„A háború előtt” – így kezdődik Vukováron nagyon sok mondat, megállapítás vagy visszaemlékezés. A jelenleg hivatalosan 27 ezer – a helyiek véleménye szerint 20-21 ezer – fős kelet-horvátországi város 1991 előtt a jugoszláv „Testvériség – Egység” jelszavaival fémjelzett hivatalos ideológia iskolapéldája volt, a délszláv állam soknemzetiségű és -kultúrájú jellegének megtestesülése. A nemzetiségek békés együttélésével jellemezhető, akkor még csaknem 45 ezer fő által lakott település mai lakosai nosztalgiával tekintenek vissza azokra az évtizedekre, amikor a helyiek szemében Vukovár Jugoszlávia – Belgrád és Zágráb után – „harmadik leggazdagabb városa” volt. Jelenleg periférikus helyzetéből adódó nehézségekkel, illetve a múlt sok szempontból máig feldolgozatlan terhével küszködő, rohamosan csökkenő népességszámú település.

Vukovári optimizmus - 1991-ben erre még nem sok esély mutatkozott (forrás: https://www.mcdrvu.hr/proboj-iz-vukovara-17-11-1991-300/)

A magyar határtól alig 60 km-re elhelyezkedő Vukovár 1918 végén lett a formálódó Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része, előtte évszázadokon át a Magyar Királyság városai közé tartozott. A középkorban még döntő részben magyar népességű szlavóniai megyeközpont a 16. század első felében török kézre került, melynek hatására népessége hamar kicserélődött, az elmenekülő magyar lakosság helyére főként balkáni eredetű csoportok költöztek. Az alapvetően magyar jellegű vidéken csupán néhány – sajátos elhelyezkedésű, nehezen megközelíthető – községben (Haraszti, Kórógy, Rétfalu, Szentlászló) maradt fenn a korábbi népesség kontinuitása, ugyanakkor Kelet-Szlavónia többi része Vukovárral együtt horvát illetve szerb többségű területté vált. A város a középkorban is létező, ugyanakkor a 18. században a korábbinál jóval nagyobb területen kialakított Szerém vármegye székhelye lett, ezzel párhuzamosan a helyi fölbirtokos – a német származású Eltz család – német népességet telepített be. Az 1700-as évek második felében épültek a városközpontnak máig sajátos karaktert adó barokk épületek is. A helyi horvát, szerb és német lakosság mellé elsősorban a 19. század második felétől magyar lakosság is települt, főként a Dráván túlról, így Vukovár már a századforduló idején is soknemzetiségű városnak számított. 1910-ben 10,4 ezer fő lakta, mellyel Horvát-Szlavónországon belül (aminek közjogilag része volt) jelentős centrumnak számított.

1918 után a jelentős részben a közigazgatásban illetve a közlekedésben dolgozó – így megélhetésüket az új állami keretek között elveszítő - magyarok száma lecsökkent, a délszlávoké növekedett. A város 1941-1944 között a Független Horvát Állam része lett, e periódusban a szerbeket több atrocitás érte. Egy, a horvát katonai alakulatok által partizánok ellen indított akció során 455 (384 szerb, 71 horvát) személyt végeztek ki; a Szerémség számos településéről – tehát nemcsak Vukovárról – elhurcolt áldozatokat a vukovári vasútállomáson gyűjtötték össze.

1945-től a jugoszláv államban a horvátországi szerbek „domináns nemzetnek” érezték magukat, ugyanakkor a multietnikus Vukovárban a horvátok, szerbek, ruszinok, magyarok, sőt bosnyákok valóban békés együttélése valósult meg, ahol a nemzetiségi kérdés – természetesen az akkor uralkodó ideológia vezérelvének is megfelelve – legfeljebb marginális szerepet játszott. A lakosság viszonylag magas életszínvonalát elsősorban a fénykorában 20 ezer (jelenleg 700) főt foglalkoztató „Borovo” cipőgyár működése biztosította. Az etnikai keveredés a családok szintjén is nagy számban volt tetten érhető (vegyes házasságok), nem véletlen, hogy a magukat „jugoszlávnak” vallók aránya – a délszláv állam más, etnikailag diverz vidékeihez, pl. a Vajdasághoz hasonlóan – 1961-1981 között meredeken emelkedett. Az utolsó jugoszláv népszámlálás (1991) idején Vukováron 44,7 ezer fő élt, melynek 47,2%-a horvát, 32,3%-a szerb, 15,1%-a jugoszláv, 3,2%-a ruszin/ukrán és 1,6%-a magyar volt.

Vukovár nemzetiségi adatai a 20. század kezdetétől napjainkig (forrás: Busic 2007, Bogisic 2015, Jagodar 2017, Vukovár önkormányzata, 2011. évi horvát népszámlálás)

1990 után Jugoszlávia tagköztársaságai egymás után nyilvánították ki függetlenségüket, a népszavazással legitimált horvát elszakadást a szábor 1991 júniusában hagyta jóvá. A Jugoszláv Néphadsereg Belgrád támogatásával, illetve – főként a horvátországi szerb kisebbségi soraiból szerveződő – paramilitáris egységek beavatkozása mellett 1991 augusztusában megtámadta a horvát államot, ennek keretében ostrom alá vette Vukovárt.

A csaknem három hónapig tartó összecsapás során a város épületeinek 80%-a semmisült meg, az erőszakos eseményeknek több ezer katonai és polgári személy esett áldozatul. Köztük voltak azok a horvát katonák is, akiket már a város elestét (1991. november 18.) követően egy, a városközponttól öt kilométerre található sertéstelep területén végeztek ki. A horvát katonai temetőben közel ezer azonosított katona nyugszik, a mai napig több tucatnyi eltűntet tartanak nyilván. Az ostrom előtt, illetve annak befejeztével több tízezer horvát menekült kelt útra Vukovárról, mivel a bevonuló szerb csapatok etnikailag „tisztán szerbbé” kívánták alakítani a települést.

Vukovár fentről 1991 novemberében, az ostrom végén (forrás: https://balkanimozaik.blog.hu/2017/11/18/a_foldi_pokol_vukovar)

Sajnos a szerb megszállás rövid, ám a város életében meghatározó fontosságú időszakáról (1991. november–1998. január) rendkívül kevés információ áll rendelkezésünkre, noha e periódus közvetetten a mai napig hatással van Vukovár életére (a helyben maradt népesség élete, túlélési stratégiák, a városban uralkodó körülmények stb.), hiszen a visszatérő horvát népesség gyanakvása főként abból fakad, hogy „nem tudják pontosan”, hogy szerb szomszédjuk, ismerősük vállalt-e bármilyen szerepet Vukovár megszállásában. A település jelenlegi viszonyainak számos eleme könnyen visszavezethető a 90-es években történtekre (szeparált oktatás, menekültek és visszatérés stb.). A részben Zágrábban, részben a horvát tengerparti városokban, illetve Nyugat-Európában élő vukovári menekültek jelentős hányada sosem tért vissza, a város lakosságszáma 2001-ben alig haladta meg a 30 ezer főt, 2011-re 27 ezer alá csökkent. Noha a horvát kormányzat nagy súlyt helyezett az újjáépítésre, illetve a helyi gazdaság élénkítésére (Vukovár jelenleg is különleges financiális kedvezményeket élvez), az országon belüli periférikus fekvés és a munkahelyek hiánya a fiatal generációkat elvándorlásra ösztönzi.

Pár új fogalom

Az emlékezetpolitika, illetve annak társadalmi, társadalompszichológiai, sőt gazdasági hatásai hazánkban, Nyugat-Európával vagy az USA-val ellentétben, még viszonylag alulkutatott téma, hiszen a magyarországi közvélemény „forintosítsunk mindent” attitűdje – nemcsak laikus, hanem gyakran akadémiai oldalról egyaránt – nehezen vesz tudomást olyan tudományterületekről, amelyektől nem lesz rövid úton, lehetőleg minél hamarabb „olcsóbb a kenyér”. Ezzel a kihívással egyébként a társadalomföldrajz számos alterülete is rendszeresen találkozik. Éppen ezért is fontos a téma kibontása, illetve annak tudatosítása, hogy sajátos mechanizmusainak megértéséhez a társadalmi élet minél több részletét érdemes feltárni: hosszú távon épp ezzel készítjük elő azon eszközöket, melyek a későbbi politikai vagy közösségi döntéshozatalt pozitív irányban befolyásolhatják.

A felújításra tett erőfeszítések dacára ma is több száz épület áll Vukováron, amely magán viseli a háború nyomait (saját fotók)

Az emlékezetpolitikához kapcsolódó fogalmak definiálása tőlünk nyugatra már megtörtént, ezeket Vukovár esetében is alkalmazhatjuk. A város az utóbbi évek során fokozatosan vált nemzeti zarándokhellyé, amelyben központi vagy városi kezdeményezésre egyre több emlékművet és –helyet emeltek. A város szövetébe mind több ponton beágyazódó helyek sokasága révén mára Vukovár memorial landscape-nek vagy patriotic landscape-nek tekinthető, ahol az emlékezés terei az urbánus táj meghatározó elemeivé váltak, nagy számuk (és gyakran jelentékeny méretük) és a rajtuk szereplő információk révén a laikusok számára is hamar egyértelművé teszik Vukovár jelenlegi szerepét. E két fogalom Vukovár esetében szorosan összefonódik, a szuverenitás, a szabadság és a horvát nemzet újjászületésének szimbólumává téve, új funkcióval ellátva a várost, és nem mellékesen közvetett módon kizárva e közegből a település szerb közösségét. E helyszínek kizárólag a horvát fél igazságát tükrözik, heroizálva a vukovári horvátokat, és a külvilág előtt egybemosva a helyi szerb lakosságot az agresszorokkal.

A múlt és a mai horvát-szerb viszony

Fellobogózott város

Vukovár ma is épp annyira a horvát hősiesség szimbóluma, mintha csak tegnap fejeződött volna be a függetlenségért történő küzdelem. Sőt, időközben a város lényegében nemzeti zarándokhellyé vált, ahová szervezett utak keretében (utazási irodák segítségével, illetve – kötelező jelleggel – az iskolai oktatás részeként) és egyéni elhatározásból egyaránt horvátok ezrei látogatnak el. A város saját maga is erősíti ezt a profilt, ezt észrevehetjük az önkormányzat által szervezett ünnepségeken, a helyi marketingen vagy éppen az üzletek kínálatán egyaránt. Más oldalról a vukováriak megtanultak együtt élni az emlékművek sokaságával, és – amellett, hogy némileg igénylik is azok jelenlétét – a novemberi megemlékezésektől eltekintve alig látogatják őket. A „fellobogózott város” kifejezés sokkal inkább utal arra a szerepre, amit Vukovár ma Horvátország történelmén belül betölt, ez így van akkor is, ha a szóban forgó horvát zászlók jelentős hányada vukovári magánházak falán lobog (több százat lehet látni a városban). Vukovár még ma is hordoz magán sebeket, ugyanakkor együtt tud élni saját múltjával.

A város hősiességét hirdető kereszt a Duna-parton, a túloldal már Szerbia (saját fotó)

"Erőltetett" optimizmus

Ezen együttélés, vagy megbékélés talán legfontosabb záloga egyfajta ellentmondásos mentális állapot, amely lényegében minden interjúalany szavaiból – kiéből jobban, kiéből kevésbé – kiérezhető volt. Sokan látják fontosnak a továbblépést, ugyanakkor ezt ma nem tudják másképp elképzelni, minthogy a baráti, szomszédi, munkahelyi stb. színtéren elkerülik a témát, ez különösen igaz különböző nemzetiségű emberek interakciója esetén.

„Beszéljünk erről akkor, ha felálltunk innen és kimentünk a Duna-partra.” (fiatal férfi, az interjú egy zsúfolt kávézóban történt)

Egyetlen kérdésre sem mondott nemet egy interjúalany sem, sőt érezhetően jól esett beszélniük. Valószínűleg éppen azért, mert a hétköznapi élethelyzetekben nem tehetik meg.

„Apám megjárta a mitrovicai koncentrációs tábort, aztán néhány évvel később meghalt.” (fiatal nő, aki az ostrom előtt az édesanyjával elmenekült)

„Anyám az ostrom alatt halt meg, apámat kivégezték. Azóta gyógyszerfüggő vagyok.” (fiatal férfi, a helyi kórház dolgozója)

A fentiekhez hasonló kijelentések a háborús periódusból származó sok-sok információ fényében nem voltak meglepőek. Vukováron lényegében minden lakos – közvetve vagy közvetlenül – érintett a konfliktusban. A szerbek egy része a védők oldalán harcolt, őket hazaárulóként kezelték a város eleste után. Döntő hányaduk nem vett részt erőszakos cselekményekben, viszont kihasználta annak lehetőségét, hogy a más nemzetiségűekkel ellentétben lakóhelyén maradhatott. Egy viszonylag szűk réteg viszont a helyi horvátok (és más, nem szerb nemzetiségűek) ellen fordult, kiszolgálta a megszállókat és a mai napig csak kényszerűségből fogadja el az önálló horvát állam létét.

Szerb katonai temető, mellékutcában, családi házakkal körülvéve (saját fotó)

A helyiek nagy része egymás között nem beszél erről. Úgy gondolják, valószínűleg joggal, hogy a téma nem csupán sebeket tépne fel és a veszteségekkel szembesítené a róla beszélőket, hanem kiújítaná a konfliktust a szerbek és nem szerbek között (Vukovár többi közössége, így a magyarok is, a horvátok sorsában osztozott). Vukovár jövője kapcsán érzékelhető optimizmusuk a város fejlődése, illetve a nemzetiségek közötti szakadékok elhalványulása kapcsán figyelemre méltó és kétségkívül előremutató. E pozitív gondolkodás mögül azonban gyorsan előtörnek a véleménynyilvánítás azon elemei, melyek arra utalnak: az utóbbi években tapasztalt javulás nem a múlt feldolgozásából és nem valódi megbékélésből fakad, hanem a téma tabuvá nyilvánításából.

Érzékeny témák

Noha a fent említett tabu ereje jelentős, van pár olyan téma, melyek érzékenysége vagy aktualitása oly nagy, hogy az adott közösség elviselni sem hajlandó a saját igazságától eltérő álláspontot. Ahogy már korábban említettem, horvátok és szerbek között már az 1991. évi események megítélésében is hatalmas a különbség, de az erről való vitatkozást elkerülik. A továbbiakban két olyan kérdés következik, melyek esetében véleményüket egyáltalán nem rejtik véka alá, hanem bármikor – olykor igen vehemensen – érvényre juttatják.

Vukovárt cirill betűkkel soha (felső fotó: https://www.tportal.hr/vijesti/clanak/vukovar-ne-cirilici-nema-dovoljan-broj-potpisa-za-referendum-20131129, alsó fotó: saját felvétel)

Cirill feliratok

A horvát parlament által 2002 decemberében elfogadott kisebbségi törvény alapján azon településeken, ahol egy kisebbség aránya a 33%-ot meghaladja, az önkormányzat köteles gondoskodni a hivatalos feliratok (közterületek nevei, önkormányzati információk stb.) több nyelven történő szerepeltetéséről. A 2011. évi népszámlálás szerint a szerbek aránya Vukováron 34,8%. A városi vezetés a cenzus eredményeit tudomásul véve 2013-tól érvényt próbált szerezni a törvénynek, kiváltva a helyi horvát lakosság haragját. A feliratokat kihelyezésüket követően a horvátok azonnal leverték, felvonulással, illetve petícióval nyomatékosították a követelést: Vukováron ne érvényesüljön a törvény.  A városi vezetés (soraiban jó néhány szerb képviselővel) két évnyi próbálkozás után meghátrált, majd a szábor is elfogadta: a törvényt országszerte betartatják, kivéve Vukovárt. A gyakorlat azt mutatja, hogy nem csak itt, hanem több környékbeli, szerbek által lakott településen is alig jelennek meg szerb nyelvű feliratok (pl. a Vukovárhoz közeli Trpinja-n vagy Borovo-ban sem).

„Annyi mindent elvettek tőlem. (…) A cirill betűk az erőszakra, a háborúra emlékeztetnek engem és arra, hogy az a nemzetiség felelős ezért." (fiatal vukovári nő)

„Úgy gondolom, érdemes várni egy 10 évet a cirill feliratokkal, aztán újra meg lehet próbálni.” (fiatal vukovári férfi)

Választások és népszámlálás

A vukovári szerbség számára városi jelenlétük és súlyuk presztízskérdés. Az utóbbi évtizedekben nemcsak horvátok, hanem a szerbek száma is számottevően csökkent, jelentős részben az elvándorlás révén. Sok szerb fiatal az újvidéki vagy a belgrádi egyetemekre jár, majd tanulmányai befejeztével nem tér vissza Vukovárra. Ezenkívül sokan úgy ítélték meg, hogy az (újra)épülő horvát államiság keretei között nemzetiségük miatt kevésbé tudnak érvényesülni vagy éppen Vukovár hátrányos gazdasági pozíciói késztették őket távozásra. A helyi szerbek aránya, valamit részvételük a városvezetésben viszont továbbra is fontos maradt, demonstrálva a szerbség erejét, biztosítva beleszólását a döntéshozatali folyamatokba. Ennek szinten tartása egy gyorsan fogyó közösségen belül nem lenne lehetséges, ezért az elköltöző szerbek többnyire fenntartják vukovári ingatlanjaikat. Utóbbi nem meglepő, hiszen a városban több száz eladó ház, lakás és telek található, a kereslet viszont rendkívül alacsony. Ugyanakkor sokat elárul a szerb közösség stratégiájáról, hogy Vukovárra jelentik be magukat állandó lakosként, miközben életvitelszerűen szerbiai településeken élnek és nem is szándékoznak „hazaköltözni”.

"Szerbeket a (fűz-)fára!" - Egy a helyi etnikai konfliktus látható jelei közül. A másik oldal sem marad adós (saját fotó)

Ennek egyik fő oka a horvátországi népszámlálásokon, illetve a parlamenti és a helyi önkormányzati választásokon történő részvétel biztosítása. Vukovári állami és önkormányzati alkalmazottak elmondása szerint „ők sem tudják, honnan jönnek és hogyan sikerül megszervezni” a szerbek tömeges megjelenését a kritikus pillanatokban. A hivatalosan Vukovárra bejelentett szerbiai illetőségű személyek ilyenkor buszokkal érkeznek, szavaznak vagy kitöltik a népszámlálási íveket, majd visszautaznak Szerbiába. A vukovári hatóságok tehetetlenek, noha időnként megkísérlik a bejelentett lakcímek ellenőrzését. Alapos vizsgálat esetén ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válna, hogy rengeteg horvát személy és család sem él ténylegesen a városban.

„Nem él Vukováron 35% szerb, de amikor népszámlálás van, akkor hirtelen buszokkal megjelennek, és a választásoknál is így van. És akkor a horvátok azt csinálják, hogy ellenőrzik a címeket, hogy tényleg valaki ott lakik-e. Mert be van jelentve, és közben Szerbiában lakik. És persze, hogy választáskor a sajátjaira szavaz. Úgyhogy ezeket próbálták meg most kiszűrni, mentek házról-házra.” (középkorú férfi, Eszék)

A helyi szerb közösség az ilyen jellegű – törvényes, ám mégis valótlan állapotot eredményező – békés erődemonstrációt rendkívül fontosnak tartja. A jelenség következményei pedig jól érzékelhetőek a szerbek arányának 2001-2011 közötti kismértékű (1,8 százalékpontos) emelkedésében, amivel már sikerült meghaladni a kisebbségi jogok biztosításához szükséges 33%-ot. E ponton pedig nem nehéz felismerni, hogyan függ mindez össze a cirill feliratok problémakörével.

Vukovár, a (már nem annyira) megosztott város

„Úgy gondolom, mások megosztottabbnak látnak minket, mint mi magunkat.” (fiatal vukovári nő)

Az emlékezés terei és az azokhoz kapcsolódó turizmus, illetve a megemlékezések máig meghatározóak Vukovár életében, hatásuk ugyanakkor – horvátok és szerbek viszonylatában – nem feltétlenül megosztó, hiszen az urbánus táj, a „memorial landscape” megszokott elemeivé váltak. Különlegességük és fontos szerepük lényegében mindenki által elismert, de jelenlétük nem szít ellentétet. Idesoroltam az emlékműveket (pontszerű, belső tér nélküli felépítmények), az emlékhelyeket (belső térrel rendelkező látogatócentrumok) és a temetőket. Nemzetiség tekintetében értelemszerűen a horvát jelleg dominál, nemcsak az ostrom fontosabb eseményeinek és helyszíneinek állítottak emléket, hanem egy-egy nevesebb katona elestének is (pl. egy belga önkéntesnek a város egyik fő útvonala mellett, de nem feledkezhetünk meg a fiatal francia önkéntesről, a mártírként tisztelt Jean-Michel Nicollier-ről elnevezett belvárosi hídról sem). Az emlékezés szerb jellegű terei közé az ortodox és a szerb katonai temetőt, valamint két korábban emelt, a fasizmus áldozatainak névsorát tartalmazó emlékművel sorolhatjuk. Utóbbiaknál a horvátok is koszorúznak, mint ahogy a szerbek közül is ellátogatnak páran a horvát hősi emlékhelyekhez. Az emlékművek tekintetében egyértelmű aszimmetriát tapasztalunk, a szerbek számára a megemlékezések lényegében saját temetőikre korlátozódnak.

Az optimizmus, illetve a város a helyiek által dicsért – és e sorok írója által is jól érzékelt – derűje és sajátos atmoszférája kellemes, élhető hellyé teszik Vukovárt. Ez a miliő akkor is megosztottság ellen hat, ha tudjuk, a helyiek privát és kollektív tudatába, identitásába mélyen beágyazódott a háború emléke, illetve a horvátok és a szerbek szembenállása. Noha az elfojtás bármilyen formája komoly veszélyeket hordoz, az előretekintés iránti őszinte igény így is napról-napra megkönnyíti a két közösség interakcióját. 

Vukovár megszokott élete november közepén bolydul fel, amikor a helyi horvátok (valamint számos vendég) akár két héten át megemlékezések, felvonulások sorával elevenítik fel az 1991. évi eseményeket. A város ostroma november 18-án fejeződött be, a következő napokat a támadók bosszúvágyuk kiélésével töltötték, ekkor történt az ovcara-i mészárlás is (200 áldozat). A város életére a megemlékezések keltette érzelmek rányomják a bélyegüket, rendkívül érzékeny időszakot okozva ilyenkor novemberben, amelynek során viszont évek óta nem történt semmilyen atrocitás. Igaz, ehhez talán az is szükséges, hogy a helyi szerbek ilyenkor otthon maradnak, vagy elutaznak a városból.

Úgy tűnik, a novemberi megemlékezések és a fentiekben említett „érzékeny témák” a törésvonalak fennmaradása irányába hatnak. A cirill feliratok hiánya a szerbekben azt az érzést erősítheti, miszerint a horvát állam lojalitást vár tőlük, cserébe a saját maga által elfogadott törvényeket sem tartatja be. A szerbek a népszámlálások és a választások időpontjában történő pillanatnyi jelenlét (és az eseményekre szervezett formában való „ráhordását”) pedig a horvátok tekintik jogtalannak és fenyegetőnek. A megosztottsággal kapcsolatban a helyiek többnyire egyetértenek abban, hogy korábban ugyan mélyebb volt, ám jelenleg is a város életének több elemében érhető tetten.

Különleges győzelmi emlékmű (a téma ugyanaz, de a fotó Eszéken készült, saját felvétel)

A háború, minden eseményével és az újrakezdés nehézségeivel együtt, felejtésre ítélt téma. Ugyanakkor léteznek olyan kérdések, amelyek aktualitásuk miatt nem számítanak tabunak (a cirill feliratok, illetve a szerbek szavazási szokásai), noha összefüggnek az 1990-es években tapasztaltakkal. Ezek továbbra is a két etnikai csoport közötti szakadékot mélyítik, hátráltatva a megbékélés folyamatát.

A bejegyzés a következő tanulmányok alapján készült:

"Amiről nem beszélünk" - Emlékezetpolitika és etnikai törtésvonalak Vukováron. In: Fazekas, István; Kiss, Emőke; Lázár, István (szerk.) Földrajzi tanulmányok 2018 Debrecen, Magyarország: MTA DAB Földtudományi Szakbizottság (2018)

Elhibázott újjáépítés? A vukovári városregeneráció kérdőjelei. Metszet: Építészet, újdonságok, szerkezetek, részletek: 3 (2019)

A kutatás a Danube Urban Brand (DANUrB) projekt keretében, az Európai Unió és a Magyar Állam társfinanszírozásában valósult meg.

Vukovár ostroma a Youtube-on (hozzáférés: 2020. május 20.)

• https://www.youtube.com/watch?v=VvaEWnZXiYM&has_verified=1
• https://www.youtube.com/watch?v=GGP2O0ZNvHI
• https://www.youtube.com/watch?v=IkxR0UmurV0
• https://www.youtube.com/watch?v=xXxReagIewE
• https://www.youtube.com/watch?v=2EZg6HSUbYM
• https://www.youtube.com/watch?v=J33WW8_Qub0
• https://www.youtube.com/watch?v=DWXk2qSdaAM&has_verified=1

Bibliográfia

• Baillie, B. (2012): Vukovar’s Divided memory: The reification of ethnicity through Memorialisation. Divided Cities/Contested States Working Paper 25.
• Bogisic, L. B. (2015): Etnosi i konfesije u Vukovaru i Vukovarskom kraju od 1918. do 1941. s posebnim ostvrtom na manjinske zajednice. Doktorski rad. Sveuciliste u Zagrebu, Filozofski fakultet 358 p.
• Busic, K. (2007): Hrvatsko-srpski odnosti u Vukovaru i okolici od 1918. do 1941. godine. In: Zivic, D.; Zebec, I.: Vukovar-Hrvatska bastina i perspektive razvoja. Institut drustvenih znanosti Ivo Pilar Centar Vukovar, Zagreb–Vukovar pp. 247-272.
• Carmichale, C. (2002): Ethnic Cleansing in the Balkans. Nationalism and the destruction of tradition. Routledge, London–New York 188 p.
• Corkalo, D. et al. 2004. ‘Neighbours again? Intercommunity relations after ethnic cleansing’, in Stover, E.; Weinstein, H. M. (eds.): My neighbour, my enemy: justice and community in the aftermath of mass atrocity. Cambridge University Press, Cambridge pp. 143–161.
• Corkalo Biruski, D., Ajdukovic, D. (2007): Separate schools – a divided community: The role of the school in post-war social reconstruction. Review of Psychology 14. 2. pp. 93-108.
• Corkalo Biruski, D., Ajdukovic, D. (2008): Od dekonstrukcije do rekonstrukcije traumatizirane zajednice: primjer Vukovara. Revija za socijalnu politiku 16. pp. 1-24.
• Damjanovic, D. (2007): O gradnji i stilu prve vukovarske sinagoge iz 1845. godine. Provijesni Prilozi 32. pp. 241-257.
• Daniels, S. 1993. Fields of vision: landscape imagery and national identity in England and the United States. Princeton, NJ. Princeton University Press
• Dwyer, O. J., Alderman, D. H. (2008): Memorial landscapes: analytic questions and metaphors. Geojournal 73. pp. 165-178.
• Erőss Á. (2018): Szimbolikus terek és térhasználat többnemzetiségű városokban: Beregszász és Nagyvárad példája. Doktori disszertáció, ELTE Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék–MTA Földrajztudományi Intézet 158 p.
• Jagodar, J. (2017): Vukovar kao primjer multietnickog i podijeljenoga grada. Balcanica Posnaniensia 24. pp. 101-125.
• Kosic, A., Byrne, S. (2009): Community Relations Work with Young People in Vukovar, Croatia: an Exploratory Study in Coexistence Building. Peace and Conflict Studies 15. 2. pp. 61-79.
• Popis stanovnistva, kucanstava i stanova 2011. Stanovnistvo prema drzavljanstvu, narodnosti, vjrei i materinskom jeziku. Statisticka ivjesca, Zagreb, 2013
• Reidy, C. M., Taylor, L. K., Merrilees, C. E., Ajdukovic, D., Corkalo Biruski, D., Cummings, E. M. (2015): The political socialization of youth in a post-conflict community. International Journal of Intercultural Relations 45. pp. 11-23.
• Rogic, I. (1993): Vukovar ’91. I hrvatski nacionalni identitet. Drustvena istrazivanja 4-5. 2-3. pp. 501-519.
• Sullivan, G. A. 1998. The drama of landscape: land, property and social relations in the early modern stage. Stanford, Stanford University Press.
• Wasserman, J. R. (1998): To Trace the Shifting Sands: Community, Ritual, and the Memorial Landscape. Landscape Journal 17. 1. pp. 42-61.
• Zebec, I. (2008): Utjecaj ceskoga kapitala na razvoj Vukovara u razdoblju izmedu dva svjetska rata. Drustvena istrazivanja 17. 1-2. pp. 101-124.
• https://balkanimozaik.blog.hu/2017/11/18/a_foldi_pokol_vukovar (hozzáférés: 2020. május 20.)
• http://www.vukovar.hr/e-usluge/ostalo/pitanja-i-prijedlozi/255-nekategorizirano/2814-stanovnistvo-grada-vukovara (hozzáférés: 2020. május 20.)
• https://www.tportal.hr/vijesti/clanak/vukovar-ne-cirilici-nema-dovoljan-broj-potpisa-za-referendum-20131129 (hozzáférés: 2020. május 20.)
• https://www.mcdrvu.hr/proboj-iz-vukovara-17-11-1991-300/ (hozzáférés: 2020. május 20.)