Melyik Magyarország legmagasabb hegysége? Hol van az ország „teteje”? A választ már az általános iskolában megtanítják: a legmagasabb hegység a Mátra, legmagasabb csúcsa pedig az 1014 méteres Kékes. Ugyanakkor, ha a legmagasabban elhelyezkedő magyar kistájat keressük, egy hegységgel keletebbre kell látogatnunk: a Bükk-fennsíkra. De hogy alakult ki ez a hazánkban különleges, szokatlanul nagy tengerszint feletti magasságon található terület?
Először tisztázzuk röviden, mit is jelent a számok nyelvén a legmagasabb a magyar hegyek világában! Amennyiben a legmagasabb pontokat vesszük figyelembe, egyértelműen a Mátra Magyarország „teteje”, a három legmagasabb magyar „hegy” itt található: az 1014 méteres Kékes-tető, a 971 méteres Hidas-bérc (amely tulajdonképpen a Kékes délkeleti nyúlványa) és a 964 méteres Galya-tető. A negyedik helyre 2014-ben befurakodott a Bükk legmagasabb pontja, a 961 méteres Szilvási-kő (amely valójában az Istállós-kőnél épphogy csak magasabb „hupli” ugyanazon a hegytömbön) a Galyatető-tömb második legmagasabb pontja, a 960 méter magas mátrai Péter-hegyese elé.
A Bükk-fennsík felől mérsékelten kiemelkedő Istállós-kő
Ha Magyarország 100 legmagasabb pontjának elhelyezkedését vizsgáljuk, kicsit árnyaltabb képet kapunk. Ezek közül ugyanis 59 található a Bükkben és „csak” 26 a Mátrában. (A 100. helyhez egyébként 778 méteres magasság kell, a Dunántúl tehát csak az Írott-kővel szerepel a listán.) Ennek oka a dél felé meredeken kiemelkedő Bükk-fennsík léte: a 600-900 méteres átlagmagasságú hullámos térszín jobban kiemelkedő pontjai népesítik be a 8-900 méteres hegyek kategóriáját (a déli és nyugati oldal sziklái természetesen „kifelé” jelentős szintkülönbséget mutatnak, míg a fennsíkhoz viszonyított magasságkülönbségük gyakran csekély). A Bükköt ezért is szokták Magyarország legnagyobb átlagmagasságú hegységének nevezni, mivel a Mátra legmagasabb részei viszonylag kis területet foglalnak el.
A „kövek királya” - a 950 méteres Tar-kő letörése a fennsíkperemről
Akár az Aggteleki-karszt
Nagy átlagmagassága mellett a Bükk-fennsík különlegessége a viszonylag nagy kiterjedése: mintegy 20 kilométer hosszú és 5-7 kilométer széles. A többnyire 300-500 méter tengerszint feletti magasságú környezetéből jól megkülönböztethetően, várszerűen emelkedik ki. Bár a fennsík valóban tartalmaz viszonylag sík - inkább dombságra, mint hegyvidékre hasonlító - részeket is, korántsem mondható unalmas felszínű tájnak. Egyrészt a Garadna-patak völgye két élesen elkülönülő részre osztja: a nagyobb és magasabb, déli, délnyugati Nagy-fennsíkra, illetve a kisebb, alacsonyabb Kis-fennsíkra. Másrészt egy Magyarországon meglehetősen ritka tájról van szó: egy különleges formakincsű karsztfennsíkról, mely a jóval kisebb és alacsonyabb Aggteleki-karszttal együtt igencsak más képet mutat, mint hazánk egyéb mészkőhegységei.
Kilátás a Tar-kőről délkeletre – az alattunk lévő felszín 5-700 méteres tengerszint feletti magasságú
A különbség oka a fennsík keletkezésében rejlik. Ez a történet mintegy 300 millió éve kezdődött az egységes szuperkontinensbe, a Pangeába nyúló öbölszerű óceáni medence, a Tethys elkeskenyülő délnyugati végében, ami a kőzetlemezek mai felállását tekintve az észak-afrikai lemezszegélynek felelt meg. A területet ekkortól legalább 90 millió (kisebb megszakításokkal 150 millió) éven keresztül tenger borította, ahol a tengeri élőlények meszes vázából szinte folyamatosan vastag mészkőréteg keletkezett – ez alkotja ma a Bükk fő tömegét. Ugyanakkor a hegység az őskörnyezet egyéb nyomait is őrzi: helyenként megtalálhatók az óceáni medence kinyílásához, gyarapodásához és végül a bezáródásához kapcsolódó vulkáni kőzetek is (például a szarvaskői párnaláva), valamint egyéb tengeri üledékes kőzetek is keletkeztek.
A jura időszakban, mintegy 150 millió éve viszont új helyzet alakult ki: az Atlanti-óceán kinyílásával az akkori „észak-afrikai” terület északkelet felé kezdett mozogni, lassan bezárva a Tethyst és óceán/tengerutódjait, miközben a közeledő szárazföldi lemezdarabok között a tengeri üledékeket hordozó lemezek, lemeztöredékek alábuktak vagy egymásnak préselődtek. Ekkor – már a kréta időszakban – alakulhattak ki az az idő tájt vélhetően legalább 2-3 kilométer mélyen lévő bükki kőzetrétegek ferde redői, illetve a hegységben megtalálható átalakult kőzetek. Még fontosabb, hogy a sok tízmillió év alatt lejátszódó folyamat során az egymáshoz közeledő kőzetlemezekről több „lemezszilánk” is lehasadt, köztük a Bükk anyagát hordozó ALCAPA (Alpok-Kárpátok-Pannónia). Ez utóbbi a dél-délkelet felől érkező Tisza-Dácia lemezszilánkkal együtt később (körülbelül 40-15 millió évvel ezelőtt) lassan benyomult a mai Kárpát-medence helyén hullámzó Magura-óceánba.
Immár külön utakon
A címszereplő hegység anyagát hordozó lemezszilánk az északkeletre nyomulást megelőzően, mintegy 50-60 millió éve – említettük – a mai Észak-Afrikával azonos szélességen tartózkodott, egy olyan korban, mely globálisan jóval melegebb és csapadékosabb volt. Ráadásul a korábban lerakódott mészkőrétegek nagyrészt felszínre kerültek, így az erőteljes mállás nyomán egy helyenként kúp és toronykarsztokat tartalmazó lepusztult tönkfelszín jött létre (ennek maradványa a mai fennsík), mélyedéseiben itt-ott bauxitlencsékkel.
A fennsík különleges tája, a töbrökkel szelíden tagolt Nagy-mező nagyjából 750-800 méteres magasságban
Jelenlegi tudásunk szerint nagyjából ekkortól kezdett külön utakon járni a Bükk és az Aggteleki-karszt, valamint a Dunántúli-középhegység felszínfejlődése. A Bakony földtörténeti középidőben keletkezett mészkőrétegeire ugyanis újabb üledékek rakódtak, és a kőzetrétegeket a későbbi tektonikus mozgások erőteljesen feldarabolták.
A Bükk középidei kőzettömegét ugyanakkor jóval kisebb mértékben járták át vetők, többé-kevésbé egy tömbben mozgott, és a következő mintegy 30 millió évben valószínűleg döntően szárazföldi környezet jellemezte, melynek köszönhetően az időleges tengerelöntések üledékei szinte teljes mértékben lepusztulhattak – ezt persze a hiányzó rétegek miatt nem tudhatjuk biztosan. (Egyben a tönkfelszín is tovább erodálódhatott a bauxitlencsékkel együtt, emiatt itt nem maradt meg a bauxitkincs, ellentétben a Dunántúli-középhegységével.)
A Nagy-mezőről a fennsíkperem (délnyugat felé) tekintve
A megérkezett lemezszilánk
Nagyjából 20-25 millió évvel ezelőttől viszont már meglehetősen jól ismerjük a tágabb térség földtörténetét: a Kárpát-medencét fokozatosan kialakító lemezszilánkok ekkorra már nagyjából elérték mai pozíciójukat, lassan felemésztve a korábban itt található óceáni medencemaradványokat. A mikrolemezek közeledése és az óceáni lemezdarabok alábukása (szubdukciója) számos látványos következménnyel járt: elkezdett kialakulni a Kárpátok vonulata, igaz, kezdetben a tengerből épp csak kiemelkedő szigetsorként.
A fennsík viszonylag szelíd táját víznyelők teszik változatossá
A mai Kárpát-medence belsejében pedig az alábukó lemezdarabok anyagából táplálkozó erőteljes vulkáni tevékenység zajlott, mely fokozatosan létrehozta például a Mátra és a Börzsöny fő tömegét, de az Alföld mélyen eltemetett tűzhányói is ekkortájt (16-12 millió évvel ezelőtt) keletkeztek. Mindez annak köszönhető, hogy a „felül maradó” szárazföldi kőzetlemezre ható húzóerők, valamint az erőteljes magmaáramlás miatt elvékonyodó lemezrészek okán erőteljes süllyedés (medenceképződés) is lezajlott. Az erőteljes tűzhányó-tevékenység jelentős mennyiségű szórt vulkáni anyagot terített el a környéken, melyet nagyjából úgy kell elképzelnünk, mint a mai indonéz szigetvilág alacsonyabb (legfeljebb 1000 méter magas) tagjait.
Felemelkedése
A következő néhány millió évben a mai Bükk tömbje (a medencealjzat konszolidálódásával, vastagodásával) izosztatikus emelkedésnek indult. Ez persze a külső erők erőteljesebb felszínformáló munkáját is magával hozta, azaz a viszonylag alacsony hegység lassan megszabadult a „fiatal” vulkáni üledéktakarójától, és a kihantolódott mészkőfelszínen ismét megindult a karsztosodás a továbbra is szubtrópusi éghajlaton.
A vulkáni üledékek csak az emelkedésnek kevésbé kitett részeken (mint például a Bükkalján) maradtak meg nagyobb területen. Természetesen a Kárpát-medence konszolidálódása még messze nem zárult le: nagyjából 5-6 millió éve zökkent be a mai Sajó-árok, ami a hegység átmeneti süllyedését is maga után vonta s egyben meghatározta a Bükk északi határát. Szintén nagy változást hozott az éghajlat szárazodása, félsivatagivá válása, ami inkább az aprózódásnak és a hegylábfelszínek képződésének kedvezett.
A részben lepusztult hegységet ezután az ismét újrainduló, meglehetősen erőteljes emelkedés formálta. Mivel a mai Bükk-fennsík tömbjét továbbra is alig tagolták komolyabb vetők, az emelkedési folyamat során is egyben tudott maradni, ellentétben a félsivatagos periódusban kialakult hegylábfelszíni üledékes rétegekkel, illetve az egyéb, vetőkkel átjárt rétegekkel (például a fennsíkperem déli előterével). Ekkor, mintegy 2,5-3 millió éve a külső erők a kiemelkedő tömb mészkőrétegeit szinte mindenhol megszabadították a fedőüledékektől, ami a karsztosodás gyorsuló ütemét vetítette előre, illetve az emelkedés folyamán a mai Bükk-fennsík is kezdett elkülönülni környezetétől. Ennek egyik oka a hegység változatos üledékes kőzetrétegeinek felépítésében keresendő: a korábban meggyűrt, gyakran közel függőlegesen álló mészkőrétegek helyenként gyorsabban lepusztuló palarétegeken nyugodtak. Az emelkedés során a palarétegek több helyen is felszínre kerültek, és gyakorlatilag „kipusztultak” a mészkőrétegek alól – a lehasadó mészkőtömbök pedig létrehozták a fennsík oldalainak meredek letöréseit, a „köveket”.
Mélybe tűnő vizek
Ekkor azonban más is történt, ami új irányt szabott a felszínformáló folyamatoknak, és létrehozta a Bükk-fennsík különleges táji megjelenését. A jégkorszakok sorozata során hidegebbé és szárazabbá váló éghajlatnak – valamint a fennsík továbbra is kitartó emelkedésének – köszönhetően a karsztvízszint nagy mértékben lesüllyedt. Ez azzal járt együtt, hogy a fennsíkon összegyűlő csapadék- és olvadékvizek egyre kisebb részben hagyták el a területet a hegységperem felé vezető felszíni vízfolyásokon keresztül, a víz ugyanis egyre inkább a mészkőbe oldódó víznyelőkön keresztül távozott. A fennsík vízfolyásainak többsége „mélybe fejeződött”, komoly mélységet elérő víznyelőbarlangokat, illetve a karsztvízszint aktuális szintjeinek megfelelő forrásbarlang-sorokat kialakítva.
A Zsidó-rét töbrei 850 méteres magasságban a fennsík tipikus formakincsét képviselik
Mindez a fennsík arculatára is komoly hatással volt: az eredeti völgyekben a vízfolyások „mélybe fejeződése” jellemzően hátráló töbör(víznyelő-)sorokat alakított ki, melyek hullámos, de nem túl vad felszínt kölcsönöznek a magasan található területnek. Mivel a fennsík területét kevés vízfolyás hagyta el a felszínen, a víz eróziós munkája sem tudott úgy érvényesülni, mint más hegységeinkben, azaz a fennsík kimagasló tömbje (és különösen déli szegélye) kevésbé tudott felszabdalódni, lepusztulni.
Ennek a folyamatnak köszönhető a Nagy-rét különleges megjelenése, a bükki „kövek” csodálatos panorámája és jónéhány, a hegységhez köthető „leg”: a már ismertetett magassági rekordok mellett itt található az ország legmélyebb természetes ürege, a Bányász-barlang, (274,9 méter) és a meredeken kiemelkedő fennsík által tartott hazai éves csapadékrekord (Jávorkút 2010, 1555 milliméter), összefoglalva: a Bükk-fennsík magyar viszonylatban különleges világa.
Jakab László
A cikk eredetileg az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2019/47. számában jelent meg.
