, másrészt viszont a tervezés hibáira. A felfokozott tempójú koncepcióalkotásban ugyanis némileg elhanyagolódott az a (gazdasági jogi) kérdés, hogy az országos vagy helyi szinten felmerült fejlesztési ötletek valójában hogyan támogathatóak az EU-s elvek alapján , illetve bár a tervek és koncepciók roppantmód "integráltak" voltak, a pályázati kiírásokat készítők számára sok esetben nem volt világos, hogy hogyan is kapcsolódnak egymáshoz az egyes fejlesztési elképzelések - ennek kidolgozása némileg felületesre sikeredett. Mindezek a gyakorlatban a projektfolyamat megakadását, az egymásra épülő programok szétcsúszását eredményezték, tulajdonképpen ezért (is) volt szükség 2010 után a fejlesztési pénzek komolyabb mérvű átcsoportosítására (bármilyen megvalósítható célra), mivel a fejlesztési időszak végének közeledtével a forrásvesztés veszélye merült fel. Magyarul az alacsonyabb szintű dokumentumok túl kevéssé foglalkoztak azzal, hogy hogyan is lehet ténylegesen elérni a koncepció céljait, mivel sok esetben a célok "finomhangolására" ment az energia. Valójában a legtöbb esetben a tervezett "szinergiák" helyett inkább pontszerű fejlesztések valósultak meg, amit már a franciáknál is láthattunk - ez nem csak a célok elérésének módszertanával kapcsolatban vet fel kérdéseket, de a célok helyességével is. Magyarul inkább a kisebb léptékű, "pontszerű" fejlesztések, lehetnek a reális célok, és helyenként (kedvező egyéb adottságok esetén) komolyabb célok és megvalósulhatnak.
Összességében tehát borítékolható volt a "pólusfejlesztés" eredménye: a tervezettnél jóval több város tartott igényt valamiféle "pólusjellegű" fejlesztésre, nem is feltétlenül megalapozatlanul - nagyon hasonló módon a franciaországi "túljelentkezéshez". A program felhígítására a gyakorlatban az alacsonyabb szintű fejlesztési dokumentumokban (pl. az egyes ágazati vagy regionális operatív programokban) került sor.
De mi is volt a magyar tervekben a fejlesztési pólus? Összességében nagyon hasonlított francia megfelelőjére, ami tekintve, hogy mindkét ország településhálózatát egy vízfej uralja, nem annyira meglepő. Olyan fővároson kívüli központok kialakítását célozta a dokumentum, melyek egyrészt képesek bekapcsolódni a világgazdasági folyamatokba, másrészt a környezetük számára is a korábbinál színvonalasabb szolgáltatásokat és gazdasági lehetőségeket tudnak kínálni. A fejlesztések fő csapása alapvetően a helyi húzóágazatok (vállalatok) és a helyi felsőoktatás (kutatás és fejlesztés) együttműködésének elősegítése, a KKV-k bevonása és ekkor divatos módon a klaszteresedés elősegítése lett volna. Mindezekre mentek is források, azonban jóval szétaprózottabban és közvetettebben, mint azt eredetileg szándékozták. Persze a francia példán is láthattuk, hogy önmagában a források pár városra koncentrálása sem garantálja a sikert.
Ami a sors fintora (és a területfejlesztők bosszúsága), hogy mind Franciaországban, mind Magyarországon a valóban a tervezett, 2000-es évekbeli célrendszer szerinti pólusjelenségeket leglátványosabban produkáló két város javarészt nem a központi programnak, hanem helyi és vállalati döntéseknek köszönheti az eredményeket. Természetesen Grenoble esetében egy jóval régebbi és kiforrottabb "technopolisz" jegyeket mutató fejlődésről van szó, a jóval szerényebb eredményeket produkáló Győr esetében pedig arról, hogy a városvezetés az 1990-es évek elején gyorsan kapcsolt és igen kedvező befektetői közeget teremtett a Rába potenciális utódainak - a betelepülő Audi pedig kikényszerítette mind a felsőoktatás fejlesztését, mindpedig egy korlátozott klaszteresedést - mindezt pedig a magyar állam is igyekezett támogatni (de nem feltétlenül csak a póluselképzelés nyomán).