Koppenhágától mintegy 50 km-re délre Sjælland keleti partvidéke csaknem 20 kilométer hosszúságban 30-40 méter magas kréta- és mészkőfalakban végződik. A Stevns Klint névre hallgató, a Világörökség részét képző látványos partszakasz nem csak a természeti szépségéről híres: a két kőzetréteg közötti néhány centiméter vastag szürke sáv egy 66 millió 38 ezer évvel ezelőtti tragikus nap (és pár ezer éves utóélete) emlékét őrzi: az irídiumban gazdag réteg a dinoszauruszokat és a földi élővilág jelentős részét kipusztító Chixculub-aszteroida becsapódásának talán legjobb tanúja az eddig feltárt geológiai formációk közül. Olyannyira, hogy ez volt az egyik olyan összlet, ami az aszteroidabecsapódás elméletének ötletét adta Walter Alvareznek...

Stevns Klint Højeruptól délre - az alsó hófehér kréteréteg feletti áthajló mészkőformáció közötti vékony szürke csík a kréta-tercier határ

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan is jött létre ez a különleges formáció, némileg bele kell ásnunk magunkat az Északi-tenger tágabb medencéjének őstörténetébe: a földtörténeti óidő végén, a középidő kezdetén a terület a Pangea szuperkontinens belső, jellemzően száraz részét képezte, nagyjából több korábbi kontinens (Baltica, Grönland, Laurentia valamint délről a Gondwana) találkozási zónájában, ahol a lassan lepusztuló lánchegységek mellett nagyobb medencék is voltak, melyeket időnként a tengervíz is elönthetett. Ez a helyzet a jura időszakban változóban volt: a Pangeát a belső erők elkezdték feldarabolni: megkezdődött annak a hasdékrendszernek a kialakulása, mely évtízmilliók során kialakította az Atlanti-óceánt. A folyamat a leendő óceán déli és középső részén volt erőteljesebb, azonban az Északi-tenger tágabb körzetében is kialakult egy köpenyfeláramlás, ami  erőteljes riftesedést indított meg a területen. A vetők nagyjából nyugat-keleti (a mai helyzetük alapján inkább északnyugat-délkeleti) irányban futottak és az egyes közettömbök is ennek mentén emelkedtek ki, vagy süllyedtek le, így az időszak javában változatos sekélytengeri és szárazföldi üledékképződési környezet jött létre: az egyes tengerágak gyakran lefűződtek, kiszáradtak, majd újra visszatért a tengervíz:  a  tengeri élőlények így maradványai viszonylag gyorsan vastag homok és mészkőrétegek alá kerültek, ami ideális volt a kőolaj- és földgázképződéshez. A kréta időszak ugyanakkor némileg eltérő és igen különleges fejlődési szakaszt hozott: a mai Brit-szigeteket, Skandináviát és a Német-középhegységet hordozó lemezterületek között kialakult az úgynevezett "Kréta-tenger".

A Kréta-tenger mintegy 70 millió éve - (forrás)

A viszonylag kiterjedt, közepes mélységű (100-600 méteres) medencékkel is rendelkező tenger létrejötte több tényezőnek köszönhető: egyrészt a köpenyfeláramlás konszolidációjával (kihűlésével) süllyedés következett be, illetve valamennyire még a riftesedés is folytatódott (a szakemberek a területet a nyíló Atlanti-óceán egyik kezdeti ágának tartják, ahol azonban a folyamat viszonylag hamar abbamaradt), másrészt az igen forró éghajlaton a globális tengerszint is mintegy 100 méterrel volt magasabb a mainál. A tengerben kelet-nyugati irányban több hosszúkás, mélyebb üledékgyűjtő medence alakult ki, a köztük lévő hátságok pedig időnként szigetekként emelkedtek ki a tengerből. Mivel az alacsony, száraz éghajlatú szigetvilágból (és a tenger partvidékéről) viszonylag kevés, a tengeri  üledékképződést megzavaró (átrétegző) szárazföldi üledék került a vízbe, egy különleges mészkőfajta rakódott le nagy vastagságban a tengerben: a kréta.

A kréta puha, porózus világítóan fehér mészkőtípus, mely csak meghatározott élővilág és közel "zavartalan" üledékképződési vizonyok melett tud létrejönni. Nagyon "tiszta", szinte kizárólag kalcium-karbonát alkotja. Alapvetően olyan, közepes mélységű tengeri medencék ideálisak a képződéséhez, ahol többségében olyan tengeri mészvázúak élnek, melyek héja alacsony magnéziumtartalmú. Emiatt az egyéb mészkőfajtákkal ellentétben a kréta petrifikációja során kimarad egy (alacsonyabb magnéziumtartalmú állapotot eredményező) fázis, amely egyébként a keményebb kőzetté cementálódást is eredményezné - így marad a kréta puha, porózus. Nagy tisztasága pedig részben a már említett, szárazföldi üledékek által nem zavart közegnek köszönhető. Emiatt a krétarétegek általában kiválóan megőrzik az egykori tengerfenék domborzatát is. A vastagabb rétegeket gyakran szakítják meg vékonyabb "kovakőszalagok", ennek magyarázata, hogy a kőzetképződés során a kovamoszatokból kioldott kovasavat a felfelé "távozó" víz a felsőbb rétegek felé szállítja, és így az a tömörödő kőzet legfelső rétegében tud feldúsulni. A Kréta-tenger kiterjedt és különleges üledékképződési viszonyainak tanúi ma a doveri, a rügeni és a kelet-dániai fehér sziklafalak.

Ezt a viszonylag békés üledékképződést szakította meg a mai Yucatán-félszigeten és annak északi partvidékén  becsapódó aszteroida. A helyszín ekkoriban természetesen egyáltalán nem volt félsziget: a kisbolygó 100-1200 méter mélységű tengervízbe csapódott az északi félteke tavaszi hónapjaiban. A közepes mélységű tengeri környezet és a becsapódás mintegy 65 fokos szöge a lehető leghalálosabb kombinációt eredményezte: a kiváltott megacunamik mellett így igen nagy mennyiségű mérgező gáz, aeroszol és egyéb részecske kerülhetett a légkörbe. A becsapódás helyszínéhez a Kréta-tenger a mainál jóval közelebb volt, és a becslések szerint az aszteroida északkeletről (azaz a tenger irányából) érkezett, tehát nem zárható ki, hogy már a becsapódás előtt komoly hatással volt a terület élővilágára. Az esemény időpontjára a 2010-es években több megdöbbentően pontos becslés született: a legkisebb (plusz-mínusz 11 ezer éves) hibahatárral rendelkező becslés 66 millió 38 ezer év, más tanulmányok 5 és 13 ezer évvel korábbra teszik a katasztrófát.

Irídium - (forrás)

Ami a Kréta-tenger és a már említett dán sziklák jelentőségét adja, hogy a katasztrófa nyomait tükröző üledékek itt csaknem ugyanolyan zavartalanul ülepedhettek le, és őrződhettek meg, mint a korábbi krétarétegek. Ezt a réteget Dániában Fiskelernek (halagyagnak) nevezték el a 19. század elején, mely élesen elüt az alatta lévő krétától, és fokozatosan megy át a felette lévő tercier mészkőbe. Agyagos, fosszíliákban feltűnően szegény réteg, melyben a korai geológusok inkább csak halfogakat találtak (innen a név). A modern geológusok azonban mást is: irídiumot. A platinacsoportba tartozó fém a földkéreg egyik legritkábban előforduló eleme (egyben a második legsűrűbb, és a leginkább korrózióálló fém), ellenben meteoritokban és kisbolygókban viszonylag gyakori, így viszonylag nagyobb koncentrációban található becsapódási kráterek környezetében.