Pangea

Minden, ami földtudomány

A szepességi szász etnikai térszerkezet felbomlásának kezdete

2016. november 20. 20:00 - Tranquillius

A középkori Szepesség kicsiben leképezi a korabeli Magyarország bonyolult közigazgatási viszonyait, sokszínűségét az etnikai és a partikuláris jogok viszonyában. Az egységes vármegyének sokáig nem is nevezhető terület betelepített, majd kitelepített szász őslakosairól már koránt sincs olyan „rossz” véleménnyel a magyarság, mint erdélyi szász testvéreiről, akikkel származásilag és jogilag sem voltak egységesek. Bejegyzésünk második részében az erdélyi szászokról szóló sorozathoz hasonlóan mutatjuk be ennek a népcsoportnak fénykorát, szomorú hanyatlását, végül a megsemmisülésüket.   

szepesvar0007.jpgSzepes vára

Aki most kapcsolódna be, érdemes az első résszel kezdeni:

A szepességi szász etnikai térszerkezet kialakulása

A szepességi szászok eltűnése első pillantásra egy váratlan eseménynek tűnhet 1945-ben. Ha közelebbről vizsgáljuk egy évszázadok óta tartó folyamatot figyelhetünk meg, melyet az egyszerűség és érthetőség kedvéért hat pontban foglalunk össze (további kettővel bővül ez a következő cikkben). Ezek következhettek egymásból, haladhattak egymással párhuzamosan az időskálán, de előbukkanhattak váratlanul, a semmiből is.  

1. Háború, betegségek

A szepességi szász etnikai térszerkezet a XIV-XV. században érte el legnagyobb kiterjedését. Károly Róbert szabadságlevelében 99 szász települést írt le, melyek kitöltötték a Szepesség folyóvölgyeit. A XV. században a Felvidéken megjelenő husziták nyomán az addig virágzó országrészt a tatárjárás óta nem látott pusztulás érte el. Ez a háborús időszak kisebb-nagyobb megszakításokkal közel 300 éven keresztül egészen 1711-ig tartott. Gondolhatnánk, a Szepesség, mint a Magyar Királyság második legészakibb megyéje (ki tudja melyik volt a legészakibb?) kimaradt a török frontvonal harcaiból. Ez igaz is, csak portyázások érték el a vármegye déli részét. Azonban egy másik frontvonal, a királyi Magyarország és a török vazallus Erdélyi Fejedelemség között állandóan mozgó háborús zóna minden évtizedben tiszteletét tette Szepes vármegyében. A seregeket kísérő rekvirálások, fosztogatások, ostromok, tűzvész és járványok megtizedelték a lakosságot. Rendszeres vendég volt a sűrűbben lakott városokban a pestis, vérhas és himlő, gyakran egész városrészek néptelenedtek el. Mai füllel egészen hihetetlen halálozási számokkal találkozunk az 1710. évi pestisjárvány feljegyzéseiben. Lőcsén (Leutschau) több mint négyezer, Iglón (Zipser Neudorf) 3364, Leibiczen (Leibitz) 1176, Podolinban 947, Váralján (Kirchdrauf) 1600 halottat számoltak össze, a fontosabb szepességi városokban gyakorlatilag minden második lakos meghalt.

Szepes vármegyében számos kihalt szász falu őrizte meg egykori lakóinak nevét, pl. a ruszinok által lakott Százpatak (Hundertmarkt, v. Hodermark), tótok által lakott Hidegpatak (Kolbach), Zúgó (Ruzsbach), Lassúpatak (Stilbach), gorálok lakta Frigyesvágás (Fridman), Tarhegy (Kahlenberg). 

2. Földesurak

Akár a háborúk kategória alá is vehettük volna a szepességi földesurak középkori tevékenységét. A XIV. századtól kezdve vannak adatok, hogy a vármegyei nemesség a szász településekkel folytatott határvitái nem egyszer a tettlegességig fajultak. Hogy mégsem az első pont alá kerültek, annak más oka van. Amikor a XXIV. szász város közül (itt kiderül mi is ez pontosan) Magyarországon maradt XI város a Szapolyai-család tulajdonába került, nem csupán az önkormányzatukat veszítették el ezek a települések, hanem elveszítették városi jellegüket és pár kivétellel szász lakosságukat is. Tizenegy polgárvárosból tizenegy jobbágyfalu lett. A lengyel uralom alá került városok és a Magyarországon maradt, de Szapolyai (később Thurzó és Csáky) uralom alá kerülő települések közötti különbség a mai napig szembeötlő.

A jobbággyá válás rémképére a szászok többnyire lábbal szavaztak, többnyire beköltöztek a Magyarországnál maradt szepességi városokba, vagy a lengyel uralmat választották. Mivel a népességhiányt valahogy pótolni kellett a huszita uralom alatt megfogyatkozott lakosságot már nem német területekről pótolták, hanem például a szomszédos vármegyékből, elsősorban a háborúk által elkerült Sárosból. Főként tót telepesek érkeztek, akiket a földesurak által megbízott kenézeik telepítettek irtásfalvakba és az elnéptelenedő szász településekre.

A XXIV város két uralom alatti eltérő fejlődést jól szemlélteti a fenti két táblázat. Az adatok 1880-ból származnak, amikor a XIX. századi szász kivándorlás még nem öltött drasztikus méreteket. 

szaszok1880_13_11.jpg

1. táblázat. A szepességi XXIV szász város eltérő etnikai viszonyai 1880-ban. A XI Magyarországon maradt város eltérő forrásokban eltérő változatban szerepel, *-gal jelöltek a Katolikus Lexikonban szereplő települések, csillag nélküliek Denkó Kálmán művéből származnak, de a szerző csak tíz települést említ név szerint.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy

  • A Lengyelországnak elzálogosított városok közül hét tudta megőrizni a városi kiváltságait akár időszakosan is, míg a többi nagyközségi rangot viselt. A Magyarországon maradt települések mindegyike kisközség volt. 
  • A XI város szász lakossága csak három poprádvölgyi, elzálogosított városok közé ékelődő területen maradt meg, a többiben 1880-ban már tót többség élt.
  • A XIII város közül csak a hernádvölgyiek (Igló, Szepesolaszi és Szepesváralja) voltak tót többségűek.
  • Lélekszámban, urbanizációban, iparban, művelődésben a magyar földesúri fennhatóság alá került szász települések mindegyike elmaradt az önkormányzatukat megőrzött, Lengyelországnak elzálogosított városoktól.

szepeskaptalan.jpgSzepeskáptalan,a szepesi püspökség székhelye, a háttérben Szepes vára 

3. Ellenreformáció 

Szepes vármegye, azon belül is a XIII elzálogosított város már a középkorban is Magyarország legműveltebb részének számított. 1437-ban már találkozunk a szepesi prépostság területén található iskolák tanfelügyelőjével és feljegyezték, hogy a laza kapcsolatokkal még együttműködő XXIV város 1405-ben Mátyás Corvinái és a könyvnyomtatás előtt könyvtárral és könyvtárossal is rendelkezett. Választott papjaik élénk kapcsolatot tartottak a német nyelvterülettel, Bécs, Lipcse és Krakkó egyetemeit látogatták, nem ritkán onnan hoztak papokat. Például Lőcse városában az a Coxe Lénárd szolgált, aki Angliában azelőtt VIII. Henrik nevelője volt. A nyelvrokonság és az élénk kulturális kapcsolatok ismeretében nem is csodálkozhatunk, hogy 1520-ban a Késmárkhoz közeli Leibiczen már Luther tanait hirdették a szószékről. 1540-1550 fordulójára minden szepesi város áttért az ágostai hitvallásra, azonban a váltás nagyon lassan ment, a szepességi hívek sokáig megtartották a régi rítusokat. A Szepesség abban is kivételes helyzetben volt, hogy a Luther követőivé vált városi polgárok nem hagyták, hogy az őseik által építtetett csodálatos szárnyasoltárok és oltárképek áldozatul essenek a túlbuzgó reformátorok pusztításának. 

Egészen a XVII. század elejéig a reformáció akadály nélkül terjedhetett Észak-Magyarországon, sem a lengyel, sem a kaotikusan váltakozó magyar királyi ill. erdélyi uralom alatt álló területeken nem történtek lépések az evangélikus vallás visszaszorítására. 1604-ből származik az első próbálkozás a katolikus templomok visszaszerzésére Szepesváralján és Szepesolasziban, de ez a lakosság ellenállásán meghiúsult, majd a bécsi béke helyreállította a korábbi viszonyokat. Nem sokkal később, 1642-ben telepedett meg a piarista rend a Lengyelországnak elzálogosított Podolinban. Krúdy Gyula diákkorát abban a híres piarista gimnáziumban töltötte, mely a lengyel helytartónak köszönhetően a szepességi ellenreformáció központja lett. 

adsc04179.jpgA podolini piarista templom. Az 1642-ben, a piarista rend első magyarországi iskolájának diákja volt Krúdy Gyula.

A XVII. század végén az ellenreformáció jóval drasztikusabb lépéseket tett az evangélikus vallás visszaszorítására. A templomaikat elvették és visszaadták a katolikusoknak a lengyel és a magyar királyi területeken is, papjaikat elhurcolták, vagy menekülésre kényszerítették, evangélikusokat kényszerítettek, hogy katolikus misén vegyenek részt. Az ellenreformáció az élet minden területére kiterjedt, böjtös napokon például még evangélikus mészáros sem mérhetett húst. Ezek a törvények sokban függtek a lengyel helytartó személyes szándékaitól. Hol komolyabban, hol lazábban szereztek érvényt a törvénynek. Magyar területen pedig a királyi hatalom kiterjedésétől függött az intézkedések megvalósítása. Sokszor előfordult, hogy a lengyel uralom alatt élő evangélikus polgárok a magyarországi evangélikus főurak fennhatósága alatt álló falvak templomaiba jártak istentiszteletre. Elkeseredésükben sokan döntöttek a kivándorlás mellett. Ennek jellemzően három iránya volt: a Német-Római Birodalom evangélikus részei, az erdélyi szászföld, valamint kisebb részben Máramaros vármegye. Általánosságban elmondható, hogy a "túltolt" ellenreformáció tömegével hajtotta a szepességi lakosságot a kurucok táborába.

Az ellenreformáció hatása különböző volt a lengyel és a magyar uralom alatt álló területeken.  

A lengyel uralom alá került lublói uradalomban található Hobgart (téves magyarítással Komlóskert) német lakossága 90%-ban katolikus volt, míg evangélikus egy sem volt közülük. Az ellenreformáció fészkében, a 60%-ban szász Podolinban mindössze 1,6% evangélikus élt, Gnézdán (Kniesen), 80% szászra mindössze 5 evangélikus lakos jutott 1880-ban. Katolikus többség élt a bányavárosokban is. Szomolnokon, Szomolnokhután (Schmölnitz) az evangélikusok aránya nem érte el a 10%-ot, holott mindkét településen 85% feletti volt a szászok aránya. Összességében elmondható a szepességi szász településekről, hogy egyetlen egyben haladta meg az evangélikusok száma a szászokét, Strázsán (Michelsdorf), a Poprádi járásban. A szászok által lakott Maldur  (Maltern) falva ugyancsak egyedülálló volt a Szepességben azzal, hogy az evangélikusok aránya meghaladta a 90%-ot. Sok evangélikus lakott az egykori Tízlándzsás kerületben, azaz a Kismegyében, itt az elszlovákosodott magyar nemesség őrizte vallását, nem pedig a szászok. A Tátra tövében fekvő településeken (több csúcs ezekről a falvakról kapta nevét), Batizfalván, Menguszfalván és Gerlachfaluban élt legnagyobb arányban evangélikus lakosság, de itt szinte mind szlovákok voltak. 

Érdekes különbség, hogy mindeközben az erdélyi szászok között néhány egyedi esettől (kivételesen karrierista személytől) eltekintve senki sem tért vissza a katolikus egyházba.

4. Gazdasági hanyatlás

A háborúk, járványok, földesurak és az ellenreformáció ellenére a szepességi szász térszerkezet végleges megroppanásának elsősorban gazdasági okai voltak.

Gazdasági hanyatlások és fellendülések kora sokszor váltotta egymást a Szepességben. Voltak azonban olyan mérföldkövek, amelyek az egész szász népre hatással voltak. Ilyen volt a földesúri uralom kezdete a Szapolyai-birtokba került városokban, ilyen korszak volt a lengyel uralom alá került városokban az örökletes Lubomirski sztarosztaság korszaka, amikor a királyi fennhatóságot itt is fölváltotta a földesúri hatalom. Utóbbiból szerencsére kilábaltak a szászok az 1772-es visszacsatolással, de közülük a kisebb települések, pl. Duránd, Ruszkin és Ménhárd gazdasági potenciálban és városképileg már alig különböztek a környező falvaktól. 

A szepesi szász térszerkezetre a legnagyobb csapást a polgári átmenet hozta magával, melyért maguk a szászok is a magyarokkal együtt vállvetve küzdöttek 1848-49-ben. A szászok ugyanis saját lábuk alól rúgták ki a sámlit a céhes ipar felszámolásával, mely mindaddig védőburkot vont feléjük részben a külső verseny korlátozásával, részben pedig az élet minden területére kiterjedő szabályrendszerével.

Sváby Frigyes, Szepes vármegye levéltárosa 1895-ben, amikor az ország jelentős részén példátlan fejlődés zajlott, már leírta a drasztikus hanyatlás jeleit:

"Ha valaki, a ki a XVI várost 1848 előtt ösmerte, most áthalad közűlök főképpen azokon, melyek a közlekedés fővonalaitól félreesnek: ha sorsuk, múltjuk iránt érdekkel, részvéttel viseltetik, bizony szoritó szívvel fogja észlelni, hogy azok a hanyatlás és visszafejlődés oly fokára jutottak, hogy alig is mondhatók már városoknak, hanem inkább csak elszegényedett falvaknak, melyek még mint olyanok is nem jólétnek, de sokszor a nyomorúságnak bélyegét viselik magukon. Elhagyott, deszkákkal beszögezett ablakú házak hirdetik a lakosság elpusztúlását vagy kivándorlását. Megmaradt lakóik szomorúan látnak munkájuk után, mely ezelőtt, legalább részben, a kisipar űzése volt, de most annak a nagyipar versenye által okozott válsága folytán csupán és kizárólagosan a zord éghajlat alatt fekvő sovány földek műveléséből áll. Ruszkin, Durand és részben Strázsa meg Ménhárd, mely városokban valami versenyképes iparnak még csiráira sem találunk, — az elszomorító képnek kiváló példáiúl szolgálhatnak."

A Szepesség fő gazdasági erejét a kereskedelem mellett éppen a céhes kézműipar adta, melynek megszűnését nem követte a gyáripar fellendülése. Sőt.

feherasszony.jpgA lőcsei fehér asszony (— Avagy a hátsó ajtón belopakodó gazdasági hanyatlás)

A bajt csak tetézte, hogy ekkoriban épült ki a vasúthálózat, és a vasút felhozta az olcsó alföldi gabonát és egyéb terményeket a Kárpátok bércei közé. A kézműiparból a mezőgazdaságba menekülő szászoknak alaposan beszűkültek a kilátásaik és kétségbeesésükben sokan meg sem álltak Amerikáig. A helyben maradott szászok közül pedig sokan egy tót szokásnak kezdtek hódolni, az alkoholizmusnak. Korábban szász jog volt a házi sör főzése és helyben mérése, a gazdasági válság során a szászok elhagyták a sörfőzést és áttértek a pálinkára. 

A gazdasági helyzet a gründlerek között is hasonlóan romlott, itt a bányák bezárása volt a fő oka a demográfiai hanyatlásnak. A helyzetből a Tátra fellendülő turizmusa és néhány nagyobb gyártelep felhúzása jelenthetett volna kiutat, bár a gyári munkások többsége nem helybéli szász, hanem betelepedő magyar volt ekkor már (pl. Korompa). 

Az első világháború vége aztán új fejezetet nyitott a válságok sorában, amikor a cseh ipar érdekében sorban zárták be a szepesi vasműveket és ipartelepeket. 

5. Kivándorlás

A gazdasági válságra adott szász reakció a kivándorlás lett. Természetesen a kivándorlás egyaránt sújtotta a szepesieket; tótokat és szászokat. A különbség köztük csupán az volt, hogy a tót hazajött, amint összekuporgatott elég pénzt a tengerentúli, jellemzően kétkezi munkából (mezőgazdaság, bányászat), addig a jóval műveltebb szászok, akiknek többnyire nyelvi gondjaik sem voltak hajlamosabbak voltak odakinn maradni a jobb érvényesülés miatt. Ebben jelentős szerepe volt a korabeli országos átlagot messze felülmúló iskolahálózat és az oktatás színvonala. A XIX. század végén a szászok többsége jelentősen túlképzett volt a helyben található munkákhoz. Ezért fordulhatott elő, hogy a tudásbeli különbségek által generált belföldi migráció révén az értelmiség között szerte az országban találkozhatunk szepességi szászokkal és az ő leszármazottaikkal. 

Az alábbi táblázat röviden összefoglalja milyen mértékű változás zajlott le a Szepesség XVI városában a gazdasági átmenet időszakában:


szepesxvinepesseh.png

2. táblázat. A szepességi XVI. város szász és tót lakosok arányának változása 1847-1910 között 

Miközben a népesség hat évtized alatt szinte egyáltalán nem növekedett, a szászok aránya az 1847-es 82,4%-ról 1910-re 31,6%-ra csökkent. A tót lakosság 1900 óta van többségben a városokban, miközben a (nagy)vármegyében már a XVIII. század elejétől többségbe került. A XIX. század végén a vármegyei népesség 12%-a, körülbelül 20 ezer ember dolgozott külföldön, többségük sosem tért haza. Elsősorban a munkaképes férfiak hiányoztak, de gyakran a nők is követték őket, nagyszülőkre bízott árva gyermekek tömkelegét hagyva maguk mögött. A helyzet hasonlíthatott a mostanában tapasztalható romániai drasztikus kivándorlási hullámhoz. A szepességi szászok demográfiai mutatói az erdélyi szászokéval párhuzamos volt, a háromgyermekes család már kuriózumnak számított. Mindeközben a  tót, ruszin, gorál családoknál az 5-6 gyermek átlagos érték volt. 

6. "Elmagyarosodás"

A szepességi szászok "magyarságát" — ellentétben erdélyi testvéreikkel  nem szokás megkérdőjelezni. Harcoltak azért, hogy visszakerüljenek Lengyelországtól Magyarországhoz, harcoltak a kurucok oldalán, harcoltak 1848-49-ben a magyar ügyért, miközben a haza iránti hűség mellett mindvégig ragaszkodtak szász jogaikhoz, anyanyelvükhöz és különállásukhoz. A polgárság egyaránt beszélt lengyelül, részben szlovákul és magyarul is. Gyakori volt, hogy a szepesi szászok gyermekeiket az Alföldön taníttatták magyarra, ahonnan a városi kereskedők fuvarozták őket haza. A magyar nyelvű oktatás részleges bevezetése után a városokban elterjedt a magyar nyelv használata, de a helyben maradt szászok ennek ellenére csak kis részben asszimilálódtak. Azok a szászok, akik a jobb boldogulás érdekében országszerte szétszóródtak gyorsan asszimilálódtak a magyarságba. 

A szepességi szász népesség megfogyatkozása a magyar állam iránt lojális magatartás és az átlagot messze meghaladó szorgalmuk és műveltségük miatt a magyar döntéshozók figyelmét is felkeltette, de konkrét lépés a kivándorlásuk megakadályozására iparfejlesztésen kívül nem történt. 1918-ban ennek meg is lett az eredménye.

Az elmagyarosodás egyik legkülönösebb megnyilvánulása már kívül esik az időkeretünkön. Hogy mi volt ez? Következő, a sorozatunkat záró bejegyzésből kiderül!

Elhalványulás

A szepességi szász etnikai térszerkezet felbomlása már a XV. században megindult. Elsőként a már említett XI Magyarországon maradt szász város fejlődött vissza faluvá, szász lakossága elköltözött, vagy beolvadt a kiváltságokkal nem rendelkező tótokba. Ez a belső migráció elsősorban a Hernád völgyet érintette a Lőcsét Iglón át Gölnicbányával összekötő tengely mentén. Így vált ketté a német nyelvterületet Alsó- (Gölnic-völgy) és Felső- (Poprád-völgy) Szepességre. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra történt és volt, hogy a fent említett tényezők együttes hatása okozta egy-egy falu elnéptelenedését, vagy lakosságának kicserélődését.

Mint már említettük a szászok helyzete valamelyest jobb volt a lengyel uralom alatt, itt egyedül a sztaroszta székhelye, Ólubló (Altlublau) vesztette el a német többségét. A többi településen a szászok csak a XIX. század második felétől indultak fogyatkozásnak. 

A drasztikus demográfiai folyamatok láttán már 1909-ben megkongatták a vészharangot a szepesi szász nép felett: 

...nem lehetetlen, hogy valóra válik az a szomoru jövendölés, hogy 100 év múlva a nagymultú és nagyrahivatott czipszer nép elenyészik a szlávság tengerében. (Dr. Forberger Béla: "A szepesi német elem pusztulásáról")

Az erdélyi szászokkal ellentétben a szepesi szászok 3 községet leszámítva egyetlen vármegyébe kerültek az 1876-os vármegyerendezés során. 3 gründler falu a Torna vízgyűjtőjében feküdt, így azok Abaúj-Torna vármegyéhez kerültek. Valamivel könnyebb tehát kimutatni a számszerű változásokat. 1869-ben a szászok aránya még 35% volt, ami közel 61000 főt jelentett. 1890-ig csökkent a vármegye népessége és csökkent a szászok aránya is. 1900-tól lassú növekedésnek indult a vármegye lakosságszáma, de a szász etnikum ezt a trendet nem követte, 1910-re már csak a népesség 23,3%-át adták, ami már csupán 38000 főnek felelt meg. 41 év alatt 23000 fővel csökkent a szászok száma.

szepesvmnepesseg.png3. táblázat. Szepes vármegye etnikai viszonyainak alakulása a XIX. sz. második felében

Ahogy a XVI város példáján láttuk, 1880 és 1910 között Szepes vármegyében megindult a szász térszerkezet gyors eróziója. A 1880-ban 20% feletti szász lakossággal rendelkező településeken átlagosan 14 százalékponttal csökkent a szász lakosság. Még ennél is nagyobb arányban fogyott a városok szász népessége (átlag 18 százalékpont). Az abszolút "rekorder" az Abaúj-Torna vármegyéhez átcsatolt, gründlerek által lakott Stoósz (Stooß) volt, ahol 30 év alatt 78 százalékponttal csökkent a német nyelvűek aránya (érdekes módon itt egyedül a magyarság javára). 

1910-ben a legnépesebb szász település Késmárk volt, itt 3200 szász élt, pontosan ugyanannyi, mint 30 évvel azelőtt. Csakhogy közben 72-ről 51%-ra esett az arányuk. Miután Lőcse eltótosodott, Késmárk vált a szepességi németek központjává. Az összefüggő Poprád-völgyi szász településterület délnyugaton Porpád városától egészen Podolinig tartott. Néhány tót falu után következett Gnézda, majd Lubló várának tövében Hobgárt, azaz Komlóskert.

Poprádon, a vele egybeépült Szepesszombaton és Felkán 1910-ben a szászok már kisebbségben éltek, holott 1880-ban még háromnegyedét-kétharmadát adták az összlakosságnak. Ugyancsak drasztikus fogyás figyelhető meg a Késmárkkal szomszédos Leibicz és Szepesbéla városokban, ahol 1880-ban még 70% feletti volt az arányuk, harminc év múlva már alig haladta meg a 40%-ot.  

1_3.png1. ábra Elhalványulás. A szepesi német anyanyelvűek megoszlása 1880-ban és 1910-ben Szepes vármegyében. (G.: Gölnicbánya, I.: Igló, Le.: Leibicz, Lő.: Lőcse, Ké.: Késmárk, Ko.: Komlóskert, P.: Poprád, S.: Stoósz, SzB.: Szepesbéla, SzO.: Szepesolaszi, SzV.: Szepesváralja)

A Hernád-völgyi városokban a német nyelvű lakosság számbeli csökkenése már korábban megindult. Lőcsén, Iglón, Szepesolasziban és Szepesváralján 1880-ban még minden harmadik lakos németül beszélt, 1910-ben már csak minden ötödik. Holott ezeken a településeken még a XIX. század elején is alig élt néhány tót napszámos vagy cseléd.

Gölnicbánya rendezett tanácsú város volt az alsó-szepeségi gründlerek központja. Az egykor virágzó bányavárosban ugyancsak rohamosan csökkent a lakosság száma, valamint a szászok aránya. 1869-1910 között ezernégyszáz fővel csökkent a lakosság, és több mint kétezer fővel a német anyanyelvűek száma. Az utolsó népszámláláson már csak 2100 fő vallotta magát németnek (55%, szemben a 30 évvel azelőtti 71%-kal). A környező bányásztelepüléseken viszonylag kisebb mérvű volt az elvándorlás, itt a bezárt bányák helyett sikerült ipartelepeket létesíteni. A legnagyobb ilyen ipartelep Korompán létesült, ahol 1880-ban még csak 1800 fő élt (27,5% német), 1910-ben már 6300 (16,7% német).

csokkenes30ev.png4. táblázat. A népességcsökkenés által leginkább érintett szász települések 1880-1910 között (csökkenés százalékpontban megadva, félkövérrel a rendezett tanácsú városok)

A 2. ábrán szembeötlő, hogy a színtiszta szász települések száma alaposan lecsökkent 30 év alatt. 1880-ban még 10 település rendelkezik 90% feletti német nyelvű lakossággal, közülük kilenc található a Felső-, egy pedig az Alsó-Szepességben. 70% feletti kategóriába 31 település esett, közéjük tartozott a legtöbb város. 50% felett pedig 38 települést találunk, azaz a vármegyében ennyi településen élt német többség. A 20% és 50% közötti intervallumba mindössze 9 település került, köztük a hernád-völgyi városok. Összesen 46 olyan település volt, ahol legalább minden ötödik ember németnek vallotta magát. 

telepulesek_felett.png2. ábra. Adott százalékarányt meghaladó, német nyelvű lakosság által lakott települések eloszlása 1880-ban és 1910-ben. (y tengely értéke: darab)

1910-re az arányok alaposan megváltoztak, 90% felett már csak öt települést találunk, négyet a Felső-Szepességben, Késmárk körül, egyet pedig a Gölnic folyó völgyében. Ezek mindegyike falu volt, közülük Szepesremete (Einsiedel) volt a legnépesebb 1800 lakossal. 70% felett már csak 17 település maradt, azaz számuk majdnem a felére csökkent. Kevésbé drasztikus a változás az 50% feletti szász lakosságú települések számában, a csökkenés mindössze 7 község volt. Sokatmondó tény, hogy a legtöbb (9 település) az 50-60%-os intervallumba került, azaz éppenhogy többségben voltak ezekben a szászok. Közülük is csak kettőnek volt városi rangja (Késmárk és Gölnicbánya). Az átrendeződött arányok miatt 3 település esett ki a felsorolásból, ezek a 20%-os arány alá estek e két népszámlálás között. 

A két adatsort összevetve az 1880-as adatok még egy ereje teljében lévő térszerkezetet mutatnak, míg harminc évve később már láthatók a drasztikus szász népességcsökkenés következményei és a visszafordíthatatlanul megváltozó szepességi etnikai viszonyok. 

 

Valahol itt vesszük majd föl a fonalat a következő — A szepességi szász etnikai térszerkezet megsemmisülése — című részben.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr811932651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Larry Silverstein 2016.11.21. 14:19:52

Egy Pazúr nevü zsidóra volt bízva a háború uráni kirtásuk Csehszlovákiában.

István Kapos 2017.01.30. 22:36:53

A történelem iamétli önmagát.Szomorú igazság,de sajnos efelé skandálunk.