Pangea

Minden, ami földtudomány

A szubglaciális Vosztok-tó

2018. július 15. 20:00 - KelemenDániel

Ha az ember az Antarktiszra gondol, általában csak a nagy fehér üresség,a hideg és a fagy jut eszébe. Ezzel szemben azonban, a tudomány szempontjából az Antarktisz nagyon is vonzó célpont, főleg az előbbiekben említett tulajdonságai miatt, ugyanis az itt uralkodó klimatikus viszonyok nagyon jó konzerválók. Az Antarktiszon több ország is tart fent kutatóállomásokat, melyek közül néhány egész évben, de a legtöbb csak időszakosan (főleg nyáron) működik. 

vostokstation.jpg

A Vosztok kutatóállomás (forrás)

A Vosztok állandó kutatóállomást a második szovjet antarktiszi kutatóexpedíció csapata létesítette 1957. december 16-án a Kelet-Antarktikai jégmezőn, 1300 kilométerre a földrajzi déli sarkponttól. Az állomás ezen felül közel fekszik a déli geomágneses pólushoz is, amely optimális helyzetet biztosít a kutatók számára,hogy megfigyelhessék a magnetoszférában történő változásokat. Az állomáson 25 kutató és mérnök dolgozik nyáron, télen ez a szám 13-ra csökken. A Vosztok állomás a Föld leghidegebb területén fekszik, a hideg időszakban az átlaghőmérséklet -65 fok körül, míg melegebb időszakban -40 fok körül alakul. Itt mérték a világon a legalacsonyabb hőmérsékletet is, -82,9 fokot 1983-ban. Később 2010-ben a Kelet-Antarktiszi jégmező egyik hátságán, mely 3900 méter magasságba amelkedik a tengerszint fölé, -93,2 fokot mértek, megdöntve az előző rekordot. Az extrém hideg úgy alakul ki a térségben, hogy az óriási, sima, jéggel borított felszíneken a levegő nem igazán mozog. Az általában tiszta, felhőtlen időjárásnak és a kontinenst borító hó-és jégréteg albedójának köszönhetően majdnem 100%-ban visszaveri a napsugarakat, így az szinte egyáltalán nem melegíti a felszínt. 

rsgtsrtfsrfs.jpgA Vosztok-állomás és elhelyezkedése (forrás)

A Vosztok kutatóbázis alatt/mellett található az Antarktisz legnagyobb tava, a Vosztok-tó. Területe 12,500 km², így Magyarországnak durván 1/7-ét lefedné, a Balaton méretének 21-szerese, az Egyesült Államokban található Ontario tóéval megegyező méretű. A Vosztok-tó felfedezése az 1960-as évekhez köthető, amikor is próbálták feltérképezni a jéggel borított kontinenst. A műholdas technológia hajnalán viszont az emberek még kénytelenek voltak az egyszerűbb, manuális felmérési módokkal meghatározni a kontinens körvonalát, melyet nagy mértékben nehezített a kontinens oldaláról történő állandó jégleválás (amely akár országnyi méretű is lehetett), ezzel folyamatosan újrarajzolva a körvonalat. Már a 19. század végén Peter Propotkin feltételezte, hogy a jégtakaró alatt folyékony állapotban lévő víz is van. Elmélete szerint a vertikálisan egymásra halmozódott több ezer méter mélységű, réteges jég tömegének hatalmas nyomása előidézhetett olyan körülményeket, melyek a hőmérséklet emelkedésével és így a víz olvadásával is jártak, valamint alulról a Föld geotermikus energiája is melegítette a tó medencéjét. Később Andrey Kapitsa orosz geográfus szeizmikus méréseket végzett a kutatóállomás közeli régióban, vizsgálva az ott lévő jégtakaró vastagságát. Az ő hipotézise volt elsősorban, hogy a jég alatt létezhet egy tó. Bár az orosz szakemberek innentől fogva folyamatosan végeztek mélyfúrásokat, a tó kétséget kizáró létezését csak 1996-ban sikerült bizonyítani radaros és különböző szeizmikus mérésekkel. A tó létezését ugyan sikerült bizonyítani, pontos méreteket azonban csak új technikával, lézeres magasságmérővel és a jégpáncélon áthatoló radarral tudtak venni.

antarcticas-ice-covered-lake-vostok-is-full-of-life-5.jpgA tó műholdképe (forrás)

Az átfogó és jégen áthatoló radarfelmérések után sikerült meghatározni a tó néhány paraméterét. A felmérések szerint a tó két külön álló medencéből áll mivel az egyik végében sokkal sekélyebb,mint a másikban,és itt egy gerinc választja ketté a két medencét.

keresztmetszet.jpgA Vosztok-tó keresztmetszete (forrás)

A tó mintegy 5500 köbkilométer vizet tartalmaz, átlagos mélysége pedig 400-1000 méter között van. A két medence vízösszetétele és egyéb jellemzői alapján különbözik, ezáltal pedig az is feltételezhető, hogy élőviláguk is eltérő, hisz nincs és a gerinc miatt soha nem is volt kapcsolat a két medence vize közt. Érdekesség még a tóval kapcsolatban, hogy hőmérséklete -3 fok körül mozog, mégis folyékony halmazállapotú a vize, melyet valószínűleg a rá nehezedő hatalmas jégpáncél nyomásának köszönhet. A tó vize extrémen oligotróf környezet, túltelítve oxigénnel és nitrogénnel. 1 liter vízben kb. ötvenszer annyi nitrogén és oxigén található, mint a Föld bármely más felszíni tavában. Robin Bell és Michael Studinger, a Columbia egyetem kutatói szerint a tó vizének egy része folyamatosan megfagy, majd az antarktiszi jégtakaró mozgásával együtt halad tovább. A jégtakarók nem mozdulatlanok, hanem lassan mozognak a kontinentális kőzettalapzaton a tenger felé, de a domborzattól függően eltérő irányba is mozoghat, például befelé. A jégtakarók mozgásának a sebessége jóval kisebb egy gleccserénél. A Gauss-hegy közelében a jégtakaró naponta 40 centiméterrel halad előre, míg a jégárak akár több métert is mozoghatnak egy nap alatt. Így a tó felső részén a megfagyott és továbbszállított vizet a a jégtakaró más részein megolvadt víz pótolja. Ez azt jelenti,hogy a Vosztok-tó egész vízkészlete kicserélődik egy 13.300 éves ciklus alatt. A tavat fedő 3,7-4 km vastagságú jégpáncélból többször is vettek mintát. Brent Christner, a Louisiana State University biológusa szerint akár 14-15 millió éves is lehet a tavat borító jég, ami azt jelentené, hogy a tó vize (és esetleges élővilága) 15 millió éve van elzárva a napfénytől és az atmoszférától. A kutatás igen fontos az asztrobiológia, az űrkutatás, valamint a paleontológia számára, hiszen a zord körülmények közt is jelen lévő életből következtethetünk esetlegesen más bolygókon is fellelhető életre.

lake_vostok.jpgA tó két különálló medencerésze a gerinccel elválasztva (forrás)

Az első fúrásokat az állomáson 1990 kezdték meg, hogy a kiemelt fúrómagokon az egykori klimatikus körülményeket modellezzék, tanulmányozzák. A fúráshoz egyszerű mechanikus fúrót használtak,a fúrólyuk befagyásának megakadályozásához pedig kerozint. 1992-ben kezdtek neki a furás második fázisának; ekkor még mindig mechanikus fúrót használtak, azonban kerozinról áttértek freonra. Mivel aztán a 90-es évek közepére kiderült, hogy egy tó van a jégpáncél alatt, évekre leállították a furásokat azért, hogy kidolgozhassák a megfelelő techinkát ahhoz, hogy elérjék a tavat de mégis elkerüljék a szennyeződését. Először csak a fúrásmagokat vizsgálták és hozták a felszínre, de ekkortól kezdve már a tó vízének felhozatala volt a cél. A fúrást aztán 2007-ben folytatták, itt már termikus fúrófejet használva, fúrófolyadéknak pedig szilikonolajat. Az, hogy a mintát szennyeződés nélkül hozzák felszínre, elég nehéz helyzetbe hozta a kutatókat. Amikor 2012. február 5-én, 3769,3 méteren elérték a vizet, az behatolt a fúrólyukba, mintegy 1,5 köbméter fúrófolyadékot kilökve belőle. A behatoló víz megfagyott, így a következő nyáron, decemberben újra át kellett fúrni.

r4tsfs4rf.jpgA fúrótorony (forrás)

Az első fúrást követően, 2013-ban Dr. Scott Rogers számolt be a csapatuk által a Vosztok-tóban talált DNS és RNS szekvenciákró: „Az eredmények jól tükrözik az élet kitartását, keménységét, hogy organizmusok olyan helyen is képesek megélni, ahol néhány évtizede még azt gondoltuk, semmi sem élhet." A professzor elmondta, hogy a gombákon és két archea fajon kívül baktériumok ezreit azonosították, melyek közül néhány halak emésztőrendszerében található, ebből akár halak jelenlétére is következtethetünk. A vízben mind pszichrofil (hidegkedvelő) mind termofil (melegkedvelő) fajok jelen vannak, ebből pedig arra lehet következtetni,hogy a tó mélyén hidrotermális nyílások lehetnek.

4rts4rfer.jpgMinták a tóból (forrás)

Összességében tehát a Vosztok-tó amennyire titokzatos,annyira izgalmas is és számtalan lehetőséget rejt a tudomány,a jövőnk és a múltunk szempontjából is. A tó ma már nem csak néhány kutatócsoport, de a NASA érdeklődési körébe is bekerült, akik több tervet dolgoztak ki annak érdekében, hogy hogyan lehetne a tavat és később az Európán (Jupiter holdja) lévő tengereket úgy vizsgálni, hogy mikrovilága ne szennyeződjön.

5 komment

Ausztrál őslakosok mesélnek a posztglaciális tengerszint-emelkedésről

2018. július 08. 20:00 - Tranquillius

Az utolsó glaciális maximum óta bekövetkezett tengerszint-emelkedés három részre darabolta az addig egységes ausztrál kontinenst. A 18 ezer éve kezdődött özönvíz emlékeiről nem csupán az elnyelt régészeti lelőhelyek, hanem az őslakosok több száz generáción át szájhagyomány által továbbadott legendái is mesélnek.

sea-levels-australia-epic-story.jpgAz ausztrál kontinentális self, azaz a Sahul kiterjedése (forrás)

Az első embercsoportok körülbelül 50 ezer éve léphettek az ausztrál kontinensre. A régészek és genetikusok egy tágabb 65-40 ezer éves intervallumot adnak meg a betelepedésre. Ha azt valószínűsítjük, hogy az alacsony tengerszint a segítségükre lehetett az átkelésben, akkor talán az 53 ill. 42 ezer éve lezajlott hidegebb periódus környékén kell keresgélnünk, amikor a tenger szintje a mainál 80 ill. 62 méterrel volt alacsonyabban. Ekkor kelhettek át a Szunda-selfről (Timor irányából) a szárazulattá vált Arafura-selfre a vállalkozó kedvű homo sapiens hajósok. Mintegy 30 ezer évvel ezelőtt már jelen voltak a kontinens lakható részein, köztük az a sziget jellegét időnként elvesztő Tasmániában. 

Ez az őslakos népesség viszonylag alacsony fokú genetikai keveredéssel vészelte át a megtelepedés és az európaiak felbukkanása közötti, az emberiség szempontjából rendkívül hosszú időszaknak számító néhány tízezer évet. Az elszigetelődésben nyilvánvalóan segített a melegebb periódusokban újra megemelkedő tengerszint is. Az ausztrál őslakosság nem rendelkezett írásbeliséggel, ennek ellenére ő általuk (is) tudjuk, hogy milyen kataklizma-szerű változás zajlott le az utolsó glaciális maximum környékén Ausztrália partvidékein. A szájhagyomány által terjedő özönvíz-legendáik hitelességét tudományos kutatók igazolták. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas özönvíz. Néhány gyermek csínytevése váltotta ki, akik találtak egyszer egy fán ülő pislogó baglyot, amelyet azon nyomban megkopasztottak. Orrán átfűztek egy nádszálat és a legkülönfélébb gonoszságokat művelték vele. A szárnya szegett madár felrepült a mennyekbe, egyenesen Ngowunguhoz, a Nagy Atyához. Ngowungu igencsak feldühödött és elhatározta, hogy vízbe fojtja az emberi fajt. 

Hamarosan az emberek odalenn egy apró felhőt fedeztek fel, amely egyre terebélyesedett, míg végül az egész égboltot eltakarta. Hatalmas villámok cikáztak és miközben megnyíltak az ég csatornái az emberek szívét rettegés töltötte be. 

Az esővel és menydörgéssel hatalmas szélvihar érkezett, amely megtörte és gyökerestül tépkedte ki az óriási fákat. A borzasztó vihar közben egy fenyegető hangra lettek figyelmesek az emberek, amely észak felől érkezett. A sós víz robajlott és tengerként zúdult át az északi dombvonulatokon mindent elöntve két-három hegycsúcs kivételével. 

Miközben teljes erőből tombolt még a vihar, a távoli nyugati tájakról egy tengeren hánykolódó apró kenu bukkant fel, benne egy ember a feleségeivel és a kutyájával. Már a végső kimerültség határán álltak, amikor egy madarat vettek észre faággal a csőrében. Ahogy követték, a madár az egyik szárazföldként megmaradt hegycsúcs felé vezette őket, amelynek a neve ma Mt. Broome Nyugat-Ausztráliában. Itt szerencsésen ki tudtak kötni, ahol már más túlélők is gyülekeztek. 

A hegytetőn Djabalgari, a balkezes óriás megvágta a kisujját és a tengervízzel elegyedő vér nyomán a tenger meghunyászkodott és visszavonult a földekről. Rajtuk kívül minden más ember odaveszett. 

The Bundaba Flood Story as told by Jimmy Bird

21 különböző helyszínt vetettek össze az ott lakó népesség özönvíz-legendáival és a történetek konkrét részletei és a tenger mélysége alapján meg tudták határozni, hogy az adott legenda mely időpont után kellett, hogy keletkezzen. Például a dél-ausztrál Narranggák történetei arról szólnak, amikor a Spencer-öböl még egy mocsaras-lagúnás terület volt, majd egy hatalmas árvíz tengeröböllé változtatta a területet. Amennyiben itt egy természetes gát szakadt át, akkor az valahol ötven méterrel lehetett a tenger mai szintje alatt. Ezt a mélységet (magasságot) a kutatók szerint körülbelül 12 ezer éve érte el a transzgresszió, azaz a legenda legalább ennyi idős. Queenslandi őslakosok még emlékeznek olyan időkre, amikor az őseik még a nagy korallzátony területén éltek és a Cairns melletti Fitzroy-sziget még a szárazföld része volt, a tőle északra található Green-sziget pedig legalább négyszer akkora volt. A terület domborzata alapján ez több mint 10 ezer éve fordulhatott elő utoljára. 

sealevelsfinal2.jpgAz utolsó 140 ezer év tengerszint-változásai (forrás)

Egy emberöltőt, vagy generációt általában 20-25 évben határoznak meg. Ez azt jelenti, hogy az ausztrál őslakosok özönvíz történetei legalább 300, de inkább 500 generáción keresztül hagyományozódtak apáról fiúra (anyáról lányára, stb.) a szájhagyomány útján. Annak ellenére, hogy a fülbesugdosós játékok végén az eredeti üzenet jelentős torzulást szenvedhet, itt valami csoda folytán tízezer év elteltével is tudományosan értékelhető maradt az üzenet. 

australia_coast.jpgTengerszint változás és a régészeti lelőhelyek elhelyezkedése Ausztráliában a 35 és 8 ezer év közötti periódusban (forrás)

Mintegy 18 ezer évvel ezelőtt, amikor a tengerszint az utolsó glaciális maximum idején a legalacsonyabb volt Ausztrália egészen máshogy festett. Először is minden hegycsúcsa 140 méterrel magasabban volt a tenger szintjéhez képest. Ráadásul nem is a Mount Kosciusko volt a legmagasabb csúcsa, hanem 5000 métert is meghaladó magasságával az Új-Guineai Punack Jaya (jelenleg Indonézia legmagasabb hegycsúcsa). Ausztráliát földhíd kötötte össze a Torres-szoros helyén Új-Guinea szigetével, sőt délen a Bass-szoros helyén Tasmániával is. Szárazulat volt az Arafura-tenger, a Timor tenger sekélyebb részei, északon a nagy Carpentaria-öböl, keleten a Nagy-Korallzátony, valamint egy széles, egyenletes peremű selfterület délen és nyugaton. A tengerparti lapályokon sosem látott folyók kanyarogtak. A Murray-Darling vízhálózata pedig 200 kilométerrel volt hosszabb, bejárta a Lacepede-selfet és a torkolata valahol a selfperemen helyezkedett el. Mindeközben a Carpentaria-öböl helyet adott egy 190 ezer négyzetkilométer kiterjedésű tónak, amely ma a Kaszpi-tenger után a világ második legnagyobb tava lehetne.

A 17. században holland hajósok a Sahul nevet adták egy Timor és Ausztrália közötti homokzátonynak a térképükön. Ez a kifejezés később kiterjedt az egész Ausztrál kontinentális selfterületre. Ez a terület az utolsó glaciális maximum idején egységes szárazföldet képezett; északon Új-Guinea, délen pedig Tasmánia is szárazföldi hídon át kapcsolódott a mai Ausztráliához. A Sahul-elnevezés szinonimája az Ausztrál kontinensnek, abban az esetben, ha meg akarják különböztetni Ausztráliától, mint országtól.   

mf11222_f1.gifA Carpentaria-tó vízgyűjtője a pleisztocén végén (forrás)

18 ezer évvel ezelőtt Ausztrália területe a tengerszint csökkenése miatt 9,8 millió négyzetkilométerre hízott (Új-Guinea nélkül), majd ezt követően alig tíz ezer év elteltével elveszítette a területének nagyjából ötödét. A területvesztés zöme, 90%-a a 14,6 és 8 ezer között eltelt időben zajlott le. Ez idő alatt az átlagos partvesztés 139 kilométer volt, azaz a tenger ennyit nyomult előre a szárazföl rovására. A legnagyobb területvesztés északon zajlott le az Ausztrália és Új-Guinea közötti selfterületen, itt előfordulhatott, hogy a tenger 300 kilométert nyomult előre. Mintegy 10,5 ezer évvel ezelőtt felnyílt a Bass-szoros és leszakadt a kontinensről Tasmánia, 8 ezer évvel ezelőtt pedig a Torres-szoroson is átzúdult a tenger és Új-Guinea vált földrajzi értelemben "függetlenné" Ausztráliától. 

main-qimg-28f2be542f4538e837389b04d153b9e9-c.jpgA Szunda-self és a Sahul-self között elterülő szigetvilág az utolsó glaciális maximum idején.

Ez már olyan mértékű változás volt, hogy emberi léptékben is érzékelni lehetett. Éves szinten átlagosan 23,7 méter szárazföld veszett el, egy emberöltő alatt ez elérhette a 600 métert is. Nem csoda, hogy a parton élők isteni büntetésnek vélték az özönvizet, amely feltartóztathatatlanul tör az emberiség elpusztítására. Képzeljük magunkat a helyükbe, amint 6-7 ezer éven keresztül generációról generációra csak azt látjuk, hogyan ijesztő ütemben tűnik el a szülőföldünk, kerülnek egymás után víz alá a korábbi lakóhelyeink. És semmiféle támpontunk, magyarázatunk nincs arra, hogy mi állhat a folyamat hátterében. Talán ezért bukkan fel minden özönvíz mítoszban a végtelen esőzés mint ok, hiszen mi más lenne képes ennyi vizet előállítani? 

tas_2.jpgTasmánia partjai 14 ezer évvel ezelőtt és a 10500 éve átszakadt földhíd helye. (forrás)

Nem véletlen tehát, hogy az özönvíztörténetek a világ minden pontján fennmaradtak, az ismerős fordulatokkal, mint az isteni büntetés, a kiválasztott kevesek, a hajóban átvészelő állatvilág, az egyetemes pusztulás, valamint a madár, amely ágat tart a csőrében. Csakhogy a világ nagy részén az emberiség előbb utóbb feltalálta az írást, így ezek a történetek rögzülhettek (bár esetükben is az írásbeliség előtt ezer éveken keresztül kellett, hogy meséljék őket egymásnak), míg Ausztráliában ez kizárólag szájhagyomány útján zajlott. 

A tengerszint emelkedése komoly társadalmi változásokat okozott Ausztráliában. A lakott tengerparti sávból folyamatos volt az elvándorlás a belsőbb területek felé. Voltak akiket a szigetükkel együtt nyelt el a tenger, máshol családok, nemzetségek szakadtak ketté. A csökkenő földterületen 1 fő/655 négyzetkilométerről 1 fő /71 négyzetkilométerre nőtt a népsűrűség.  Voltak olyan "klímamigránsok", amelyek meg sem álltak Ausztrália kellős közepéig, ahol több ezer kilométerre kerültek a legközelebbi tengerparttól. Azonban ezek a törzsek is őrzik a pleisztocén végi-holocén eleji kataklizma emlékét legendáikban.  

otways-6.jpgA 12 apostol (forrás)

A tenger szintje 8000 évvel ezelőtt kezdett stabilizálódni, az azóta eltelt időszakban "mindössze" 10 métert emelkedett. Ez már csupán évi átlagos 0,125 centiméternek felel meg. Az "özönvíz" azonban ma is tart, a mai kor embere azonban már (nagyjából) tisztában van az okokkal és a várható következményekkel is. A következő évszázad elejéig jósolt ~1 méteres szintemelkedés is jelentős hatással lehet a partvidékre és a partvidéken élőkre.  Azonban Ausztráliának vannak olyan részei, ahol ez a változás jelenleg is emberléptékű. Victoria államban található a 12 apostol, Ausztrália egyik legszebb abráziós tengerpartja. A partokat ostromló Déli-Óceán hullámmarása évente 2 centimétert farag le átlagosan a mészkőszirtekből. Az itt található 9 (2005 nyara óta már csak 8) abráziós szirt lassan 18 ezer éve pusztul, a folyamat a turisták szeme előtt zajlik. 

australia_tszint_1.jpgMi lenne Ausztráliával, ha a világ összes jégtakarója elolvadna? (Forrás: National Geographic)

Azonban öröm az ürömben, hogy a tengerszint emelkedésének van egy felső korlátja, az a pont, amikor a Földön az összes jégtakaró elolvad. Ekkor további 65,84 méterrel emelné meg a világtengerek szintjét. Ez a legrosszabb lehetőség "worst case scenario" a jelenlegi legpesszimistább előrejelzések szerint is csak 5 ezer év múlva következne be. Talán akkor még mindig lesznek őslakosok Ausztráliában, akik továbbadják a legújabb kori özönvizek történetét. 

 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

17 komment

Hogyan védjük meg az esőerdőt bányával?

2018. július 01. 20:00 - lezlidzsi84

Tényleg, hogyan? A válasz röviden az, hogy véletlenül, legalábbis nem teljesen szándékosan. Paradox módon ugyanis a világ legnagyobb, látványosan környezetromboló vasércbánya-komplexuma egyben egy jókora esőerdő- és szavannadarabot óvott meg az elmúlt évtizedekben a felégetéstől és a mezőgazdasági használatba vételtől a brazíliai Pará államban. Ez persze jópár egyrészt-másrészt jellegű kérdést vet fel Amazónia jövőjével és környezetvédelmével kapcsolatban, úgyhogy vessük is bele magunkat a dolog természeti és társadalmi hátterének feltárásába, illetve annak tisztázásába, valóban sikerült-e az "erdővédelem"?

vale_rocky_carajas_01.pngA Serra Norte bánya a Carajás-fennsík tagolt felszínébe mar - (forrás

Tovább
20 komment

A közlegelők tragédiája III. - A Föld terraformálása

2018. június 24. 19:00 - Tranquillius

A közlegelők tragédiájáról szóló trilógiánk befejező részében a terraformálás kifejezést nem egy másik bolygó, hanem a Föld lakhatóvá alakításáról szól, melynek nyomán az emberiség a természeti tényezőkön túl az élővilágot is gyökeresen "átalakította" a maga igényei szerint. Az első részben áttekintettük Garett Hardin 1968-as elméletét, miszerint a bolygó erőforrásainak korlátlan felhasználása miatt elkerülhetetlen a környezeti tragédia. A második részben azonban találtunk egy eldugott csendes-óceáni szigetet, ahol ugyan drasztikus módszerekkel, de mégiscsak sikerült úrrá lenni az emberi kapzsiságon. A harmadik részben megvizsgálunk egy újabb csendes-óceáni szigetet, ahol ez a tragédia már lezajlott egyszer, valamint feltesszük azt a kérdést, hogy szükségszerű-e az, hogy a közlegelőkön végül csupán az ember és az általa kezes báránnyá tett állatok maradhatnak-e.

1280px-hodges_easter-island.jpg

Tovább
185 komment

Egy ismeretlen román etnikai térkép 1919-ből

2018. június 13. 20:00 - DSegyevy

Kutatásaim során már régebb óta foglalkozom nagyméretarányú, többlapos etnikai térkép-sorozatokkal. Nemrégiben sikerült rábukkanni egy 1919-es kiadású, román tervezésű kétszázezres méretarányú etnikai térkép-sorozatra, amelyet tudomásom szerint a magyar nyelvű földrajzi szakirodalom korábban még nem ismertetett. Vélhetően ez lehetett a legrészletesebb etnikai jellegű, ekkora területet ábrázoló térkép, amelyet a román fél Párizsba juttatott az első világháborút lezáró béketárgyalások idején. Ez a térkép tulajdonképpen a magyar geográfusok egyik legjelentősebb munkáját képező, Bátky Zsigmond és Kogutowicz Károly által szerkesztett Magyarország kétszázezres méretarányú néprajzi térképe román "párjának" tekinthető, amely mind szelvényezését, mind méretarányát tekintve megegyezik azzal. Különbség ugyanakkor, hogy ez a sorozat a történeti Magyarországnak csak a keleti felét ábrázolja, és az etnikai viszonyokat más módszerrel jeleníti meg.

harta-romaniei-mari.jpg

Egy korabeli ábrázolás Nagy-Romániáról. forrás

Tovább
16 komment

Térképek Mekkája

2018. június 08. 11:57 - lezlidzsi84

Ha valaki szereti a régi (és nem annyira régi) térképeket böngészgetni, annak ma egy olyan oldalt ajánlunk, ami valószínűleg meg fogja határozni a következő két hetét, miközben radikálisan csökkenti munkahatékonyságát.

A német landkartenarchiv.de-ről van szó, mely egy olyan magánweboldal, ami digitalizált történelmi térképek gyűjtésével és közzétételével foglalkozik. Persze ez még nem annyira különleges, arra viszont valószínűleg már többen felkapják a fejüket hogy már több mint 21.000 térképnél tartanak, és ezeket jól tematizáltan kínálják fel megtekintésre, az "antik" várostérképektől egészen a komplett világatlasz-sorozatokig, vagy a német és orosz (szovjet) topográfiai térképsorozatokig.

berlin.jpgMagyarországon Berlin - részlet az 1911-es Stieler-féle világatlaszból - Forrás: landkartenarchiv.de

Tovább
2 komment

5 perc geológia: Athabasca olajhomok

2018. június 03. 20:38 - Tranquillius

Viszonylag kevesen gondolnak úgy Kanadára, mint a világ harmadik legnagyobb olajtartalékával rendelkező államára. A Sziklás-hegység keleti tövében elterülő Alberta államban egy másfél Magyarországnyi területen 166 milliárd hordó kitermelhető olajat rejt a föld. A jól megszokott olajkutak helyett azonban több száz négyzetkilométernyi letarolt fenyőerdőt találni az olajmezőkön, ahol a kitermelés egy része külszíni fejtéssel zajlik. A leginkább Szarumán vasudvardi ork-keltetőjére hasonlító tajgán 1967 óta zajlik termelés és várhatóan egyre nagyobb erdőterület esik áldozatul majd a kora kréta időszaki homokban létrejött fekete arany bányászatának.

canada-oks-three-new-oil-sands-projects.jpgTajga helyett tájseb (forrás)   

Tovább
4 komment

Határvita a dzsungelben

2018. május 27. 17:31 - lezlidzsi84

A történelem egyik legrégebbi határvitájának keretében egy ország szomszédja területének több, mint kétharmadára tart igényt, és egy olyan folyót szeretne határvonallá tenni, amely felső szakaszának futását még ma sem ismerjük. Az ügy számos egyéb furcsaságot is rejteget, úgyhogy vizsgáljuk meg részletesebben mit is akar Venezuela Guyana ritkán lakott nyugati felén, mely Földünk kevés máig ismeretlen területéből is tartalmaz párat.

Venezuela területi követelése viszonylag egyszerű: álláspontja szerint a Guyana területének javát lefedő Essequibo folyó vízgyűjtőterületének  a folyótól nyugatra lévő része korábban a spanyol koronához, illetve annak Venezuelai kapitányságához tartozott hivatalosan. Az igény esetleges elismerése révén Venezuela egy kissé fura alakú nyúlványra tenne szert, amivel gyakorlatilag "bekerítené" a brazil Roraima állam északi részét. Guyana természetesen nem favorizálja területe nagyjának elvesztését. Na, de kinek van "igaza"?

guayana_esequiba_zona_completa.pngNarancs csíkozással a venezuelai területi követelés, sötétkékkel az Essequibo folyó vízgyűjtője - (forrás)

Tovább
6 komment

25 éves a geográfusképzés - vitaposzt

2018. május 20. 11:45 - lezlidzsi84

Ez év május 5-én az ELTE-n 25 éve indult geográfusképzés (illetve az első geográfusévfolyam diplomázásának 20 évfordulója) alkalmából öregdiák találkozóra került sor. A jól szervezett és jó hangulatú eseményen mind az előadók, mind a hallgatóság részéről elhangzott pár olyan, a geográfus szakkal és szakmával kapcsolatos mondat, amit érdemes lehet - akár egy vitaposztban is - továbbgondolni. A poszt felvetései erősen szubjektív elemeket is tartalmaznak, melyeket remélhetőleg a továbbiakban hozzászólóink segítségével tudunk árnyalni kicsit.

Először ismerkedjünk meg röviden tárgyunkkal, a geográfusokkal és a geográfusképzéssel. A képzés Magyarországon 1993-ban indult, az első geográfusok tehát 1998-ban végeztek. A szak életre hívásának motivációiról a találkozón is volt szó: egyrészt a földrajzzal foglalkozó kutatóknak, szakembereknek ezt megelőzően tanárszakot kellett végezniük, jellemzően egy másik tantárgy tanításának elsajátításával együtt,ami abban az esetben, ha az illető csak földrajzzal szeretett volna foglalkozni, idő és energiapazarlásnak tűnt. Másrészt volt ebben egy szakmateremtő igyekezet is: elszakadni az ekkor még inkább leíró tanári szemléletmódtól (ugye a vasérc...), és ennél többre képes és alkalmas szakembereket képezni. Persze ebben azért komoly kockázat volt: ha ugyanis nem sikerül szakmát teremteni a képzéshez, akkor az itt végzettek lehet, hogy bajba kerülnek a munkaerőpiacon...De turbulens évekről volt szó, rengeteg újdonsággal és új kihívással, mikor máskor próbálkoztak volna meg ezzel, mint a 90-es években?

cnnhongkonginbrazil100713.pngTévedni emberi dolog - de azért van némi relevanciája a földrajztudásnak is (Forrás)

Tovább
59 komment

Lávaszökőkút a kertben

2018. május 13. 21:44 - Tranquillius

A Hawaii-szigeteken úgy tartja a legenda, hogy a helyi tűzistennő, Pele Tahitiből származott. Négy ezer kilométert kenuzott, hogy tüzeket gyújtson új hazájában, de a testvére Namaka ezt nem nézte jó szívvel és Maui-szigetén, Hana mellett legyőzte. Pele meghalt, lelke a Halemaʻumaʻu kráter lávatavába költözött, amely a Kīlauea kalderájában található, a nagy sziget délkeleti részén. Ott, ahol 2018. május első napjaiban hatalmas földrengések jelezték, hogy a mélyben a tűzistennő szelleme készül valamire.  

bo2_5596sm.jpgNem ilyen emlékeink vannak általában egy vulkánról. Hasadékvulkán a Leilani Estates területén. (forrás) 

Tovább
10 komment