A kiéleződő orosz-ukrán helyzet árnyékában talán egyelőre eltörpül a balti államokban élő oroszság témaköre, ellenben érdemes és fontos szót ejteni róluk és sajátos helyzetükről. Természetesen nem szándékozom víziók felvázolásába bocsátkozni, de az Észtországban élő orosz kisebbség ugyanúgy konfliktusforrás lehet a jövőben, mint ahogy az volt a Krími Autonóm Köztársaság, vagy a Kelet-Ukrajnában „kvázi” független népi köztársaságot kikiáltó Donyeck-medence orosz lakosságának esetében is.

A történelmi kötelék. Az orosz kisebbség aránya a korábbi szovjet tagköztársaságokban (forrás)

Az észtországi oroszok száma ma 350 ezer fő körül mozog, míg a rendszerváltás előtt létszámuk megközelítette a félmilliót. Talán önmagukban e számok nem tűnnek jelentősnek, hiszen a Krím esetében közel másfél millió oroszról volt szó, akik a félsziget domináns etnikai csoportját alkották - 60%-os részarányukkal a teljes lakosságból. Viszont tudnunk kell, hogy a három Balti állam esetében a lépték teljesen más. Északról délre az országok népessége és területe egyre növekszik. A csupán 1,3 millió lelket számláló fél Magyarországnyi területű Észtországtól a 3 milliós és az előbbinél valamivel nagyobb kiterjedésű Litvániáig. Észtországban és Lettországban ma a lakosság közel harmada orosz vagy oroszajkú, míg Litvániában arányuk nem éri el a 10%-ot sem. Persze a rendszerváltozás előtt a három tagköztársaságban mind számban mind arányukat tekintve jelentősebb csoportot alkottak az oroszok. A legnagyobb arányban Lettországban voltak jelen, a piciny ország 45%-a orosznak vallotta magát az 1989-es népszámláláson! A hirtelen csökkenést a rendszerváltás után az iparban feleslegessé váló munkaerő, főleg oroszok hazatelepülése idézte elő.

(forrás)

Az Észtországban élő oroszok története természetesen hosszú múltra tekint vissza, de mégis a ma és a közel múltban zajló folyamatok kezdőpontja a második világháború. Az 1919-ben Oroszországtól függetlenedett Észtország a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében 1940-ben ismét orosz megszállás alá került. Majd a Barbarossa hadművelet keretein belül a német Wehrmacht 1941 júniusában megszállta az országot. Észtország történelmi kisebbségei közül elsőként a németek tűntek el, ők a Harmadik Birodalom más területeire költöztek. A német megszállás alatt az észtországi zsidóság deportálására is sor került. A svédek és lettek elmenekültek vagy munkatáborba kerültek. Ekkor még csupán az ország lakosságának 8%-át kitevő orosz kisebbség nagy része is távozott (többségük 1917 utáni emigráns volt), mindössze ötödük, 20 ezer orosz maradt Észtország délnyugati szegletében, a Peipsi-tó nyugati partján és szűkebb környezetében.  

Német forgalomirányító a megszállt Tartuban. A Tallinba (Reval) és Narvába igyekvők forduljanak jobbra

A háború után a kisebbségek arányának csökkenését felváltotta azok arányának növekedése. E növekedés forrása a más tagköztársaságokból érkező migránsok, főleg oroszok, ukránok és beloruszok folyamatos letelepedése volt. A migráció egyik oka Észtország iparosítása volt, ami nagyszámú munkaerőt igényelt, valamint a Szovjetunió tagköztársaságaként, az országnak szüksége volt a megfelelő ideológián nevelkedett államapparátusra, továbbá a Balti államok russzifikációja is egy burkolatlan célja volt az uniónak. A későbbiekben felerősödött az ország militarizálása, ami szintén sok migránst igényelt. Az ország kisebbségeinek száma a háború vége óta folyamatosan emelkedett, de a bevándorlás üteme folyamatosan csökkent, egyre kevesebben érkeztek. A lassuló bevándorlási trendet a munkahely lehetőségek bővülésének hiánya okozta, ami egyébként a teljes szocialista blokkra jellemző volt a ’70-es évek után. A folyamatos bevándorlás következtében az 1945-ben a lakosság mindössze 3%-át kitevő kisebbségek aránya 1959-re elérte a 25%-ot, 300 ezer főt számláló kisebbséggel. A rendszerváltás elő estéjén 1989-ben végzett utolsó szovjet népszámlálás idején a kisebbség már nem is annyira kisebbség volt, a lakosság majd 40%-át tették ki! Összlétszámuk meghaladta a 600 ezret. Szovjet tagköztársaságként Észtország kisebbségeinek száma 23 ezerről 600 ezerre emelkedett 50 év alatt. Egy ilyen ütemű bevándorlás vagy éppen elvándorlás jelentős hatást gyakorol még egy Magyarország méretű országra is. A kisebbségek intenzív bevándorlásával az észtek természetes szaporodási üteme nem tudott lépést tartani. Ők 50 év alatt csupán 100 ezerrel lettek többen, de így sem sikerült pótolniuk a második világháború emberveszteségét.

Az oroszok és más kisebbségek elhelyezkedése jelentős területi koncentrációt mutat. Visszagondolva arra, hogy a bevándorlásuk egyik kiváltó oka az ország iparosítása volt, talán annyira nem meglepő, hogy leginkább az ipari övezetekben és a nagyvárosokban találhatjuk meg nagy számban őket. De hol vannak az ipari körzetek Észtországban? Középiskolai tanulmányaink alatt nem sok Ruhr-vidék vagy Szilézia méretű iparvidékről hallhattunk Észtország kapcsán. Ellenben sejthetjük, hogy az ország kikötőiben megtelepedhetett az ipar. Így is történt, Tallinn és a Finn-öböl partján sorakozó egykori iparvárosokban igen nagy számban vannak jelen a kisebbségek, leginkább az oroszok. Észtország teljes városi lakosságának felét tették ki az oroszok és más szláv kisebbségek, miközben a vidéki területeken csupán 13%-os súlyt képviseltek. A kisebbségek 80%-a két megyében koncentrálódik, Harju-megyében, ahol Tallinn is található, illetve Ida-Viru-megyében.

Ida-Viru megye az ország második legnépesebb megyéje, körülbelül 150 ezer fővel. Az oroszok aránya itt eléri a 75%-ot, 2013-as adatok szerint, vagyis ez az egyetlen megye ahol domináns helyzetbe kerültek. Itt található Narva, a szinte kizárólag oroszok által lakott határváros, amely a cári időkben az orosz hadiflotta kikötőhelye volt. A megye népessége a rendszerváltás után hazatelepülő oroszság miatt közel 60 ezer fővel esett, ami nem kis sokként érinthette a település hálózatot és a megye gazdaságát. Egy ehhez fogható esemény hatásait a hasonló méretű Tolna-megye is csak nehezen viselné.

Narva baloldalon, és Ivanogorod jobb - (orosz) oldalon, szinte karnyújtásnyira egymástól (forrás)

Habár Ida-Viru-megye ahol a kisebbségek többségbe kerültek, Tallinn ad otthont az összes kisebbség 42%-ának. A város egyébként a rendszerváltást követően szintén jelentős számú népességet veszített, de ez az észtek rovására történt. Ennek oka az, hogy ekkor vette kezdetét a szuburbanizáció. Az elővárosokba és a tengerpart egykori zárt katonai övezetében megjelenő kisebb falvakba leginkább az észtek költöztek ki. A kisebbségek aránya tovább nőtt, az oroszok és az észtek részesedése a főváros népességéből közel 50-50%.

Az észtországi kisebbségek kapcsán fontos megemlíteni egy érdekességet. Szovjet tagköztársaságként természetesen a betelepülő oroszoknak jobb esélyeik voltak, mint az őshonos észt lakosságnak. Ez igaz a lakhatásra is. A háború után paneles technológiával épített lakótelepek színvonalasabbnak számítottak, mint a hagyományos észt faházak. Ezt mi sem példázza jobban, hogy Tartuban, az ország második legnagyobb városában a panelházak lényegesen jobban fel voltak szerelve, mint a hagyományos földszintes, különböző technológiával készített lakóházak. A panelban lakások 75%-a rendelkezett magasabb színvonalú berendezésekkel 2000-ben, míg az egyéb lakóházak mindössze 60%-a. A panelokban pedig főleg a betelepülő kisebbségek, elsősorban oroszok éltek, és élnek ma is. Szinte hihetetlen, hogy egy korábbi rendszer ekkora nyomot tud hagyni maga után. Meghökkentően hangzik, de a helyiek jó eséllyel meg tudják mondani a nemzetiségedet az alapján, hogy milyen épületben laksz, hiszen Tartuban az orosz kisebség csupán 6%-a lakik nem panel jellegű épületben! Természetesen észtek is élnek panelokban, de a kisebbségek lényegesen felülreprezentáltak a lakótelepeken.

A szocialista városépítészet egy újabb remeke, Väike-Õismäe, Tallinn munkásnegyede (forrás)

Tovább bonyolítja az észt-orosz viszonyt a két ország határa. Észtország határvonalának futása a szovjet időszak alatt teljesen lényegtelen volt. A Krím hovatartozása sem volt döntő kérdés a szovjet érában, hisz egy baráti tagköztársasághoz lett csatolva, s éppenséggel a párttitkár Hruscsov ajándékozta meg vele Ukrajnát az örök barátság jegyében - azt hiszem az államalakulat felbomlását követően sokan úgy gondolták, hogy rossz döntést hozott. A második világháború után Észtország keleti határait is néhány kilométerrel nyugatabbra húzták meg, amibe valószínűleg az észteknek nem sok beleszólásuk volt, de tudatában annak, hogy egy föderációt alkotnak, nem okozhatott komolyabb gondot számukra. A kor embere csupán egy közigazgatási átalakítást láthatott e határkiigazításban. Ekkor került Narva ikerpárja, Ivanogorod a Szentpétervári Oblasztyba, s az ország természetes keleti határát képző Peipus-tótól (más néven: Csúd-tó) délre néhány kisebb település főleg orosz lakossal a Pszkovi Oblasztyba. Észtország területe így közel 2000 km²-rel lett kevesebb, s az 1991-ben történt függetlenedésekor ezeket a részeket már nem kapta vissza.

Észtország határainak módosulása a második világháború előtti állapotokhoz képest (forrás)

A függetlenség elnyerése jelentős hatást gyakorolt a kisebbségekre nézve. Diplomatikusan fogalmazva Észtország, és a többi Balti állam igen kemény, szigorú kisebbségi politikát folytat. A bevándorolt lakosság, oroszok, ukránok belorusszok nem kapták meg automatikusan az észt állampolgárságot. A rendszerváltást követő évben a lakosság mindössze 68%-a volt észt állampolgár, s 32% a hontalan kategóriába tartozó. Az 1992. június 28-án megszavazott alaptörvény biztosítja az autonómiához való jogot, amennyiben az autonómiát kérvényező csoport rendelkezik észt állampolgársággal, a nem észt állampolgároknak csupán joguk van ahhoz, hogy e autonómiában részt vegyenek. Ellenben azt be kell látnunk, hogy az észtek nem fognak autonómiát kérvényezni a saját országukban. Honosításra csak annak volt lehetősége, aki vagy akinek a felmenői az 1938 előtti ország területén éltek és rendelkeztek állampolgársággal. E kirekesztő törvényt 1995-ben módosították, és azok a kérvényezők, akik a kérvény beadása előtt 2 évvel és utána 1 évvel állandó lakhellyel rendelkeztek s bizonyították megfelelő észt nyelvtudásukat, s hűséget esküdtek az észt államra, azok folyamodhattak honosításhoz. 1998-ban törvénybe iktatták az Észtországban született, de honosítatlan szülőktől származó gyermekek automatikus észt állampolgársághoz való jutását. E törvények értelmében a lakosság 82%-a volt észt állampolgár 2005-ben, vagyis a kisebbségek közel fele megkapta az állampolgárságot. 

Mindez annak jó példája, hogy a háború után talpra állt ország etnikai képe milyen drasztikusan alakulhat át a nagyszámú bevándorló hatására, illetve az államalakulat kegyeltjeiből, miként válhatott egy csapásra hontalan, állampolgárság nélküli lakos a politikai szélirány 180 fokos megfordulásával.

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról: