Pangea

Minden, ami földtudomány

A legdélibb országút

2016. január 31. 17:12 - lezlidzsi84

Földünk legdélebbi távolsági "főútvonala" nem valahol a tűzföldi hegyek között kígyózik: az 1601 kilométer hosszú út ennél nagyobb vadra lő: egyenesen bolygónk legdélebbi  pontját veszi célba: az antarktiszi partvidéken található McMurdo bázistól a Ross-selfjégen át az Antarktiszi-platóra felkapaszkodva tart a Déli-sarkon lévő Amundsen-Scott bázisra.

Miután Scott kapitány balsorsú Terra Nova expedíciója 1913-ban elhagyta az antarktiszi vizeket, az életben maradt parancsnokhelyettes, Evans hadnagy a következőket nyilatkozta: "nem hiszem, hogy a jövőben bárki is felkeresné a kietlen sarki fennsíkot, hacsak nem vesz igénybe repülőgépet". A hamarosan már nagy elánnal németeket aprító és gyorsan admirálisi rangot elérő tengerésztiszt még megérte, hogy jóslata valóra váljon, bár meglehetősen sokat, 43 évet kellett várnia rá, hogy az amerikai hadtengerészet beszédes nevű (Que sera, sera - Ahogy lesz, úgy lesz) C-47-es repülőgépe 1956. október 31-én a Déli-sarkon landoljon. A némileg vakmerő leszállás révén harmadszor álltak emberek a Déli-sarkon, de azóta az emberi jelenlét gyakorlatilag folyamatos itt. Az amerikai akció ugyanis az 1957-58-as Nemzetközi Geofizikai Év egyik bevezetőjeként szolgált, aminek egyik legnagyobb teljesítménye egy az Antarktiszt parttól-partig átszelő brit nemzetközösségi expedíció volt, illetve a nagy jövés-menést kihasználva egy-egy kutatóbázis létesítése a Déli-sarkon és a partvidéken - amerikai fennhatóság alatt.(Persze más nemzetek is igyekeztek kisebb állomások létrehozásával - pl. a területi igényeket is támasztó új-zélandiak - de érthető módon az amerikaiaknak volt a legtöbb erőforrásuk. Javukra legyen mondva, egy pillanatig sem haboztak, ha "vetélytársaik" segítségüket kérték.)

r4d-5l_que_sera_sera_landing_at_south_pole_1956.jpgA Que Sera Sera landolása 1956. október 31-én a Déli-sarkon - (forrás

Mivel az amerikaiak nem egy gigantikus igluban gondolkoztak, ezért nem csak az élelmiszert, tüzelőanyagot és a tudományos felszerelést, de az építőanyagot is több ezer kilométerről kellett ideszállítani. Ez alapvetően légi úton történt, bár a brit expedíció a Mount Everestet pár évvel korábban meghódító Sir Edmund Hillary vezetésével szárazföldi úton is igyekezett eljuttatni némi ellátmányt az épülő bázisra. (Végül kb. a saját ellátásukra alkalmas mennyiséget sikerült csak odavinni.) Ugyanakkor a légi ellátás a sarki időjárási körülmények között kizárólag a nyári hónapokban működik, akkor is csak "jó" idő esetén. Bár szárazföldön a nyári hónapokban elvileg nagy mennyiségű ellátmányt lehetne speciális járművekkel a bázisra juttatni, aki olvasta Hillary beszámolóját az 1957-58-as útról, az tudja, hogy miért is nem volt ez sokáig jó ötlet:

1. Az egy dolog, hogy az új-zélandi társaság járművei korántsem voltak annyira speciálisak - a nyugaton Zetor ekvivalensnek számító Fergusson általános mezőgazdasági traktorokra eszkábáltak lánctalpakat meg egy ponyvafülkét bukókerettel, de az úttalan, sokhelyütt alattomos jéghasadékokkal borított vidéken óriási erőfeszítéssel is legfeljebb napi 80-90 km-t tudtak megtenni, gyakorlatilag állandó életveszélyben. Mindez alapvetően a méregdrága speciális járművek beszerzését követően sem változott jelentősen.

2. Az Déli-sarkvidék különleges klímája még a használható nyári időszakot is nagymértékben lerövidíti: a kontinensperemen -30, a belső részeken -60 Celsius fokos havi középhőmérsékletekkel jellemezhető antarktiszi tél ugyanis különösebb átmenet nélkül következik be és szűnik meg, az enyhébb  mínusz 5-20 fokos nyár október közepétől március közepéig tart, de kisebb ingadozások előfordulhatnak, tehát biztonságosan jellemzően novembertől-februárig lehet szárazföldön utazni. A "magnélküli" (egységesen jéghideg) tél magyarázata, hogy az óriási egységes jégfelszínnel rendelkező kontinens állandóan igen nagy hőveszteséget szenved el a felszíni visszaverődés miatt, melyet a napéjegyenlőségek környékén már szinte semennyire sem ellensúlyoz a besugárzás, így igen gyorsan esik a hőmérséklet. Mivel a kontinens javát alkotó jégpajzs akár 3000-4000 méterre is kiemelkedik, az erről "lefutó" hideg légtömegek gyorsan lehűtik az egész földrészt.

800px-amundsen-scott_marsstation_ray_h_edit.jpgA végállomás ma: az Amundsen-Scott bázis télen - (forrás)

Ebből következően  a szárazföldi utánpótlást csak egy jól kijelölt, némileg elegyengetett jégúttal lehet hatékonyan megoldani, amelyen a járművek a "melegebb" hónapok alatt biztonságosan megtehetik az oda-vissza utat. Persze ehhez komoly előkészítő munka szükséges, de a 2000-es évek elejére az érintett bázisokat fenntartó amerikaiakban és új-zélandiakban érlelődni kezdett a gondolat, hogy mégis meg kellene lépni a legdélibb országút kiépítését, mégpedig a következő okokból:

1. A déli-sarki Amundsen-Scott bázis  bő 40 év alatt igencsak kinőtte magát, az ekkor még csak tervezett, 2003-as bővítést követően nyárra 150, télre 40-50  fős kutatói-karbantartói létszámmal számoltak, amit természetesen nem lehetetlen a levegőből ellátni, de a nem épp repülésbarát időjárás tesz a játékba némi bizonytalansági- és költségtényezőt. Nem lehet például repülni, amikor - alapvetően jó idő mellett - a "whiteout" jelenség tapasztalható, vagyis a hófelszín és a sarki levegő (gyakorlatilag a felhők) fehérsége összeolvadva eltünteti a horizontot - ilyenkor a repülőgépek simán belerepülhetnek a helyenként emelkedő felszínbe, illetve lehetetlen biztonságos landolásuk.

2. A költségtényező azért sem mellékes, mert a déli-sarki bázis "légitársasága" az Egyesült Államok Nemzeti Gárdája, melynek költségvetése - legalábbis erre a célra - limitált.

3. Az ezredfordulóra egyre fontosabbá vált a környezetvédelem, és az út kialakításának, karbantartásának és fenntartásának környezetvédelmi lábnyoma némileg kisebb, mint a repülésé.

A döntést követően a egyesült államokbeli National Science Foundation  pénzeszközeit felhasználva az "építők" a 2002/2003-as szezonban neki is estek az út kijelölésének és a jégfelszín elegyengetésének, amit négy szezon felhasználásával, 2006 elejére fejeztek be, ugyanakkor még komoly szervezőmunkára (járművek beszerzése, vezetők toborzása) volt szükség a konvojok összeállításához: az első szállítókonvoj 2008. január 13-án érte el a sarki bázist - két nappal az útépítést egyébként ellenző egykori úttörő- Sir Edmund Hillary halálát követően...

800px-map_of_the_mcmurdo-south_pole_highway.jpgFöldünk legdélibb országútja - (forrás)

Azóta az útvonal használata gyakorlatilag folyamatos, a Raytheon Polar Services által üzemeltetett konvojok általában 45 nap alatt teszik meg az oda-vissza utat, A 10 fő által üzemeltetett traktorkaraván napi 12 órás adagokban óránként átlagosan 8 km-t megtéve főleg üzemanyagot és súlyosabb felszereléseket szállít.

800px-mcmurdo118.jpgA McMurdo bázis - az Antarktisz legnagyobb "városa" némileg kiábrándító kinézetű hely - főleg, ha fagypont fölé kúszik a hőmérséklet - (forrás)

Nézzük meg egy kicsit jobban, merre is vezet ez a nem mindennapi "országút". Kiindulópontja az amerikai McMurdo bázis, mely jelenleg az Antarktisz legnagyobb települése, az itt tartózkodók száma mintegy 1000-1200 fő, a tőle két kilométerre lévő új-zélandi Scott bázis maximális kapacitása 85 fő. A kisebb városként működő bázisrendszer korántsem előzmények nélküli: Scott kapitány első expedícióján is itt létesített bázist, az antarktiszi felfedezések hőskorában pedig további két expedíció szeretett volna itt bázisra szert tenni.

ross_island_map_usgs_250k.pngA Ross-sziget - a bázisok a bal alsó részen lévő "nyél" csúcsán vannak - (forrás

Az Erebus és a Terror vulkánokkal büszkélkedő Ross-sziget nyélszerű délnyugati félszigetének (Hut Point félsziget) népszerűsége korántsem meglepő: nyugati oldalán a nyári hónapokban általában nyílt víz található, tehát hajóval jól megközelíthető, keleti oldalán pedig egyszerű a feljutás a Ross-selfjégre, mely a sarkra vezető út első állomása. (Ezen felül a modernebb időkben mind a jégen, mind a szárazföldön volt lehetőség leszállópályákat létesíteni.)

A Ross-selfjég Új-Zélandtól délre fekvő, kb. fél millió négyzetkilométer kiterjedésű, a tengerbe nyúló, úszó és lassan a nyílt tenger irányba tartó jégtömeg, földünk legnagyobb kiterjedésű ilyen képződménye. A Ross-selfjég jelentőségét az adja, hogy közel 600 km hosszú, 15-50 méter magas tenger felőli fala a nyári hónapokban hajóval jól megközelíthető és a legdélibb hajózható víz ilyenkor a 77-78,5. déli szélességig terjed. A kontinensen ennél közelebb a sarkhoz parti bázist csak a Ronne-Filchner-selfjégen lehetne találni, azonban az úszó jég kiterjedése ezen a részen általában nagyobb, következésképp veszélyesebb a hajózás.

300px-Antarctic_profile_hg.pngAz Antarktisz egy keresztmetszete a Ross-selfjéggel  - Hannes Grobe munkája (forrás)

A Déli-sark felé induló utazónak először a selfjégen kellett több száz kilométeres utat megtenni. A jég felszíne viszonylag sima, bár a szél által formált hó és jéggerincek, a zasztrugák megkeseríthetik a szánon vagy traktoron utazók életét. Jéghasadékok főként a szárazföld és a jégtakaró találkozásához közel fordulnak elő - ami természetesen nem könnyítette meg a főút kijelölőinek és karbantartóinak dolgát.

A Déli-sark szárazföldi megközelítésénél mindig az volt a fő kérdés, hogy hogyan jussunk fel a több ezer méteres magasságba emelkedő Antarktiszi- jég)fennsíkra. A Ross-szigeti bázisok felől közeledve erre csak a 3500 km hosszú Transzarktiszi-hegység valamelyik hágóján van lehetőség, melyek a jégplató jégtömegét levezető, töredezett felszínű gleccsereken át közelíthetőek meg - ami nem éppen jármű és utasbarát környezet. Az, hogy melyik gleccsert használják az utazók, meghatározza mind a selfjégen, mind a platón megteendő út hosszát.

ootraverse-fuel-bladders.jpgJégút a selfjégen és tipikus járműve: traktor szánokkal - (forrás

A 20. század eleji felfedezők (légi felderítés híján) nem sokat vacilláltak: a bázisukról a sarkra vezető legegyenesebb utat lehetővé tevő gleccseren mentek fel, ha törik, ha szakad: Shackleton és Scott a Beardmore-gleccseren, Amundsen az Axel Heiberg-gleccseren. A későbbi "traktorosok" messze elkerülték ezeket a meredek és veszélyes gleccsereket... Hillary 1956-ban a Ross-szigettől alig délebbre fekvő Skelton-gleccser mellett döntött, noha így útjának javát a plató gleccserfejekhez közeli részén, alattomos jéghasadékok között, 2000 méter feletti magasságban kellett megtennie. Ennek oka a rendelkezésére álló felderítőgép korlátozott hatósugara volt, így kénytelen volt a bázis közeli felmenetelben gondolkodni.

Az új főút kijelöléséhez viszont már nemcsak nagy hatósugarú gépek, de műholdfelvételek is rendelkezésre álltak, melyeken a jégtömegek mozgása is követhető volt, úgyhogy a tervezők végül egy hosszan a jégselfen, de csak röviden a platón haladó (következésképpen meredek), de kevés jéghasadékot rejtő, a Leverett gleccseren haladó útvonal mellett döntöttek. Ugyan a plató jegének egyenetlensége sok munkát adott az építőknek, de az út java részén meglehetősen lassú a jégtömegek mozgása (a jégselfen évi 500-1000 méter, a platón jellemzően kevesebb, de változó irányú és sebességű, ergo több a hasadék), így komolyabb karbantartást csak a gleccserszakasz igényel.

antarctica_glacier_flow_rate.jpg

Az antarktiszi jégtakaró éves mozgási sebessége - jól kivehető, hogy a felhalmozódás fő színhelyéül szolgáló legmagasabb területeken igen stabil a jég, míg a partra vezető gleccsereknél gyorsabb a mozgás - a jégfőút fennsíki része különösen stabilnak számít - (forrás

Az út végállomása roppant érdekes hely, de az emberi egészségre némileg ártalmas: a valaha mért  legkisebb hőmérséklet a Sarkon -82,8 °C, ellenben sohasem mértek még magasabb hőmérsékletet -12,3 °C-nál. Vagyis nem a 2835 m magasan fekvő Déli-sark a kontinens "leghidegebb" pontja, azt a fennsík 4000 méteres tengerszint feletti magasság körüli, szélcsendes zugaiban kell keresni, itt akár -90 °C alá is süllyedhet a hőmérséklet. A Sarkpont antarktiszi viszonylatok között meglehetősen stabil, a tőle néhány 100 méterre létesített kutatóállomás az adatok szerint évi 17 méterrel mozdul el a mintegy 2700 méter vastag jégtakaróval együtt (jelenleg épp a Sarkpont felé). Az Amundsen-Scott bázis mindennapja szempontjából nagyobb gondot jelent, hogy dacára annak, hogy Földünk egyik legszárazabb pontja, a hó és jégfelhalmozódás évente általában 8-20 centi közötti, ami szép lassan eltemeti az itt emelt épületeket. Így járt Amundsen itthagyott sátra, az 1957-es épület, de az 1975-ben emelt, futurisztikus dómépület is, melyet a 2010-ben végül lebontottak.  A legújabb épület építői már ravaszabbak voltak: a házcsoport lábakon áll, melyek még bővíthetők, vagyis a bázis felemelhető A megemelt a megoldással egyébként a hó felhalmozódása is csökkenthető, mivel a szélhordta hó javarészt átmegy az épület alatt, illetve el lehet kerülni azt is, hogy a bázis "beleolvadjon" a jégbe.

800px-spsm_05.jpgAz Amundsen-Scott bázis nappal - a kép közepén az új, lábakon álló épületkomplexum, jobbra a régi struktúrák (köztük a "Dóm") - (forrás)

Felmerülhet a kérdés, hogy milyen az élet a Déli-sarkon? Már azon kívül, hogy borzalmasan hideg és az elszigeteltség miatt vélhetően depresszív? Utóbbit erősíti, hogy ez Földünk egyetlen lakott pontja, ahol fél évig van nappal és fél évig éjszaka, bár a személyzet 15-25%-a marad csak télire, úgyhogy a hosszú éjszakát csak kevesen élvezhetik. Szintén érdekes kérdés, hogy hogyan is jár az itt tartózkodók órája? Itt ugyanis nem csak az éjszakák és nappalok rendje "abnormális" de elvileg a sarkponton találkoznak az időzónák tehát bármelyik időbeállítás helyes lenne. Mivel az Amundsen-Scott bázis a McMurdo bázisról megközelíthető és onnan is kapja az ellátmányt, a McMurdo ellátóbázisa pedig Új-Zéland, a Déli-sarkon az új-zélandi időszámítást alkalmazzák. Ennek köszönhetően a "legdélibb főútvonalon" haladóknak sem kell folyamatosan állítgatniuk az órájukat.

 

Felhasznált források:

Susan Solomon: The Coldest March

http://antarcticsun.usap.gov/features/contentHandler.cfm?id=1361

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2011/02/08/AR2011020800418.html?wpisrc=nl_headline

https://en.wikipedia.org/wiki/South_Pole

https://en.wikipedia.org/wiki/Amundsen%E2%80%93Scott_South_Pole_Station

https://en.wikipedia.org/wiki/South_Pole_Traverse

https://en.wikipedia.org/wiki/McMurdo_Station

https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Deep_Freeze

16 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr258279756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gáspár Norbert Pál · http://www.panoramio.com/user/185261 2016.01.31. 20:22:16

Ma is tágult a látóköröm. Köszönöm, hogy van ez a blog (is).

pitcairn2 2016.01.31. 21:30:28

egy forró nyári napon tekintettem meg az alábbi filmet:)

Amundsen-Scott South Pole Station Antarctica Tour
www.youtube.com/watch?v=P5lQ9DCXIbs

Vajk a Vitéz Várjobbágy 2016.02.02. 05:16:11

Nagyon érdekes volt, köszönet.

shackleton 2016.02.02. 10:53:36

Érdekes írás, szép képek. "A némileg vakmerő leszállás révén harmadszor álltak emberek a Déli-sarkon". Kik voltak a másodikok?

lezlidzsi84 2016.02.02. 21:00:27

@shackleton: Jaja, Scotték. Bird később csak átrepült felette.

shackleton 2016.02.03. 15:24:01

Érdekes lenne Shackleton korábbi expedicióját is körüljárni, hiszen 180 km-re volt a Déli-sarktól, amikor vissza kellett fordulnia. Ergo feltehetőleg volt a sarki fennsíkon.

shackleton 2016.02.03. 15:37:54

"A legújabb épület építői már ravaszabbak voltak: a házcsoport lábakon áll, melyek még bővíthetők, vagyis a bázis felemelhető."

Zseniális.

shackleton 2016.02.03. 15:44:35

"ez Földünk egyetlen lakott pontja, ahol fél évig van nappal és fél évig éjszaka,"

Ezt nem tudtam. Mi a helyzet az Északi-sarkkal?

Shackleton embereinek bőven kijutott a jóból az Endurance kaland során. Alfred Lansing említi talán fantasztikus könyvében (A Déli-sark foglyai), hogy Shackleton elrendelte azt, amit egy korábbi sarkkutató talált ki, nevezetesen, hogy a tábortűz körül kellett gyülekezni és ott a tűz körül járkálni (ez volt a "bolondok vándorlása" vagy valami hasonló).

Tranquillius 2016.02.04. 10:08:14

@shackleton: Az Északi-sarkon nincs kutatóbázis és valószínűleg nem is lesz a tengerjég olvadása miatt.

shackleton 2016.02.04. 10:18:01

@Tranquillius: Köszönöm és értem és ez érdekes infó. Az én kérdésem arra vonatkozott, hogy ott is - feltehetőleg - az év egyik felében nappal van, az év másik felében éjszaka.

lezlidzsi84 2016.02.04. 16:46:27

@shackleton: Tervbe van véve az írás Shackleton mindkét legendás expedíciójaról. Igen, feljutott a fennsíkra, ő térképezte fel a Beardmore-gleccsert, amin később Scott is haladt. (Beardmore volt Shackleton egyik fő szponzora.)

pitcairn2 2016.02.04. 20:56:13

@lezlidzsi84:

ha már Scott és Shackleton szóba került...

Race to the South Pole - Tragedy at the South Pole
www.youtube.com/watch?v=W0RxsWyy0sw

Documentary on the Endurance
www.youtube.com/watch?v=oyQRHHHXntc

jó múvik:)

lezlidzsi84 2016.02.04. 22:00:12

@pitcairn2: Kösz! Az elsőben szereplő Susan Solomon könyvét érdemes elolvasni, talán a legjobb ebben a témában.