A 19. század első felének ma már némileg feledésbe merült tudósa a porosz Alexander von Humboldt, akiről pedig kortársai annyi hajót (folyót, várost) neveztek el, hogy szinte már önálló tengeri hatalomnak számított. A hihetetlen munkabírású, aggastyánként is örökmozgó férfi amellett, hogy kiterjedt utazási nyomán bevezette a földrajzi övezetesség fogalmát, feltalálta az izovonalakat, illetve összességében mindenkinél többet tett a természet globális törvényszerűségeinek felismeréséért és megismertetéséért, még elsőként ismerte fel az emberi társadalom negatív környezetalakító tevékenységét, illetve először kezdte pedzegetni a kontinensvándorlások lehetőségét, nem mellékesen alaposan megágyazott Darwin evolúciós elméletének. Ezen kívül még több módon is sikerült szítania a latin-amerikai függetlenségi mozgalmak tüzét.
Az ecuadori Chimborazo - Humboldt felismeréseinek egyik nagy ihletője - (forrás)
Alexander von Humboldt 1769. szeptember 14-én született Berlinben egy feltörekvő porosz nemesi-hivatalnoki-vállalkozói család második fiúgyermekeként. Bár kamarási rangú édesapja korán elhunyt, anyja pedig némileg elhanyagolta nevelését, Alexander (bátyjával egyetemben) viszonylag korán a porosz államigazgatás magas pozícióiba tudott jutni. Elsősorban természettudományos (főként geológiai) tanulmányai alatt alakult ki hihetetlen tudásvágya, kutatói szenvedélye és utazási vágya, melyek tökéletessé tették az 1792-ben elnyert porosz bányafelügyelői állásra. A napi 18-20 órát mozgó és dolgozó Humboldt a bányák látogatása során nemcsak rengeteget vizsgálódhatott és utazhatott, de kutatásai révén kapcsolatot teremthetett a korabeli európai tudományos elittel is. Ezen felül új kutatási módszerei és találmányai (pl. új bányászlámpa) révén jelentősen nőtt a Porosz Királyság érctermelése, és nőtt a bányák munkabiztonsága. Mivel munkája elsősorban az Érchegységhez kötötte, gyakran időzött bátyja feleségének birtokán, a már akkor is jelentős egyetemvárosnak számító Jenában, Schiller szomszédságában, ahová gyakran átrándult Goethe is a közeli Weimarból. Az akkor már 50 körüli költő gyorsan megkedvelte a környezetében csak "élő lexikonként" kezelt fiatal természettudóst, Főleg, hogy ő azon kevesek egyike volt, akinek sikerült megszakítania Humboldt hírhedt monológjait. Eszmecseréik nyomán Goethében érdeklődés ébredt a modern természettudományos kutatás iránt, Humboldt pedig Goethe tanácsai alapján arra ébredt rá, hogy a természet csodáit sokkal érzékletesebben, változatosabb nyelvi eszközökkel is le lehet írni, mint a korabeli tudományos művekben szokás volt. Goethe mindezt később azzal "hálálta" meg, hogy meglehetősen sokat átemelt Humboldt személyiségéből Faust végső alakjába...
Schiller, Wilhelm és Alexander von Humboldt és Goethe Jénában -(forrás)
Édesanyja 1796 végi halálát követően Humboldt olyan jelentős mennyiségű vagyont örökölt, hogy nem kellett állandó munkát vállalnia, kutatásainak és utazásainak élhetett, bár utóbbira Európában épp nem volt annyira megfelelő a klíma az egyre kiterjedtebb katonai konfliktusok miatt. Humboldt végül a kor tudományos életének fellegvárában, a még mindig meglehetősen szabad szellemű Párizsban kötött ki, és egy komolyabb, Európán kívüli utazást kezdett tervezgetni, hogy minél nagyobb részben vehesse szemügyre az ekkor még tudományos szemüveggel alig vizsgált Európán kívüli világot. Az egyre inkább eszkalálódó háborúk (és a tengeri utazás biztonságának erőteljes romlása) ezt a tervét is megtorpedózni látszottak. Végül úgy döntött, hogy a vele azonos lépcsőházban lakó francia botanikussal, Aimé Bonplanddal együtt Spanyolországba utazik, hogy engedélyt kérjenek a királytól dél-amerikai gyarmatai felkeresésére. Tekintve, hogy a spanyolok nem szívesen engedtek látogatókat gyarmataikra, a terv elég nagyravágyó volt, de siker esetén egy szinte alig kutatott világba nyerhettek bebocsátást. Mindenki óriási meglepetésére megkapták az engedélyt, amiben nagy szerepe volt Humboldt szász követtől kapott ajánlólevelének, amiben külön hangsúlyozták különös jártasságát a bányaügyekben. - a spanyol udvar tervezett gyarmati reformjaihoz pedig épp kapóra jött egy ilyen szakember. 1799 júniusában tehát Humboldt és Bonpland meglehetősen nagy tudományos felszereléssel indulhatott útnak La Corunából egy több, mint 5 éves kutatóútra.
Humboldt és Bonpland expedíciójának útvonala - (forrás)
A Kanári-szigetek érintését követően Új-Granada spanyol gyarmat Venezuelai kapitányságában szállt partra két utazónk a kisebb hadseregnek elegendő felszereléssel együtt. A buja trópusi növényzet mindkét tudóst elbűvölte, és a várható nehézségekre fittyet hányva Caracas városának és a Llanos száraz szavannájának érintésével hamarosan elindultak az Orinoco menti esőerdők felé, hogy kiderítsék, hogy valóban létezik-e az Amazonas és az Orinoco vízgyűjtőjét az arra járó szerzetesek és szerencselovagok szerint összekötő folyó, a Casiquiare, melynek létezését a kor tudósai kétségbe vonták. Az út során Humboldt jópár igen fontos megfigyelést tett: egyrészt szemtől szembe találkozott a rabszolgasággal, ami ellen későbbi életében következetesen fellépett, valamint a spanyolok gyarmati rablógazdaságának nyomaival, melynek kapcsán érdekes összefüggésekre figyelt fel. Az ültetvényekkel körbevett Valencia-tó környékén járva a helyiek sokat panaszkodtak a tó vízszintváltozásaira és a termékeny talajréteg eltűnésére, degradálódására. A természet összefüggéseire koncentráló Humboldt gyorsan összefüggést talált az őshonos erdőségek kiirtása és a talaj lemosódása, illetve a helyi mikroklíma megváltozása között. A dél-amerikai út során Humboldt további bizonyítékokat talált az ember természetre gyakorolt negatív hatására: a monokultúrás haszonnövény termesztés és a nemesfémek iránti esztelen hajsza nagy erdőterületektől fosztotta meg a spanyol gyarmatokat, kizsigerelte a talajt, és azzal járt, hogy a viszonylag termékeny területeken is éhezett a lakosság a rövidlátó gyarmati gazdaságpolitika következtében. Humboldt elsőként figyelmeztetett az emberi hatásra történő klímaváltozás jelenségére, a gyarmatosítást pedig mindig következetesen rossz, a természetre és társadalomra káros politikának tartotta. A dzsungelbeli kaland óriási erőfeszítést kívánt a kutatóktól, de nemcsak sikerült feltárni a Casiquiare bifurkációját de rengeteg új állat- és növényfajt sikerült leírni.
Balra a Casiquiare, jobbra az Orinoco - (forrás)
Közben persze történtek olyan majdnem balesetek, hogy a mindent IS gyűjtő Humboldt zoknijaival kitámasztott kurárés üveg eltörött, és a tudós már majdnem felhúzta az új párt rovarcsípésektől sebes lábára, mikor rájött, hogy valami nem stimmel.
Az Orinoco és az Amazonas vízrendszerét összekötő folyó elhelyezkedése - (forrás)
Néhány földrengés át- és túlélése után a tudósok a mai Kolumbián át kíséreltek meg Limába jutni, ami csaknem végig az Andok nem igazán jól kiépített ösvényein való hegyre fel - völgybe le típusú utazás volt, melynek során Humboldt felfigyelt arra, hogy a növényzet és a mezőgazdálkodás módja a magassággal erőteljesen változik, és mindez igen erős rokonságot mutat a hasonló adottságú európai élőhelyekével. Hogy jobb rálátása legyen a dologra egyre elcsigázottabb kíséretével igyekezett minél több hegyet (a mai Ecuadorban praktikusan vulkánt) megmászni, köztük az akkor a világ legmagasabb hegycsúcsának tartott Chimborazót. (Ezért terjedt el a különböző dolgok "csimborasszója", azaz legkiemelkedőbb eleme kifejezés a magyar nyelvben.) Amennyiben a Föld középpontjától való távolságát nézzük, egyenlítőközeli fekvése miatt valóban ez a "legmagasabb" hegy Földünkön. Ugyan Humboldtéknak 1802 júliusában a hó és jégviszonyok miatt nem sikerült teljesen feljutni a hegy csúcsára, az elé táruló látvány csak megerősítette abban, hogy az egész Földön azonos szabályok szerint kialakult növényföldrajzi övekkel találkozhatunk, melyet kis helyen leginkább a magashegységekben lehetséges tanulmányozni. Szintén szöget ütött a fejébe, hogy a dél-amerikai vulkánok esetében hasonló kőzetekkel, megjelenési formákkal és ércelőfordulási sajátosságokkal találkozott, mint az európaiak esetében - tehát keletkezésük oka is ugyanaz, kell, hogy legyen.
Humboldt és Bonpland a Chimborazo lábánál - (forrás)
A tudóspáros ezt követően Mexikó, majd Kuba felé vette az irányt, Mexikóvárosban a spanyol hatóságok beengedték Humboldtot a gyarmati archívumukba (ezt később keservesen megbánták) és bányáikba, Kubában pedig ismét találkozhattak az erdőirtások és a gyarmati monokultúrás növénytermesztés kevéssé áldásos hatásaival. Kubából 1805 késő tavaszán az Egyesült Államok felé indult hajójuk, mert Humboldt látni szerette volna a "szabadságát kivívott" országot, másrészt úgy gondolta, jó ötlet találkozni a tudományőrült elnökkel, Thomas Jeffersonnal. Ezt Jefferson is jó ötletnek tartotta, egyrészt mert külföldi megbízottai alapján már beszámolókat kapott Humboldt figyelemreméltó tudományos tevékenységéről, másrészt a Louisiana Purchase után szomszédossá váló Mexikóról (pontosabban Új-Spanyolországról) szeretett volna minél többet megtudni - miközben a megbízásából útra kelő Lewis és Clark-féle expedíció épp az északabbi részeket derítette fel. A két - kívülállók által csak beszélő lexikonnak titulált - férfi igen jól kijött egymással, Jefferson bevallása szerint pár órás társalgás után többet tudott meg Mexikóról és Dél-Amerikáról, mint hivatalos (és kevésbé hivatalos) követei útján. Humboldt igazi sztár lett az ekkor még a földből épphogy kinövő Washingtonban, és mindez megismétlődött pár hónappal későbbi párizsi hazatérésekor is...
Humboldt ugyanis ekkor már Párizst tekintette otthonának, hiába kapott kamarási rangot és életjáradékot a porosz királytól, egy, az 1806-os porosz katonai összeomlás miatt a tervezettnél hosszabb berlini látogatástól eltekintve nem nagyon akaródzott hazatérnie Poroszországba. Elsősorban azért mert Párizs még mindig az európai tudományos élet középpontja volt, a legtöbb tudományos gyűjteményekkel és kiadókkal, ami Humboldt nagyívű publikációs terveihez igencsak passzolt, dacára a Napóleon uralmának kései éveire jellemző viszonylagos hanyatlásnak. Napóleonnak egyébként a tudomány nemzetközi konfliktusok felett állóságát hangoztató Humboldt és munkássága olyannyira nem volt szimpatikus, hogy majdnem kiutasította az országból. Hát ha még sejtette volna, hogy bátyja, Wilhelm, az őt végül legyőző koalíció egyik legfőbb kovácsa lesz...
A fiatal Humboldt élete nagy expedícióján -(forrás)
A vázolt légkör, valamint Napóleon szerencséjének forgandósága nem igazán zavarta meg Humboldtot abban, hogy egyre terjedelmesebb munkákban tegye közzé dél-amerikai tapasztalatait, illetve, hogy tudóstársaival beutazza Európa eddig kihagyott részeit. Műveiben nem csak a természeti jelenségekről volt szó, de elég alaposan elemezte a spanyol uralom negatív hatásait, ami elég népszerűvé tette az Európában élő dél-amerikaiak körében. Párizsi körébe tartozott egy fiatal és dúsgazdag venezuelai arisztokrata, Simon Bolívar, akinek Humboldt könyvei és előadásai (monológjai) nyitották fel a szemét Dél-Amerika értékei illetve szerencsétlen helyzet iránt. Ez olyan jól sikerült, hogy a Bolívar szinte azonnal hazája felszabadítására akart indulni, és Humboldtnak és Gay-Lussacnak kellett lenyugtatnia, hogy lehetőleg ne végeztesse ki magát azonnal a spanyol hatóságokkal. (Humboldt hatása egyébként tetten érhető volt Bolívar későbbi intézkedéseiben - például ő alkotta meg a világ első természetvédelmi törvényét, illetve a Chimborazot igyekezett felhasználni, mint közös dél-amerikai jelképet, hogy egy köztársaságba egyesítse a volt gyarmatokat.)
A dél-amerikai útról való hazatértét követően Humboldt hihetetlen tempóban kezdte ontani magából a könyveket tanulmányokat. Az eredetileg franciául és németül kiadott munkái közül a következőket emelhetjük ki: az 1808-as "Ansichten der Natur" (Természetszemlélet) volt az első világhírre szert tett munkája. Szintén nagy sikert aratott az eredetileg franciául kiadott "Vues des Cordillères et Monuments des Peuples Indigènes de l’Amérique" (A Kordillerák látképe és az amerikai őslakosok emlékei), valamint az öt éves expedíció útleírása, a "Voyage aux régions équinoxiales du Nouveau Continent: fait en 1799, 1800, 1801, 1803 et 1804", amelyet Bonplanddal közösen jegyzett, és egyebek mellett tartalmazta a Chimborazo példáján a vertikális növényföldrajzi és éghajlati öveket bemutató nagyméretű színes nyomatot, ami elkápráztatta kortársait.
Humboldt híres övezetességet bemutató nyomata - (forrás)
A legnagyobb vihart 1811-ben megjelentetett "Essai poitique sur le royaume de la Nouvelle Espagne" (Politikai esszé az Új-spanyolországi királyságról) kavarta, ebben ugyanis nemcsak olyan információk voltak a spanyol gyarmatokról, amelyeket a spanyolok nem feltétlenül szerettek volna külföldi kézben látni, de egyben lesújtó kritikát is tartalmazott a spanyolok Újvilágra gyakorolt hatásáról, és úgy általában a gyarmati uralom negatív következményeiről (pl. természeti erőforrások pusztítása, fejletlenséget konzerváló gazdasági rendszer, az egyes nép- és társadalmi csoportok közötti gyűlöletszítás). A napóleoni beavatkozást nyögő Spanyol Királyság amúgy sem volt jó passzban, az emiatt felélénkülő dél-amerikai forradalmárok pedig nagy örömmel forgatták a kötetet, akárcsak a zavarosban halászni kívánó hatalmak (elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia) képviselői.
Érdemes röviden áttekintenünk, kinek milyen érdekei is voltak a jelentős részben a Humboldt által a térképre rátett és megbízható adatokkal leírt Dél- és Közép-Amerikával szemben. A spanyolok által féltve őrzött és idegenek elől (de még a szomszédos gyarmatok/alkirályságok lakói elől is) elzárt alkirályságok iránt természetesen mások is élénk érdeklődést tanúsítottak. A franciák elsősorban a közvetett uralomban gondolkodtak, azaz Spanyolországot szerették volna uralmuk alá hajtani, és rajta keresztül ellenőrizni (és modernizálni) a gyarmatbirodalmat. Erre a félszigeti háború kirobbanása miatt nem nagyon volt lehetőség, ellenben sikerült olyan mértékben meggyöngíteniük a központi hatalmat, hogy a (már a francia forradalomtól is befolyásolt) helyi erők már megfelelőnek látták az időt a cselekvésre, azaz felkelések kirobbantására. Természetesen ez a francia-spanyol erők fő ellenségének, Nagy-Britanniának is kapóra jött - egyrészt támogatta háborús céljaik elérését, másrészt az esetleg függetlenedő gyarmatok felé is kiterjeszthették kereskedelmi és politikai befolyásukat. (Ezt némi katonai segítségnyújtást követően meg is tették: a 19. század legnagyobb dél-amerikai befektetője és a legtöbb ország fő kereskedelmi partnere Nagy-Britannia lett.) Hasonló gondolatokat forgatott a fejében az Egyesült Államok is, ahol több politikai elképzelés is szárnyra kapott. Abban mindegyik közös volt, hogy a földrajzi közelség miatt nagyon nem mindegy, mi is történik Közép- és Dél-Amerikában. Egyesek ugyanakkor lelkesen üdvözölték a függetlenségi mozgalmakat, rámutatva az Egyesült Államok négy évtizeddel korábbi küzdelmével való hasonlóságokra, illetve lehetőséget láttak a kontinens további gazdasági fejlődésére, amiben természetesen az USA is részt vehetett volna, nagyjából úgy, ahogy a britek is tervezték. Másokat (pl. Thomas Jeffersont) félelemmel töltötték el a változások, mivel ismerték a latin-amerikai társadalmak elmaradottságát, belső (regionális és szociális) ellentéteit, és attól féltek, hogy a forradalmak tartós vérfürdőbe és polgárháborúba torkollnak, és hosszútávon is lehetetlen lesz stabil, észak-amerikai mintájú köztársaságokat alapítani, a létrejövő gyenge államok pedig könnyen valamelyik európai nagyhatalom prédájává válhatnak, ami akár az USA elszigetelődésével is járhat. Ami azt illeti volt is erre próbálkozás, egyrészt az újra megerősödő Spanyolország révén, másrészt az orosz cár is lehetőséget látott az alaszkai gyarmatterület délfelé való kiterjesztésében (Mexikó rovására), ami nyilván nem tetszett volna az errefelé kacsingató Egyesült Államoknak. Alapvetően az utóbbi félelmek miatt született meg a híres Monroe-doktrina, ami amellett, hogy segített kicsit stabilizálni a térséget, először hozta egy platformra az Egyesült Államokat korábbi fő ellenségével Nagy-Britanniával, mivel mindegyikük a latin-amerikai államokban gyakorolt közvetett befolyásban gondolkodott.
Humboldt egyébként inkább a függetlenedést támogatta, de voltak fenntartásai az új államok stabilitásával kapcsolatban, illetve félt a szükségtelen vérfürdőtől is.
A megjelent kiadványokat a következők jellemezték:
- Rengeteg ábra és színes nyomat segítette a leírtak megértését és vizualizálását. A kor színvonalához képest szöveg nyelvezete is színes, élettel teli volt, ami sokakat fordított a természettudományok felé.
- Humboldt a természetet elsőként kezelte globális egységként, globális törvényszerűségekkel. Jellemzően az összefüggésekre koncentrált ami erőteljes szakítás volt a korábbi, jellemzően lokális hatókörű, leíró munkákkal. (Természetesen művei még így is rengeteg adatot tartalmaztak.) Ezzel tulajdonképpen valamennyire szembement a korszellemmel, ugyanis az egyre inkább önállósuló tudományágak képviselőivel szemben ő inkább az "egészre" koncentrált. (Elcsépelt kifejezéssel élve "generalista" volt, igaz ez nála inkább sok tudományágban való elmélyült tudást takart nem pedig a "mindenből egy kicsit, de nagyon semmit" típust jelentette.) Globális felismeréseivel ugyanakkor számos önállósuló tudományág (geológia, biológia) fejlődését nagyban segítette, a nyomdokaiban haladó fiatalabb tudósok (Lyell, Darwin) révén.
- Humboldt feltette a korábban alig ismert, elzárt Dél-Amerikát a térképre, pont akkor amikor a világnak épp szüksége is lett a kontinenssel kapcsolatos információkra., Munkássága nyomán kiderült, hogy számos jelenség (pl. vulkánosság, magashegységek keletkezése) épp a kontinensen tanulmányozható "tankönyvi példába illően". Mindez egyrészt hosszantartó érdeklődést keltett a földrész iránt, másrészt számos globális jelenséget mindmáig a Humboldt által leírt Dél-Amerikában leírt módon, gyakorlatilag azonos ábrákkal tanítanak. Gondoljunk csak a magashegységi övezetesség ábrájára - amiből a felsősök, gimnazisták számára leginkább a "puna" öv (a hóhatár alatti, fahatár feletti füves zóna) maradt meg - amely gyakorlatilag máig Humboldt leírását követi.
- Globális összehasonlító elemzéseivel megalapozta a növényföldrajzot és az összehasonlító klimatológiát. A globális időjárási jelenségek ábrázolására feltalálta az izovonalakat, így a korábbi teljesen áttekinthetetlen meteorológiai táblázatok hirtelen nagy kiterjedésű, egész Földünkre kiterjedő sajátosságokat mutató zónákká álltak össze. Növényföldrajzi alapon felvetette, hogy a ma egymástól messze fekvő kontinensek korábban összekapcsolódhattak, vagy vándorolhattak.
Az izotermák és az éghajlati övek egyik korai ábrázolása Humboldt nyomán - (forrás)
Könyveinek nagy sikere ugyanakkor komolyan hátráltatta további utazási terveit. Az Angliában is nagy népszerűségnek örvendő tudós ugyanis fejébe vette, hogy a dél-amerikai megfigyeléseinek validálása, adatbázisának globális kiterjesztése céljából be kellene járnia Indiát, illetve az akkor még alig felderített Himaláját, ahol sejtése szerint a Chimborazonál magasabb csúcsok is rejtőzhettek... A tervtől a brit hatóságok és a Brit kelet-indiai társaság sikítófrászt kaptak: nagyon jól tudták mi lett a spanyol gyarmatokkal Humboldt látogatása után, és nem akartak hasonló malőrt az épp megszilárduló indiai gyarmatbirodalmukban, illetve nagyon jól tudták, hogy Humboldt jó néhány olyan "gyarmati jelenséggel" találkozott volna, amit az egész világ előtt elítélt volna. Bár az utazást a brit tudományos körökön kívül a porosz király is támogatta volna, Humboldt végül soha nem kapott indiai beutazási engedélyt. Ráadásul a számára már nagyjából két évtizede életjáradékot biztosító III. Frigyes Vilmos is egyre kapacitálta, hogy költözzön végre Berlinbe, így 1827-ben végül el kellett hagynia Párizst hogy az akkor még inkább katona és hivatalnokváros Berlinben éljen. Mindez több változással is járt: egyrészt napjának jelentős részét a királlyal való társalgással kellett töltenie, ami sok időt elvett az általa "hasznos munkának" tartott elfoglaltságoktól. Másrészt közel 60 évesen újra elkezdett egyetemre járni: egyrészt előadásokat tartott, másrészt - a fiatal egyetemisták élénk derültségére - előadásokat hallgatott a bátyja által alapított egyetemen, mely 1945 óta a két testvér nevét viseli.
Bátyja, Wilhelm von Humboldt ("a másik" Humboldt) szintén érdekes személyiség volt: birtokos, porosz államférfi, a Napóleont legyőző koalíció egyik megalkotója, a bécsi kongresszus egyik főszereplője, nem mellesleg nyelvész, aki ugyanúgy az összefüggésekre koncentrált, ahogy öccse a természettudományokban. És nem utolsósorban ő alapította a berlini egyetemet, amiről mindenki azt hiszi, hogy öccse nevét viseli, pedig valójában kettejükről nevezték el, 1945 után, amikor ki kellett cselezni pár szovjet átnevezési kísérletet. (Csak hülyén hangzott volna a Geschwister Humboldt Universität.)
Ugyanakkor hamarosan alkalma nyílt a vágyott keleti utazásra, csak nem pont úgy, ahogy azt korábban elképzelte. Akkoriban a fél világ levelekkel bombázta Humboldtot, amennyiben Európával vagy Dél-Amerikával kapcsolatos információkra volt szüksége, és ugyanezt tette az orosz pénzügyminiszter is, amikor a platina pénzként való felhasználhatóságát fontolgatta. (Bolívar Kolumbiájában platina fizetőeszközt vezettek be.) Humboldt örömmel megosztott az államférfivel tudását, de a válaszban megkérdezte, nem lenne-e lehetősége egy oroszországi útra, Az oroszok végül igent mondtak, de feltételekkel, hiszen ők is tudták, mire képes az öreg: az út költségeit a cár állja, és katonai kíséretet is biztosít a tudós védelmére, cserébe nem térhetnek el az előre egyeztetett útvonaltól, Humboldtnak közre kell működnie bizonyos bányászati nyersanyagkutatásokban, illetve nem szabad bírálnia az Orosz Birodalom társadalmi viszonyait.
Humboldt főbb utazásai - jól látható, hogy modern közlekedési eszközöket nélkülözve is mekkora területeket járt be - (forrás)
Humboldt és kísérete nyaktörő tempót diktálva, gyakorlatilag bő fél év alatt bejárta a birodalom kínai-mongol határig tartó részét, helyenként igen jelentősen eltérve a kialkudott útvonaltól, mivel Humboldt úgy gondolta, hogy mire erről tudomást szereznek Szentpéterváron, addigra már rég vissza is ér oda, másrészt meg neki talán megbocsátják. Így is lett, ugyanis Humboldt amellett, hogy értékes éghajlati, növényföldrajzi megfigyeléseket tett, igen látványosan beváltotta a nyersanyagokkal kapcsolatos udvari várakozásokat. Többek között előrejelezte, hogy bizonyos orosz kőzetformációk valószínűleg gyémántot rejtenek,. Az instrukciói alapján megkezdett kutatás 30 percen belül (!) sikert hozott, amit számos további követett. Természetesen az orosz útról is számos kiadványt jelentetett meg, melyek szépen fogytak, illetve az út végére már az akkor beutazható világ jelentős részéről rendelkezett közvetlen, összehasonlításokat lehetővé tevő információkkal. A teljes glóbuszra kiterjedő infógyűjtést Humboldt iszonyatos munkabírása is elősegítette: nagyjából mindenkivel levelezésben volt, aki csak "számított", igaz legtöbbször tőle kértek információkat, de azért ő is hozzájutott új adatokhoz. Ráadásul több esetben (pl. a földmágnesesség kutatása) ő kezdeményezte egy globális megfigyelőhálózat kialakítását, amiből természetesen nem csak ő profitált. Szintén felbecsülhetetlen haszonnal járt, hogy az adott helyszínek felkeresésén alapuló színes, mégis tényszerű írásai számos fiatalnak hozták meg a kedvét az utazva vizsgálódáshoz, a természet összefüggéseinek kutatásához, új, egész Földre kiterjedő elgondolásainak pedig nagy szerepe volt új (később meghatározó) elméletek szárba szökkenésében. Ezen kívül nagy számban terjesztett, színes és érthető könyveinek nagy szerepe volt a korabeli tudománynépszerűsítésben, az akkori középosztály természettel kapcsolatos elképzeléseinek formálásában, ami tulajdonképpen széles körben előkésztette a terepet többek között Charles Darwinnak és új elgondolásainak.
Humboldt itt került "legközelebb" az áhított Himalájához - a Beluha az Altájban - (forrás)
Darwin és Humboldt
Már említettük, hogy Darwin egyik fő ihletője Humboldt volt, úgyhogy amikor Humboldt 1842-ben épp Londonban tartózkodott, Darwin találkozót kért az idős tudóstól. Mivel Humboldt első művei alapján nagyra becsülte Darwint, belement a dologba. Darwin csak egyvalamire nem volt felkészülve: Humboldt szokásos monológjára. Találkozásuk a következőképpen zajlott: kölcsönös bemutatkozás után Humboldt megdicsérte Darwin eddigi műveit, majd az első udvarias kérdésre válaszul Humboldt beszélni kezdett és mintegy négy órán keresztül folytatta is ezt, anélkül, hogy Darwin komolyan közbe tudott volna szólni. Természetesen a "wikipédiányi" infómennyiség felfogása és megjegyzése Darwinnak sem ment, de azért kivett belőle pár olyan információt, ami később igen fontos lett számára. A találkozóról kiszédelegve rémlett neki valami egy közép-ázsiai folyóról, melynek két partján azonos növényfajoknak gyökeresen különböző változatai (európai és ázsiai) tenyésztek. Utólagos levelezésük nyomán kiderült, hogy az Obról van szó, mindenesetre Darwin fejében újabb dominó került a helyére...
A fajok fejlődése, illetve a különböző élőhelyekhez való adaptációjuk ekkor már korántsem volt eretnek gondolat, de Darwin vezette szépen végig a dolgot a közvéleményt megdöbbentő módon - és ebben elég nagy szerepe volt Humboldtnak is.
A berlini egyetemen tartott előadásai új ötletet adtak a már hatvanon túli tudósnak: mi lenne, ha egy a természet és világegyetem összefüggéseit leíró nagy munkát jelentetne meg, mintegy összefoglalva életművét, egyben kiadva magából a hosszú időn keresztül felhalmozott tudást. Nem túlzás azt állítani, hogy a következő mintegy két és fél évtizedben ez a projekt éltette Humboldtot. A "Kozmosz" névre keresztelt, eredetileg kétkötetesre tervezett, de végül ötben megálló sorozatának kiadásával a befutó újabb és újabb információk miatt évekig késlekedett, de az 1845-ben kiadott első kiadás óriási sikernek bizonyult: Berlinben, Londonban és Szentpétervárott az érdeklődők lefizették a nyomda és a könyvkiadók raktárosait, hogy a más városokba szánt példányokat nekik adják ki.
Alexander von Humboldt 1843-ban - (forrás)
Az első két kötet felépítését a 18. század második felének egyik filozófiai vezérelve befolyásolta: az akkori tudósok (pl. Kant) ugyanis elkülönítették a "dolgokat magukat" és azok "érzékelt képét, formáját" melyek jelentősen különbözhettek. Bár Humboldt többnyire nem követte ezt a felfogást, mivel a tapasztalatok és vizsgálatok által kiválóan tanulmányozhatónak tartotta a természet jelenségeit, mégis igen frappáns módon nyúlt vissza ehhez a felfogáshoz. Az első kötet ugyanis "magukat a dolgokat" tárgyalta és a természet nagyobb léptékű összefüggéseire koncentrált elsősorban a geológia a csillagászat és a földrajzi övezetesség területein. A második pedig azt mutatta be, hogyan is fogták ezeket a dolgokat fel a különböző korok emberei - tehát egy nagyívű tudománytörténeti munka volt, mely hangsúlyozta a tudomány változását, fejlődését.
A Kozmosz egy a földkérget bemutató ábrája - (forrás)
Az idősödő tudóshoz ömlő újabb és újabb információk miatt azonban szükségessé vált kiegészítő kötetek kiadása is: az 1850-ben kiadott harmadik kötet elsősorban a csillagászati jelenségekről szólt, míg az 1858-as negyedik részletesen foglalkozott a Föld belső felépítésével és a vulkánossággal, gyakorlatilag megalapozva a modern szeizmológiát. Az ötödik, végül 1862-ben, posztumusz kiadott kötet a negyedik folytatásaként a földtörténettel és a földi élet történetével foglalkozott, igaz ezt már nem sikerült a tudósnak teljesen befejeznie.
A Kozmosz kötetei jól fogytak, hisz ezek voltak a kor legteljesebb természetleírását adó könyvek, így érthető, hogy a század derekán miért is neveztek el annyi mindent Humboldtról, a porosz király pedig egyenesen az "özönvíz utáni legfontosabb személyiségnek" titulálta a 80 év felett is igen aktív tudóst. A tudományos közvélemény már némileg megosztottabb volt az ötkötetes könyvmonstrummal szemben. Egyrészt a már kifulladóban lévő romanticista természetábrázolás csúcsműveként tekintettek rá, melyen az egyre inkább önállósodó tudományágak már kezdtek túllépni. Másrészt viszont a sorozat bőven adott muníciót ezeknek a tudományágaknak, plusz gondoskodott a közvélemény érdeklődéséről is az újabb tudományos eredmények iránt.
Az egyik első és utolsó fénykép Humboldtról az 1850-es évekből - (forrás)
Hogy mennyire összefonódott Humboldt a munkásságát összefogó könyvsorozattal, azt legjobban talán halála körülményei mutatják: bár élete utolsó évében már sokat betegeskedett, még volt ereje befejezni az ötödik kötet első verzióját, de ezt követően pár héttel, 1859 május 6-án elhunyt. Emlékére a világ számos nagyvárosában rendeztek jelentős tömegek részvételével gyászünnepségeket, mivel gyakorlatilag két generáció számára testesítette meg a "világ vezető tudósát". Mára hírneve erősen megkopott, német nyelvterületen kívül már nem ismerik tömegek, ugyanakkor művei és szemléletmódja máig továbbélnek szinte az egész világ iskolásainak földrajzkönyveiben...
Ajánlott irodalom: Andrea Wulf: A természet feltalálója - Alexander von Humboldt kalandos élete
