Zsolti a nevezés pillanatában közölte: „Bali, otthon hagytam az orvosimat!” – kék szeme kigúvadt, nyakán az erek kidagadtak. Az az igazság, hogy csapatunkból Ő akarta mindenáron, a legelszántabban teljesíteni a Kinizsit. Az igazolás hiánya majdnem végzetesnek bizonyult, ugyanis kifinomult jogi érvelésem sem győzte meg a rendezőség teljhatalmú vezetőjét arról, hogy 1) Az orvosi igazolás csak formalitás, 2) Zsoltinak van orvosija, csak otthon, 3) Mennyibe kerülne egy orvosi igazolás? Szó szót követett sajnos az eredmény legcsekélyebb jele nélkül. Végül Zsolt édesapja kocsiba pattant és elhozta az áhított okmányt. A történtek ismét bebizonyították, hogy Magyarországon fél óra alatt tényleg mindent el lehet intézni. A késedelemnek viszont ára volt. Sikerült utolsónak beneveznünk hazánk egyik legnehezebb teljesítménytúrájára 8 óra helyett pontban 8.20-kor. Ez egyrészt azt jelentette, hogy számunkra a K100-ra meghatározott szintidő nem 24 óra, hanem kb fél órával kevesebb, vagyis 23 óra és 30 perc, másrészt nem kellett tömegben végigsétálnunk ezt a szép túrát.

Elkezdtük megmászni a Kevélyeket, köztük a Nagy-Kevélyt. Danival a rajtnál kissé előresiettünk, Zsoltinak sikerült tényleg tök utolsónak elindulnia, ezért Ő csak a Kevély-nyeregben ért utol minket. Az utak, völgyek, meredélyek, hegycsúcsok és szakadékok állapotára egyébként nem lehetett panasz. Annak ellenére, hogy a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága szerint végig veszélyben forgott az életünk, a brutál tavaszi viharok miatt. A DINP még közleményt is kitett a honlapjára a kidőlt fákról, meg minden. Mi ebből nem éreztünk semmit. Gyönyörű időnk volt, sütött a nap, de viselhetően. Meleg volt, de csak kellemesen. Szóval minden adott volt egy sikeres teljesítéshez. Egyetlen dolog okozott nekem személy szerint egy kis kellemetlenséget: sportcipőm talpbetéte egész egyszerűen nem bírt egy helyben maradni, kb 7 km-ként igazítani voltam kénytelen.

A Kevély-nyereg után érintettük Csobánka szélét, majd felkapaszkodtunk a Pilis-tető oldalára a Z jelzést követve és szembesülve azzal, hogy a K40-en (cél: Dorog) és a K25-ön (cél: Pilis-nyereg) indulók többsége levágja a szerpentint. Nem törődtünk vele, jó hangulatban, viccelődve, különösebb döglődés és véres verejték nélkül kapaszkodtunk fel a tetőre. Szeretem ezt a részt: innen látszik, hogy honnan is indultunk (Nagy-Kevély) és, hogy hová is készülünk (a Gerecse tömbje).

Némi szuszogást és ereszkedést követően a Pilis-nyeregnél található, profitorientált bazár fogadott minket, ahol a túrabottól a bakancsig mindent megvásárolhatott a teljesítménytúrázó. Rövid szedelőzködés, kaja, talpbetét igazítás után kitörtünk a Pilisből és leértünk Kesztölcre. Itt majdnem elbuktuk a túrát, ugyanis: Kesztölc legelső házának udvaráról kivezetett slagból hűs és – szerintünk legalábbis – teljesen tiszta víz folydogált az utcára. Azonnal, kíméletlenül lecsaptunk rá. Miután jól teleittuk magunkat és már az arcunkat is megmostuk, megjelent két nénike, akik ártatlan, jóindulatú arccal megkérdezték, hogy ugye tudjuk, a ház tulajdonosa két napja szivattyúzza a vizet a pincéjéből. „Most már igen” – válaszoltam és igen-igen bizakodtam emésztőrendszerem teherbíró képességében.

Kesztölcöt, Dorogot elhagyva következett a Nagy-Gete (kb. 43 km). Ez a hegy azért különleges, mert felmenni rá sokkal könnyebb, mint lekászálódni róla. Irtózatosan meredek, köves, boka- és térdpusztító ösvényen lehet lejutni a Getéről. Szerény véleményem szerint azért szerepel ez a hegy a túra programjában, hogy aki eddig úgy gondolta, hogy nem adja fel Mogyorósbányánál (50 km), azt ez a kis lejtő helyzetének gyökeres át- és újraértékelésére késztetheti. Mi – némi káromkodás és vesződség árán – különösebb veszteségek nélkül jutottunk le innen is (persze lehet, hogy a testünkben okozott károk majd 80 évesen fognak jelentkezni).

Mogyorósbánya felé elkapott minket egy megközelítőleg 40 perces, közepes hevességű, a meterológiai szolgálat által egyébként előre jelzett zápor, zivatar. No, a pár millis, területileg jól koncentrált csapadék pont elég volt ahhoz, hogy a poros utat egy perc alatt sártengerré változtassa. Mindazonáltal nem vesztettem el a fejemet, hiszen jól láthattam, hogy hosszan tartó, több órás csendes ázásra szerencsére nincsen kilátás. Érdekes volt viszont az időközben beért K100-as indulók reakciója. Több látványos esés, hason és háton csúszás a lejtőkön. Volt egy kamaszokból álló csoport, akik mikor kiértünk az autóútra, megkérdezték az ott veszteglő már nem tudom milyen hivatalos szervet, hogy hol van a legközelebbi település, mire Zsolti gondolkodás és pillanatnyi hezitálás nélkül rávágta: „Tatán!” Egyszóval lelkiekben megerősödve vészeltük át az esőt, amely csakhamar el is állt.

Megérkeztünk Tokodra, ahol a helyi civil szervezet a rendezőségtől teljesen függetlenül minden évben jól felszerelt, ingyenes frissítőpontot üzemeltet. Idén 5 és 7 éves kor közötti kislányok és kisfiúk szolgáltak ki minket igen-igen lelkesen. Fesztiváli hangulat, népünnepély, mosolygós emberek. Mondanom se kell, itt is sor került némi talpbetét igazításra.

Szép, magas löszfallal határolt mélyúton jutottunk le Mogyorósbányára, megtettük a táv felét. Zsolti kicsit fejben elfáradt, látszott rajta, hogy kell neki valami löket. Dani boldogan közölte, hogy neki innen minden megtett méter világcsúcs és ajándék (Ő ugyanis ez idáig életében legfeljebb 50 km-t gyalogolt). Én nagyon optimista hangulatban voltam, mindennek örültem. Megfigyeltem a fűben fekvő emberek arcát, kíváncsi voltam, továbbmennek-e. Mi, kb 15 perc pihenő, kajálás és magnéziumos ital elfogyasztása után, továbbindultunk. Ez a továbbindulás, azt hiszem, a Kinizsi egyik legkülönlegesebb szakasza. Már sötétedik, innen nem lehet értelmesen kiszállni, nem lehet tömegközlekedési járművel hazajutni. Érzed a lábadban a megtett 50 km-t és a legyűrt szintet. Olyan egyszerű és könnyű lenne felszállni a buszra és hazamenni.

Péliföldszentkereszt, szalézi rendház (inkább egy 4 csillagos szállodához hasonlít), majd a bajóti műút (60 km). Itt, a műúton találkoztunk barátainkkal, akik hoztak nekünk vacsorát! Tyúkhúsleves, majd aranygaluska vaniliaszósszal. Odavoltunk a gyönyörűségtől! A mellettünk elvonulók arca leírhatatlan. Természetesen nem felejtettem el aprólékosan részletezni nekik, hogy mi került épp a tányéromra. Kaja után fejlámpa és pulcsi fel. Dani barátnője (azóta már felesége), Zsuzsi (öltözéke: szoknya és tiszacipő) úgy döntött, hogy az utolsó 40 km-re velünk tart, így most már négyesben vágtunk neki az éjszakának. Zsolti lelkivilága is rendbejött az otthoni ízek hatására.

Mentünk, mentünk, mendegéltünk. Sárga hold fel. Kedvünk jó, poénkodunk. Én gyönyörködöm a szentjánosbogarakban (ha a Kinizsi ezen, Bányahegyig tartó éjszakai szakaszán bármikor visszatekintesz, legalább 15-20 fejlámpa fényét láthatod, mintha szentjánosbogarakat fűznének fel egy igen hosszú láncra).

Bányahegy, 72 km. Képzelj el egy nagy rétet, aminek a közepén fóliákon fekvő rengeteg embert láthatsz. A rét egyik szélén kis, a legrosszabb állapotban lévők számára fenntartott sátor, másik szélén a térség egészét megvilágító lámpa. Mi is lepihentünk az egyik fóliára. Velünk szemben feküdt egy srác, aki szemmel láthatólag nem igazán tudta eldönteni mit akar, csak nézett minket. Mialatt megettem egy szendvicset, elfogyasztottam egy csokit, megigazítottam a k*rva talpbetétemet, a srác már odáig jutott a készülődésben, hogy felült. Bányahegyen mondta először Dani a később még sokat ismételgetett mondatát: „Mit keresek én itt?”. Én pedig itt vettem észre először, hogy Zsolti többé – érthető okokból – nem vevő a humorosnak szánt próbálkozásaimra, úgyhogy Zsuzsival beszélgettem könyvekről, meg írókról Koldusszállás felé menet.

Ez egy igen hosszú szakasz. Elkezdtem trappolni, innen tudom, hogy fáradok. Ilyenkor már nem lépek, csupán miután felemelem a lábamat, a Föld tömegvonzására bízom, kezdjen vele, amit akar. Élveztem ezt is, mint ahogy egyébként az egész túrát. Olyan derűs lettem attól, hogy tulajdonképpen céltalanul sétálgatok.

Két sráccal előzgettük egymást. Elég rossz bőrben voltak, amit onnan lehet tudni, hogy kilométereken át egy szót sem szóltak egymáshoz. Kb. 10, majd 5 percenként megkérdezték tőlem, hogy vajon tudom-e, milyen messze van még Koldusszállás (kb. 86 km). Nem tudom, mit hittek rólam, de őszintén bevallottam, hogy fogalmam sincs. Válaszom nemigen zavarhatta őket, mert újra és újra tudakolták tőlem a következő ellenőrzőpont pontos helyét. Meguntam, mondtam nekik, hogy Koldusszállás a következő bal kanyar után még 500 méter. Láttam rajtuk, hogy örülnek a válasznak.

Koldusszálláson kb. 10 percet pihentünk. Nem kellett volna. A bal vádlim úgy bedurrant, hogy szinte folyamatosan kőkemény volt. Kicsit olyan ez, mintha állandóan görcsben lenne az izom. Dani és Zsuzsi itt kicsit lemaradt, Zsoltival kettesben indultunk neki. A lábam minden, akár 5 perces megállás után is beállt és kb 100 méter sétát követően engedett valamicskét az izom a merevségéből. Fejben mindketten jól voltunk, mert folyamatosan figyeltük a sárga jelzést és egyszer sem kavartunk el túlságosan. Jött a hajnal és vele a Baji vadászház (93 km).

Itt nem pihentünk sokat. Érdekes élmény: egy eléggé lestrapált srác elindult a vadászháztól, majd kb. 50 m után ledőlt az út szélére, aztán újra felkelt. Kerített egy botot és azzal, mint valami mankóval lökdöste magát előre. Találkoztunk egy még jobban lerobbant fiúval is, akinek nem mertem az arcába nézni. Zsolti hívta fel rá a figyelmemet. Szinte alig lépkedett, a felső testét ringatta előre és így vett némi lendületet. Egyszóval a Tatáig tartó részen annyi zombival találkoztunk, mint mondjuk egy, a témával foglalkozó belevaló amerikai filmben a katarzisnál.

Tata (100 km). Dani és Zsuzsi kb 20 perccel utánunk értek be, bőven szintidőn belül. Nekem idén 22.30 alatt lett meg. Az utolsó 3 km-en még behúztunk egy srácot a célba, akinek csupán 40 perce volt hátra a szintidőből. Még egy kis kocogásra is rábírtuk, pedig már feladta. A célban a beígért gulyás elfogyott, volt helyette olcsó virsli, amihez nem volt kedvem. Haver jött értünk kocsival, az út nagy részét átaludtam.

Összegzés: nagyon jó társaság (e nélkül nem sikerült volna), összeszokott csapat és szép táj. Nagyon élveztem az K100-at, sok szépet láttam, volt hogy érdekes emberekkel váltottam pár szót és a végén az elmaradhatatlan kocsiból kiszállás is megfelelő mértékű, a túrához szervesen hozzátartozó fájdalmat okozott...