Az egyik legnagyobb szabású területfejlesztési (és természetátalakító) projektet meglepő módon az Egyesült államok hajtotta végre az 1930-as 40-es években az Appalache-hegység mögötti völgyrendszerben, a Tennessee-folyó vízgyűjtőjén. Az alapvetően állami beruházássorozat jelentősége nem merül ki az általa elért regionális hatásokban, a program mélyen beégett az USA (és pártfogoltjai) fejlesztéspolitikai gondolkozásába, így számos (sok esetben vitatható eredményű) harmadik világbeli gazdaságfejlesztési projekt mintájául szolgált.

Az Egyesült Államok döntéshozói vélhetően nem tartoztak Lenin életművének rajongói közé, de a villamosenergia és a "fejlődés" kapcsolatáról megfogalmazott lenini gondolatmenet igazságát ők is vallották, és a kecskeszakállas diktátorral csaknem egyidőben (tehát az 1910-es évek végén, 20-as évek elején), komolyan gondolkozni kezdtek azon, hogy az USA magánkézben levő és területileg igen koncentrált villamosenergiaszektora valóban optimális megoldás-e vagy állami beavatkozással lehetne-e javítani a helyzeten. Minderre a következők ösztönözték őket:

- Az egyre bonyolultabbá váló, lassan országos hálózattá kapcsolódó energiaellátó rendszer esetében is felmerült, hogy nem biztos, hogy hatékony csak magánkézben hagyni. Egyrészt az egyes területeken kialakuló monopóliumok visszaélhettek pozíciójukkal és a gazdaság megfelelő fejlődéséhez szükségesnél jóval drágábban adhatják az áramot. (Ezt persze sokan vitatták, de ne feledjük, pár évvel járunk a trösztellenes törvények után.) Másrészt a hálózat területileg kiegyenlített fejlesztése kevéssé látszott kivitelezhetőnek a magáncégekkel: a nagyok beültek a tutiba (a nagy népsűrűségű területekre) és kevésbé  akaródzott erőműveket építeniük a kevésbé prosperáló és ritkán lakott területeken. Az esetleges állami támogatással kapcsolatban is kétségek merültek fel, eddigre már nyilvánvalóvá vált, mennyire pazarló és elhibázott volt a vasúthálózat magánvállalkozások általi (de államilag szépen támogatott) kiépítése, és mennyire rossz hatékonyságú a hálózat. (Az első világháború alatt állami irányítás alá is kellett vonni a vasúthálózatot, később a szigorúbb állami szabályozással magánkézben is viszonylag jól működtek a vasúttársaságok.)

- Az USA-ban ekkor már igen komoly területi különbségek alakultak ki az iparosodott területek és a "rurális", elsősorban déli államok között. A gyapot és egyéb haszonnövények termesztése az egyre jobban kizsigerelt földeken egyre kevésbé volt jövedelmező, a termények feldolgozása révén sem sikerült lépést tartani az ország prosperáló ipari területeivel, melyek kezdték elszívni a dél (elsősorban fekete) munkaerőfeleslegét. Az egyik legrosszabb helyzetbe a polgárháborús múltja alapján se nem "északi" se nem "déli" Tennessee állam került. A kulturálisan (és a feketék szegregációját biztosító törvények alapján) inkább déli állam rendelkezett a dél minden gazdasági gyengeségével, csak a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat még a többieknél is rosszabb hatékonysággal használták ki. A viszonylag gyengébb földekkel rendelkező, alapvetően dombvidéki állam termőföldjei kimerülőben voltak, degradációjukat fokozta az erdők nagyarányú letermelése, ami még az erdőgazdálkodásban rejlő további lehetőségeket is lenullázta. (A becslések szerint az 1930-as évekre Tennessee termőföldjeinek 85%-át károsította a talajerózió.) Emellett az államra (főleg középső és keleti részére) déli társainál kevésbé volt jellemző az olcsó bérmunkára, korábban  pedig a rabszolgaságra alapozott nagybirtok, a kis farmok pedig sokkal érzékenyebbek voltak a természeti környezet változásaira. Amihez persze hozzájárultak a Tennessee és mellékfolyói egyre hevesebbé váló áradásai, lévén az erdőirtásra főként ezek völgyeiben került sor. A kis számú nagyobb település pedig nem tudta felszívni a munkerőfelesleget, élelmiszer és textiliparuk ugyanis (Memphis kivételével) a hanyatló helyi mezőgazdaságra alapozódott. Az állam lakosainak átlagos jövedelme az országos jövedelem felét tette csak ki. A nagy világgazdasági válság 1929-től még ezen a helyzeten is sokat rontott.

Az első világháború alatt emelt Wilson-gát - (forrás)

Emiatt nem meglepő, hogy az 1933-ban frissen hivatalba lépő, és tevékenysége első 100 napjára komoly válságkezelési intézkedéseket ígérő (igen, innen jött a "100 napos program") Franklin Delano Roosevelt figyelme  a Tennessee-völgy felé fordult. Annál is inkább, mert volt már itt egy korábbi - és vitatott - állami folyószabályozási és gazdaságfejlesztési kísérlet az első világháború végén, amikor Wilson elnök adminisztrációja épp szorosabbra fogta a gyeplőt a hatékonyabb háborús erőfeszítések érdekében. Wilsonék terve a Tennessee folyó zuhatagos alabamai szakaszán (Muscle Shoals) tervezett gátat, és vizi erőművet, hogy az így nyert villamosenergia segítségével lőszergyártó üzemet létesítsenek, melyet a háború végén műtrágyagyártásra állítanának át.  A tervbe annyi hiba csúszott, hogy az első ütem  csak 1918 novemberének végére készült el, amikor már kevéssé volt szükség a lőszerre, mivel már az utolsó német egység is megadta magát valahol a mai Észak-Zambia bozótjaiban. Innentől az építkezés kissé nyögvenyelősen haladt, a teljes projekt csak 1924-re készült el, és nem követte folytatás, részben a fellángoló "kinek is dolga a fejlesztés és az üzemeltetés" viták miatt. (A vita lényege nagyjából az volt, hogy érdemes-e privatizálni az adódollárokból létrehozott infrastruktúrát, és ha igen, mennyiért?)

Roosevelt aláírja a TVA létrehozását deklaráló dokumentumot - (forrás)   

Roosevelt az előzmények tükrében meglehetősen huszárosan oldotta meg a kérdést: az első 100 nap alatt a gazdasági világválság hatásainak kezelésére létrehozott öt állami koordinációs szervezetet, melyeket a hivatalos kommunikációban - némi derültséget okozva - jellemzően három-négy betűs rövidítésekkel illettek. A helyi kongresszusi képviselők és erdészeti szakértők lobbizásának eredményeképpen ezek egyike lett a Muscle shoals-i (majd knoxville-i) székhelyű  Tennessee Valley Authority azaz a TVA. A neve alapján hatóságként, egyben szövetségi tulajdonú vállalatként működő TVA nemcsak azzal tűnik ki, hogy ez volt Roosevelt egyetlen regionális hatáskörű szüleménye, de mindmáig létezik, egyetlenként a New Deal keretében létrehozott három- négybetűs szervezetek közül.

A TVA alapvető feladatai közé tartozott mind a vízierőművek, árvízvédelemre, az egyéb erőművek vízellátására, illetve kisebb mértékben öntözésre használható víztározók építése, a megtermelt villamosenergiát elosztó hálózat kiépítése és üzemeltetése,  a vízkivétel szabályozása, új mezőgazdasági eljárások kifejlesztése és elterjesztése, ezzel párhuzamosan bizonyos jóléti intézkedések (pl. lakhatási viszonyok javítása) az illetékességi területén. Ha hozzátesszük, hogy tevékenysége ellátása érdekében  komoly szövetségi föld- és egyéb tulajdonnal "megdobott" , Tennesseen kívül még 6 szomszédos állam területein is tevékenykedő TVA komoly terület- és üzemfelvásárlásokba is kezdett, kezd körvonalazódni, mennyire is különös szerzet volt ez a korabeli, szövetségi államok meglehetősen autonóm szerveződésére illetve a minimális állami (szövetségi) szabályozásra építő Egyesült Államokban. Az alapvető elképzelés szerint a TVA-nak egy állami hatóság jogkörével és hatalmával de egy vállalkozás rugalmasságával kellett rendelkeznie. 

Fontos hangsúlyozni, hogy a rugalmasság és hatékonyság érdekében a TVA szervezeti és irányítási rendszere illetve a működési elvei némileg eltértek a "nagy állami fejlesztő szervezetek" esetében megszokottaktól, ami véleményem szerint sikerének egyik kulcsa volt. A TVA egy valóban decentralizált fejlesztőszervként indult, az igazgatótanácsa csak a főbb stratégiai döntésekért illetve a törvényes működésért volt felelős, a szervezet divíziói (áramtermelési, természeti erőforráskezelési, mezőgazdasági és tervezési-építési) is inkább koordináló, alapvető tervezési feladatokat láttak el, a megvalósítást jellemzően helyi szervek végezték az önkormányzatok bevonásával, a vezérelv a "minden egyes döntést a lehető legalacsonyabb szinten" kell meghozni volt. Mindezt körülbelül úgy kell elképzelni, hogy mondjuk egy gát és víztározó építésekor  a helyi ügynökség intézte a felvásárlásokat, intézte a kitelepítettek kárpótlását, a munkások ellátását, és jellemzően helyi konzorciumok alvállalkozói vettek részt az építkezésben, mivel a kiválasztást is a helyiek intézték. A jobb vetőmagokat, facsemetéket a TVA mezőgazdasági divíziója csak beszerezte, a szétosztás, telepítés már a helyi mintafarmok és az erdészetek feladata volt. Az áramelosztás helyi hálózatát is helyi áramelosztóknak kellett kiépíteni. Ezáltal több buktatót is sikerült elkerülni: nem történhetett meg az, hogy a térképen/tervezőasztalon több 100 km-ről megtervezett óriási beruházásból kimaradjanak lényeges elemek, illetve kizárólag csak mérnöki szempontok érvényesüljenek (pl. a lakosságot a térképen jól kinéző, valójában lakhatásra, földművelésre teljesen alkalmatlan területre költöztessék). Mivel a lakossági infrastruktúrára is fordítottak, és a helyiek - bizonyos korlátok között -beleszólhattak ennek kialakításába, illetve érdekeltté tették a helyi közösségeket bizonyos kiegészítő infrastrukturális beruházások (pl. helyi villanyvezetékrendszer, transzformátorállomások) finanszírozásában, ráadásul munkát is adtak a lakosságnak, a TVA és projektjei hihetetlen lakossági támogatásra tettek szert, ami igen gyors és menetrend szerinti építkezést tett lehetővé, ami a hasonlóan komplex fejlesztési projekteknél létfontosságú. (Máshol a lakossági és egyéb érdekellentétek az egymást támogatni hivatott fejlesztések szétcsúszást eredményezhetik.)

A Douglas-gát építése 1942-ben - (forrás)

A program sikerének másik döntő tényezője néhány japán úriember nem kellően átgondolt döntése volt, nevezetesen, hogy megtámadják az Egyesült Államokat és ezzel lehetővé teszik az ország kellően lelkes háborúba lépését. Bár az első gát (Norris) megépítésének már 1933 nyarán (!) nekiláttak, és 3 év alatt el is készültek vele, a TVA infrastruktúrafejlesztéseinek legnagyobb részére 1941-45 között került sor a második világháborús részvétel miatt megnyíló pénz- és egyéb erőforráscsapoknak köszönhetően. 1942-44-ben 40.000 munkás alkalmazásával 13-16 hónap alatt készítettek el gátakat a kapcsolódó teljes erőművi infrastruktúrával (turbinákkal, távvezetékekkel) valamint a hajózást biztosító zsilipekkel együtt, illetve egyes mellékfolyókra is gátakat emeltek az eredeti terveken felül. Mindezt brutális  mértékű hadiiparfejlesztés is kísérte: némileg továbbfejlesztették a Muscle-shoals-i lőszergyártást, itt még műtrágyatermelésre is maradt energiájuk. Az elsőként elkészülő Knoxville környéki gátakra két alapvető fontosságú hadiipari létesítményt telepítettek: egy alumíniumművet az azt körülvevő kisvárossal (a fémipari cégről elnevezett  Alcoaval) együtt, illetve az atombombát előállító Manhattan-terv kulcsfontosságú létesítményét, Oak Ridge-et.  A biztonságos energiaellátás érdekében számos fosszilis erőmű is létesült, egyrészt a víztározók feltöltéséhez idő kellett, másrészt ezek inkább a csúcsidei energiaellátást biztosították.

A TVA illetékességi területe, vízi (pirossal), fosszilis (sárgával) és atomerőművei (lilával) - (forrás)

1945-re a projekt nagyrészt elkészült: a 29 gátból 26 üzemszerűen működött, a Tennessee hajózhatóvá vált, minden települést bekapcsoltak az áramellátási hálózatba, a kitelepített emberek új lakóhelyei is készen voltak. 15.000 mintafarm létesült, a mezőgazdasági termelés megháromszorozódott a folyóvölgyben, az erdők pedig kezdtek lekúszni a domboldalakon. Az 1947-től pénzügyileg a saját lábán álló TVA nem mellesleg az Egyesült Államok legnagyobb áramszolgáltatójává vált, a termelés mintegy 4-5%-át adta/adja, és mindezt kezdetben nagyon olcsón tette. Mindez nem csak az államilag telepített hadiiparnak (és később  Huntsville-i központú űriparnak) tett jót, de a Tennessee-völgy magánvállalkozásai is sokat profitáltak belőle: mind a mezőgazdaságban, mind a kisiparban és a szolgáltatások terén megnyílt az út a korszerű berendezések olcsó üzemeltetése előtt, ami az 50-es 60-as években komoly fellendülést eredményezett.a régióban.

A hölgyek uránt dúsítanak Oak Ridge-ben, a TVA által megtermelt energia segítségével - (forrás)

Mindez természetesen növelte az áraméhséget (és az áram árát), ezért a TVA újabb beruházásokba kezdett. A nagy víztározók kiváló feltételeket teremtettek fosszilis és atomerőművek létesítésére: előbbiből 10-et létesítettek, utóbbiból 3-at. Ugyanakkor a cégnek a 80-as években fel kellett adnia további 12 atomerőműre vonatkozó terveit, elsősorban a gazdaság nehézségei illetve az atomenergiában  megrendülő bizalom miatt. A felhagyott projekt óriási adósságot eredményezett, illetve rámutatott a TVA működésének bizonyos  hiányosságaira. Nevezetesen, hogy az első, komplex területfejlesztési szakaszban kifejezetten jó volt a decentralizált működési forma, de azzal, hogy a helyi fejlesztési feladatok jelentősége csökkent és az Ügynökség egyre inkább egy energiaszolgáltatóvá vált, megnövekedett a stratégiai döntések fontossága. Máshogy fogalmazva: a kis központi irányító mag nem volt képes megfelelően előkészíteni az atomerőműfejlesztési programot, ellenben a helyi egységek sikeresen akadályozhatták erre hivatkozva az erőműépítést.)

Festői környezet csónakázásra - Watts Bar atomerőmű és  a hasonló nevű víztározó -(forrás)

A TVA ma továbbra is az USA legnagyobb energiaellátója, áramtermelésének 43%-át fosszilis, 34%-át atom-, a maradékot vízi erőművekben állítja elő. Időről időre felmerül valamilyen formában történő privatizációja, de eddig csak az elosztóhálózatára kerül sor az ezredforduló általános energiapiaci deregulációja során. Tennessee állam a tagállamok fajlagos gazdasági fejlettségét mutató felsorolásokban jellemzően a 35-40. hely körül van, tehát továbbra sem acélos teljesítményű, de a szegényházból sikerült kiemelni. Ezt mutatja, hogy az átlagjövedelem az országos átlagérték 91%-a, tehát azért korántsem tekinthető elmaradott területnek. A 30-as évek óta a népességgyarapodás üteme is megfelel az USA átlagának, tehát nem egy lassan fejlődő vagy lemaradó területről van szó.

Fontosabb szál, hogy a TVA sikere hogy hatott más területek fejlesztésére, a fejlesztéspolitikai gondolkodásra? A Tennessee-völgybeli fejlesztéseket nem titkoltan mintaprojektnek szánták, sikere esetén mind belföldön, mind külföldön alkalmazták volna. Belföldön alapvetően két okból nem került sor hasonlóra: egyrészt a második világháború során és azt követően tapasztalt óriási gazdasági fellendülés a legtöbb egyesült államokbeli válságövezetet kihúzta a bajból, így hasonló projektekre kevéssé volt szükség, másrészt a hidegháborús légkörben egy hasonlóan szocialista jellegű beruházás kevésbé volt eladható. 

Külföldön elsősorban a harmadik világban lett népszerű az "építsünk egy nagy gátat, rá valami nagy üzemet és majd fellendül az ipar és a mezőgazdaság" ami tetten érhető egyes IMF programokban de ettől függetlenül az egykori gyarmatosítók (Kariba-gát, Cabora Bassa-gát) illetve utódaik (Akosombo-gát, Kainji-gát) is szívesen alkalmazták ezt a modellt, ezek azonban jellemzően nem hozták a várt eredményeket, a lakosság kitelepítésének módja pedig esetenként polgárháborús szituációt eredményezett. A TVA-hoz hasonló komplex fejlesztések gondolata ugyanakkor többhelyütt is tettenérhető volt. Egyes források szerint az USA délkelet-ázsiai bevatkozásának is lett volna egy hasonló lába, azaz a Dél-Vietnamnak és szomszédainak nyújtott katonai segítségnyújtás mellett lett volna egy, a Mekong vízgyűjtőjére kiterjedő komplex gazdaságfejlesztési program is, és a kettő együtt segített volna megküzdeni a kommunista fenyegetéssel. Mindez a kiterjedt háborús viszonyok miatt nem volt megvalósítható, úgyhogy maradt a kudarcos katonai részvétel.

A festői környzetben emelt Cabora Bassa-gát (Mozambik) - (forrás)

Sokkal jobb példa a harmadik világbeli, általában részsikereket hozó fejlesztésekre az Akosombo- (vagy Volta-) gát, amelyet a Nagy-Britanniától elsőként, 1957-ben függetlenné váló, egy darabig minatállamnak számító Ghána épített a 60-as években. Bár az építkezést már a britek is tervbe vették, a megvalósításra csak a jól induló, de egyre inkább megalomániássá váló ghánai vezető, Kwame Nkrumah alatt került sor. Ő nem bízta a dolgot a véletlenre a TVA mintájára nagyjából hasonló feladatkörrel megalapította a VRA-t (Volta River Authority), mely meg is építette a gátat és az ország 3%-át elöntő víztározót, amihez a lakosság 1%-át (kb. 80.000 embert) ki kellett költöztetni. A projekt eredményei azonban felemásra sikerültek, sőt az első időkben kifejezetten negatív hatással volt. A VRA ugyanis korántsem volt az a decentralizált demokratikus szervezet, mint a TVA, így néhány dologgal nem igazán törődtek. Többek között a 80.000 kitelepítettel, akiket sikerült terméketlen domboldalakra telepíteni, míg a viszonylag jó földek a gigantikus tározóban tűntek el. A rossz földek művelési kényszere miatt felgyorsult a talajerózió, ami a tározó kapacitását csökkenti. Szintén nem számoltak azzal, hogy ekkora vízfelület létesítése ezen az éghajlaton brutálisan megnöveli a betegségeket terjesztő, vízben tenyésző rovarok számát, így a közegészségügyi állapot kezdetben sokat romlott. Az erőmű áramtermelési kapacitása kezdetben túl nagy volt (ezzel mondjuk számoltak), Nkrumah katasztrofális gazdaságpolitikája miatt Ghána lassan "nőtt bele" a projektbe. Összességében az erőműépítésnek azért pozitív hatásai is voltak, elindított némi iparfejlesztést, és ma jól jön az olcsó energia Ghánának, de az eredetileg elvárt fejlődés nem következett be, míg a környezeti károkkal, a kitelepített lakosság elszegényedésével egyáltalán nem számoltak.

Az afrikai "mintaprojekt" fő eleme: a ghánai Akosombo-gát - (forrás)

Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a komplex regionális fejlesztések igenis sikeresek lehetnek még látszólag reménytelen helyzetben is, de ehhez számos körülménynek egyszerre kell teljesülnie:

- Az elmaradott terület mögött gazdaságilag teljesítőképes "hátországnak" kell állnia, ami szállítani tudja a fejlesztéshez szükséges erőforrásokat, tudást, technológiát. Mondhatjuk persze, hogy a válságba süllyedő USA nem feltétlenül volt ebből a szempontból ideális, de ne feledjük, hogy már ekkor is a világ egyik legfejlettebb gazdasága volt, amelynek megvoltak az erőforrásai a kezdő lépések megtételéhez. Azt se feledjük, hogy az amerikai források által Tennessee állam "elmaradottságának" érzékeltetésére használt mutatók valójában mit is takartak: az országos írástudatlanság kétszerese 1930-ban mindössze 8%-ot jelentett, az állami jövedelemszint, vagyis a nemzeti átlagjövedelem fele pedig alig volt alacsonyabb, mint az akkori magyar álomfizetést jelentő "havi 200 pengő fix". Ebben a környezetben azért viszonylag könnyebb a fejlesztők dolga, mint az 1950-es évek Ghánájában.

- Igen fontos a fejlesztések demokratikus támogatása, emberközelivé tétele - mindez elengedhetetlen az egymást segítő fejlesztések pontos időzítéssel történő megvalósításához. Ehhez megfelelő szervezeti formát kell választani, A túlzottan központosított intézményrendszer jellemzően a helyi lakosság kisebb megelégedésére végzi tevékenységét, a helyi szervezeteknek viszont egyértelmű irányokat kell szabni és a megfelelő erőforrásokat rendelkezésükre bocsátani. Ezt azonban végső soron EGY szervezetnek kell kézben tartania, úgy, hogy a divíziói csak végrehajtók, nem járnak szabadon engedett kutyafalkaként a vidéken.  Az egységes koordináló szervezet tehát nem csupán viszonylag nagy vonalakban határoz meg projektcélokat, hanem az  azok megvalósításához szükséges "helyi" intézkedéseket és a felhasználandó eszközöket is minél jobban meghatározza - annak érdekében, hogy a fő célokat elérjék. (Vagyis nem arról volt szó, hogy kiadták a jelszót, hogy villamosenergia kell, és ezután egy csomó lazán kapcsolódó célra kiszórták a pénzt, hanem meghatározták mit kell építeni - de ennek pontos megvalósítási módja, a kapcsolódó infrastruktúra kiépítésének mikéntje már helyben dőlt el.) Persze ehhez az sem baj, ha a helyi társadalom tudja, mi fán terem a demokrácia és az átláthatóság.

- Ehhez pedig alapvetően az kell, hogy a helyi közösség és a koordináló fejlesztő szervezet (és a forrásokat adók) céljai megegyezzenek, ne egymás ellenére próbálják megvalósítani céljaikat. Hozzá kell tenni, hogy a TVA fejlesztéseire is némi "felvilágosító munkával" együtt került sor, tehát itt nem csak az EU-s, különböző betűjelzésű táblákból, pár semmitmondó, propagandaízű interjú adásából, néhány pogácsázós haknizásból állt a kommunikáció, hanem a helyi döntéshozóknak lépésekre bontva, az elérendő célokat viszonylag világosan lebontva zajlott a meggyőzés.

- Nem szükséges mindent egyszerre fejleszteni, ahogy ezt már a lengyel példán is láttuk: a kulcságazatok koncentrált fejlesztése húzni fogja magával a gazdaságot. Például a farmokat jellemzően csak a kezdő lépések megtételében ÉS az infrastruktúra fejlesztésével segítették. (Pl. jobb fajták meghonosításával, védő erdősávok ültetésével, mintafarmokon megvalósuló tanácsadással, árvízvédelemi beruházásokkal.) A szociális jellegű kiadások legnagyobb része a kitelepített lakosságot szolgálta, nem pedig az egész térséget egyenlően szétosztva - a tágabb térség jólétéről a fellendülő gazdaság volt hivatott gondoskodni.

Felhasznált források:

 http://www.u-s-history.com/pages/h1653.html 

https://www.tva.com/About-TVA/Our-History

http://www.globalwaterforum.org/2013/03/20/international-water-politics-the-tennessee-valley-authority-catchment-planning-for-social-development/

http://documents.worldbank.org/curated/en/663911468761699028/Comprehensive-river-basin-development-the-Tennessee-Valley-Authority