A jelenlegi történelmi időbeosztásunk szerinti korai középkor Európában a gazdaság, a kultúra és nem utolsósorban a népességszám nagyarányú visszaesését hozta. Egyes források szerint Európa lakossága a Nyugatrómai Birodalom bukását követően meglehetősen hamar, már a 6. század közepe táján elérte minimumát, amiben nem csak a pusztító hadjáratok és a korábbi, viszonylag fejlettebb gazdasági viszonyok hanyatlása, de egy meglehetősen távoli de annál katasztrofálisabb természeti esemény is szerepet játszhatott.

Az 530-as évek elején járunk. Ekkorra a Nyugatrómai Birodalom már felbomlott, de Itália és Dalmácia jelentős részén fennmaradt egy viszonylag erős államszervezet a Keleti Gót Királyság révén, akárcsak Hispániában valamint Észak-Afrikában a Nyugati Gót Királyságnak és a Vandál Királyságnak köszönhetően. A korábbi Galliában a szárnyait bontogató Frank Királyságban azért kevésbé voltak rendezettek a viszonyok, de a korábbi pusztító hadjáratokat követően Nyugat-Európa és Észak-Afrika jó részén konszolidálódni kezdtek az állapotok. Természetesen ekkorra a Nyugatrómai Birodalom a  2. században 35 millió fősre, a  4. század végén mintegy 22 millió fősre becsült lakossága komoly veszteségeket szenvedett. A korábban milliós Róma lakossága 100 ezer közelire csökkent, de a többi nagyváros is megsínylette ezt az időszakot - igaz elnéptelenedésük még korántsem érte el a későbbi szintet.

Justinianus eredeti birodalma (szürkével) és a meghódított területek (sárgával) - (forrás)

Jóval kisebb gazdasági, kulturális és népességszámbeli visszaesés volt tapasztalható a még szinte teljesen intakt Keletrómai Birodalomban. Részben ennek köszönhetően az 527-ben trónra került, rendkívül ambíciózus császár, I. Justinianus elhatározta, hogy a Birodalom erőforrásaira alapozva visszafoglalja a nyugaton elvesztett területek egy részét, szerencsésebb esetben egészét. Mindezt úgy, hogy közben birodalma keleti határán rendszeres összecsapásokra került sor a perzsa Szasszanida Birodalommal.

Justinianus első próbálkozása teljes sikerrel járt: egy mai szemmel sem kicsi (kb 18 ezer harcost szállító) expedíciós flottát küldött az éppen Bizánccal ellenséges irányba forduló Vandál Királyság ellen, a perzsák ellen már bizonyított fiatal hadvezére, Belizár vezetésével. Belizár 533 őszén és 534 telén az Afrika Korpsot megszégyenítő gyorsasággal gázolt keresztül Észak-Afrikán és a vandálokon. Ugyanakkor még a viszonylag gyors győzelem is eléggé szétzilálta a helyi gazdaságot és leapasztotta az élelmiszertartalékokat. 

Belizár, az utolsó római, aki diadalmenetet vezethetett - itt épp Rómát hagyja el, hogy szétcsapjon a keleti gótok közt - (forrás)

Justinianus nem állt meg, a sikeren felbuzdulva Belizárt újabb hadjáratra küldte: 535-ben seregével partra szállt Szicíliában, majd a sziget elfoglalása után bevette Nápolyt és a következő évben Rómát is. A viszonylag kis erőkkel végrehajtott hadjárat ezután holtpontra jutott, a bizánciak beszorultak az elnéptelenedő Rómába, és csak az erősítések megérkezését követően, 540-ben vették be a keleti gót fővárost, Ravennát, de a háborúskodás még további 14 évig eltartott. Ugyanakkor a teljes keleti gót impérium meghódítása csak rövid időre sikerült, a terület jelentős részén hosszabb-rövidebb anarchia lett úrrá, amit más, szomszédos népek (frankok, longobárdok) nem is mulasztottak el kihasználni.

A korabeli krónikák kiemelik a hadjáratok okozta károkat és a nyomukban járó éhínséget és járványokat, melyek mind Észak-Afrikában, mind Itáliában a népesség tömeges pusztulását hozták. De okozhatott-e a nem is annyira nagyméretű bizánci hadsereg, amely kevés kivétellel viszonylag kis területen hadakozott, ilyen mértékű tömeghalált?

A válasz az, hogy önmagában valószínűleg nem. Ehhez egy meglehetősen szokatlan és ritka jelenség is hozzájárulhatott. A korabeli beszámolók szerint az 535-536-os tél hosszú volt és rendkívül hideg, a hőmérséklet 536 további részében is elmaradt a szokásostól, a Nap egyszerűen nem sütött elég erősen. A modern dendrokronológiai (a fák évgyűrűit vizsgáló) vizsgálatok mindezt alátámasztják: az évgyűrűk ebben az évben alig nőttek,és csaknem hasonló mértékű visszaesés volt tapasztalható 542-ben is. A grönlandi jégrétegek vizsgálata alapján megállapítható, hogy az adott évek mintáiban extrém magas a kéntartalom. Mindez katasztrofális mértékű vulkánkitörésre utal, ami az elmúlt 2000 év legnagyobb mértékű lehűlését okozta az északi féltekén. 

De melyik tűzhányó lehet a tettes? A vulkanológusoknak több gyanúsítottja van: az 1883-as katasztrofális kitörésével hírhedtté vált indonéziai tűzhányó, a Krakatoa (vagy Krakatau) nem csak a 19. században "hallatta a hangját", hasonló méretű kitörésre az 5-6. században is sor kerülhetett. Hasonló alapon került gyanúba a csendes-óceáni Új-Britannia szigetén található tűzhányó, míg mások meteorbecsapódásra gyanakodtak. A legújabb vizsgálatok alapján ugyanakkor az el salvadori Ilopangó kaldera keletkezéséhez köthető kitörés lehet a tettes: a közép-amerikai vulkanikus terület kora középkori kitörésének mérete összhangba hozható a grönlandi jégmintában található kiugró kéntartalommal. A keletkezett kalderát most egy 72 négyzetkilométeres (!) tó foglalja el, ami nem éppen szerény méretű robbanásra enged következtetni.

A festői tájat nagy robbanás hozta létre - az Ilopangó-kaldera Közép-Amerikában. Háttérben San Salvador, El Salvador fővárosa - (forrás)

Mivel jár egy igen nagyméretű vulkánkitörés? A kilövellt nagy mennyiségű vulkáni hamu, valamint a magaslégkörbe jutó kén-dioxid által létrehozott kénsav aeroszol felhők visszaverik a napsugárzást, ami a nagymértékű lehűlésen kívül még a földi légkörzés megszokott rendjét is megváltoztatja - és mindezt globális méretekben teszi. Az időjárás drámai mértékű megváltozása miatt a termés késik, a terméshozamok csökkennek, de egyes helyeken akár teljesen el is maradhat az aratás. Kérdés, hogy az Ilopangó kitörése elég nagy volt-e ehhez? A becslések szerint igen: vélhetően 84 köbkilométer vulkáni anyag jutott a levegőbe, ez a mennyiség a történelmi időkben tudományosan is vizsgált legnagyobb vulkánkitörés, az indonéziai Tambora tűzhányó 1815-ös működése esetében 160 köbkilométer volt. (1816-ban a nyár "el is maradt" Európában.) 

A vulkanikus tél vélhetően az egész északi féltekét érintette, éhínséghez vezetett Skandináviában, az Ír-szigeteken, Közép-Amerikában (egyesek szerint Teotihuacán hanyatlásához is hozzájárult) és Kínában, de legsúlyosabban a háború miatt lecsökkenő élelmiszerkészletekkel rendelkező Észak-Afrikát és Itáliát érinthette.

A vulkánkitörés nem csak Európában okozott problémákat - a viszonylag közeli Teotihuacan hanyatlásában is közrejátszhatott - (forrás)

A bajt tetézte, hogy a perzsák, látva, hogy a bizánci csapatok nyugaton vannak lekötve, támadásba lendültek és felprédálták a bizánci Szíria legnagyobb részét, mire Belizár 542-ben vissza tudta verni támadásukat. Azonban visszatérő csapatai nyomában pestisjárvány tört ki, amely végigsöpört a teljes birodalmon, különösen az éhínségtől és a háborútól sújtott területeken nagy pusztítást okozva. 

Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy a Mediterráneum lakosságszámában a 530-as-540-es években nagymértékű csökkenés következett be. Az ezt követő években Európa népességszáma elérhette középkori minimumát: az egykori Nyugatrómai Birodalom lakosságszáma 12-14 milliósra csökkenhetett a 7. század első felére, a legnagyobb visszaesést pedig Itália mutatta fel (6-7 millió főről 2,5 millió főre). 

Az Európát és Észak-Afrikát sújtó katasztrofális népességveszteség tehát egy globális hatású természeti katasztrófa és egy rosszkor megindított háború együttes hatása miatt következhetett be.

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: