Fenntartható fejlődés alatt többnyire azt értjük, hogy a GDP növekedése és a fogyasztás bővülése a földi erőforrások végessége ellenére tovább folytatódhat. Egészen addig, amíg a Föld pillanatnyilag összes, 7,5 milliárd lakójának jut élelem, víz, lakás, autó, laptop, nyaralás és a többi. Valahol azonban az agyunk hátuljában sejtjük, hogy ez lehetetlen. 

Fenntartható vadgazdálkodás a Vadnyugaton

Képzeljük el az alábbi szituációt:

Egy fiktív vidéki falu határában dús füvű legelő található. Ezt a legelőt mindenki szabadon használhatja, viszont mindössze csak 10 tehenet tud eltartani a legelő úgy, hogy az folyamatosan meg tud újulni. A faluban összesen 10 gazda él, és mindegyiknek egy-egy tehene van. Ezek a tehenek a legelő optimális használata esetén fejenként tíz-tíz liter tejet adnak. Az egyik gazda azonban egyszer csak azon kezdett el gondolkozni, hogy „Mi lenne, ha nekem kettő tehenem lenne? A legelőn bőven van hely egy második tehénnek is, én pedig több tejhez jutnék, mint a többiek”. Így hát úgy dönt a gazda, hogy kihajt még egy tehenet a legelőre. Ekkor már egy-egy tehénnek kevesebb fű jut ugyan, – mindegyik tehén 10 liter tej helyett már csak 9 liter tejet ad –, viszont az a gazda, amelyik úgy döntött, hogy kettő tehenet hajt ki, az 10 liter helyet 18 liter tejhez jut. Ezt idővel észreveszi egy másik gazda is, és ő is kihajt még egy tehenet a legelőre. Ekkor már a tehenek csupán 8 liter tejet adnak, viszont akinek két tehene van kint a legelőn az 16 liter tejet kap. És így tovább... Minden gazda akkor jár jobban, ha még egy tehenet kihajt a legelőre. Azonban, amikor már legalább hatan cselekednek így, akkor már azok a gazdák is 10 liternél kevesebb tejet kapnak, akik kettő tehenet tartanak. Végül, amikor már nyolc gazda tart két tehenet, a két-tehenes gazdák csak 4 liter tejet kapnak az eredeti 10 literhez képest. Ennek ellenére, ha egy gazda úgy döntene, hogy visszavonja az egyik tehenét, akkor az a gazda rosszul járna.

A köztengerek tragédiája

Látható, hogy ha a gazdákon múlik, a tehenek száma még tovább növekszik, ám ennek gátat szab a legelőn szükségszerűen bekövetkező tragédia. A túllegeltetés megtette a hatását, a legelő kevésbé zöldell, végül kopárrá válik, mivel a tehenek gyorsabban felhasználják a legelő erőforrását (lelegelik a füvet), mielőtt az megújulhatna. Ebből kifolyólag a tehén állomány kevésbé lesz egészséges, viszont a gazdák már úgy gondolják, hogy nem tudtak mit tenni ellene. A probléma egyéni megoldása (pl. egy gazda kevesebb tehenet hajt ki) során az adott gazda hátrányba kerül a többivel szemben, így ezt a döntést egyetlen gazda sem hozza meg, csakis közös szerepvállalással válna megoldhatóvá és elkerülhetővé a közlegelő tragédiája.

A fenti történet jóval többről szól, mint ahogy az első olvasásra tűnik. Valójában a közlegelők tragédiája nem más, mint egy olyan modell, amely jelenségek széles skálájára alkalmazható. Ez a képzeletbeli, mindenki által használható legelő tulajdonképpen a népességszám folyamatos növekedésének és a rendelkezésre álló erőforrások felhasználásának kapcsolatrendszerét mutatja be. A modellhez szorosan hozzá kapcsolódik az életszínvonal változása, az erőforrásokhoz való csökkenő tendenciájú hozzáférésünk, de a modell fordított módon visszaköszön a manapság egyre sürgetőbb környezetszennyezés körüli problémákban is. 

Egy mostanában publikált tanulmány (Humans as Agents in the Termination of the African Humid Period) szerint a Szahara elsivatagosodása pontosan a fent leírt túllegeltetés miatt kezdődött meg és tart ma is. Ha mindez igaz, az ember által okozott globális környezetátalakítás miatt bevezetni tervezett antropocén kor kezdetét sem az ipari forradalom táján kell keresgélni, hanem évezredekkel korábban. 

A közlegelők tragédiája a Száhel-övezetben

Magának a „közlegelők tragédiája” modellnek az alapötlete eredetileg egy XIX. századi műkedvelő brit matematikustól, bizonyos William Forster Lloydtól (1794 – 1852) származik, aki még 1833-ban, egy kevéssé ismert értekezésben publikálta elméletét. A modellt mégis ma már inkább Garett Hardin (1915 – 2003) ökológus nevéhez kapcsolják, aki az 1968-as évben a Science nemzetközi folyóiratban The tragedy of commons címmel publikált híres cikkében elevenítette fel Lloyd korábbi elméletét. Játékelméleti szempontból a közlegelők tragédiája egy olyan sokszereplős fogolydilemmaként jellemezhető, amelyben a szereplők mindig a versengést választják az együttműködés helyett.

A modell lényege, hogy adott egy természeti közjó, vagyis erőforrás, amit mindenki szabadon használhat. Ezt a természeti közjót egymással versengve egyre jobban kihasználjuk, túlhasználjuk, ami a természeti közjavunk minőségromlásához, majd teljes pusztulásához vezet. Az erőforrás lehet bármi: legelő, erdő, ásványkincs, hal, vad, édesvíz, levegő. A tehén helyére pedig tényleg bármit be lehet helyettesíteni: autót, halászhajót, gyárat stb.

Az elmélet szerint a folyamat szükségszerűen társadalmi tragédiával zárul. A közlegelő, mint erőforrás addig működik optimálisan, amíg minden felhasználó betartja a közös megegyezéssel megállapított szabályokat. Azonban egy szabályokat betartó szereplő számára bármely időpontban nyereségesebb a „dezertálás”, mint a szabályok betartása – miközben a szabályokat betartó többi szereplő számára egyénenként csak mérsékelten (esetenként alig érzékelhetően) romlik a helyzet. Végső soron a szereplők azáltal, hogy a közvetlen érdekeiknek megfelelően cselekednek, saját maguknak ártanak. Ezt a folyamatot mutatja be az alábbi ábra.

A közlegelők tragédiája (Rövidítések a képen: SZT=szabálytisztelők, D=dezertőrök, K=közösség) (link)

Környezeti problémák, mint a közlegelők tragédiái:

Az eredeti tanmese is egy környezeti problémáról szól, ám a közlegelő helyébe sok egyéb természeti erőforrás is könnyen behelyettesíthető. Az erdők vad- és faállománya, az óceánok halállománya, a folyók vize, vagy a földi légkör, de akár még a nemzeti parkok működése is mind a közlegelő-filozófia továbbélésétől szenvednek. A tengerekkel rendelkező országok automatikusan a „tengerek szabadságához” tartják magukat, mely elképzelés mögött a „tengerek kimeríthetetlen gazdagsága” húzódik, amely persze egy téves elképzelés, mivel egymás után sorra kerülnek különféle tengeri állatfajok a kihalás szélére. A nemzeti parkok nagy része is jól példázza a közlegelők tragédiájának működését, mivel megszorítás nélkül mindenki előtt nyitva állnak. Területük korlátozott – ahogyan a közlegelő is – míg a látogatók számának növekedésével folyamatosan pusztulnak azok az értékek, amelyekért felkeressük ezeket a természetvédelmi területek. Így mindenképp újra kell gondolni a nemzeti parkokról alkotott képünket, – tehát meg kell szüntetni a nemzeti parkok közlegelőként való kezelését –, nehogy a fentebb felvázolt okból kifolyólag teljesen elértéktelenedjenek.

A közlevegő tragédiája

A közlegelők tragédiája modellben fordított módon visszaköszön a környezetszennyezés probléma köre is. Itt azonban a közösből (a közjóból) nem elvesznek valamit, hanem éppen a közöshöz hozzátesznek valami környezetre ártalmas anyagot. A szennyezés végrehajtására ismét a racionális gondolkodás „készteti” az embert, mivel a hulladék közterületre juttatása miatt a szennyezőt érő kár szükségszerűen kisebb, mint a hulladék előzetes megtisztításának költsége, ami számos esetben kizárólag bonyolult, többlépcsős és költséges technológia igénybevételével valósulhatna meg. Így a költséghatékonyság címszava alatt az egyének és vállalatok törekednek a plusz kiadás minimalizálására, vagy – rosszabb esetben – a megtisztítási folyamat teljes elhagyását választják.

Hogyan kerülhető el a tragédia?

1. Röviden: sehogy. Amíg a GDP növekedés és a fogyasztásbővülés az államok és egyének legfontosabb célja, addig az összeomlás elkerülhetetlen. 
2. Állami szinten sokszor az a legjobb, ha nem avatkoznak bele a történelmileg kialakult tulajdonviszonyokba és gazdálkodási módokba. Ugyanis a helyi közösségek hosszú távon, józan paraszti ésszel ki tudnak alakítani olyan gazdálkodást, amely összhangban van a terület gazdasági potenciáljával. Persze ami működik Svájcban egy alpesi völgyben nem biztos, hogy működik olyan helyeken, ahol egy totalitárius, népboldogító diktatúra, vagy egy multinacionális vállalat átalakította vagy éppen megsemmisítette ezeket a közösségeket és velük együtt a régen kialakult struktúrákat. Utóbbi esetben ezeket a struktúrákat újjá kell építeni. 
3. A környezetszennyezés és természetpusztítás költségének beleépítése a termékek árába. Ezt szép latin kifejezéssel az externáliák internalizálásának hívják. Egyik mindennapi példája a benzinár, amelybe beleépítették az útkarbantartás díja mellett a légszennyezés okozta károkat enyhítését is. 
4. Végső soron ott van egy pofonegyszerű megoldás: közösségi szinten megváltoztatjuk a gondolkodásunkat, azaz beérjük a kevesebbel. 

Tajga helyén olajhomokbánya, Alberta állam, Kanada

Garett Hardin 1968-ban „A közlegelők tragédiája” címmel publikált tanulmányában a következő kérdést fogalmazta meg: „Létezik-e olyan kulturális csoport, amely manapság akár csak intuitív szinten is, de megoldotta ezt a gyakorlati problémát? Egy egyszerű tény bizonyítja, hogy nem létezik: nincs ma a világon olyan virágzó populáció, amelynek növekedési rátája zéró volna, méghozzá már egy bizonyos ideje zéró”. 

A következő részben megvizsgálunk egy olyan létező közösséget, amely hosszú távon képes volt megvalósítani a fenntarthatóságot és egyben meghazudtolta Garett Hardin fenti megállapítását.