Pangea

Minden, ami földtudomány

Lewis és Clark nyugaton

2014. december 28. 17:24 - lezlidzsi84

Az előző részben megismerkedhettünk a Thomas Jefferson által a mai Egyesült Államok feltérképezésére indított, Merriwether Lewis és William Clark által vezetett expedíció céljaival és mozgatórugóival, és elkísérhettük a felfedezőket a kontinentális vízválasztóig, ahol a mai Idaho területén a sosonok keresésére indultak, hogy az indián törzs lovainak segítségével átjuttassák felszerelésüket a vártnál nem kicsit nehezebb hegyi terepen. A várva várt találkozás némi szerencsével nem torkollott mészárlásba, sőt kiderült, hogy az expedíció egyik tagjának felesége, Sacagawea a soson törzsfő rég elveszettnek hitt testvére.

A szerencsés találkozás nyomán élénk beszélgetés kezdődött a soson vezetők és a felfedezők között egy bizarr hosszúságú fordítói lánc révén: a sosonok Charbonneauval beszéltek, aki valamelyik franciául és angolul is beszélő társának adta tovább mondanivalójukat franciául, majd ők ültették azt át angolba. (Amennyiben nem sosonokkal, hanem más hegyvidéki törzzsel beszéltek, úgy a lánc Sacagaweával is bővülhetett, ő soson nyelven adta tovább a hallottakat Charbonneau-nak.) 

A sosonok nem csak a "rokoni kapcsolatok" miatt segítettek szívesen az expedíciónak: a hegyvidéki indiánok társadalmi és gazdasági viszonyai miatt is kapóra jött a jól felfegyverzett fehérek megjelenése. A Missouri és a Columbia forrásvidékének szigorú hegyvidéki éghajlata miatt rosszak voltak a mezőgazdaság feltételei, a vadvilág pedig jóval gyérebb volt, mint a prérin. A hegyvidéki törzsek gyakran éheztek és létfontosságú lett volna számukra, hogy nyáron a prérin vadászhassanak. De a terület hivatalos urai, a spanyolok az angolokkal ellentétben megtagadták lőfegyverek indiánoknak való átadását, így a sosonok nemcsak hogy kevésbé hatékonyak voltak a bölényvadászatban, mint lőfegyverekkel rendelkező társaik, de komoly félnivalójuk is volt a prérin élő fegyveres törzsektől (a feketelábúaktól és sziúktól). Így egy erősen felfegyverzett expedíciótól részben fegyvereket vártak, részben pedig megfelelő kíséretet a bölényvadászathoz. Az indiánok rögtön indultak is volna, Lewis csak nehezen tudta megértetni velük, hogy kicsit azért még mennének nyugatra és csak a következő évben jönnének visszafelé.

800px-adams_the_tetons_and_the_snake_river.jpgA sosonok földjén: A Snake folyó háttérben a Tetonokkal - Lewis és Clark is láthatta volna - ha nem kaptak volna rossz híreket az indiánoktól - (forrás)

Az indiánok ekkor rossz hírrel szolgáltak: tudnak arról, hogy a hegyekből nyugatra tartó folyók az óceánba ömlenek, de az egyetlen vízi kiutat jelentő Snake folyó hajózhatatlan, a hegyi ösvények pedig alig járhatóak. Mivel alapvetően mindig kelet felé "orientálódtak", közülük csak kevesen ismerik ezeket az ösvényeket, de adnak Lewisnak lovakat és hegyi vezetőt.

6091720.jpgA Hell's Canyon a Snake folyón - mai "szelíd" arcát egy gátrendszernek köszönheti - (forrás)

A hegyi vezető nem kifejezetten az az életerős vadonbeli nyomkereső volt, akire a felfedezők számítottak, korát nehezen tudták megtippelni, de mindenki csak "Öreg Toby"-nak szólította. Mivel már régen járt a hegyi ösvényen, több alkalommal is eltévedt, ami a hihetetlenül nehéz tereppel és a szeptember közepén már téliesre forduló időjárással kombinálva közel két hetessé tette a Bitterroot-hegységen való átkelést. Az expedíció élelmiszerkészletei fogytán voltak, a hegyekben kevés vad akadt, a hegység névadóját, az indiánok fontos táplálékát, a keserűgyökereket pedig nem volt idejük megfelelő mennyiségben összegyűjteni. A felfedezők csak erőltetett menettel, a végsőkig legyengülve tudták elérni a Lolo hágón át a Nez Percé (lyukasztott orrú) indiánok falvait a Camas-prérin (a mai Idahoban). Az itt elfogyasztott igen nagy mennyiségű keserűgyökér hatása nem maradt el: szinte az egész expedíció hasmenéstől szenvedett a megérkezést követő napokban.

picture_1101.jpg

Út a Lolo hágóhoz - még eltévedés nélkül sem könnyű út (forrás)

Amennyiben az indiánok ekkor úgy határoznak, hogy megtámadják a gyakorlatilag magatehetetlen felfedezőket, lehetséges, hogy kicsit máshogy alakul az amerikai nyugat történelme - mindenesetre Lewisról és Clarkról többet biztosan nem hallottunk volna. Az indiánok fontolgatták is, hogy a puskáikért és egyéb felszereléseikért végezzenek vendégeikkel, de egy köztük élő asszony, akit fehérek szabadítottak ki a feketelábúak fogságából, lebeszélte őket szándékukról.

Végül a Nez Percé indiánok nemcsak, hogy feltáplálták az expedíció tagjait, de vállalták, hogy a következő évig vigyáznak a lovaikra, illetve segítettek nekik kenut építeni és megfelelő fizetségért elkísérték őket egy darabig a Columbián és mellékfolyóin, egészen a csinúk (chinook) indiánok földjéig, ugyanis a Nez Perce indiánok háborúban álltak a Columbia-vidék leghatalmasabb törzsével. Értesüléseik szerint a csinúkok általában végeztek a fehér betolakodókkal.

cccanoes.jpgAz expedíció találkozása a csinúkokkal (forrás)

Az 1805 októberében a Columbián és mellékfolyóin (Clearwater, Snake) lefelé ereszkedő Lewis és Clark szeme elé egy merőben új világ tárult: a folyók mente meglehetősen sűrűn lakott volt, még a száraz Columbia-fensíkon is, a legtöbb indián pedig alacsony faházakból álló falvakban élt, életmódjukban pedig igen nagy szerepet játszott a halászat. Ahogy közeledtek az óceánhoz, az európai kereskedelem egyre több jelével találkoztak: mindez nemcsak az egyre több iparcikkben öltött testet, hanem abban is, hogy az indiánok egyre magasabb árat kértek az élelemért, és egyre keményebben alkudoztak. Már nem lehetett pár egyszerű fémeszközért egy kosár kukoricát, vagy egy kabátért számos lovat venni, mint a mandanoknál vagy a Nez Percé indiánoknál.

 chinook-floor-plan-lg.jpgChinook (csinúk) ház - falvaik akár több ezer embert is tömöríthettek - (forrás)

Október második felében az expedíció kenui sikeresen megküzdöttek a Columbia vízeséseivel és sellőivel, és sikeresen elérték a csinúkok területét, ahol mind ők, mind nez perce vezetőik kedvező fogadtatásban részesültek, leszámítva azt a kellemetlenséget, hogy szinte semmit nem értettek egymás beszédéből. November 5-én pedig a szinte átláthatatlan szélességű folyón evezve Lewis hullámverést pillantott meg a horizonton: az expedíció végre elérte végcélját, a Csendes-óceánt.

800px-uscg_cape_disappointment1.jpgAz út vége - Cape Disappointment - jobbra fent a Columbia folyam - (forrás)

Most már "csak" az volt hátra, hogy kiteleljenek, és visszamenjenek azon az úton, amin idejöttek, vagyis a megteendő távolság fele még hátravolt. De a kitelelés sem volt egyszerű: közel egy hónapig tartott, míg az emberek feje fölé megfelelő téli hajlék került. A Columbia tölcsértorkolatának téli időjárása meglehetősen enyhe, a téli hónapok átlagos középhőmérséklete 5-6 Celsius fok körüli, azonban a sok eső, és az erős viharok miatt a kimerült utazók számára gyötrelmes volt a táborhelykeresés. Mivel a viharoknak kitett északi oldalon kezdték a kutatást, táborhelyüket többször is elöntötte a víz, ruháik pedig szinte sohasem száradtak meg. Ráadásul az ott élő csinúkok meglehetősen szabadon kezelték a "magántulajdon" kérdését, egyszer még Lewis kutyáját is ellopták, ami azért volt kellemetlen, mert az indiánok igen szerették a kutyahúst. (Az állatot később épségben visszaszerezték.) Ekkor a parancsnokok szavazásra bocsátották a kérdést: az északi parton folytassák a keresést, vagy - vállalva a továbbutazást és a bizonytalanságot - keljenek át a tölcsértorkolat védettebbnek tűnő, és jobb vadászati lehetőségekkel kecsegtető déli oldalára.

Hogy miért volt ez a szavazás különleges? Egyrészt egy katonai expedíción nem szokás szavazni, másrészt valamennyi jelenlévő részt vehetett rajta. Valamennyi, vagyis Sacagawea, és York is, tehát ez volt az első dokumentált eset az Egyesült Államok történetében, hogy egy (indián!) nő és egy színesbőrű szavazhatott. Nem nehéz megjósolni, hogy a déli part nyert, ugyanakkor az expedíció nem kifejezetten tengerálló kenuival nem kísérelhette meg a direkt átkelést, az árapály járásához igazodva előbb fel kellett evezniük a Columbián, hogy ismét lefelé vegyék az irányt - immár a déli oldalon. Téli szállásuk építése szinte az egész decembert igénybe vette, a fából készült erődöt a környéken élő clatsop indiánokról nevezték el. Az elnevezést a helyi indiánok teljes joggal kiérdemelték, a tél átvészelése ugyanis ismét nekik volt köszönhető. 

fort_clatsop_clatsop_county_oregon_scenic_images_clatda0090_.jpgFort Clatsop jelenkori mása Astoria (Oregon) közelében (forrás)

A meglehetősen nagyétkű expedíció ugyanis még a tél vége előtt sikeresen felélte a környék vadkészletének jelentős részét, és innentől két fő élelmiszerforrásuk volt: a Sacagawea által gyűjtött gyökerek, valamint a clatsopoktól nem éppen olcsón vásárolt halkészlet és kutyahús. Mindez jól mutatja, hogy a korabeli fehér expedíciók eltávolodva élelmiszertermelő bázisaiktól, igen nagy mértékben a nem túl népes indián törzsek készleteire kellett, hogy hagyatkozzanak. Az amerikai nyugat későbbi betelepülésének ez volt az egyik legkomolyabb gátja. A hűvös és nedves telű környéket Lewisék borzalmasnak találták, azonban ez a partvidéki clatsop és csinúk indiánoknak esős édenkert volt: a hal és vadkészlettel, valamint a bőséges esőnek köszönhetően dús növényzettel jól gazdálkodó indiánok voltak azok, akiket az út során megismert törzsek közüli szinte sosem fenyegetett az éhezés réme. Tengerálló csónakjaikon kereskedelmet folytattak egymással, illetve az időnként odavetődő bálnavadász és kereskedőhajókkal.

Mindenesetre Lewisékat nem kellett marasztalni - annak érdekében, hogy lehetőleg még abban az évben visszaérhessenek Saint Louisba, már 1806. március 23-án útnak indultak, ekkorra már szegényes felszerelésükkel, és a télen általuk lepárolt sóval együtt. Bár elvileg ismert úton haladtak, még maradt általuk elérendő cél bőven. Lewis terve az volt, hogy a Sziklás-hegységen való átkeléskor több részre osztja csapatát, hogy megtalálják az átvezető legmegfelelőbb hágót, illetve jobban feltérképezzék a Missouri forrásvidékét.

Mindehhez tempósan kellett haladni, de amikor május 8-án elérték a nez perce indiánok falvait, több kellemetlen fejleménnyel is szembesültek. A hegyvidéki ösvények a rendkívül havas tél miatt az indiánok szerint még legalább egy hónapig járhatatlanok voltak, illetve az öreg törzsfőnök, akire a lovaikat bízták, úgy értelmezte a "megőrzést", hogy szétszórja őket a több száz négyzetkilométeres szállásterületükön. Mindenesetre volt idejük összegyűjteni őket.

2-27-11-red-sky-in-the-morning-sailor-take-warning-bitterroot-mountains-sunrise-bud-and-sandy-murphy.jpgA Bitterroot hegység télen - 1806 júniusában csak egy kicsit volt kevésbé havas - (forrás)

A fejlemények miatt némileg "idegállapotba" kerülő parancsnokok a lehető legkorábban indulni kívántak, és mivel a megígért hegyi vezetők nem mutatkoztak, június 14-én nekiindították az expedíciót a havas hegyoldalaknak, hogy majd csak átjutnak valahogy. Tévedtek. A térdig, majd derékig érő hóban, a hideg esővel küzdve hamar eltévedtek, és ami még rosszabb volt, a teherhordó állatoknak sem volt elegendő fű, így két napos küszködés után visszafordultak, hogy immár tapasztalt vezetőkkel vágjanak neki újra az átkelésnek. A 12 napos út nem volt könnyű, de a fiatal indián nyomkeresők különösebb bonyodalmak nélkül, épségben átvezették az expedíciót a havas hágókon.

1806. július 3-án az expedíció kettévált, hogy megvalósítsa Lewis ambíciózus tervét a hegyi hágók valamint a Missouri forrásvidékének felderítésére. Lewis az északi útvonalon haladt a Big Blackfoot folyót követve a vízválasztóig, majd azon átkelve nagyjából a vízeséseknél tervezte elérni a Missourit. Ezt követően emberei nagyobb részét hátrahagyva a vízeséseknél a felszerelés átszállítására, néhány emberrel északra indult, hogy kiderítse, hogy a Marias folyó  áthalad-e az 50. északi szélességi körön. (Ez azt jelentette volna, hogy a Louisiana Purchase révén egy jó darabot kiharaptak volna a brit gyarmatterületből.) Ezen felül Lewis szerette volna felvenni a kapcsolatot a feketeláb indiánokkal is. Ez végülis sikerült de nem pont úgy, mint tervezték. A Marias felderítését követően Lewis a vízesések alatt szándékozott találkozni embereivel, hogy a Missourin lehajózva a mandan falvak előtti nagy folyókanyarulatnál találkozzon a délen haladó Clarkkal.

Az expedíció másodparancsnoka a Bitteroot folyó mentén haladva keresett könnyebben járható hágót a Missouri forráságaihoz. Végül a Gibbons-hágón át jutott a Three Forkshoz, ahol embereinek és felszerelésének egy részét lehajóztatta a Missourin, hogy csatlakozzanak Lewishoz. Csapata másik részével felkapaszkodott a Bozeman-hágóra, hogy onnan a Missouri egyik legnagyobb mellékfolyóján, a Yellowstone-on haladjon a találkozási pont felé. Sejtése szerint ez könnyebb és rövidebb útvonal volt a kanyargós, és a vízesések miatt nehezen hajózható Missourinál. Mindez beigazolódott: Clark augusztus elején különösebb nehézségek nélkül érte el a találkozási pontot.

shelby-marias-river.jpgA Marias folyó és a préri - (forrás)

Ugyanez nem mondható el Lewisról. A Missouri elérésekor a tervek szerint megosztotta csapatát, ami a történészek véleménye szerint nagy felelőtlenség volt, amikor a britekkel szövetséges, jól felfegyverzett feketeláb indiánok szállásterületére készült behatolni. Mindössze négy emberrel indult a Marias felderítésére, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a folyó a mai Glacier Nemzeti Park vidékén ered, bőven az 50. északi szélességtől délre, így az USA-nak nem sikerült "bevásárolnia" magát Kanadába. Legészakibb táborhelyüket ezért Camp Disappointmentnek (Csalódás tábornak) nevezte el, ahol majdnem egy hetet töltött különféle mérésekkel, holott nyilvánvaló volt az indiánok jelenléte a környéken. Visszaindulásuk másnapján találkoztak is velük, aminek közös "táborozás" lett a vége. Ennek során Lewis kissé szerencsétlen módon tudtára adta feketelábú indiánoknak, hogy az amerikai kormány minden törzsre kiterjedő kereskedőhálózatot szeretne létrehozni, de ehhez elengedhetetlen a törzsek közti béke. A tárgyalópartnerek azonnal megértették, hogy ez "fegyvertartási monopóliumuk" végét, és a többi törzs velük szembeni erősödését eredményezné, így az ötlet nem talált kedvező fogadtatásra. Olyannyira nem, hogy a közös táborozásnak az indiánok éjszakai rajtaütése lett a vége, aminek végeredménye két halott indián és egy menekülő felfedezőcsapat lett.

Az életét mentő csapat hihetetlen teljesítményt nyújtott: a Missouriig hátralévő 150 km-t szinte pihenés nélkül, másfél napig lovagolva tette meg. Tempójuk ezt követően sem sokat csökkent: a parancsnok tájékoztatta a folyón lefelé haladó embereit, hogy vadásznak rájuk, így a következő napokban átlag 80-100 km-t tettek meg lefelé a folyón, általában még vadászni sem álltak meg.  A kevés kivétel egyikére augusztus 11-én került sor, amit Lewis hátralévő életében vélhetően nem felejtett el. Ekkor került sor a szerencsétlen vadászkirándulásra Pierre Cruzatte-tel: a rövidlátó francia nyomkereső a part menti bozótosban sikeresen golyót repített szarvasnak nézett parancsnoka ülepébe. A fájdalmas sérülés azért is volt szerencsétlen időzítésű, mert az expedíció orvosának szerepét az épp távollévő Clark töltötte be. Szerencsére Lewis csapata már másnap délután találkozott Clark embereivel, kevéssel a mandan falvak felett, így a seb gyógyítása gyorsan megkezdődhetett - ugyanakkor viszonylag gyors felépülése ellenére a parancsnok az út hátralévő részének javát hason fekve gyötrődve tette meg a kenuban.

map1lcroutes.jpgAz expedíció útvonala - (forrás)

Az expedíció végül 1806. augusztus 14-én érte el a mandan indiánok falvait, ahol egyrészt értesülhettek arról, hogy mi történt az elmúlt egy évben a nagyvilágban (vagyis főként a Prérin), illetve a "nagyvilág" egy kis része is értesülhetett az elveszettnek hitt expedíció sikeréről. Lewisék itt búcsúztak el Charbonneau-tól, Sacagaweatól és kisfiuktól, ők ugyanis az indiánoknál maradtak. Szintén elhagyta az expedíciót John Colter közlegény, hogy prémvadászokhoz csatlakozva visszainduljon a Yellowstone folyón, hogy aztán forrásvidékén magányosan barangolva elsőként számoljon be egy különös, gejzírekkel, fortyogókkal tarkított vidékről, a mai Yellowstone Nemzeti Parkról.

A három nap múlva továbbinduló expedíció nehéz felszerelése nélkül gyorsan haladt lefelé a Missouri sodrásával. A Prérin csak kevés dolog változott, az előző két évben folytatott, indián törzseket egymással kibékíteni kívánó politika kudarccal zárult, a régóta háborúzó törzsek továbbra is civakodtak egymással, ugyanakkor egyre több felfelé hajózó amerikai prémvadászcsapattal találkoztak, a Missouri forrásvidékének megmaradó fehér foltjainak eltüntetése hozzájuk fog majd fűződni. A prémvadászoktól végre kiegészíthették szűkös készleteiket, például több, mint egy év után alkoholhoz is juthattak. Bár sokáig kérdéses volt, hogy a teton sziúk nem fogják-e megállítani a gyorsan lefelé hajózó csapatot, velük végül nem találkoztak, csak az egyébként barátságos yankton-sziúkkal alakult ki egy félreértésből adódó lövöldözés, de amikor a felek kölcsönösen felismerték egymást, beszüntették a tüzelést.

Az expedíció útjának utolsó szakaszát alig több mint egy hónap alatt megtéve 1806. szeptember 22-én behajózott Saint Louisba. A nem kicsit megviselt kinézetű felfedezőket a helyiek hősként ünnepelték, a siker híre az akkoriban még nem túl gyors postaforgalom mellett is nagyjából két hónap alatt elterjedt az államokban. A következő napok az ünneplés mellett expedíció bajos ügyeinek ügyeinek lezárásával (az emberek részbeni kifizetésével, a megmaradó készletek rendszerezésével) teltek, illetve Clark térképe mellett elkészültek az első beszámolók is az út eredményeiről.

295_w_full.jpgClark térképe (forrás)

Az expedíció legtöbb célját elérte: óriási mennyiségű tudományos információval tért haza, az USA számára egy csapásra "kinyílt" az ország mai északnyugati része, megismerték hegyeit, növényeit, állatvilágát, az ott élő népeket és - legalábbis részben - a gazdasági erőforrásokat. A Clark által elkészített térkép nemcsak pontos volt, de számos legendával is leszámolt: nem létezik könnyen járható víziút a két óceán között, és a Sziklás hegység jóval kiterjedtebb és magasabb, mint azt korábban hitték.

Ebből a szempontból az expedíció eredményei csalódást keltőek voltak, ahogy az indiánoknál elért eredményeik sem találkoztak az eredeti várakozásokkal. Lewis útja során épp a két legerősebb, és így legfontosabb törzzsel, a sziúkkal és a feketelábúakkal került konfliktusba, valamint egyéb törzseknél sem volt sikeres a békéltető politikája. Más kérdés, hogy mindezt egy, az egyes törzseknél néhány napnál többet el nem töltő, viszonylag kevés "meggyőzőerővel rendelkező" ajándékot hozó csapatnak kell-e egyáltalán elérnie. Ugyanakkor az is igaz, hogy az indiánokkal megegyezést kereső, egy indián asszonnyal és kisgyerekével utazó expedíció számos törzsre igen jó benyomást tett, amihez hozzájárult Clark a kor viszonyai közt is viszonylag szerény orvoslási tudománya is - mindenesetre hatékonyabb volt az indián gyógyítóknál.

Lewis és Clark valamivel az 1806-os év vége előtt érkeztek vissza Washingtonba, ahol már valamivel visszafogottabb ünneplés fogadta őket, de azért nem lehetett okuk panaszra. Ezután az expedíció körüli hírverés szép lassan elült, a következő évtizedek során tudományos körökön kívül pedig feledésbe is merült a nem mindennapi teljesítmény. Ennek több oka is volt:

- A legfőbb eredmények tudományosak voltak, ezek publikálása szűk körre korlátozódott, és több évet vett igénybe, így PR szempontból nem sikerült meglovagolni a hazatérés szenzációját.

- Az expedíció politikai szempontból fontos céljai csalódást keltőek voltak, amit Jefferson ellenfelei nem mulasztottak el kihasználni, illetve később érthetően nem hivatkoztak a "drága" jeffersoni felfedezőexpedícióra. (Ehhez hozzájárult, hogy Lewis többletjavadalmazást akart kicsikarni embereinek, ami némi politikai vitát követően lett csak elfogadva.)

- Az expedíció tudományos eredményei főként Lewishoz fűződtek, őt korai halála megakadályozta abban, hogy mindezt megfelelőképpen kiaknázza.

- Az expedíció által feltérképezett útvonal nehézsége és hosszúsága miatt nem vált népszerűvé, a telepesek inkább délebbi útvonalakat követtek, és ezek felfedezői váltak inkább híressé.  Az első vasútvonalak is délebbi útvonalakat preferáltak.

Lewis és Clark útja csak rövid időre került reflektorfénybe a Louisiana Purchase 100. évfordulójára rendezett saint louisi világkiállításon, és csak az 1950-es évektől övezte egyre nagyobb fokú érdeklődés. Ennek egyik oka, hogy kezdett megváltozni az amerikai nyugat történelmével kapcsolatos általános hozzáállás. Az indiánokkal vívott háborúk romanticizálását felváltotta annak felismerése, hogy milyen borzalmas károkat okozott a telepesek 19. század végi özöne, és az amerikaiak kezdtek kicsit máshogy állni az indiánkérdéshez is. Ehhez a hozzáálláshoz megfelelőbb hősöknek bizonyultak az expedíció résztvevői (beleértve az indián Sacagaweát és a színes bőrű Yorkot), mint bárki más az amerikai történelemben.

5365224886_bd02c5760c_z.jpgA kései megbecsülés jelei - Sacagawea emlékműve Salmonban (Idaho) - (forrás)

Az expedíció ezen felül magában hordozta egy nagyratörő amerikai vállalkozás minden elemét, az amerikai társadalom szinte minden rétegéből voltak benne résztvevők, lebonyolítása mai szemmel is békés és az indiánokra nézve korrekt volt, és megvolt benne az a tudásra szomjazó vonás is, amit általában (nem túlságosan jogosan) hiányolni szokás az amerikaiak esetében.

Főszereplőink későbbi sorsa többnyire tragikusan alakult: Merriwether Lewis Louisiana kormányzója lett, ugyanakkor mániás depressziója és alkoholizmusa egyre labilisabbá tette, mígnem 1809 októberében egy washingtoni útja során több lőtt sebbel találtak rá egy fogadóban, melyekbe pár órán belül belehalt. A szemtanúk vallomásai szerint öngyilkos lett, de egyesek gyilkosságot valószínűsítettek, mivel pénze eltűnt.

William Clark később Missouri állam kormányzója, illetve az indiánpolitika egyik fő felelőse lett, így komoly szerepet játszott az indiánok Mississippitől nyugatra telepítésében. 1838-ban, 68 éves korában halt meg.

Sacagawea sorsa bizonytalan, vélhetően a 20-as éveinek végét már nem érte meg, férje viszont az expedíció tagjai közül az egyik leghosszabb életűnek bizonyult: az 1840-es években jóval 70 éves kora felett hunyt el. Kisfiuk, Jean Baptiste Charbonneau világlátott, Európát is megjáró híres nyomkeresővé vált. Hasonló szerepet töltött be John Colter, a Yellowstone vidék felfedezője, aki az egyik első  vadnyugati "hegyi-erdei" ember lett, egészen addig, amíg a feketelábúak nem végeztek vele. Hasonló sorsra jutott George Drouillard is. Az expedíció legtöbb tagja viszonylag fiatalon távozott az élők sorából, főként az úton "beszerzett" nemi betegségek miatt.

Aki mélyebben szeretne foglalkozni a nem mindennapi utazás történetével, annak elsősorban Stephen E. Ambrose Undaunted Courage című könyvét ajánlanám, a szerző a tőle megszokott módon kísérletet tesz a főszereplők (különösen Lewis) teljes szociális hátterének felvázolására, illetve igyekszik bemutatni, hogy gondolkodhatott egy 200 évvel ezelőtti felfedező, és mi állhatott döntései hátterében. Amennyire a források lehetővé teszik, az indián szereplők esetében sem mulasztja ezt el. Ha valaki arra kíváncsi, mi is történt később az expedíció során megismert indián törzsekkel, annak leginkább Dee Brown Wounded Knee-nél temessétek el a szívem című kiváló és egyben szívszorító munkáját ajánlom.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr56970363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fishaa 2014.12.29. 18:18:03

Elég komoly társasjáték is született a témában. Ha valaki szeretné maga megtenni a kalandos utat, akkor itthon is be lehet szerezni a szakboltokban.

NemNick 2014.12.30. 07:04:59

ment is a kedvencek közé a blog. KÖszi! :)

objekt678 2014.12.30. 18:42:16

Magam is csak köszönettel írhatok erről a blogról.
Okos, érdekes, ismeretgyarapító.
Kifejezetten érdekes olvasni !
Köszönet érte a Pangea blogolóinak !
Sok munkát fektettek abba, hogy másoknak-ingyen !!-magasszintű elfoglaltságot nyújtsatok.
Kívánok Nektek és családotoknak boldog új évet !

Zárójel:
Közkivánatra ( ez persze vicc: csak az én gondolatom) nem tudnátok a könyvjelzősáv számára a narancs téglában fehér B helyett valami egyedit kitalálni?

Nem biztos, hogy kell. Én csak egy vélemény vagyok....
Megtalállak én Titeket a kedvenceim között is, de nem lenne jó Nektek is, ha könyvjelzősávba is be lehetne benneteket megkülönböztetve illeszteni ?

Tranquillius 2014.12.30. 21:14:12

@objekt678: Nagyon szépen köszönjük a jókívánságokat és hasonlókat kívánunk mi is a következő évre! Eddig a tartalomra koncentráltunk, jövőre - közkívánatra - megpróbálunk gondot fordítani a külalakra is. Ha valaki rendelkezik alapvető webfejlesztői tapasztalattal, szívesen fogadjuk a tanácsait.

David Bowman 2015.08.28. 13:49:48

Legkésőbb erről a korról szóló filmek érdekelnének.
süti beállítások módosítása