Karácsony előtti, a második világháborút követő, Egyesült  Államokat érintő "katonai népvándorlást" feldolgozó írásunkhoz kapcsolódó ötletelés nyomán merült fel, hogy hogy is történt mindez egyéb emblematikus, nagy embertömegeket kontinensek között megmozgató konfliktusok esetén? Mai írásunkban megvizsgáljuk, hogy  milyen békeidőben szokatlan volumenű és irányú népmozgásokra került sor, hogy sikerült megküzdeni az érintetteknek az elébük kerülő földrajzi (és politikai) akadályokkal az első világégést követően.

Hazatérés a frontról 1918-ban - (forrás)

Alapvetően két, a rendelkezésre álló infrastruktúrát igencsak megterhelő "mozgástípusra" koncentrálunk:

- A hazatérő katonák kontinensek közötti mozgására.

- A hadifoglyok (és bizonyos esetekben a menekültek) hazatérésére. Ez ugyanis még kontinensen belül is jellemzően hirtelen, lökésszerűen terheli meg a szállítókapacitásokat. (Igaz nem minden esetben, mint arról szó lesz az írásban.)

Persze röviden szó lesz arról, hogy is kerültek az érintettek a frontra vagy a hadifogoly (esetleg menekült-)táborba, hogy jobban látható legyen a mozgások intenzitásának különbsége.

Az első világháborúban mozgósított mintegy 60 millió ember természetesen soha nem harcolt egyszerre a fronton, a korábban sosem látott méretű hadseregek viszonylag fokozatosan érték el legnagyobb létszámukat és komoly veszteségek is érték őket.  Az 1914-es mozgósításkor azonban így is hirtelen többmilliós katonatömegek kezdtek el áramlani a leendő frontok felé, ugyanakkor a megnövekedett forgalom lebonyolítására az egymással összecsapó kontinentális hatalmak (Német Birodalom, Osztrák-Magyar-Monarchia, Franciaország, Orosz Birodalom) vasúthálózata - a civil forgalom néhány napos korlátozása (csaknem teljes leállítása) mellett - alkalmas volt. Nagy Britannia és domíniumai csak lassan építették ki tömeghadseregeiket, így a hajón szállított csapatok beérkezése jóval  "egyenletesebb" volt - a háborús körülmények (a katonai szállítókapacitásigény és a tengeralattjáróveszély) persze komolyan korlátozták a civil hajóforgalmat is. A háború alatt az európai hatalmak vasúthálózata csúcsra járatva működött, de az 1914-es forgalomkorlátozásokra jellemzően nem volt példa, egészen a fegyverszünetig. Ennek alapvetően két oka volt: a háború alatti csapatmozgások általában kisebb volumenűek voltak mint a mozgósításkor, illetve a civil forgalom korlátozását eredetileg csak a pár hetesre tervezett háború idejére tervezték alkalmazni - vagyis az elhúzódó háború alatt valahogy fent kellett tartani a civil forgalmat is.

1914-es magyar hadimenetrendrészlet - nagyjából az eredeti vonatszám harmada-negyede közlekedett csak (ráadásul igen lassan) az akkoriban alapvető szolgáltatásnak számító postaforgalom és a legszükségesebb személyforgalom fenntartása érdekében - (forrás)

Azonban 1918 novemberétől hirtelen iszonyatos mennyiségű ember akart hirtelen hazatérni: többen mint ahányan az 1914-es mozgósításkor útra keltek, ráadásul a konfliktus világméretűvé válásával területileg jóval szétszórtabban helyezkedtek el. A konfliktus főbb európai arcvonalairól való visszavonulás viszonylag problémamentesen zajlott: A győztes hatalmak hadseregeit fokozatosan demobilizálták, az európai (brit, francia, olasz, görög) katonák hazaszállítása így viszonylag problémamentesen és tervszerűen zajlott, a szerb hadsereg pedig gyakorlatilag "hazaharcolta" magát. A német alakulatok viszonylag rendezetten, vonaton vagy gyalog tették meg az utat helyőrségeikbe, komoly gondokkal csak a Balkánról és különösen a Közel-Keletről visszatérő katonák szembesültek. A felbomló Monarchia seregeinek hazatérése kevésbé volt rendezett, de az olaszok által őrizetbe vett katonák kivételével elég gyors volt, ugyanis az "egykori" ország vasúthálózata a létrejövő államkezdeményektől függetlenül továbbra is fegyelmezetten működött tovább. A felbomló központi hatalmaknál tehát lett némi - pár nap, esetleg hét alatt lecsengő - forgalmi káosz, de a fronttól távolodva a tömegek viszonylag egyenletesebben vették igénybe a közlekedési hálózatot.

Más volt a helyzet a hadifoglyok és az interkontinentális dimenziókban mozgatandó katonák esetében: ők (különösen a foglyok) jellemzően lökésszerűen szerették volna igénybe venni a közlekedési hálózat bizonyos elemeit (többnyire a legrövidebb - és gyakran egyetlen - hazavezető utat). Hogy milyen tömegekről volt szó, azt a lenti táblázat talán jobban segít megérteni.

 "Távoli hadszintereken" tartózkodó csapatok 1918 október-novemberében - egyes esetekben csak az alakulatok  becsült létszáma (+ a kiszolgálóalakulatok becsült létszáma) alapján tudtam hozzávetőleges léátszámot becsülni

Viszonylag egyszerű volt a helyzet a kanadaiak és főleg az Egyesült Államok katonái esetében: az 1918 nyarára-őszére csúcsra járatott atlanti szállítási útvonal, amely a hadianyagok mellett legalább heti 25000 katonát is szállított Európába, visszafelé még hatékonyabban működött:  1919 júliusára az amerikai katonák 2/3-a hazatért, év végére pedig a megszállási feladatokból kiszálló katonák is áthajóztak az óceánon. Ezzel párhuzamosan a civil hajózási forgalom is szép lassan helyreállt az Atlanti-óceánon - a háború előtt (és után) körülbelül heti 15 nagy utasszállító kelt át az Atlanti-óceán északi és középső részén, általában ezek a hajók képezték a csapatszállító flotta gerincét.

Az Ausztrália és Egyiptom között ingázó HMAT Benalla (eredetileg a P&O társaság személyhajója) 1914-ben - (forrás)

Jóval nagyobb gondot okozott az ausztrál és új-zélandi csapatok hazaszállítása: többségük ekkor már a nyugati fronton szolgált, és az igen nagy távolság (vagyis a nagyon hosszú hajófordulók) miatt egyszerűen nem volt elegendő kapacitás gyors transzportjukra. (A háború előtt Európából Ausztrália valamint a Távol-Kelet felé a nagyobb hajóstársaságok jellemzően hetente indítottak hajójáratokat, amik együtt jellemzően heti 4-5 járatot tettek ki.)  A dolgot nehezítette, hogy a katonai hatóságok igyekeztek azokat először hazaküldeni, akik a legrégebben jöttek el otthonról, ami emberileg érthető volt, logisztikailag viszont nem feltétlenül volt jó ötlet - gyakran a könnyen hazaszállítható katonák ácsorogtak a távolabbról érkező veteránokra váró hajók mellett, ami a katonai lázadás egyik biztos receptje. A robbanás be is következett 1919 márciusában az egyiptomi Iszmailijában, ahol a nagy mennyiségű alkohol társaságában unatkozó új-zélandiak erős kísérletet tettek a városkép átalakítására, valamint a bazár tulajdonviszonyainak megváltoztatására.

De miért Egyiptomban robbant a lőporoshordó? A megoldás a hazaszállításra kialakított logisztikai rendszerben rejlett. A hazainduló ANZAC katonák legnagyobb része a hazafelé vezető út végső állomása előtt a Szuezi-csatorna körzetében volt kénytelen várakozni, mivel az Indiai-óceánon közlekedő csapatszállítók többsége Szuezből indult.  A megoldás a következő logisztikai előnyöket kínálta:

- A Közel-Keleten és Nyugat-Európa számos pontján szétszóródott csapatokat egyszerűbb volt kisebb hajókkal Port Szaidba szállítani majd innen vasúton Szuezba vinni, ahol nagyobb óceáni traszportokat lehetett belőlük összeállítani.

- A Nyugat-Európából Egyiptomba szállított csapatok ráadásul ellenirányban használhatták azokat a hajókat, amellyekkel a közel-keleti (és balkáni) brit és francia csapatokat szállították haza. A nyugaton és Közel-Keleten szolgáló indiaiakat hasonló módon szállították haza, így a közel félmillió nyugat felé mozgatott katona "visszfuvarjaként" mintegy 300.000 ANZAC és indiai katona is utazott.

- A Szuezi-csatorna kapacitását így nem kötötték le a csapatszállító hajók.

Persze mindez azzal járt, hogy a keletre tartó hazatérők egy részének Nyugat-Európában vagy Egyiptomban (esetleg mindkét helyen) várakoznia kellett, így a folyamatos szállítás ellenére csak 1920 januárjában értek haza az utolsó ANZAC katonák, akik "lefoglalására" a hatóságok komoly oktatási és szociális programokat szerveztek.

Az angliai átmeneti táborba tartó ausztrál katonák Weymouthban 1919-ben - (forrás)

Még egy "egzotikus" háborús szinteret kell megemlítenünk: az afrikai frontot, ahol tulajdonképpen befejeződött az I. világháború. A portugálokat szanaszéjjel szivató Paul von Lettow-Vorbeck parancsnoksága alatt álló német-kelet-afrikai haderő ugyanis csak 1918. november 25-én kapitulált a mai Észak-Zambiában. Bár a hadjáratban 1917-től már leginkább helyben toborzott katonák (illetve dél-afrikaiak) vettek részt, a harcok végeztével tízezres nagyságrendben kellett például indiai katonákat hazaszállítani.

A Titanic testvérhajója, az Olympic csapatszállítóként, álcafestéssel - (forrás)

A hadseregek aktív tagjainak hazaszállításához képest jóval kaotikusabb volt a hadifoglyok hazatérése: a hadviselő felek a nyugati fronton jellemzően a fegyverszüneti megállapodást követően pár napon belül megnyitották a táborok kapuit, és lehetővé vált a foglyok szervezett vagy egyéni hazatérése. Mivel a katasztrofális német élelmezési helyzet miatt a német fogolytáborokban őrzött foglyok többsége erősen legyengült, a németek igykeztek szervezetten, vonatokkal, illetve hajókkal (a franciák 20%-át tengeri úton evakuálták) hazaindítani őket, amihez gyakran az egykori ellenfelektől kértek segítséget. A britek ezt viszonylag jó hatékonysággal meg is oldották (az első foglyok már 1918. november 15-én estefelé a Doveri-sziklákhoz közeledtek), a jóval nagyobb létszámú francia és olasz fogoly esetében már adódtak gondok. A franciák a nyugat-németországi, az olaszok az ausztriai és bajorországi táborokból csaknem minden eszközzel igyekeztek hazajutni, meglehetősen nehéz feladat elé állítva saját hatóságaikat. Azok ugyanis jellemzően átmeneti táborokba irányították a foglyokat, aminek volt némi közegészségügyi jogosultsága a spanyolnátha-járvány közepén, ugyanakkor a gyorsan összedobott táborokban gyakran a németországinál is rosszabb viszonyok uralkodtak. Ugyan a francia táborokból az orvosi vizsgálat és az esetleges rossz német bánásmódra vonatkozó kikérdezést követően gyorsan továbbengedték a hazatérőket, olasz oldalon viszont gyakorlatilag internálták a volt foglyokat. Ennek oka az volt, hogy az I. világháborús olasz hadsereg volt talán a legkegyetlenebb a katonáival: a dezertálást, tömeges megadást utólag is igyekeztek büntetni, és szerették volna tisztázni, kik és milyen mértékben felelősek az 1917-es caporettoi blamázsért. Persze az is szerepet játszott, hogy a katonák a forradalmi lázban úszó Németországból és a felbomló Monarchiából tértek haza, így a lázító elemeket is ki akarták szűrni soraik közül.

Hadifogságban lévők a fegyverszünetek megkötésekor (keleten 1918 márciusában, nyugaton 1918 novemberében)

Valamivel bonyolultabb volt a német foglyok hazatérése Nagy-Britanniából és az Egyesült Államokból (igaz itt csak náhány ezren voltak), de az igazi nehézsséget a Franciaországból való hazatérés jelentette: a helyi hatóságok ugyanis gyakran visszatartották a foglyokat némi "jóvátételi munkára".

A legrosszabb helyzetbe az I. világháború keleti frontjának hadifoglyai kerültek. Egyrészt az ő halálozási rátájuk a legmagasabbak között volt: az orosz kézre jutott németek 40%-a, az osztrák-magyar hadifoglyok 25%-a sohasem tért haza a rossz ellátás, a járványok és a zavaros politikai helyzettel járó erőszak miatt. A központi hatalmak kezébe került orosz hadifoglyok halálozási aránya azért jóval kisebb volt - de főleg a háború elején a táborok zsúfoltsága és a járványok miatt nem volt elhanyagolható.  (A központi hatalmak olasz hadifoglyainak is magas, 10-15% körüli halálozási aránya volt, elsősorban azért mert többségük szinte egyszerre, ráadásul a tél beköszöntekor került komoly ellátási gondokkal küzdő hatalmak fogságba.) Másrészt mindkét oldalról nehéz volt hazatérni, holott már 1918. március 3-án aláírták a békeszerződést, ami alapján el is lehetett volna engedni a hadifoglyokat. Mondanom sem kell, hogy egyik oldalon sem siettek ezzel nagyon. Orosz oldalon a kialakult politikai káoszban a békét aláíró bolsevikok nem uralták az ország egész területét és az orosz politikai szereplőknek nem a hadifoglyok hazaszállítása volt a prioritása. Egész pontosan a táborok megnyíltak, de a hatalmas ország távolabbi területein a foglyok sokszor nem számolhattak reálisan azzal, hogy vonatot is tudnak szerezni a hazajutáshoz. A vontatott szállítás ellenére a hazatelepítés áprilisban már kezdett némi lendületet venni, az októberi összeomlásig közel 700.000 hadifogoly került haza a Monarchiába, útjuk jellemzően gyűjtőtáboron keresztül vezetett, ahol a hatóságok igyekeztek kiszűrni a "bolsevik agitátorokat", majd visszairányítani az embereket a csapatokhoz (ez legyengült állapotuk miatt kezdetben nem volt túl sikeres). A többiek hazaérése viszont sok esetben jelentős késedelmet szenvedett. 1918/19 telén a magyar kormány például nem merte újabb transzportok indítását szorgalmazni, mivel az átlagos "orosz gondosságot" feltételezve attól tartottak, hogy a marhavagonokban hazaszállított katonák tömegesen fagytak volna halálra. Az ezt követően érkezőknek pedig számos akadályt kellett leküzdeniük:

- A magyarországi illetőségűeknek illetve magyar nemzetiségűeknek komoly akadályt jelentett a Magyarország és Románia, valamint Csehszlovákia között kirobbant fegyveres konfliktus, mivel utóbbiak nem szívesen engedték át az ellenfelüknek esetleg katonai utánpótlást jelentő katonaviselt férfiakat.

- Az Oroszország belsejében egyre nagyobb intenzitással dúló polgárháború (illetve a szovjet-lengyel háború) sokak hazatérési útját elvágta, egyesek ezért a Távol-Kelet felé igyekeztek hazajutni, amely nemcsak hosszú volt, de nagyon bizonytalan is.

- A külpolitikailag elszigetelt szovjet kormány gyakorlatilag csak egyetlen ürüggyel tudott kapcsolatba lépni az európai hatalmakkal: az országban rekedt hadifoglyok sorsának kapcsán, így kezdetben érdeke volt, hogy minél több fogoly maradjon az országban (mindez a polgárháború során ejtett antant foglyokra is vonatkozott), hogy legalább minimális tárgyalási alappal rendelkezzen.

- Egyesek esetében időközben bizonytalanná vált, melyik országba is kellene hazatérniük, ami nem feltétlenül segítette az idegen országban való érdekérvényesítést.

Az utolsó német és monarchiabeli foglyok ezért csak 1922-ben érkeztek haza, jellmzően hajón, a fél világot megkerülve, igaz az illetékes hatóságok becslései alapján még legalább 6-7000, egykor a császári és királyi egyenruhát viseli katona maradhatott a Szovjetunióban.

Ellenkező irányba sem volt túlzottan könnyű az egykori hadifoglyok hazatérése. Az óriási munkaerőhiánnyal küzdő központi hatalmak ugyanis nem nagyon igyekeztek hazaengedni 1918 márciusában orosz foglyaikat, főleg, hogy ez az orosz/szovjet kormánynak sem volt épp prioritása. Inkább tovább foglalkoztatták őket korábbi munkahelyeiken, csak már bérmunkásokként. (Persze minimális bérért.) 1918 októberéig csak mintegy 80.000 fogoly tért haza, és bár ezután hazaszállításuk felgyorsult, az első lendületet követően itt is számos akadályba ütköztek a hazatérni kívánók:

- Egyrészt ebben az esetben sem volt egyértelmű, hogy ki melyik országba is fog visszatérni, egyes úticélok pedig kifejezetten nem kívánatosak voltak a "köztes hatalmak" számára. Például a lengyelek nem nagyon igyekeztek a velük ellenséges szovjet kormány területére visszajuttatni az egykori foglyokat, és időnként a csehek illetve a németek sem voltak lelkesek a lengyel területekre való hazajutattás ügyében.

- Volt aki politikai okokból nem szívesen tért volna haza.

- Úgy általában az utódállamok közötti fegyveres konfliktusok széles tárháza zárta el időről-időre az Orszországba vezető utat 1919-22 között: ekkor sem a rendelkezésre álló határátkelőpontok, sem az utazásra használható vasúti szerelvények nem bővelkedtek. Emiatt az utolsó orosz foglyok is csak 1922-ben jutottak haza.

Ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy a katonák/hadifoglyok java része Európa keleti részében is haza tudott térni 1918 novemberében-decemberében, a legnagyobb mozgás 1918 novemberének első felében volt, ekkor folyamatosan áramlottak a frontról hazatérők, valamint a hadifoglyok mindkét irányba, november 7-től pedig - az 1914-es mozgosításhoz hasonlóan - Magyarországon pár napig korlátozni is kellett a civil vasúti forgalmat.

Nem szóltunk eddig a menekültekről. Az I. világháború legtöbb arcvonala csak viszonylag kis területen okozott nagyarányú pusztítást, ugyanakkor a frontok mozgása korábban ismeretelen méretű (és gyakran óriási káosszal járó) menekülthullámokat indított el - igaz korántsem akkorákat mint a következő világégés. A kitelepítettek és menekültek összlétszámát a kutatók 10 millió körülire teszik, igaz egy részüknek "csak" ideiglenesen kellett elhagyni lakóhelyeiket és anyaországukon belül mozogtak - ami valamennyire megkönnyíthette ellátásukat.

Komoly menekülthullámmal járt a németek 1914-es és 1918-as nyugati hadjárata: 1914-15-ben 400 ezer belga menekült Hollandiába, egészen addig amíg a német megszállók egy "haláldrótnak" nevezett elektromos kerítést nem létesítettek a határon (természetesen egyéb védőberendezésekkel, határsávval és tűzparanccsal, mintegy első európai vasfüggönyként) Közel ugyanennyien Franciaországba és Nagy-Britanniába menekültek. Nagy-Britanniában jellemzően normális lakásokban, szállodákban helyezték el őket, és igyekeztek képzettségüknek megfelelő munkát is adni nekik, Hollandiában viszont többnyire félig zárt táborokban végeztek segédmunkákat. A francia menekültek száma 1915-re elérte a 900 ezret, az 1918-as német tavaszi támadás nyomán pedig 1918 kora őszére 1,85 millióra nőtt. A németek által visszavonulásaikkor alkalmazott felperzselt föld taktika miatt csak fokozatosan térhettek vissza lakhelyeikre - már ha volt hová.

A németek által emelt "haláldrót" a belga-holland határon - (forrás) 

A következő nagyobb csoportot az Osztrák-Magyar-Monarchia menekültjei jelentették, főként az oroszok által 1914-15-ben (illetve kisebb részben 1917-ig) megszállt Galícia és Bukovina lakosai. A beáramló oroszoktól legtöbb félnivalója a helyi zsidóknak, valamint a lengyel elitnek volt, ők, valamint az államapparátus egyéb tagjai tették ki a mintegy 400.000 menekült többségét, akik leginkább a nagyvárosokba (pl. Bécsbe) áramlottak.

Sokkal komolyabb méretű menekülthullámot indított el a cári orosz hadsereg 1915-ös nagy visszavonulása. A körülbelül másfél-két milliós menekülthullám résztvevői nagyrészt az alábbi csoportokba voltak sorolhatóak:

- Az orosz hadsereg által a megszállt területekről elhurcolt emberek, főleg azok, akikről feltételezték, hogy "felszabadulásukat" követően az oroszok ellen fordulnának. (Mondhatnánk, hogy ők is hadifoglyok voltak, de más volt a státuszuk és jellemzően szabadabban mozoghattak.)

- Az orosz hadsereggel együtt a megszállt területekről önként távozók (akik együttműködtek az oroszokkal vagy nem kívántak ismét osztrák vagy német uralom alatt élni).

- A németek és a Monarchia által megszállt területekről távozó hivatalos személyek és családjaik.

- A legnagyobb csoportot a front közeledte miatt az életüket mentő civilek alkották, közülük is sokan olyanok, akik lakóhelye közelében szilárdult meg az új frontvonal.

Mivel az új frontvonal többé-kevésbé a zsidók számára kijelölt "letelepedési körzet" kellős közepén húzódott, ezért ők erősen felülreprezentáltak  voltak a menekültek között. Ennek két igen markáns következménye lett:

- Egyrészt nem volt tovább "fenntartható" a zsidók számára 1791-ben kijelölt "letelepedési körzet", azaz az a terület ami (Orosz-Lengyelország kivételével) engedélyezett volt a zsidók számára. Ezen kívül csak kivételes esetben és jellemzően ideiglenesen lakhattak csak. A haborús viszonyok közepette viszont ez a rendszer tarthatatlanná vált, sok százezer zsidó menekülhetett az orosz nagyvárosokba. (A zsidók nagy menekülési hajlandóságának fő oka az volt, hogy az Orosz Birodalomban szélsőséges helyzetben rendszerint rajtuk vertek le mindent, tehát a front közeledtével igen megnőtt az esély a kifosztásukra vagy legyilkolásukra.)

A zsidók letelepedési övezete és a zsidó vallásúak aránya 1905 körül - (forrás) 

- A zsidó menekültek nagy száma tovább szította az antiszemita érzelmeket. Az első világháborúban korábban sohasem látott tömegeknek kellett menekülniük, miközben a hátországbeliek nem feltétlenül rendelkeztek reális képpel a modern háború pusztításairól - ezért a menekülteket sokhelyütt élősködőknek és gyáváknak tartották. Ha ehhez hozzávesszük a meglévő előítéleteket és azt a tényt, hogy a hirtelen nagy számban megjelenő zsidók java jiddisül (azaz az orosz fülnek kb. németül) beszélt, el tudjuk képzelni a végeredményt. (Hasonló jelenségek a Monarchiában is tapasztalhatóak voltak.)

A menekültek visszatérése az 1918 márciusában megkötött békeszerződést követően ugyanolyan vontatott volt, mint a hadifoglyoké: novemberig csak mintegy 400.000 ember tért haza: egyrészt ahogy már említésre került, a korabeli Oroszország viszonyai között szinte senkinek nem jelentett prioritást a hazatérők ügye, másrészt sokaknak valószínűleg nem is volt hová hazatérniük, vagy (pl. hivatalnokként) nem kívántak német megszállás alatt élni. Az ezt követően hazatérni törekvők előtt pedig 1919-től ugyanúgy bezárult a kapu a polgárháborúk és a szovjet-lengyel háború miatt, mint a hadifoglyok előtt. A becslések szerint mintegy 1,3 millió lengyel (vagy lengyelországi) menekült csak 1921-ben térhetett haza.

Szintén nagy, komoly feltűnést keltő és tragikus következményekkel járó menekülthullámot okozott Szerbia 1915 őszi osztrák-magyar-német-bolgár inváziója. Közel 1,5 millió ember (Szerbia korabeli népességének harmada) kelt útra, akik közül mintegy 140.000-en veszhettek oda a beköszöntő télben a kegyetlen balkáni hegyi utakon. Az óriási menekülthullám elsősorban az alábbiakkal magyarázható:

- A szerbek korábbi sikeres hadműveleteik (és még korábbi balkáni háborús tapasztalataik) miatt féltek a Monarchia bosszújától. Nem is teljesen alaptalanul, a megszállók elég kemény eszközöket alkalmaztak, ennek azonban részben a szerbek "félpartizán" módszerei voltak a kiváltó okai, azaz a civil férfiak jelentős része hordott magával valamilyen fegyvert és eléggé elmosódtak a szerb hadsereg és a civil társadalom határai.

- A menekültek nagy számában szerepet játszottak az 1912-13-as balkáni háborúk el nem varrott szálai. A mai Macedóniát megszálló bolgárok elől nem csak a helyi (kis létszámú) szerbség menekült, de a jóval nagyobb görög kolónia is.

A szerbiai menekültek eléggé szétszóródtak a Balkánon valamint Dél- és Nyugat-Európában. Legtöbbjük a végül a szaloniki frontra telepített szerb hadsereg közelében maradt, és nyomukban tért vissza 1918 őszén, de több tízezres szerb kolóniák jöttek létre Dél-Franciaországban, és egyesek egészen Angliáig jutottak, jellemzően mezőgazdasági munkásként. Jelenlétüket sokhelyütt értetlenség kísérte, a szerbek harcos imidzsébe sehogy sem fértek bele a felnőtt férfi menekültek, az őket a katonai szolgálat alól elmenekülőknek tartók nem voltak azzal tisztába, hogy őket sem a szerb kormány, sem más hatalmak nem tudták megfelelően felszerelni és harcba állítani.

A nehéz terepen Albánia felé menekülő szerb hadsereggel tartó civilek közül sokan odavesztek a balkáni télben - (forrás)

Szintén jelentős - mintegy 400.000 fős menekülthullámmal járt a caporettói áttörés 1917-ben - az ekkor elmenekültek 1918 végén 1919 elején térhettek haza.

Az I. világháború egyik legtragikusabb fejezete az örmények sorsa: bár rengetegen estek az oszmán népírtás áldozatául, nagyjából 350-400.000-en sikeresen menekültek orosz vagy oroszok által megszállt területre, akár 1915-ben akár az 1918-as orosz összeomláskor ami egyben nagyarányú török előrenyomulással is járt. Mivel a tervezett Nagy-Örményország területe volt az egyetlen, ahol a törökök területnyereséget (Karst és környékét) könyvelhettek el a háborúban, az örmények soha nem térhettek haza, többségük pedig még a 20-as években is a Szovjetunió területén található menekülttáborokban volt kénytelen meghúzni magát...

Nansen örmény menekült gyerekekkel 1925-ben - (forrás)

Talán kevésbé ismert, hogy az 1914-15-ben az akkori Magyarország területén folyó hadműveletek nyomán számos terület kiürítését rendelték el: 1914 szeptemberében-októberében ez volt a helyzet Máramaros megye egészében és még jópár északkeleti, határmenti járásban. A kiürítés ebben az esetben leginkább a civil és katonai közigazgatás evakuációját, a vasúti gördülőanyag és a hadianyagok eltávolítását jelentette, de természetesen a harcoktól félve sokan indultak útnak, ha tudtak. Bár a legtöbb ilyen nagyszabású kiürítés csak ideiglenes volt, az év végére megmerevedő kárpáti arcvonal közvetlen közeléből azért jellemzően elmenekült a lakosság, az utolsó érintett falvakba csak 1915 áprilisát-májusát (azaz az oroszok visszaszorítását) követően térhettek haza. Egy kisebb szerb betörés miatt 1914 őszén Szerém megye kiürítését is elrendelték egy rövid időre.

Jóval nagyobb felfordulást okozott a román hadsereg erdélyi betörése 1916 augusztusának végén. A hadvezetés számolt ennek lehetőségével, és a magyar kormány is elkezdett terveket kidolgozni a Maros vonaláig történő kitelepítésre, amely a közigazgatás és az egyéb állami intézmények (pl. iskolák, múzeumok), a jelentős értékek (bankbetétek, köz- és magángyűjtemények) valamint a lakosság mozgásra képes és menekülni hajlandó (azaz magyar és szász)  részének kitelepítését foglalta magában, igaz az ott élők menekítésére nem nagyon tervezték a megfelelő eszközök biztosítását, inkább csak "forgalomirányításban" gondolkodtak. Azonban még az elnagyolt kiürítési tervek végrehajtására sem készültek fel megfelelően a hatóságok. Ennek több oka volt:

- Egyrészt az elég nehéz katonai helyzetben (komoly olasz támadások délnyugaton, a keleti front majdnem teljes összeomlása) a hadvezetés nem  állomásoztatott komolyabb egységeket a román határ mellett, egy esetleg be sem következő támadás miatt. Ez persze a román készülődéssel párhuzamosan feltűnt a helyieknek is, ezért a hatóságok (az előkészületek hiányával is) igyekeztek mindenkit megnyugtatni, hogy nem lesz "gond".

- Ebben erősítette a bécsi hadvezetést, hogy ismert volt a román hadsereg gyengesége, ezért részben azzal számoltak, hogy a románok nem merik megkísérelni a kockázatos és csaknem biztos kudarccal járó akciót. Másrészt azzal számoltak, hogy egy esetleges betörés esetén a Monarchia csapatai a terepedottságokat kihasználva lassan visszavonulnak legfeljebb a Maros vonaláig, ahonnan a kialakult helyzetnek megfelelő erősítéseket összpontosítva majd visszaszorítják a betolakodókat.

Ennek megfelelően a hatóságok nagy részét és a lakosságot teljesen készületlenül érte a román invázió, illetve az, hogy a Monarchia meg sem próbálja komolyabban megvédeni a határmenti területeket. Az evakuáció ezért nagy káosz közepette leginkább gyalog zajlott, így magától értetődően a kimenekíteni tervezett értékek nagy részét hátrahagyták. Hozzá kell tenni, hogy a káosz kialakulásában szerepet játszott a Székelyföld meglehetősen fejletlen vasúthálózata: a határral többnyire párhuzamosan futó székely körvasút gyorsan használhatatlanná vált. A becslések különböznek az elmenekültek számáról a területileg illetékes hadseregparancsnokság szerint 200.000 ember menekült el, ami kevesebb, mint az érintett megyék (Hunyad, Szeben, Fogaras, Brassó, Háromszék, Csík, Udvarhely, Nagy-Küküllő) magyar és szász lakossága. A belügyminisztérium mintegy 4-500.000-re tette a menekülők számát, a felelős kormánybiztos (hibái súlyát kisebbítendő) már 1 millió emberről beszélt. A reális szám valahol 3-400.000 körül lehetett, a nagy felfordulás, valamint a kirobbanó harcok között való menekülés valószínűleg több száz áldozatot követelt (ahogy a bevonuló román hadsereg túlkapásai, túszejtései valamint a kibontakozó ellentámadás is több száz civil áldozattal járt - a fogságba esett katonák és civilek közül közel 10 ezren vesztették életülket román táborokban).

Menekülés Brassóból - (forrás)

A románok többsége nem menekült, reakcióikról nagyon eltérőek a beszámolók. A román források szerint üdvözölték és segítették a bevonuló román hadsereget, a magyar és osztrák beszámolók szerint többségük semlegesen (vagy a körülményekhez képest korrekt módon) viszonyult az invázióhoz, a fosztogatásban csak egy kisebb részük vett részt.. Vélhetően mindegyik narratívában van igazság, amit talán legjobban a Monarchia nehéz helyzetbe kerülő román katonáinak magatartása illusztrál. A román hadbalépésig a besorozott erdélyi románok többségében lojálisak voltak a Monarchiához, közülük számosan magas rangú kitüntetéseket is kaptak (például a híres erdélyi román regényíró, Liviu Rebreanu testvére, a később dezertálásért kivégzett Emil), azonban a román támadás után az Erdélybe érkező, az inváziót visszaverni készülő alakulatok román katonái közül érthető módon sokan megtagadták, hogy nemzettársaikra lőjenek, és sokan megpróbáltak átállni. (Más frontokon viszont erre nem nagyon volt lehetőség, így általában nem került sor tömeges lázadásra, dezertálásra.) A románokat végül 1916 októberének végére sikerült visszaszorítani, bár a front bizonyos helyeken (pl. Gyergyóban) továbbra is a határon húzódott. (A hadműveletekről bővebben itt lehet olvasni.) A visszatérés csak ezt követően, fokozatosan volt lehetséges, és a nagyobb károkat szenvedett városokba (pl. Brassóba, Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredára) igencsak elhúzódott, és a károk helyreállítása is nehézkesen haladt. (A román hadsereg gyakorlatilag kirabolta a megszállt területek köz- és egyéb üzemeit.)

Látható, hogy az I. világháborút követő nagy hazatérés időben igencsak elhúzódott, nem utolsósorban a Közép- és Kelet-Európában előálló zavaros helyzetnek köszönhetően. Ebben a régióban összekeveredett az aktív szolgálatban lévő katonák a volt hadifoglyok, a háború menekültjei és az ezt követő zavaros időszak menekültjeinek, illetve az új határok miatt földönfutóvá válók hazatérése, új hazát keresése. Az egyik legnagyobb problémát az okozta, hogy nagyon sok emberről nem lehetett biztosan tudni, mely ország polgára is? Egyesek nem rendelkeztek papírokkal, mások papírjait már nem létező, vagy megszűnőfélben lévő államok adták ki, az új államok meg még nem tudták elérni újdonsült állampolgáraikat (illetve ha nemkívánatos nemzetiségről volt szó, sokszor meg sem próbálták ezt.) Mindez nem csak az esetleges határátlépéseket nehezítette meg, de a határ rossz oldalán rekedt emberek ellátását és érdekérvényesítését. A sok esetben humanitárius katasztrófával fenyegető helyzetet sok esetben csak a jellemzően az Egyesült Államok segítségével létrehozott segélyszervezetek, illetve a formálódó Népszövetség révén sikerült megakadályozni. A hontalanok hazatéréséhez 1922-től "hontalan útleveleket" bocsátott ki a nemzetközi szervezet, melyeket a köznyelvben a népszövetségi megállapodást tető alá hozó norvég sarkkutatóról csak Nansen útlevélként emlegettek. Alapvetően ezzel az okmánnyal sikerült hazajuttatni az utolsó Szovjetunióban rekedteket illetve lehetővé tenni az örmény menekültek továbbutazását harmadik országba.

Mindez azonban csak szerény főpróbája volt annak a gigantikus és sokszor tragikus népvándorlásnak, amire a második világégést követően került sor.

Felhasznált források:

• http://www.mylearning.org/demobilisation-after-the-first-world-war/p-4744/
• http://nagyhaboru.blog.hu/2014/05/01/orosz_hadifogsag_kutatasi_lehetosegek_becsben
• https://en.wikipedia.org/wiki/World_War_I_prisoners_of_war_in_Germany
• http://nagyhaboru.blog.hu/2015/11/21/hadifoglyok_az_osztrak_magyar_monarchia_teruleten_az_elso_vilaghaboru_idejen
• http://nagyhaboru.blog.hu/2017/05/25/olasz_hadifoglyok_a_nagy_haboruban
• https://tortenelem.444.hu/2017/08/13/az-orosz-hadifoglyok-hazaterese-magyarorszagrol-az-elso-vilaghaboru-utan
• http://ww1.habsburger.net/de/kapitel/ruecktransport-aus-der-gefangenschaft
• https://www.merkur.de/bayern/erster-weltkrieg-kriegsgefangenschaft-modernes-sklaventum-3622148.html
• https://www.bl.uk/world-war-one/articles/refugees-europe-on-the-move
• https://encyclopedia.1914-1918-online.net/article/refugees
• http://www.e-nepujsag.ro/op/article/menek%C3%BCl%C3%A9s-1916-%C5%91sz%C3%A9n-0
• http://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-2-04-Tutusko.pdf
• http://www.e-nepujsag.ro/op/article/menek%C3%BCl%C3%A9s-1916-%C5%91sz%C3%A9n
• http://www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/SzaboJonnek_3.pdf
• http://timelord.blog.hu/2012/04/05/hogyan_nezett_ki_egy_hadimenetrend
• http://www.murphyswar.com.au/ww1-troop-ships-across-the-indian-ocean/
• http://mek.oszk.hu/14600/14661/html/