Magyarország legfőbb exportcikke a XVIII. században egy bizonyos fehér por volt, melyet növényi alapanyagokból kezdetleges vegyipari eljárással nyertek ki. Kiváló minősége miatt hatalmas árat fizettek érte nyugaton és hatalmas árat fizettünk érte itt, Magyarországon. Erdőink túlnyomó része ekkor vált szó szerint füstté és hamuvá.

Csupor Tibor Kis-Balatonról szóló könyvében leír egy érdekes felfedezést. 1828-ban Bajomy István Zala vármegye vízi mérnöke az elmocsarasodott, gazdasági művelésre alkalmatlan Foglár-völgy szabályozási munkálatai közben azt vette észre, hogy a völgy egy 1773-as térképen még mint egy bő füvű legelő szerepel. Mi történhetett a folyóvölggyel e rövid fél évszázad alatt? A jelenség nem egyedülálló, régészek 1966-ban Zalalövőnél egy malom feltárása közben négy méter üledék alól ástak ki XV. századi edényeket. Honnan származhatott a megnövekedett üledékmennyiség? Klímaváltozás? Antropogén hatások? 

A jelenség hátterében a XVIII. században megduplázódó népesség és a nyugatról begyűrűző ipari forradalom áll.

Túldramatizált képen sötét égbolt alatt lángoló hegy- és dombvidéki erdők füstje fojtogatta az apokaliptikus táj lakóit. Nyerészkedő birtokosok szállították külföldre a magyar erdőket. Amerre jártak nyomukban üszök és füstölgő tuskók milliói maradtak. Valahogy így képzelhetjük el középhegységeink képét a török uralom leáldozása utáni első században. A kép egyáltalán nem túlzó, még 1869-ben is hasonló látvány miatt írt jelentést az országgyűlésnek Lónyai Menyhért pénzügyminiszter. 

Európa erdőtérképe teljesen máshogy nézne ki, ha a kálium-karbonát (K₂CO₃) előfordulna a természetben. Sajnos ez az anyag rendkívüli módon sok vizet képes felvenni, így bármilyen csapadék, vagy folyó víz azonnal feloldja. Nyugat-Európában az ipari forradalom kezdetén a megnövekedő energia és nyersanyagigény jelentős részét az erdők fedezték. Faszén, hamuzsír, kátrány, gyanta, épület- és szerszámfa érdekében megyényi területeket taroltak le. A fellendülő ipar hamar kimerítette a helybéli erdőket, így az ottani vállalkozók fokozatosan haladtak kelet és észak felé, újabb és újabb erdőterületeket vonva be az ipar számára. 

A XVIII. századi Magyarországon az erdőt felesleges rossznak tartották és ahol lehetett vállalkozókat fogadtak, akik szántóföldeket, legelőket hoztak létre a kiirtott erdők helyén. Később telepesek érkeztek és irtványfalvakat hoztak létre. Ha bárhol -lehota, -szabadi vagy -vágás utótaggal rendelkező falvakkal találkozunk, biztosak lehetünk benne, hogy mind hasonló módon, erdőirtás helyén keletkezett. Magyarországon korábban is folyt hamuzsírtermelés, de erdőinket ipari méretekben csak a XVIII. század első harmadától vonták be a termelésbe. 

Hamuház kulcsosház Tés fölött, a kéktúra útvonalán (forrás) 

Jellemzően külföldi vállalkozók jeleskedtek az iparág hazai megteremtésében. Ott Kristóf Svájcból érkezett Magyarországra. Ő volt az első, aki ipari mennyiségben kezdett nyugatra exportálni hamuzsírt. Sok helyen zsidók bérelték az erdőket, az ő nevüket őrzik a turistatérképeken gyakori Zsidó-rét, Zsidó-irtás, Zsidó-pokol dűlőnevek. A községek, nemesek örömmel fogadták a bérlőket, hiszen a dombsági és hegyvidéki területeken található zárt és megközelíthetetlen erdőikből viszonylag kevés hasznot tudtak nyerni. Még a XIX. század elején is jobban megérte helyben elégetni az erdőt, mint faanyagként áruba bocsátani. Mindaddig, amíg ez a közgazdasági helyzet fennállt, a hamuzsírfőzés gazdaságos maradt. 

A hamuzsír kelendőségét főként nélkülözhetetlensége adta. Nyersanyaga volt az üveggyártásnak, szappanfőzésnek, használták salétromkészítéshez, textilfehérítéshez, bőrök cserzéshez. Összetétele 50-80% kálium-karbonát (K₂CO₃₎, 5-20% kálium-szulfát (K₂SO₄) volt, valamint néhány százalék szóda (Na₂CO₃) és kálium-klorid (KCl).

Egy fa tömegéből elégetés után (eljárástól függően) körülbelül 0,2-2 százaléknyi hamu maradt vissza, melynek csupán 1/6-1/10 részéből lett hamuzsír. A magyar hamuzsír világhírét a jól megválasztott eljárásnak és a megfelelő alapanyagnak köszönhette. Ez a korabeli vegyipari csúcstechnológia ismert volt Európában, még az is előfordult, hogy ipari kémek érkeztek külföldről az eljárás lemásolására. 

Mielőtt rátérnénk a hamuzsírfőzés földrajzi szempontjaira érdemes áttekinteni a magyarországi hamuzsírfőzés eljárását.  

Hamuzsírfőzők

1. Hamutermelés

Viszonylag egyszerű módon lehet fából hamut készíteni: el kell égetni. Amikor azonban egész hegyoldalak erdeit kell hamuvá alakítani már koránt sem egyszerű a helyzet. A legegyszerűbb módszer az álló fák odvaiba égő taplót helyezni és utána megvárni, míg a fa elhamvad belülről. Az elhamvadt fák helyén összelapátolt hamu azonban sok szennyezőanyagot tartalmazott, és bármelyik eső akármikor elmoshatta. nem beszélve az okozott erdőtüzekről, ahol a hamu nagy része a szél martalékává vált. Valamivel szofisztikáltabb eljárás volt az összehordott fák elégetése egy gödörben. Itt már kevesebb szennyezőanyag került a hamuba, de a füst még mindig elvitte a hamu egy részét. A legfejlettebb eljárás során a fát kemencékben égették el, "fedél alatt". Ezáltal kizárták az anyagveszteséget és az időjárás viszontagságait. A hamutermelés így a feldolgozás helyszínén történhetett. Ezen kívül volt még egy pofonegyszerű eljárás: szekeresek járták a városokat és falvakat főként télen, de nyáron is és összevásárolták a lakossági hulladék-hamut, amely a fűtésből, főzésből, műhelyekből származott. Környezetvédelmi szempontból és ráfordított munkaidő alapján is ez volt a legideálisabb módszer. A magyar hamuzsírgyártás nyersanyagában is eltért a máshol alkalmazott technológiától. Oroszországban például a legkiválóbb minőségű szálfákat égették el hamunak, Magyarországon ezzel szemben avart, gallyakat, korhadt, kidőlt fákat, sőt, metszésből származó szőlővenyigét részesítették előnyben. Korhadt fákban a hamuanyag akár tízszeresére is feldúsulhatott a nyers fákhoz képest. A bakonyi Szentgál település például évente újította meg a szerződését a német bérlőkkel, kizárólag korhadt, kidőlt fákra. Amikor kiderült, hogy a bérlők a szálfákat is kivágják, a község egyszerűen betiltotta a hamuzsírfőzést és elkergették a bérlőket. 

2. Szállítás

1764-ben az éves magyar hamuzsír export 3686 tonna volt. Ehhez körülbelül 20 millió köbméter fát kellett elégetni. Egy hamuzsírfűző hutához legalább 8-10 ezer hold erdő kellett, de még így is előfordult, hogy a hutát át kellett költöztetni amikor már nem volt a környéken elégethető erdő. Ilyen körülmények között volt, hogy kilométerekről hordták a fát, vagy a hamut a hutához. Lankásabb területen kocsiutakat kellett kialakítani az addig érintetlen erdőkben, nehezebb terepen szamarakra pakolt puttonyokkal zajlott a szállítás. Néhány üveghuta is foglalkozott hamuzsírkészítéssel, ilyen esetben például a huták fűtésénél keletkezett hamut dolgozták fel helyben, így egyszerre spórolhattak a nyersanyagon és a szállításon is. Az összegyűjtött hamut hamuházakba hordták össze. 

3. Kilúgzás

Ezután kezdődött a tulajdonképpeni hamuzsírfőzés. Első fázisban a hamuban rejlő káliumot nyerték ki kilúgzással. Célszerű volt az eljárás előtt belocsolni a hamut és egy napig állni hagyni, így több anyagot lehetett belőle kinyerni. Ezután a hamut kétfenekű hordókba gyömöszölték, alul szalmával vagy vászonnal akadályozták, hogy a hamu áthulljon az alsó részbe. A sorba állított hordókat majdnem színültig töltötték, a tetejére pedig az előző folyamatból maradt gyenge lúgot, majd forró vizet használtak. Az alul kifolyó lúgot facsatornák vezették egy nagyobb kádba. Amikor a kifolyó anyag elvesztette csípős "ízét" jöhetett a következő adag hamu. 

4. A lúg kifőzése.

A kádakban összegyűlt lúg körülbelül 20% hamuzsírtartalommal rendelkezett. A következő fázisban a víz elfőzése következett, melyet hatalmas vasüstökben végeztek. Lassú tűzön, folyamatos kevergetés mellett oda kellett figyelni, hogy a hamuzsír ne száradjon rá az üst oldalára, ugyanis nagyon nehéz volt onnan eltávolítani. A kapott sűrű massza ekkor még sötét színű volt, ezért fekete hamuzsírnak nevezték. Előfordult, hogy már ezt az anyagot is kereskedelmi forgalomba hozták, de messze nem volt olyan értékes, mint a kalcinálás után nyert hófehér anyag.

5. Kalcinálás, finomítás

Mivel a sötét színt elsősorban a szerves szennyeződés okozta, a finomítás során ezt a tartalmat távolították el, ugyancsak hevítéssel. Magyarországon ez is fedett helyen, boltíves kemencében történt. A folyamat nagy precizitást igényelt, túl alacsony hőmérsékleten nem fehéredett ki a hamuzsír, túl nagy hőmérsékleten pedig a kemence anyagával reakcióba lépve üveg keletkezhetett. A nyers hamuzsírt a kemence közepére helyezték, melyet téglafal választott el a tűztől, nehogy keveredjen a tűzből származó friss hamuval. Vasgereblyével többször át kellett forgatni, hogy a szerves anyag és a maradék víz kiéghessen. A hófehér, zsíros tapintású végterméket légmentesen zárható hordókba csomagolták, majd fuvarosok szállították raktárba, vagy a piacra.

Debrecen az erdélyi részek, Pest pedig a dunántúli és felvidéki hamuzsírfőzők fő piaca volt. A már említett nyugatról kelet felé tartó erdőirtási tendencia Magyarországon is megfigyelhető. Először a Dunántúlon futott fel ez az iparág, majd a Felvidék erdői következtek. 1800-as években kapcsolódott be a Zemplén-hegyvidék, Füzér, Komlóska és Hollóháza, majd később Erdély. A zárt, félreeső, hegyvidéki erdőknek még ekkor is a leggazdaságosabb hasznosítási módja volt a hamuzsírfőzés. 

Faszénégetés

A hamuzsírfőzés jelentős szerepet játszott a magyarországi erdők eltűnésében, habár nem feledkezhetünk meg a faszénégetők munkásságáról sem, amely egy külön bejegyzést érdemelne. Míg a faszénégetők egészséges fákat égettek, a hamuzsírfőzők a korhadt példányokat részesítették előnyben.

Mostanában egy darab fáért, vagy kisebb facsoportért is ölre mennek a környezetvédők és az aktuális befektetők. A XVIII. század derekán még nem volt ilyen nehéz dolguk a faipari vállalkozásoknak, gyakorlatilag szabadon termelhették ki a birtokukban lévő rengetegeket. Az általuk okozott pusztítás következtében születtek meg hazánkban az első erdőtörvények, melyet a hazai környezetvédelem első lépéseinek is tekinthetünk. Mária Terézia intézkedéseivel egy időre leállíttatta a magyarországi hamuzsír exportját. 

A letarolt erdők nem csak a tájképet változtatták meg, átalakult a terület mikroklímája is. A növényzet eltűnése következtében megnövekedett a talajerózió, különösen a meredek területeken. A lehordott talaj megnehezítette az erdők újratelepítését, vagy regenerálódását. Megnövekedett az árvízveszély. A lehordott üledék belekerült a vízhálózatba, elmocsarasította a patakvölgyeket, az alföldi folyókat, szerepet játszhatott a bevezetőben említett Zala vármegyei Foglár-völgy elmocsarasodásában is. 

Huták a Bakonyban

A hamuzsírhuták, üveghuták általában a környék zsellérei közül toborozták a munkaerőt. A hatalmas távolságok miatt a munkások többnyire a huta környékén telepedtek meg. Több település ilyen huta mellett született meg, nem véletlenül kapták a -huta utótagot. Előfordult, hogy később átnevezték őket, például: Ötházhutából Mátraszentimre, Fiskalitáshutából Mátraszentlászló, Felsőhutából Mátraszentistván lett. Mivel a hamuzsírfőzés meglehetősen vízigényes munka volt a huták elsősorban jól megközelíthető patakvölgyekben létesültek, ahol az erdei utak összefutottak. Ilyen patakvölgy volt a Szalajka a Bükkben, amely a Sal alcali, azaz hamuzsír latin kifejezés szlovák megfelelője. A lakosok saját használatra földeket törtek fel, azaz megteremtették egy leendő település magját.  

1830-ban zárt be a Károlyi-család birtokában lévő füzéri hamuzsírhuta. Utoljára az Ung vármegyei erdőségekben főztek hamuzsírt, mint azt Lónyai Menyhért jelentésében is olvashattuk. Ekkor már felszökött annyira a fa ára, hogy jobban megérte anyagként eladni, mint hamuként értékesíteni. A XIX. században a technológiai fejlődés egyszerűbb módszereket hozott; immár gyapjúverítéket, stassfurti kálisót, vagy cukorrépa melaszt használtak fel erdőégetés helyett. A füst elszállt, maradék erdőink fellélegezhettek, de hazánk középhegységi tájképe véglegesen megváltozott. 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• http://oktatokozpont.pangea.hu/tajtortenet/kezdetek/
• https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1lium-karbon%C3%A1t
• Szathmáry László: A Hamuzsírfőzés Magyarországon 
• A hamuzsír készítés és környezeti hatásai
• Jakó Zsigmond A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története (Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről)
• Bánya, huta nem élhet, hacsak hamut nem éget - Sulinet
• Szőkefalvi Nagy Zoltán: A XVIII. századi magyarországi hamuzsírfőzés technológiája (Technikatört. Szle, 1963)
• Takács Béla: Hamuzsírfőzés a zempléni hegységben (Technikatört Szle, 1964)

A cikk az Élet és Tudomány 2016/51 számában megjelent írás bővített változata.