A közelmúltban számos olyan sajtóanyag látott napvilágot, ami azt állítja, hogy az ország "felbillenőben" van, a lakosság egyre nagyobb része koncentrálódik a nyugati határszéleken, miközben a "kelet" kiürül. Az egyre sűrűsödő cikkek jelentős része a nyugati határszél médiájában jelent meg, és a be nem jelentett, de helyben élő, dolgozó beköltözők által kiváltott infrastrukturális (intézményi) nyomásra vonatkozó megfigyeléseken alapult. A tudósítások másik részének kiváltója vélhetően a némileg túlmisztifikált kelet-nyugati "fejlettségi lejtő" mantrázása, illetve a népességi adatok időnkénti félreértelmezése lehet. (Kelet-nyugati lejtő helyett valójában egy központi heggyel és lejtőivel van dolgunk, ahol a nyugati lejtő kevésbé meredek...) A cikkekben közös, hogy mindegyikük valamilyen természetes egyensúly megbomlásaként említi a helyzetet, ami szintén kérdőjeleket vethet fel bennünk.  Vizsgáljuk tehát meg, hogy mennyire bomlott meg az ország népességének "területi egyensúlya", illetve azt, hogy egyáltalán beszélhetünk-e bármiféle egyensúlyról?

Sajtóbeszámolók (és a népessségstatisztika) szerint az ország északnyugati határterületeire - köztük Sopronba és környékére - egyre több ember érkezik  - (forrás)

Először is rögzítsük, hogy a vizsgálatnak sajnos vannak korlátai. Egyrészt az elmúlt 20-25 évben gyakran emlegetett magyar "helyhezkötöttség" az elmúlt 5-10 évben mintha valóban lazulni kezdene. Ennek okai között van a külföldi munkavállalás lehetősége, a lakáspiac megélénkülése, a javuló közlekedési kapcsolatok, valamint a viszonylag képzett embereket kereső, jól fizető munkahelyek térbeli elterjedtségének növekedése is. Ha a nagyvárosainkban, a nyugati határszélen, az odavezető utakon járunk, esetleg arrafelé tartó vonatokon ülünk, ennek egyre több jelét láthatjuk. Ugyanakkor a folyamat csak az elmúlt pár évben látszik lendületet venni, így meglehetősen korlátozottan állnak rendelkezésre adatok. Ennek egyik oka a magyar lakcímbejelentési szokásokban gyökerezik, ami főleg Budapest esetében mutat alacsonyabb lakosságszámot a valósnál, az ország többi részében  ugyanis valamivel kevésbé (volt) elterjedt a feketén albérleteztetés (főként a fajlagosan több kollégiumi férőhely és az alacsonyabb lakásárak miatt). Szintén komoly visszatartó erő, hogy Budapesten az ideiglenes lakcím gyakran nem jelenti az ezzel hivatalosan és kötelezően járó szolgáltatások igénybevehetőségét (pl. egyes orvosi vizsgálatok esetén), ami szintén nem segíti elő a bejelentési kedv erősödését.

Megbízható és naprakész lakosságadatok hiányában fő támpontjaink a KSH népszámlálásai lehetnek, ami a be nem jelentetteket ugyan szintén nem a jó helyen tartalmazza, de viszonylag jó pillanatfelvételt mutat. Azonban ebből az utolsó 2011-ben volt, azaz valószínűleg épp nem mutatja a lendületet kapó országon belüli vándorlást - erre csak a hírekből és a KSH vándorlási adataiból következtethetünk - egyes hosszútávú trendek viszont kimutathatóak.

Fontos kiemelni, hogy minden esetben a lakónépességet (illetve az 1949-es adatok esetében a jelenlévő népességet) vizsgálom, mert ez tükrözi, hogy hányan élnek valójában az adott megyében, városban. Minden esetben a jelenlegi közigazgatási határokat veszem figyelembe az összehasonlíthatóság érdekében, tehát az 1949-es adatok esetében is a jelenlegi megyékkel, Budapesttel számolok.

Gyanúnk szerint Magyarország népességének térbeli eloszlása korábban is nagy változásokat mutatott, úgyhogy kezdésként vizsgáljuk meg, hogyan alakult az egyes megyék népessége 1949 és 1980 között. A két dátumot a következők miatt választottam: 1949-ben a népességszám ugyan még nem érte el a háború előtti szintet, de a háború miatti ideiglenes változások (falura, vidékre menekülés) már nem érvényesültek, illetve a tartós hatások (vallási és nemzetiségi alapú kitelepítések, deportálások) már érvényesültek. 1980-ban Magyarország elérte legmagasabb népességét, a nagy belső vándorlások is lecsengőben voltak, innentől a népességváltozást a természetes fogyás határozza meg, így indokolt a "törés".

1949-ben Magyarország lakosságának 24,74% élt Budapesten és Pest megyében, 30.07%-a a dunántúli megyékben, és 45,19%-a pedig a "keleti" országrészben. 1980-ban ugyanakkor már 28,32% élt a mai Közép-magyarországi régióban, a Dunántúl népességaránya változatlan maradt, míg a keleti országrészé 41,6%-ra csökkent, tehét egy alapvetően középre tartó vándorlásról beszélhetünk. Némileg árnyalódik a kép, ha a megyeszintű adatokat vizsgáljuk: jól látható, hogy a Dunántúlon a komoly nehézipari fejlesztésekkel érintett megyék, azaz Komárom-Esztergom, Fejér, és Baranya könyvelhettek el jelentős népességnövekedést, a többi megyében (a minimális részaránynövekedést elérő Győr-Moson-Sopron kivételével) csökkent az országos részarányból való részesedés. (Ez persze számos esetben bizonyos mértékű népességnövekedést is jelenthetett az összlakosság növekedése miatt.) Keleten ugyanakkor kizárólag Borsod-Abaúj-Zemplén megyének sikerült növelnie  a lakosságból való részesedését, az agrárkarakterű megyékben a legtöbb esetben komoly népességcsökkenés is bekövetkezett. 

A megyék országos népességből való részesedésének változása (százalékpontban)

Tehát 1949 és 1980 között alapvetően a főváros és környéke illetve a jelentősebb iparfejlesztéssel érintett megyék profitáltak a belső vándorlásból, a kollektivizálással érintett agrártérségek, valamint a kevéssé fejlesztett tanyás és aprófalvas térségek kárára. Ugyanakkor a népességi súlypontváltozás nem volt túlzottan szélsőséges mértékű, egyrészt a főváros és a középhegységi-tengely bizonyos vidékenek kivételével nem volt kitüntetett iránya, másrészt a belső vándorlás igen jelentős része "megyén belül" maradt, jellemzően a megyék legnagyobb városai növekedtek a megye községei (rosszabb esetben kisvárosai) rovására. Mindez nyilvánvaló, ha megnézzük a ma megyei jogú városi  ranggal rendelkező városok erre az időszakra eső népességváltozását.

A szép Veszprém közepesen jól sikerült új központja egy egész más méretű várost célzott - (forrás)

A 23 település zöme (Hódmezővásárhely kivételével) jellemzően másfél-kétszeresére növelte lakosságát, ami meghaladta például Budapest növekedési ütemét is. (Ha a Budapest körüli településeket is ideszámítjuk, kicsit kisebb a különbség.) Különösen feltűnő Zalaegerszeg, Szekszárd és Veszprém nagy növekedése. Emögött részben az áll, hogy viszonylag kicsi, közlekedési árnyékhelyzetben lévő városok voltak, ebből a helyzetből pedig könnyű nagyot ugrani, ha  tudatosan fejlesztik őket. Másrészt a helyben felhasználható források a korra jellemző különleges elosztása is a kezükre játszott: Ezeket ugyanis megyékre és megyei jogú városokra osztották le, ezeken belüli felhasználásuk viszont meglehetősen lazán szabályozott volt. Így tehát azokban a megyékben, ahol volt megyei jogú város, a fejlesztési pénzeket teljes egészében a megye többi településére lehetett fordítani (hiszen a megyei jogú város külön kerettel rendelkezett), míg máshol a megyeszékhely ÉS a többi település osztozott az összegen, ami a kor viszonyai között igen erősen hatalmi alapon történt, amiben a megyeszékhely erős emberei jellemzően előnyben voltak. A kor erősen centralizált hatalmi berendezkedése ráadásul alapvetően a megyeszékhelyek fejlődésének kedvezett megyei szinten. Nem meglepő, hogy a két központú Zala megyében a városok közti rivalizálásból "győztesen" kikerülő Zalaegerszeg, a megalomán vezetővel megáldott Veszprém, valamint a megyéjében riválissal gyakorlatilag nem rendelkező (sokáig egyetlenként városi rangú település) Szekszárd nőtt nagyot. 

Az egyes megyei jogú városok népességének változása

Ugyanakkor a többiek növekedése sem lebecsülendő: míg 1949-ben a magyar lakosság 17,28%-a élt a fővárosban és 12,13%-a felsorolt városokban, 1980-ban már 19,23% és 19,30% volt az arány, vagyis a "vidéki" nagyvárosok a fővárost kicsit meghaladó súlyúvá tudták kinőni magukat.

A vizsgált városok legtöbbjének népessége ugyanakkor nem 1980-ban, hanem a 80-as évtized végén érte el csúcsát, igaz ekkor már mérsékelt volt a növekedés:

- Az ipari lakótelepépítés utolsó hullámai még betelepülőket vonzottak, illetve az évtized elején még bővült a városi munkahelyek száma.

- Az évtized elején még elég jelentős infrastrukturális előnyökkel bírtak a nagyvárosok a falvakkal szemben. (Sokhelyütt még ekkor sem volt  például vezetékes víz).

- A panelekből családi házakba költözni akarók első hulláma még gyakran a nagyvárosok kertvárosi részeit illetve a csatolt falvakat vette célba, így ők nem csökkentették a lakosságszámot.

Budapesten kívül csak öt olyan "kakukktojás" van, ahol  1990-re csökkent a népesség: a hanyatlásnak induló és közel 12 ezer főt vesztő Miskolc, a már csaknem száz éve egyre kevésbé hatékony lélegeztetőgépen lévő Salgótarján és a túlzottan nem fejlesztett Hódmezővásárhely, valamint az egyébként viszonylag kis csökkenést elkönyvelő Kaposvár és Békéscsaba. Az első három városra a későbbiekben is érdemes figyelnünk...

De mi történt 1980 (vagy a rendszerváltozás) után? 2011-ig a lakosság országon belüli eloszlása viszonylag kismértékben változott: Budapest és Pest megye részesedése tovább nőtt és elérte a 29,65%-ot (noha a lakosság abszolút száma csökkent), kismértékben nőtt a Dunántúl részaránya (30,22%, igaz ez 1990-ban kicsit még nagyobb volt), ezek eredőjeként pedig a keleti országrész aránya 40,13%-ra csökkent.

Ha megyénként vizsgáljuk a helyzetet, már kicsit egyértelműbb következtetéseket tudunk levonni: Budapest aránycsökkenését bőven ellensúlyozza Pest megye növekedése, ezen kívül masszívabb aránynövekedésre csak Győr-Moson-Sopron, Fejér (ezeknél ez a lakosságszám tényleges növekedésével is járt), Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megye volt képes, Komárom-Esztergom megye inkább stagnálást jelentő aránynövekedése mellett. Ez alapján tehát 2011-ig nem igazán beszélhetünk nyugatra billenésről, inkább ismét a főváros és körzete, valamint kisebb részben pedig az ország egyes kitüntetett, fejlődő gazdaságú pontja felé áramlásról van szó. (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye esetében a viszonylag tovább kitartó természetes szaporodás szerepe a döntő.) Hozzá kell tenni, hogy a már említett lakcímbejelentési problémák miatt a Budapesten élők száma vélhetően több tízezer fővel (akár 100.000-rel is) nagyobb valójában.

De mi a helyzet a nagyvárosainkkal? Pusztán a lakónépesség alapján azt láthatjuk, hogy egyedül Nyíregyháza, Kecskemét és Sopron , valamint kismértékben Győr lakossága nőtt, míg meglehetősen durva veszteségeket szenvedett Miskolc, Pécs, a lélegeztetőről lekapcsolt Salgótarján, valamint Dunaújváros és Hódmezővásárhely. A többi város 10% alatt vesztett népességéből. Ugyanakkor Budapest -16%-os értéke óvatosságra int: lehet, hogy egyes esetekben csak a környékbeli településekre költözésnek is szerepe van a népességcsökkenésben? Azaz a város és környéke lehetséges, hogy nem is veszített népességéből vagy országon belüli súlyából? Ehhez meg kell vizsgálnunk, hogy alakult az egyes településegyüttesek lakosságszáma.

A településegyütteseket a KSH hivatalos kiadványaiban szereplő agglomerációkra, településegyüttesekre vonatkozó beosztása alapján fogom vizsgálni, melyből a legutolsó 2014-ben jelent meg. A korábbi 2003-as kiadványhoz képest a legtöbb településegyüttes területe erősen megnőtt (kivéve a Budapestiét, mert annak kiterjedését törvény rögzíti, nem csupán "mérőszámok"), a győri agglomeráció településszáma például 29-ről 68-ra nőtt, ami már erősen közelíti a budapestiét. (A 2014-es kiadványban a balatoni agglomerálódó térséggel - mint nem klasszikus nagyvárosi területtel - nem foglalkoztak.) A KSH beosztásával számos probléma van: egyrészt csak a magtelepülés saját megyéjén belüli településeket vesz figyelembe, ami például a budapesti, egri és győri településegyüttes esetében  nem biztos, hogy helyes eljárás. Szintén torzító hatásként jelenik meg a budapesti agglomeráció "merevsége", azaz a többiekhez hasonló módszertannal mérve jóval nagyobb lenne a mostaninál. A KSH erősen statisztikai alapú megközelítése szintén torzít azokon a helyeken, ahol két, erős vonzó hatású város közel van egymáshoz (pl. Veszprém és Székesfehérvár). Megjegyzendő, hogy az "agglomeráció" a magyar viszonyok között (csökkenő népességszám, kiterjedt hanyatló térségek, rossz települési intézményellátottság) nem feltétlenül egy egységesen "dinamikusan" fejlődő zónát jelöl, a 2014-es bővítések már bőven beleharapnak erősen hanyatló népességű és gazdaságú területekbe is, ahonnan jobb híján 30-40 kilométeres ingázást is vállalnak a helyiek (pl. Bakonyalja), amivel a Hivatal (részben kényszerűségből) saját módszertanának, definíciójának is ellentmond némileg. A KSH módszertan részleteiről, előnyeiről és hátrányairól bővebben a keretes írásban olvashattok.

A KSH agglomerációi, településegyüttesei 2014-ben - (forrás)

Az egyes agglomerációk, településegyüttesek vizsgálatánál ugyanazt az időkeretet használom, mint a megyéknél és a városoknál - igaz 1980 előtt nem nagyon beszélhetünk klasszikus "agglomerálódásról", de ez sok esetben ma is elmondható, illetve erőteljes ingázási kapcsolatok korábban is fennálltak. (Ezen felül az országon belüli súly csak így tanulmányozható. Az eredmények röviden:

Az agglomerációkban, nagyvárosi településegyüttesekben a vizsgált időszakban folyamatosan - bár csökkenő ütemben nőtt a népesség koncentrációja: 1949 a magyarországi lakosság 40%-a, 1980-ban 49,9%-a, 2011-ben 52,7%-a élt ezekben. (Tehát a magyar társadalom jelentős része továbbra is kisvárosokban, falvakban él.)

Ha tovább bontjuk a dolgot: a budapesti agglomeráció népességen belüli (hivatalos) részaránya az említett években 20,7%, 24,6% és 25,5% volt, míg az egyéb agglomerációké, településegyütteseké 19,3%, 25,3%, 27,2% volt, tehát súlyban elvileg lekörözték a budapestit. A fent említett módszertani bizonytalanságok miatt a valóságban azért vélhetően nem ez a helyzet, de a két  "kategória" súlya körülbelül azonos, ami az egyéb nagyvárosok kicsivel gyorsabb "fejlődési ütemét" mutatja.

Az egyetemi városok 2011-ig egész jól tartották magukat - a tendencia fennmaradása erősen kérdéses - (forrás)

A fejlődési ütem azért idézőjeles, mert 1980 óta egy erőteljes népességfogyás adja az egész folyamat keretét, így a legtöbb, népességi részarányát növelő településegyüttes össznépessége is fogy. Ami elsőre még megdöbbentőbb lehet: a budapesti is ezek között van. Összesen 8 településegyüttesről (debreceni, győri, kecskeméti, nyíregyházi, soproni, szegedi, székesfehérvári, veszprémi) lehet elmondani, hogy nőtt a népessége 1990 és 2011 között, bár ez több esetben csak minimális növekményt jelent. Arányaiban a legnagyobb tömeget a Miskolci agglomeráció, valamint a Salgótarjáni és Békéscsabai településegyüttesek vesztették el. Érdemes ezt olyan szemszögből továbboncolnunk, hogy hogyan is alakult a magváros és környékének népessége, azaz hol találkozunk panelből kiözönléssel (ami jellemzően településegyüttesen belüli mozgás), és hol valódi és kiterjedt hanyatlással?

Első csoportunkba tartoznak a "bajnokok", ahol a magváros és a környék népessége is nőtt 1990 és 2011 között. Győr, Kecskemét, Nyíregyháza és Sopron tartozik ide, igaz Győr lakossága csak néhány száz fővel nőtt, így nem volt messze a következő csoportba sorolódástól. Ezen városok esetében növekvő gazdasági és regionális (pl. felsőoktatási) funkciókról beszélhetünk, ráadásul településszerkezetük is lehetővé tette a magváros további növekedését: viszonylag kiterjedt csatolt részeik miatt az "agglomeráció külső öve" részben a városhatáron belül jött létre. Sopron esetében pedig  az országhatár  várost körülölelő futása miatt nem alakulhatott ki komoly "külső öv". (Sopron egyébként lassan kezdi visszavenni az ország településszerkezetében  a II. világháború előtt betöltött komolyabb szerepét.)

A "majdnem bajnokok" esetében a magvárosban ugyan csökkent a népesség, az egész településegyüttes lakossága azért növekedett. (Debrecen Győr ellenpárja ebben a vonatkozásban, néhány száz fő híján akár "bajnok "is lehetett volna.) Nagyjából hasonló jellemzőkkel bírnak, mint a "bajnokok", de a népesség nagyobb része költözött a külső településekre. Viszonylag jó közelítéssel mondhatjuk, hogy az említett két csoportba – a fővároson kívül - azok a magyar településegyüttesek tartoznak, melyek viszonylag erős és viszonylag dinamikusan fejlődő gazdasággal és számottevő (vagy épp fejlődő, fejlesztett) felsőoktatással is rendelkeznek, jelentős a tőkevonzó képességük, és ennek révén általában némi high-tech szektorra is szert tudtak tenni.  Mint azt látni fogjuk, a következő két csoport településegyütteseinél egyik-másik tulajdonság hiányosan van csak jelen. Szintén feltűnő, hogy az első két kategóriánk magvárosai viszonylag nagyobb méretűek, Sopron kivételével mind 100 ezer lakos felettiek – vélhetően ez a méret biztosít elegendő lakosságkoncentrációt a modern gazdaság intézményei számára.

A következő kategóriánk nyolc, igencsak heterogén agglomerációt, településegyüttest tartalmaz. Ezek esetében a magtelepülés lakossága csökken, a külső öv népessége nő, de az össznépesség csökken. Mivel a budapesti agglomeráció is idetartozik, ez a legnépesebb „kategóriánk”. Elmondható, hogy az össznépesség csökkenése ellenére a budapesti és a pécsi növelni tudta lakosságon belüli részarányát, csak a miskolci, a dunaújvárosi részaránya csökkent jelentősen, a többieké nagyjából stagnált 1990 és 2011 között. A két egykori nehézipari városunk esetében a környező településekre kiköltözés csak mérsékelni tudta a korábbi erőltetett fejlesztés után „visszalendülő inga” negatív hatását.

Legrosszabb „hatosfogatunk” – melyeknél mindhárom jelzőszámunk negatív - sem teljesen homogén: ide tartozik a lassan népességet vesztő, de stagnáló részarányú Zalegerszeg, a kicsit jobban, de azért még kis részaránycsökkenést elkönyvelő szolnoki és szekszárdi településegyüttes, míg a sokkal súlyosabb veszteségeket szenvedő nagykanizsai, békéscsabai és az ijesztő ütemben fogyó salgótarjáni.

Kissé hosszú lett a vizsgálat, de nagyjából a következőképpen lehet összefoglalni, illetve egyes igencsak felkívánkozó következtetésekkel  cifrázni munkánkat:

• A magyar lakosság területi mozgásai legerősebben általában a főváros és környezete felé irányultak, ezek mellett 1949-80 között a nehézipari fejlesztések helyszínei, 1980 után néhány kitüntetett, nagy gazdasági fejlődést elérő város/agglomeráció/megye is jelentős célponttá vált. Ezek egy része a Dunántúl északi részén van, de a keleti országrészben sem ismeretlen ez a kategória. Összességében a nyugatra billenés 2011-ig pont annyira igaz, mint a „nyugat-keleti” fejlettségi lejtő: igen mérsékelten, Budapest (és egyes nagyvárosok megyeszékhelyek) vonzó szerepe jelentősebb, mint az egyes „égtájaké”.
• A népességátrendeződés üteme a vizsgált kategóriában 1949-1980 között jóval nagyobb volt, mint 1980-2011 között, ugyanakkor az újabb információk ismét élénkülésre utalnak.
• A vizsgált időszakban a magyar népesség egyre nagyobb részben élt nagyvárosokban, vagy (az általában hasonló életmódot, lehetőségeket kínáló) nagyvárosi településegyüttesekben. A növekedés lassuló ütemű, de töretlen.
• A megyei jogú városok illetve a Budapesten kívüli településegyüttesek mind 1949-1980, mind 1980-2011 között erőteljesebben növelték a magyar össznépességen belüli lakosságarányukat, mint a főváros és környezete, mára gyakorlatilag azzal azonos súlyú tömböt képezve. Ugyanakkor ez a tény igen felemásan jelenik meg a magyar politikában, fejlesztéspolitikában. Általában az itt lakók a „belgák” a „főváros-vidék” vitákban, gondolok itt arra, hogy vidékfejlesztésen általában valami mezőgazdaság-turizmus kombinációt értenek a szakértők, ami nehezen értelmezhető a helyiek számára, mivel gazdasági és intézményrendszerük inkább a „fővárosihoz” áll közel. Emellett gyakran még (magyar viszonylatok között) innovatív településekről is van szó, számos előremutató változást ezekben teszteltek először nagyban az országban (például gyalogoszónák kialakítása, új tömegközlekedési megoldások, szelektív szemétgyűjtés). Speciális problémáikra ugyanakkor nem nagyon irányul a közbeszéd, általában egyéni lobbitevékenység folyik, melynek során a megoldás általában az „autópálya, négysávosút”. Kétségtelen, hogy az elmúlt 15 évben voltak megoldási kísérletek a gordiuszi csomó átvágására, először a túlzottan hierarchikus és túlerőltetetten regionális keretekben gondolkodó (túl földrajzos), és rengeteg későbbi viszály magvát elvető „Fejlesztési Pólusprogram” révén, illetve most a „Modern Városok Program” révén, ami célját tekintve már némileg jobb, ugyanakkor van egy nem túl szolid „gyöngyöt a bennszülötteknek” bája is, ami épp nem a modernség felé löki a végeredményt.
• Külön kiemelendő a vizsgált településegyüttesek közül az a nyolc „vidéki” agglomerátum, amely 1990 és 2011 között is növelni tudta népességét, ritka kivételként az egyébként eléggé siralmas képet mutató országon belül. Ezek jellemzően innovatív, erősödő gazdaságú települések, melyek még képesek lehetnek további jövevények felvételére. (Más kérdés persze, hogy a némileg belendülő kivándorlás mennyire érinti pont az innovatív településeket - az első jelek szerint elég rendesen…) Ezek a települések jelenthetik az ország elsődleges „növekedési tartalékait”, ezeket lehet először bevonni magasabb hozzáadott értékű tevékenységekbe, így nem ártana velük foglalkozni. Nem feltétlenül külön-külön, ami a magyar területfejlesztés rossz reflexe, hanem az országos gazdasági környezet alakításakor. (Kicsit ez a bajom a Modern Városok Programmal –pl. hiába építünk kiváló négysávos utat, ha országosan olyan útdíjat vetünk ki, hogy egy távoli régió esetében nem éri meg azt a fuvarozónak használni – az útdíj egyéb, egyébként pozitív vonzatait most mellőzzük.)
• Csak a 100 ezer lakosnál nagyobb városok esetében hivatalosan mintegy 200 ezer fős különbség mutatkozik az állandó és a lakónépesség között az utóbbi javára. A kisebb városokat is beleszámítva valamint a be nem jelentetteket is megbecsülve a különbözet akár a 300 ezer főt is elérheti: ők az ország „mobil” emberei, hallgatók, fészekrakók, munkáért messze eljárók (heti, havi ingázók). (Kb. kétharmaduk Budapesten él.) Ez nem kevés, a politikában viszont ők sem igazán jelennek meg, képviseletük nehézkes, hiszen nem ott élnek, ahová szavaznak. A jövőben ezen is célszerű lenne változtatni, ami persze nem csak a politika felelőssége, hanem az érintetteké is. Tehát olyan környezetet kell teremteni, hogy érdemes legyen bejelenteni magát az embernek, illetve ideiglenes lakcímmel se nagyon érhesse hátrányos megkülönböztetés.

 Felhasznált források:

 http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo_telepuleshalozata/agglomeracio.pdf

http://hataratkelo.com/lassan-felbillen-magyarorszag/

http://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2017/05/26/terkepen_hol_fogyunk_hol_elunk_egyre_tobben/

http://index.hu/index2/#bloghu/avarosmindenkie/2017/07/13/lakcim_naplok_5_resz