Pangea

Minden, ami földtudomány

"C’est incroyable!" - Népszavazás Kelet-Poroszországban

2018. szeptember 12. 20:46 - Tranquillius

Egy családi albumban talált német irredenta bélyegsorozat ihletet egy cikksorozatot a Pangeán, melynek keretein belül bejártuk a Németország által elvesztett területeket Hultschintól körbe Elzász-Lotaringiáig. Nagyon úgy tűnik, hogy ez az ötlet nem csak nekünk jutott eszünkbe, hanem Bjørn Berge dán írónak és bélyeggyűjtőnek is aki megírta Az Eltűnt országok nyomában c. könyvet. Ebben a könyvben szerepel egy német határvidék, ami a mi bélyegeinkről lemaradt. Nem volt rá szükség, ugyanis. Bár itt is volt népszavazás, a terület végül Németországnál maradt. Mai bejegyzésünkben Kelet-Poroszországba látogatunk, ahol a helyi lengyelek meglepő döntésbe az antant is belenyugodott.

marienwerder_flickr.jpgMarienwerder, Nyugat-Poroszország (forrás)

Kelet-Poroszország a Német Császárság legkeletibb tartománya volt az első világháború végén. A tartomány története valahol Magyarországon kezdődött, amikor II. András királyunk kiűzte a német lovagokat a Barcaság területéről, miután azok pápai fennhatóság alá kívánták helyezni magukat, ezáltal és a helyi német telepesekre alapozva függetlenedtek volna a Magyar Királyságtól. 1226-ban Mazoviai Konrád fejedelem meghívta a hontalan német lovagokat Mazuria északi részére, ahol a pogány porosz törzsek állandó betöréseikkel gyengítették a lengyel államot. A lovagok tanultak a magyarországi hibájukból, ezért előre megírt szerződés alapján fogtak neki Poroszország meghódításának. A rimini aranybulla szerint Konrád a Chełmno (ném.: Kulm) környéki területet adományozta a lovagrendnek, akik a rieti pápai bulla szerint senki másnak nem voltak hűbéresei mint a római pápának. A későbbi német Poroszország magterülete az Ún. Kulmerland a Visztula folyótól keletre terült el, legnagyobb várai Kulm, Graudenz (Grudziądz) és Thorn (Toruń) voltak. Innen kiindulva 1283-ra meghódították a porosz törzseket; ez a hódítás olyannyira sikeres volt, hogy a porosz nyelv végül kihalt az 1600-as években. A nevük azonban fennmaradt tartománynévként. Ennek köszönhető, hogy a helybéli német parasztok is porosznak nevezték magukat, no nem az őslakosok miatt, hanem a terület elnevezése miatt. A poroszok leigázásával egyidőben, már a XIII. században megkezdődött a német telepesek keleti vándorlása, a "drang nach Osten", melynek következtében a tartomány hamarosan német jelleget kezdett ölteni. Ezzel párhuzamosan lezajlott egy dél-észak irányú vándorlás is; Mazuriából érkeztek lengyel (mazur) parasztok Poroszország déli részére.

2011-ben 1376 fő vallotta magát mazur nemzetiségűnek Lengyelorszában. Mazóviai telepesek leszármazottai voltak, akik a reformáció kezdetétől vándoroltak Poroszországba. Az alnémetet (niederdeutsch) beszélő porosz németektől eltérően a mazurok felnémet (hochdeutsch) tájszólást használtak a mazur dialektus mellett, ami megkülönböztette őket a környékbeli lengyelektől. A Német Birodalom érzékelte ezt a repedést a lengyel nemzetiség körében, ezt tágítandó vezették be 1912-ben a népszámláláson választható mazur kategóriát. Német nyelvük és protestáns vallásuk miatt 1945 után az oroszok és a lengyelek sem voltak tekintettel a származásukra; azokat is kitelepítették, akik addig nem menekültek el nyugatra a többi némettel együtt. 

1525-ben Poroszország vált a világ első protestáns államává. A "Cuius regioeius religio" elv alapján pedig megkezdődött a katolikus német, porosz és lengyel parasztság áttérítése. Ezzel egyidőben a pápai fennhatóság alatt álló lovagrendi állam megszűnt, helyébe lépett az immár senkitől sem függő, szekularizált Porosz hercegség. Kelet-Poroszország protestáns lakosságát nem csak a Franciaországból elüldözött hugenották és más német tartományokból érkező evangélikusok gyarapították, hanem lengyel földről is érkeztek szép számmal a katolikus egyház által üldözöttek. A vallásnak különösen fontos szerepe lett Poroszországban élő nemzeti kisebbségek identitásának kialakításában. 

pinterest_1920.jpg

Kelet-Poroszország történelmi határai, különösen keleten és délen Európában az állandóbb határok közé tartoztak. Több mint fél évezreden keresztül választották el a német és lengyel területeket, még akkor is, ha Poroszország lengyel hűbérbe került, pl. a grünwaldi csata után. Egyedül a nyugati határ változott gyakrabban, néha egészen különleges határvonalakat alkotva, pl. az Ermlandi (Warmiai) püspökség területe miatt, ahol a katolikus egyháznak és egyben Lengyelországnak is sikerült fenntartania hatalmát a protestáns tengerben egészen 1772-ig. Ekkor, Lengyelország első felosztásakor Ermlandot Pororszországhoz csatolták mintegy 173 évre. A terület különállása még a weimari Németország választási térképén is szembeötlő volt; katolikus Centrum-párti szigetként úszott a kelet-poroszországi nemzetiszocialista tengerben. Ehhez a történelmi tájegységhez tartozott Allenstein városa, valamint Rößel, kettő az 1920-ban népszavazásra bocsátott tizenöt körzetből. Ugyancsak 1772-ben szerezte vissza Poroszország Kulmerlandot, a lovagrend ősi fészkét, bár ezt a területet csak 1919-ig birtokolták. Ekkor a versailles-i szerződés értelmében népszavazás nélkül kapta meg Lengyelország, hogy biztosítva legyen a tengeri kijárata, az ún. Lengyel-korridor, amely végső soron Kelet-Poroszországból egy exklávét csinált (Lengelország tengeri kijáratáról bővebben a Danzig szabadállamról és a Posen-West-Preußen Grenzmarkról szóló cikkekben írtunk). 

1919-ben ugyancsak népszavazás nélkül, stratégiai indokkal csatolták Lengyelországhoz a kelet-poroszországi Neidenburg körzet nyugati felét, 32 településsel, Soldau (Działdowo) központtal. Soldau jelentős vasúti központ volt, egyrészt rajta keresztül haladt az észak-déli irányú Varsót Danziggal összekötő, valamint a kelet-nyugat irányú Graudenz-Allenstein vasútvonal. A döntést megmagyarázza, hogy a városnak lengyel többsége volt (57% lengyel, 42% német), de a lakosság alig fél év alatt eljutott oda, hogy jobb lett volna Németországban maradni, akkor talán nem szállta volna meg őket a bolsevik hadsereg 1920 augusztusában. Ekkor a helyi németek a városházára kitűzték a német zászlót, amit a "visztulai csoda" után természetesen azonnal leszedtek a visszatérő lengyel csapatok.

Azon kívül, hogy Kelet-Poroszországból a versailles-i szerződés egy exklávét csinált, két kerület hovatartozását népszavazásra bocsátotta. Az egyik terület Nyugat-Poroszországhoz tartozott eredetileg, csakhogy a Lengyel-korridor révén a Visztulától és annak mellékágától, a Nogat-tól keletre szakadtak. Elbing városi és vidéki körzete, Marienburg, Marienwerder (Kwidzyn), Stuhm és Rosenberg közül az utóbbi négyben rendelték el a népszavazást (2455 négyzetkilométer, 161 ezer lakos). 1905 óta Kelet-Poroszország tartomány három nagyobb közigazgatási egységre (ún. Regierungsbezirk) tagolódott. Königsberg és Gumbinnen mellett Allenstein vált délen a harmadik központtá, összesen 10 körzet (Kreis) tartozott hozzá. A nyugat-porosz Marienwerder mellett a kelet-porosz Allenstein volt a másik népszavazásra bocsátott terület, kiegészülve a tizenegyedik Oletzko körzettel, amely eredetileg Gumbinnenhez tartozott (összesen 12305 négyzetkilométer, 555 ezer lakos). 

2000px-abstimmungsgebiete_ostpreu_en_sprachen_1910_svg.png

A két terület etnikai viszonyait a németek népszámlálási adatokkal, a lengyelek pedig becsléssel próbálták igazolni a maguk javára. A két adatsor között helyenként 30%-os eltérések is lehettek. Mint a mazurok példáján láthattuk egyáltalán nem volt mindegy, hogy az anyanyelvi, vagy a nemzetiségi adatokat vesszük figyelembe. Míg az előbbi  enyhe német dominanciát mutatott, a nemzetiségi szempont a lengyel érveket támasztotta jobban alá. Német anyanyelvi adatok szerint Allensteinben 52% volt a németek és 44% a lengyelek aránya (a maradék egyéb ill. kétnyelvű volt). Sokatmondó adat, hogy ezen a területen 1871-ben a lakosság háromnegyede lengyelnek vallotta magát. 1910-ben Marienwerderben 84% német és 14% lengyel élt. Lengyel becslések szerint a két terület 720 ezer lakosából 61% (440 ezer fő) lehetett lengyel nemzetiségű. A népszámlálás után aztán kiderült, hogy a hovatartozással való érvelés teljesen felesleges volt, a végeredményben szinte semmilyen módon nem játszott szerepet. De mielőtt rátérnénk a szavazás eredményének bemutatására nézzük meg milyen út vezetett a meglepő végeredményhez. 

Kelet-Poroszországba 1920 februárjában érkezett meg az antant fegyveres ereje, köztük a brit Royal Irish Regiment és olasz csapatok. Ezzel párhuzamosan a német reguláris csapatok kivonultak, de a polgári közigazgatás, sőt a rendőrség, valamint a Wehrmacht keretén belül 1919-ben felállított Sicherheitswehr is helyben maradt. Kelet-Poroszország más vitatott területekkel pl. Poznannal (1919) és Felső-Sziléziával (1921) ellentétben a béke szigeteként jellemezhetjük; itt nem tört ki fegyveres konfliktus a németek és lengyelek között. A helyi német rendőrséget is mindössze két antant tisztviselőnek rendelték alá, akik nagyon megbízhatónak írták le a karhatalmat. A kis számú antant katonaság azonban képtelen volt megakadályozni a halálos áldozatokkal járó lengyel-ellenes támadásokat.  

ostpreussen01.JPG

A helyben maradt német közigazgatás olajozott propagandagépezetként működött a népszavazás előtt. Ebben az aláírásgyűjtéstől kezdve a 220 ezer tagot számláló Ostdeutscher Heimatdienst megalapításán keresztül a gyilkosságokon keresztül minden előfordult. Mindeközben a lengyeleknek sikerült elérniük, hogy a népszavazásra bocsátott területeken a lengyel nyelv egyenjogú legyen a némettel. Az allensteini lengyel konzul sorozatosan küldte a jelentéseket a német atrocitásokról, de közben a lengyel gyűléseken alig jelent meg valaki. Ennek talán az is lehetett az oka, hogy a lengyel szimpatizánsokat a helyi német újságok névvel, fényképpel és címmel hozták le...

Lengyelország eközben Kelet-Poroszország elszigetelésével próbálkozott, lezárták a Visztula hídjait és nem engedték át a nyugatról érkező német szállítmányokat. Ennek ellensúlyozására a németek a tengeren voltak kénytelenek megszervezni a kapcsolatot az elszakított területekkel. A Seedienst Ostpreußen a Pomerániai Swinemünde és Königsberg kikötője Pillau között indította útnak az első hajóját 1920 januárjában. A lengyel zár célja az volt, hogy a nyugatról visszatérő szavazók ne juthassanak el a szavazófülkéig, miközben lengyel tervek szerint még Amerikából is hazahozatták volna a szavazókörzetből elszármazott lengyeleket. Hozzá kell tenni, hogy rengeteg mazur települt át a Ruhr-vidékre, azon belül is Gelsenkirchenbe az ún. Ostflucht miatt, melynek során a nehézipari körzetek hatalmas tömegekben szívták el a keleti agrárterületek munkaerejét. 

Német részről a szavazás előkészületei során semmit nem bíztak a véletlenre. A választási névjegyzékbe halottak is bekerültek, a szavazókat ide-oda fuvarozták a szavazóhelyek között, a német hivatalnokok önkényesen érvénytelennek nyilvánították a lengyel szavazólapokat. A szavazóhelységeket természetesen a német rendőrség felügyelte, akik alkalomadtán eltávolították a lengyel megfigyelőket. A német hatóságok saját zsebből fizették a két szavazókörből elszármazottak utazását, egyes becslések szerint 150 ezer ember, a szavazásra jogosultak 37%-a szavazhatott ilyen módon. A népszavazáson pedig nem Német- és Lengyelország között lehetett választani, hanem Kelet-Poroszország és Lengyelország között. Minden adott volt tehát egy német győzelemhez.

A népszavazásra 1920. július 11-én került sor, éppen abban az időben amikor Lengyelország és az orosz bolsevikok egy háború közepén voltak és nem a lengyelek álltak nyerésre. Éppen egy 300 kilométeres visszavonulás közepén voltak egy szovjet ellentámadás következtében. Minden helyben született 15 év feletti állampolgár szavazhatott, valamint a máshonnan korábban beköltözöttek, akik elmúltak 20 évesek. Allensteinben a regisztrált szavazók 87%-a, Marienwerderben pedig 84%-a adta le voksát. A tömeges részvétel és a végeredmény olyannyira egyértelmű volt, hogy az antantnak nem volt más választása, minthogy elfogadja azt. Allensteinben 97,86%, Marienwerderben pedig 94,42% szavazott a maradásra, azaz Németországra. A lengyelek természetesen tiltakoztak és nem fogadták el az eredményt, ami — mint látni fogjuk — végső soron nem volt hiábavaló; 8 falut eredményezett számukra. 

abstimmung1920.JPG

Vizsgáljuk meg a választási eredményeket körzetekre lebontva! A négy egykori nyugat-porosz választókörzetben élt kevesebb lengyel, a 10%-ot is csak egyetlen körzetben Stuhmban haladták meg, igaz ott a lakosság közel fele vallotta magát lengyel anyanyelvűnek. Közülük is csak minden második választotta Lengyelországot, de még így is ez a körzet hozta a legtöbb Lengyelországra leadott voksot, közel 20%-ot. Ellenben Marienwerderben közelítette meg legjobban az anyanyelvi és szavazati arány egymást, alig másfél százalékpontnyi volt a különbség. 

marienwerder_1920_1.JPGA népesség anyanyelv szerinti megoszlása és a leadott szavatatok megoszlása Marienwerderben.

Azt gondolhatnánk, hogy ennyi, kész: a négy körzet úgy ahogy van marad Lengyelországnál. Csakhogy 1920. augusztus 12-én megérkezett az antant és a lengyelek javaslatára és körömvágó kisollóval kivágtak 5 olyan falut, amit inkább tanyának lehetne nevezni lakosságszámuk alapján. Außendeich (Bursztych), Johannisdorf (Janowo), Kleinfelde (Pólko Małe), Kramershof (Kramrowo) és Neu-Liebenau (Nowe Lignowy) lakosai többségében Lengyelország mellett szavaztak és mivel éppen a határon, a Visztula jobb partján feküdtek Marienwerder körzetben, a Nagykövetek Tanácsa Lengyelországnak ítélte őket. Átcsatolásukkal Lengyelország egy hídfőállást kapott a német oldalon, amely akadályozta a német hajóforgalmat a Visztulán.

allenstein_1920.JPGA népesség anyanyelv szerinti megoszlása és a leadott szavatatok megoszlása Allensteinben.

Allenstein választókörzetében, azaz az egykori kelet-porosz végeken a mazurok és lengyelek még kevésbé akartak "visszatérni" az anyaországba mint a marienwerderi körzetben. A legkülönösebb eredmény a Oletzko körzetben született, ahol a lakosság harmada lengyel anyanyelvű volt; közel 29 ezer szavazóból ketten(!!!) gondolták azt, hogy jobb lenne véget vetni a német elnyomásnak. Egy szavazó akadt Kleszöwenben (Kleszczewo 360:1), egy pedig Polommenben (Połom: 158:1). Lötzen körzetben 10 lengyel szimpatizáns akadt, miközben 29 ezren szavaztak a maradás mellett. További három körzetben volt 100 alatt a lengyel-párti szavazatok száma. Osterodéban megvolt az ezer szavazat is, ami összesen 2,2%-ra volt elég. Allenstein katolikus vidéki körzetében ahol 1910-ben még 57% lengyel anyanyelvű élt közel ötezer szavazat is csak az összes voks 13,3%-át jelentette. Azokban a körzetekben, ahol legnagyobb arányban, 60% felett éltek mazurok és lengyelek (Johannisburg, Ortelsburg és a maradék Neidenburg körzet) a másfél százalék sem jött össze. Az egész választókörzetben alig több mint 2% (7924 fő) szavazott Lengyelország mellett, miközben Németországra 363 ezer szavazat érkezett.

Augusztus 16-án az antant és a lengyelek ebbe a körzetbe is megérkeztek a körömvágó ollójukkal és három határmenti falut, ahol többségbe kerültek a lengyelpárti szavazatok átcsatoltak Lengyelországhoz. A sebészi beavatkozást jól jellemzik a szavazati arányok Osterode körzetben: Groschken (Gorszki) L:69 N:9, Klein Lobenstein (Lubstynek) 92-51, Gut Nappern (Napromek) 45-43. Feltehetőleg az antant több települést is átcsatolt volna a határ mentén, de mindössze ez a három település volt ilyen helyzetben és hozta a kellő számú szavazatot. Allenstein körzetből legfeljebb exklávét csinálhattak volna, ugyanis az nem volt határos Lengyelországgal, de az antant ebbe már nem ment bele. 

Érdekes módon a háború előtti és a népszavazás utáni Kelet-Poroszország területe között mindössze 10 négyzetkilométer különbség volt (37002, ill. 36992 km²). A Litvániához csatolt Memel-vidék, a Lengyelországhoz csatolt fél Neidenburgi körzet (Soldau) és a később átadott 8 falu területe nagyjából megegyezett a Nyugat-Poroszországtól átkerült körzetekével. 

konigsberg_2.jpg Königsberg vára, a német lovagrend nagymestereinek, később a porosz nagyhercegek székhelye 1895. (forrás)

Miért szavaztak ilyen arányban a lengyelek a maradásra? Pontokba szedve ezek lehettek a legfontosabb okok:

  • Kelet-Poroszországban a szláv anyanyelvűek (mazurok és lengyelek) száma fokozatosan csökkent, egyre többen vallották magukat németnek. 
  • A szláv anyanyelvűek (Ermlandon kívül) többnyire protestáns vallásúak voltak, így könnyebben azonosulhattak Németországgal.
  • A népszavazásra bocsátott területen helyben maradt a német közigazgatás, ez megkönnyítette a választási propagandát és bizonyos lengyel-ellenes intézkedések megszervezését. 
  • 1914-ben Kelet-Poroszországban falvak százait érte háborús kár az orosz támadás miatt, amelyet össz-német szolidaritásból, kölcsönökből és adományokból sikerült helyreállítani. 
  • A népszavazás időpontjában Lengyelország háborúban állt a Szovjetunióval és félő volt, hogy a szovjet offenzíva felszámolja a kérész-életű éppenhogy feltámadt lengyel államot, emellett az is aggodalomra adhatott okot, hogy esetleg besorozzák a férfilakosságot a honvédő háború érdekében. 

Mindenesetre ha elfogadjuk a lengyel narratívát miszerint a németek elcsalták a választást ez kellett, hogy legyen a világ egyik legjobban megszervezett (precíz német) választási csalása. Végső soron Kelet-Poroszország ezért nem került fel az irredenta bélyegek közé.

abstimmungsdenkmalallenstein.JPGAllenstein, népszavazási emlékmű (forrás)

A szavazás végeredménye felett érzett antant megrökönyödést az Allensteinben tartozkodó francia hivatalnok felkiáltása, "C’est incroyable!", (Ez hihetetlen!) foglalja össze legjobban. A népszavazás kimenetele még Németországban is meglepetést okozott és reményt adott a közelgő Felső-Sziléziai népszavazás kapcsán is. Sikerült viszonylag békés úton 14700 négyzetkilométert megmenteni a Birodalomból. Ezt követően Kelet-Poroszország-szerte gombamód nőttek ki a földből a népszavazási emlékművek, Oletzko városát és a körzetet, ahol mindössze 2 lengyel szavazat akadt 1928-ban átnevezték Treuburg-ra, de csak 17 évig viselhette ezt a nevet. 

allenstein1945.jpg700 év véget ér. Oroszok Allensteinben, 1945 (forrás)

Kelet-Poroszorzág 1944-1945 telén elnéptelenedett. Menekült mindenki nyugatra, aki tudott; mazurok, lengyelek, litvánok németek. Kezdődött minden azzal, hogy 1944 augusztusában két RAF bombázó különítmény porig rombolta a tartomány székhelyét, Königsberget, amely 700 éves története alatt egyszer sem szenvedett háborús károkat. A szovjet különítmények szisztematikusan égették fel és irtották ki a falvakat, hogy a menekülők zavart okozzanak a német csapatok között. A menekülteket nyugatra szállító hajókat elsüllyesztették a szovjet tengeralattjárók. 1945 májusára a két és fél milliós tartományban 193 ezer ember maradt, akiket ezután Szibériába hurcoltak, vagy békeidőben telepítettek ki. A kettéosztott és német földrajzi neveitől szisztematikusan megfosztott tartományba délen lengyel és ukrán menekültek települtek, északon oroszok és fehéroroszok érkeztek.

Ekkor már senkit nem érdekelt, hogy negyed évszázada az itt élő szlávok hogyan döntöttek egy elfeledett népszavazáson. 

 

Ajánlott és felhasznált irodalom: 

  • https://en.wikipedia.org/wiki/East_Prussian_plebiscite_1920
  • http://www.ostdeutsches-forum.net/Zeitgeschichte/PDF/Preussische-Zeitung-0110.pdf
  • https://howlingpixel.com/i-en/East_Prussia
  • https://de.wikipedia.org/wiki/Kreis_Neidenburg
  • http://www.zum.de/whkmla/region/eceurope/xproveprussia.html
  • http://maps.thefullwiki.org/East_Prussian_plebiscite
  • https://de.wikipedia.org/wiki/Ostpreu%C3%9Fen#Volksabstimmungen_am_11._Juli_1920
  • https://de.wikipedia.org/wiki/Abstimmungsgebiet_Allenstein
  • https://de.wikipedia.org/wiki/Abstimmungsgebiet_Marienwerder
  • https://www.herder-institut.de/no_cache/bestaende-digitale-angebote/e-publikationen/dokumente-und-materialien/themenmodule/quelle/40/details/40.html
  • https://www.deutsche-schutzgebiete.de/provinz_ostpreussen.htm
  • https://deutsche-schutzgebiete.de/wordpress/projekte/kaiserreich/koenigreich-preussen/provinz-ostpreussen/koenigsberg/
  • https://www.skyscrapercity.com/showthread.php?t=1540294&page=71
24 komment

Cunami az Alpokban?

2018. szeptember 02. 10:19 - lezlidzsi84

Az elsőre kissé hatásvadásznak tűnő címadás meglepő módon valós problémakört takar: előfordulhat-e cunami az alpi tavakban, víztározókban? A kérdéssel leginkább az utóbbi évtizedben kezdtek foglalkozni, és a válasz az hogy igen, már volt is rá példa mind természetes okokból, mind pedig emberi mulasztásból kifolyólag.

Mi is kell egy cunamihoz? Nagy vízoszlop, melyet valamilyen erőhatás kilendít nyugalmi pozíciójából, és a nekilendülő víztömegnek szüksége van egy partszakaszra, amire kifuthat és pusztíthat. Ezek a tényezők pedig mind rendelkezésre állnak az általában mély, nagy víztömeggel rendelkező alpi tavak esetében, melyek felett sok esetben magas hegyoldalak magasodnak, amelyek igen kedvezőtlen esetben bele is csúszhatnak a tavakba, víztározókba. Persze a vázolt eseménysornak már csak a veszélyeztetett terület korlátozott kiterjedése miatt is viszonylag kicsi az esélye, ugyanakkor a Genfi-tó körül élők 563-ban már megtapasztalhatták, mi is történik, ha mégis bekövetkezik az "elképzelhetetlen", akárcsak a Piave völgyében fekvő Longarone lakói pontosan 1400 évvel később.

Az első tragédiát a frank krónikák leírása alapján "tauredunumi-esemény" néven emlegetik a tudósok. Tours-i Szent Gergely szerint 563-ban a Genfi-tó keleti végében fekvő Tauredunum erődjénél 60 napig morajló hangokat lehetett hallani, majd a hegyoldal hirtelen kettéhasadt, és leszakad a Rhone-folyó völgyébe és a tóba, magával rántva falvakat, templomokat, embereket. A csuszamlás eltorlaszolta  Rhone völgyét és az visszafelé kezdett folyni. Ezt követően a tó vize kiáradt, magával sodorva a parti falvakat és lakóikat, lerombolta Genfnél a Rhone hídját, elsodorta a vízimalmokat és még a városfalakon is átcsapott, sok áldozatot követelve.

Az esemény leírása sokáig nem nagyon keltette fel a tudósok figyelmét, egy ideig például az is bizonytalan volt, hol is feküdt annak idején Tauredunum, ugyanakkor az 1950-es 60-as évek alaszkai földrengései nyomán fény derült arra, hogy a nagy víztömegek hegyvidéki környezetben igencsak megdöbbentően, akár "megacunamit" okozva is tudnak viselkedni, és hasonló katasztrófát 1963-ban emberi közreműködéssel is sikerült előidézni, ami némileg megolajozta az ezzel kapcsolatos kutatásokat. De a komolyabb kutatások csak a 2000-es években indultak el a tavi cunamikkal kapcsolatban: egyrészt elég fejletté vált a víz alatti távérzékelés és adatfeldolgozás a kiterjedtebb mérésekhez, másrészt a 2004-es délkelet-ázsiai tragédia világszerte megnövelte az érdeklődést a téma iránt.

Az 563-as katasztrófa esetében ráadásul nem is volt olyan egyszerű kideríteni, mi is történhetett; nemcsak a névadó erőd elhelyezkedése volt kérdéses, de az eseményt kiváltani tudó hegyomlást sem igazán sikerült azonosítani a tó keleti vége környékén. A "megoldásra" a Genfi Egyetem kutatói jöttek rá, akik részletesen feltérképezték a tó keleti medencéjének mélységviszonyait és üledékrétegeit. 

Eredményeik értelmezéséhez tudni kell, hogy a Genfi-tó mélységviszonyait tekintve két élesen elütő részre tagolódik. Az "alsó", nyugati rész viszonylag sekély, legfeljebb 50-100 méteres mélységű, míg a felső nagyobb része hirtelen mélyülő, akár a 300 méteres mélységet is elérő, "igazi jégvájta alpesi tó". A mélyebb tórészre viszont délkelet felől az elmúlt évezredekben egy üledékplatót épített a Rhone folyó, melybe kisebb kanyonokat vágva továbbítja vízét a tóba. Ezt a részt megvizsgálva a tudósok érdekes dologra lettek figyelmesek: a viszonylag hirtelen mélyülő tóba "telepített" folyóvízi üledékek sajátosságai a tengeri kontinentális selfek lejtőin található gravitációs törmelékfolyásokéval rokonok, tulajdonképpen egy meglehetősen nagyméretű tudbiditlegyezőre bukkantak. Az érintett rétegekben található szerves anyagok alapján keletkezésük 381 és 612 közé tehető - és épp a megfelelő helyen, a Rhone torkolatánál. 

bathymetric-map-of-lake-geneva-indicating-the-position-of-the-sampling-station-shl2.pngA Genfi-tó mélységviszonyai - (forrás)

A tudósok ez alapján a következőket valószínűsítik: a cunamit kiváltó ok a Le Grammont hegy Saint-Gingolph és Port Valais illetve Vouvry közötti oldalának leszakadása lehetett, ugyanakkor a lezúduló sziklamennyiségből nem érte el annyi a tavat, hogy ilyen méretű katasztrófát okozzon, de az omlás ereje elég lehetett ahhoz, hogy a Rhone hordalékkúpját destabilizálja, és a laza törmelékanyagot "leküldje" a tó mélyebb medencéjébe vezető lejtőn. A mintegy 250 millió köbméternyi laza üledék olyan mértékben billentette ki a tó víztömegét, hogy az a sekélyebb részeken sok méteres hullámokban tarolt le minden útjába eső tárgyat és élőlényt. a becslések szerint a cunami 60-70 perc alatt végigsöpört a tavon, és Genfnél 8 méteres vízszintemelkedéssel járt.

1024px-lake_geneva_tauredunum_event.pngTauredunum (és a hegyomlás) feltételezett helye, a piros vonalak azt jelzik, hogy a tavi cunami hány perc alatt érte el az adott helyet, sárgával pedig a partra kicsapó hullám feltételezett magassága látható - (forrás

A felállított modell jól egyezik a Szent Gergely által leírtakkal: bár a hegyomlás a tó keleti végében önmagában is durva katasztrófával járt és a Rhone eltorlaszolása miatt itt is víz alá kerültek területek, a cunamira csak némi késéssel került sor, az pedig átcsapott a genfi városfalon. (A standard késő-római városfal 6 méter magas volt, a hullám becsült magassága meg 8 méteres.)

Természetesen a tengerparti településeket időnként nagy emberáldozattal végigpusztító szökőárak nem voltak szokatlanok a történelem folyamán, ugyanakkor arra, hogy nagy víztömegek "szűk helyen" egészen megdöbbentően tudnak viselkedni, ha valami kibillenti őket egyensúlyukból, az 1950-es, 60-as évek fordulóján kezdtek rájönni a tudósok, valamint az események szerencsétlen áldozatai.

Ezt a jelenséget az újságírók némileg hatásvadász módon megacunami névvel illették, noha nincs definiálva, mi is számít pontosan annak: a több 10 vagy 100 méteres hullámokra szokták ráaggatni ezt a jelzőt. Több száz méteres hullámok? Durván hangzik, az is, viszont szerencsére csak több körülmény igen szerencsétlen összejátszása következtében jöhetnek létre - ezért is a kései azonosítás, amelyre nem is annyira meglepő módon Alaszkában került sor az 1950-es években. Az olaj után kutató geológusok az alaszkai "serpenyőnyél" tövéhez közeli Lituya-öbölben fura jelenségre lettek figyelmesek: a gleccservölgyben több 100 méteres magasságig nem találhatóak öreg fák. Ez még nem szokatlan, az öblöt egykor kitöltő, mára már visszavonult jégnyelv is okozhatja ezt, viszont a magasabban fekvő idős fák tenger felőli oldala erősen sérült volt - erre pedig egy magyarázat lehetett csak: valamikor egy óriási hullám tarolta le az erdőt. Az elmélet bizonyítására nem sokat kellett várni: 1958. július 9-én egy földrengés hatására az öböl északkeleti részén komolyabb sziklaomlásra került sor. A csaknem zárt (épp ezért igen erős árapálymozgásokkal rendelkező) öböl vízébe zúduló kőtömeg egy 333 méter magas hullámot eredményezett, mely az öböl legbelső, elszűkülő végében az átellenes hegyoldalra 524 méteres magasságig lökte fel az öböl vízét. Az eseménynek szemtanúi is voltak: az épp akkor az öbölben tartózkodó három halászhajóból kettőnek sikerült "meglovagolni" a hullámot, legénységük túlélte a megrázkódtatást és beszámolt az átéltekről. (Az öböl nagy részében egyébként "csak" 10-50 méteres hullámok pusztítottak, ahogy ezen a szimuláción látható.)

lituya_bay_overview.jpgA Lituya-öböl az 1958-as esemény után. A világos területen a hullámok elpusztították az erdőt, a hegyomlás az öböl végében balra hátul található hegyen történt, az 524 méteres hullám a vele szemközti (a képen nagyrészt takart) hegyoldalon pusztított, ahol a "világos sáv" felkúszik a hegyre - (forrás)  

Még megdöbbentőbb, hogy "megacunamit" emberi tévedés is elő tudott idézni valamivel több, mint 5 évvel később, sokkal tragikusabb végkifejlettel, tőlünk nem is olyan messze, a Piave völgyében. A Vajont-gát katasztrófája máig a túlzottan magabiztos (vagy nem kellően körültekintő) mérnöki és geológiai munkálkodás elrettentő példája.

Az 1950-es évek Olaszországában vagyunk, lezárult a háború utáni újjáépítés, és egyre lendületesebben fejlődik a gazdaság, a nagyon tagolt domborzatú országban komoly infrastruktúrafejlesztési projektekre kerül sor, rengeteg komoly mérnöki leleményt igénylő műtárgy megépítésével. Nem mellesleg az északi országrész energiaigénye is meredeken nő. Mindez együtt azzal jár, hogy komoly igény mutatkozik a szűk alpi völgyekben a völgyzáró gátakkal megvalósított vízierőművekre, és úgy tűnt, hogy a mérnöki tudás is megvan hozzá. (Tulajdonképpen meg is volt, csak a geológiai tudás hibádzott kicsit.)

Hogy mi is történt a Vajont-völgyben azt a "Katasztrófák nyomában" releváns epizódja elég jól végigveszi, mi most inkább a felmerült geológiai problémákat vesszük sorra. Azt nem nehéz belátni, hogy egy viszonylag szűk alpesi völgy több millió tonna vízzel való feltöltése alapvető változásokat hoz a szűkebb környezet talaj- és résvízviszonyaiban, eróziójában, tömegénél és felhajtóerejénél fogva megváltozott erőhatásoknak teszi ki a határoló kőzetrétegeket. Emiatt meglehetősen szigorú feltételei vannak a hasonló vízzárógátak létesítésének: csak akkor jó ötlet ilyen projektbe fogni, ha a határoló "kőzetfalak" megfelelően állékonyak, teherbíróak és viszonylag vízzáróak - és teljes mértékben azok, ha van köztük egy a felsoroltaknak nem megfelelő, akár csak pár centiméteres réteg is, az már veszélyes lehet.

800px-la_diga_del_vajont_vista_da_longarone_18-8-2005.jpgA Vajont-gát Longaronéből nézve - (forrás

A mérnökök és a geológusok ezeket a veszélyeket már nagyrészt ismerték az 50-as években is, igaz természetesen jóval kevesebb gyakorlati tapasztalatuk volt még a víztározók kialakításával járó problémákkal kapcsolatban, így leginkább a gát közvetlen környezetének stabilitására koncentráltak, a víztározó egészére kisebb figyelmet szenteltek. Kezdetben legalábbis...

Az, hogy a Piave völgyébe keletről csatlakozó, a nagyobb folyóba torkollása közelében több 100 méter mély szurdokot képző Vajont völgy alkalmas lenne egy gigantikus völgyzáró gáttal elrekesztett víztározó létesítésére, ahol az igen nagy szintkülönbség miatt nagyon olcsón lehetne villamosenergiát előállítani, már az 1920-as években felmerült, de a megvalósításba csak az 1950-es években kezdtek bele, egyből az akkori világ legmagasabb (262 méteres) gátjának megalkotásával, és rengeteg kiegészítő műtárggyal, ugyanis a mögöttes völgyrendszer vízhozamát kevésnek vélték a tározó megfelelő működtetéséhez, ezért egy vízvezeték hálózattal még máshonnan is vizet tápláltak be. A gát mögötti Vajont völgy egyébként egy gyűrt szerkezet szinklinális része (vagyis a "gödör"), melyet az utolsó jégkorszak előtti ősi vízfolyások valamint a jég is erősen kimélyített. A völgy formálásában azonban más is szerepet játszott, ami kezdetben sajnos elkerülte a szakemberek figyelmét. Egyrészt a völgy a tervezett gát helye feletti összeszűkülését valójában egy a történelmi idők előtti nagy hegyomlás hozta létre. Ez még önmagában nem lett volna gond, de a környékbeliek a völgy déli oldalát képző (bonyolult gyűrt szerkezetű) Monte Tocot csak "mozgó hegynek" nevezték, instabil falai miatt - a hegyi települések nem véletlenül csak a völgy északi oldalán, magasan a völgytalp felett jöttek létre. A szakemberek természetesen megvizsgálták a völgyfalakat, de nem találtak aggodalomra utaló jeleket, csak viszonylag szilárd és állékony mészkőrétegeket.

A gát Carlo Semenza irányítása alatt 1959 októberére el is készült, a tározó feltöltése pedig már tavasszal megkezdődött. Ekkor két nyugtalanító esemény történt: a közeli, hasonló elven készült Pontesei-víztározónál nagy hegyomlásra került sor, ami óriási hullámot generált a tározóban, amely megölt egy embert. Csaknem ugyanakkor a Mont Toc oldalában vezetett üzemi út építésekor új repedésekre lettek figyelmesek a munkások a hegyoldalban. A hegyoldalakat többen is megvizsgálták, köztük az építést vezető mérnök geológus fia, Eduardo Semenza is. Mindegyik geológus arra jutott, hogy a Monte Toc oldala instabil, a tározó feltöltésekor földcsuszamlásra kerülhet sor. Mi több, az ifjabb Semenza megtalálta az ősi földcsuszamlás nyomait is, és szintén a további feltöltés elhagyását javasolta.

Az építkezés vezető geológusa, Leopold Müller viszont arra jutott, hogy a próbafúrások alapján nem olyan veszélyes a helyzet, és a tározó feltölthető. 1960 októberében viszont egy óriási M alakú repedés jelent meg a Mont Toc oldalában, és a teljes hegyoldal napi 1-3 centimétert kezdett lefelé csúszni. Carlo Semenza ekkor felmérette geológusaival a legrosszabb forgatókönyvet: mi történik, ha az egész hegyoldal egyszerre beleszakad a tározóba? Müllerék modelljei szerint ekkor egy 20 méteres hullám fog keletkezni, amit természetesen a tározóban kell tartani, ezért a tervező elrendelte, hogy a tározót a gátkorona alatti 25 méteres vízszintnél nem szabad jobban feltölteni. Párhuzamosan Müllerék egy veszélyes játékba kezdtek: a tározó szintjének növelésével-csökkentésével elkezdték "irányítottan" a tóba engedni a megmozdult hegyoldalt. 

800px-vajont_monte_toc_frana.jpgAz 1963-as csuszamlás hatalmas M alakú tájsebe ma is felismerhető - (forrás

A "játék" lényege nagyjából a következő volt: a völgyoldal sziklarétegei "száraz" állapotukban viszonylag stabilan álltak, a súrlódás nagyjából összetartotta a nem annyira stabil rétegeket is. Azonban amint elkezdték feltölteni a tározót, gyökeresen megváltoztak a kőzetekre ható erők: egyrészt hatott a tározó vízének nyomása, másrészt a behatoló résvíz felhajtóereje, ami már könnyen destabilizálhatta a rétegeket, gyorsítva a hegyoldal megcsúszását. Tehát a mérnök- és geológuscsapat mindig addig növelte a tározó szintjét, ameddig a napi 1-3 cm-es csúszást tartani tudták, ha ez gyorsult, a vízszint leengedésével próbáltak visszatérni a kívánt értékekhez. A dolog működött egy darabig, az idősebb Semenza azonban nem volt nyugodt, újabb kutatásokat és számításokat szeretett volna elvégezni, azonban eközben 1961 októberében váratlanul meghalt. Halálát követően a mérnök és geológuscsapat némileg óvatlanabbá vált, többször a tervező által megjelölt szint fölé emelték a tározó szintjét, bár végül nem ez vezetett a tragédiához - hanem a túlzott magabiztosságuk miatt elhanyagolt további geológiai vizsgálatok.

A kritikus geológusok ugyanis attól féltek, hogy valahol a mélyben lehetnek olyan kőzetrétegek (pl. agyag), melyek miatt sokkal instabilabb a hegyoldal, mint addig gondolták. A helyzet az volt, hogy tényleg volt egy 5-15 centiméter vastag agyagréteg 250 méterrel a Monte Toc instabil oldala alatt, ráadásul ez gyakorlatilag a teljes hegyoldalat átfogta. Ilyen mélyre azonban nem fúrtak a rétegvizsgálatok során és csak egy résvízmérőjük érte el ezt a mélységet. A mérce adatai egyértelműen egy mélyben lévő vízzáró rétegre utaltak, de mivel nagy mértékben különböztek ezek az értékek a többi mérce értékeitől azt hitték, meghibásodott a műszer.

Hogy miért is fontos ez? Három okból: a hegyoldal alatti összefüggő vízzáró réteg miatt a magasabb régiókból az agyagréteg alá kerülő résvíz (vagy rétegvíz) nem tud elszivárogni a feltöltött tározó felé, és felfelé ható erőt fejt ki az amúgy is instabil rétegekre. Másrészt az agyag ilyen nagy nyomás alatt rideg, repedékeny lesz, és ha a repedésrendszer az egész hegyoldal alatt összeér, egyszerre megindulhat az egész tömeg. Harmadrészt ekkor a feltételezések szerint az agyagon a kisebb súrlódás (és a víztartalom "elforrása") miatt sokkal gyorsabban lecsúszik a felette lévő kőzetréteg amivel a 20 méteres hullámot modellező geológusok és mérnökök nem számolhattak. Hozzá kell tenni, hogy a legújabb geológiai vizsgálatok is csak valószínűsítik a katasztrófa okait, a nagyobb hegyomlások részben még ismeretlen viselkedése miatt még egyéb tényezők is szerepet játszhattak a tragédiában, melyeket a "Katasztrófák nyomában" adásában még nem vagy alig említettek. Ezek között szerepel többek között a Monte Toc üledékes rétegeket tartalmazó gyűrt szerkezete, mely a völgyet korábban kitöltő gleccser eltűnését követően már elkezdhette a kúszást, és ideális volt a hegyomlások kialakulásához mind az emberi történelem előtti, mind a modern időkben. Szerepet játszhatott a végső tragédiában a hegy alsó részének "székformája", mely megtévesztette a korabeli geológusokat: úgy gondolták, hogy a lankásabb alsó rész megfelelően tudja majd fékezni az esetleg meginduló anyagtömeg kúszását, omlását. A legújabb megállapításokról az adás tudományos narrátora, Dave Petley professzor blogján lehet olvasni, például itt és itt.

disastro_vajont.jpgA Vajont-völgy az 1963-as katasztrófát követően: balra elöl az épen marad gát, jobbra a a leazakadt hegyoldal csupasz oldala, középen a törmelékkel nagyrészt feltöltött tározórész. A hullám a nézőpontunk felé csapott át a gáton - (forrás)

1963 szeptembere-októbere meglehetősen csapadékos volt Észak-Olaszországban, és a víztározó üzemeltetői azt tapasztalták, hogy a Müller-féle játék nem működik, a hegyoldal egyre jobban csúszik (igen, megjött a csapadékvíz az agyagréteg alá), és vélhetően október 9-én vagy 10-én az egész hegyoldal a tározóba fog szakadni. Mindez ekkor már a hegyoldal szabad szemmel látható kúszásában materializálódott, jól látszott, ahogy az erdő fái sorra dőlnek ki. Mivel "csak" 20 méteres cunamira számítottak és a tározó vízét ehhez mért biztonságos szintre csökkentették, az épp nélkülözhető munkatársak a gát koronáján gyülekeztek, hogy a legjobb helyről szemlélhessék a látványosságot. Mivel az omlást biztonságosnak tartották, a tározó alatti települések evakuálására sem gondolt senki. Október 9-én 22:39 perckor aztán bekövetkezett az omlás, ugyanakkor a nézők utolsó rémült pillanataikban realizálták, hogy valami nagyon nincs rendben. A hegyoldal a várt 60 másodperc helyett 45 másodperc alatt szakadt a tározóba a vártnál sokkal nagyobb sebességgel, a 0,26 köbkilométernyi szikla pedig szinte teljesen kiszorította a tározó vízét, olyan lendületet adva a víztömegnek, hogy a gát szintjét 250 méterrel meghaladva csapott át a mélyebben fekvő területekre. Valójában természetesen egy rengeteg kőtörmeléket tartalmazó tajtékos hullámot, víz, szikla és levegőfergeteget kell elképzelnünk, melynek magasabbra jutó "permete" is halálos lehetett a szabadban tartózkodókra, például a magasan a völgy északi oldalán fekvő Casso települést is alaposan megbombázta a hullámmal jövő törmelék.

vajont1963usarmy.jpgLongarone csekély maradványai, alul a Piave medrének maradványai - (forrás)

A legdurvább dolog azonban azután történt, hogy a hullám átbukott a gáton: ezt követően ugyanis közel 300 métert "zuhant" a völgytalpig, ahol a Piave túlpartján fekvő Longarone kisvárosa épp az útjában volt. A víztömeg becsapódási helyén 60 méter mély és 80 méter széles krátert vájt, majd a 140 kilométer/órás sebességgel haladó víz- és sziklatömeg szinte az alapkőzetig leborotválta a Piave völgyének mélyebb részeit, Longarone és néhány környékbeli falu nagyobb részével egyetemben. Az áldozatok számát nem tudják pontosan (az akkori olasz kormány és a gát állami üzemeltetője érdekelt volt az áldozatok számának alábecslésében), a különböző tudósítások szerint 1900 és 2500 közötti lehetett a halottak száma.

Természetesen a katasztrófa az olasz belpolitikában is óriási hullámokat vetett, elsősorban azért, mert a regnáló jobbközép kormányzat előre nem látható természeti okokkal igyekezett magyarázni a katasztrófát, egyes vallásosabb vagy merészebb tagjai pedig némi előre nem látható isteni akarattal is előhozakodtak, amiből természetesen óriási botrány lett. A másik oldalon a kommunisták álltak, akik azonnal a "kapitalista" gátüzemeltető társaság és a kormány felelősségét firtatták - ezt pedig úgy interpretálták ellenfeleik, hogy a szörnyű tragédiát politikai céljaikra használják fel. Tulajdonképpen mindkét fél jogosan volt kritizálható az áldozatokra fittyet hányó gusztustalan politikai viselkedése miatt, ugyanakkor a baloldali újságírók egyre több olyan részletre derítettek fényt ami az emberi felelősség irányába terelte a közvélemény figyelmét. A Monte Toc ugyanis a második világháborúban jelentős (kommunista) partizánbázis volt, úgyhogy a párttagok egy része jó ismerte a hegy instabilitását, másrészt a tragédia után sokan közülük segíteni kezdték környékbeli túlélő ismerőseiket, akik természetesen elmondták, hogy a hegyomlás nem a semmiből jött, rengeteg előjele volt, és a tározó munkatársai komolyan aggódtak a gát biztonsága miatt. Ezt követően végül (jó 8 év után) sor került a vizsgálatot lezáró perekre, ahol két ember büntetőjogi felelősségét állapították meg az eltussolással, összeférhetetlenséggel és az olasz közélet egyéb szépségeivel tarkított ügyben. (Tegyük hozzá, nem lett volna egyszerű kideríteni az igazságot, a geológusok még mindig kutatják, mi is történt valójában.)

A Vajont-gát ezt követően már nem tölthette be feladatát - bár szerkezetileg épen vészelte át a hatalmas hullám nyomását, a víztározót ezután már nem merték feltölteni. De mi a helyzet az egyéb víztározókkal és alpesi tavakkal? A Vajont-katasztrófát követően a víztározókra már sokkal jobban figyelnek, a geológiai vizsgálatok már az egész víztározóra meglehetős részletességgel kiterjednek, ugyanakkor az Alpok bonyolult geológiája miatt "meglepetések" nem zárhatóak ki, igaz a legnagyobb veszély általában a tározók feltöltésénél jelentkezik, erre pedig mostanában meglehetősen ritkán kerül sor, mivel már kevés ilyen létesítményt építenek Európában.

A legújabb, esetenként roppant hangulatkeltő módon tálalt kutatások ezért leginkább a természetes alpesi tavakra koncentrálnak: előfordulhat-e ismét olyan hegyomlás, lejtős tömegmozgás amely tavi cunami kialakulásához vezethet?

Ahogy az eddigi példáinkon láthattuk a tavakat övező hegyoldalak jóval stabilabb környezetet jelentenek, mint a pár év leforgása alatt feltöltött tározótavak. A potenciális kiváltó okok így a következők lehetnek:

- Földrengés következtében előálló hegyomlás, földcsuszamlás - természetesen előfordulhat, bár az Alpok ebből a szempontból kevésbé veszélyeztetett mint mondjuk az Andok vagy a Himalája.

- Az emberi tevékenység, területhasználat nyomán előálló változások.

- A klímaváltozás. A gleccservölgyeket kitöltő jég visszavonulását követően vagy a csapadékviszonyok megváltozását illetve az állandóan fagyott területek "felolvadását" követően instabillá váló, Monte Tocéhoz hasonló völgyfalak megindulása. 

Az első két kiváltó ok mint már említettük, ott okozhat nagyobb katasztrófát, ahol egy nagyon mély tavat komolyabb sziklatömeg vesz körül vagy ahol a tóban komoly lejtőt képző üledékrétegek vannak, és van hová kifutnia a víztömegnek. A vizsgált példánk a Comoi-tó délnyugati ága lesz, mely Argegnoi-medencéjében elért 425 méteres mélységével a legmélyebb alpesi tó, ráadásul ezen a részen hirtelen mélyül, és meredek sziklafalak veszik körül. (Tulajdonképpen a sziklafalak a víz alatt is folytatódnak, ami azért a legtöbb, részben üledékkel kitöltött hasonló tó esetében kevésbé látványos.)

Valójában a veszélyt a Genfi-tóhoz hasonlóan itt sem az egyébként stabil sziklafalak jelentik, illetve attól sem nagyon kell tartani, hogy az ember közvetlen természetátalakító tevékenysége olyan földcsuszamlásokhoz vezetne, ami komoly hullám kialakulását eredményezné: a mezőgazdasági művelés átalakulása (a gazdaságosan nem hasznosítható területek feladása) az Alpok hegyoldalain is némi újraerdősüléshez vezetett, ami növelhette a hegyoldalak stabilitását. Persze előfordulhatnak olyan újonnan beépített domboldalak, amelyeket sikerül instabillá tenni, de ezek jellemzően a kevésbé meredek területeken vannak. Az igazi veszély a víz alatti törmeléklejtők potenciális megindulása a különböző mélységű tómedencék határán. Példánkban ilyen az Argegnoi-medence északi oldalán található, mely összeomlása esetén dél felé mozdítaná ki a mélyebb rész víztömegét, ahol a tó végében található Como városa, előtte pedig egy sekélyebb 20-30 méter mély tórész, amely a Genfi-tóhoz hasonlóan ideális egy nagyobb hullám kialakulásához. Ehhez viszont egy meglehetően erős földrengés kellene, aminek igen kicsi az esélye.

Érdekesebb, hogy mi történik a visszavonuló alpi gleccserek völgyeiben, ahol az instabillá váló völgyfalak esetleg a gleccservíztavakat vesznek körül, illetve, hogy a klímaváltozás nyomán változó csapadékviszonyok valamint a korábban állandóan fagyott altalaj kiolvadása (pontosabban immár periodikus újrafagyása) hogyan is hatnak majd bizonyos alpesi tavakat övező lejtőkre? Ebből kifolyólag nagyobb tragédia még nem történt, de a váratlan helyen előforduló hegyomlások már követelték túrázók életét. Ezt a területet mostanában kezdik el részletesebben kutatni, úgyhogy a következő években érdemes az újabb eredményekre figyelnünk.

 

 

Felhasznált források:

https://news.nationalgeographic.com/news/2012/10/121031-alps-tsunami-geneva-nature-geoscience-science/

https://www.nature.com/news/switzerland-braces-for-alpine-lake-tsunami-1.15815

https://www.nature.com/news/ancient-tsunami-devastated-lake-geneva-shoreline-1.11670

https://blogs.agu.org/landslideblog/2008/12/11/the-vaiont-vajont-landslide-of-1963/https://en.wikipedia.org/wiki/Megatsunami

https://blogs.agu.org/landslideblog/2016/02/25/the-vajont-slide-1/

https://en.wikipedia.org/wiki/Vajont_Dam

http://at.yorku.ca/c/a/q/y/39.htm

https://en.wikipedia.org/wiki/Tauredunum_event

https://www.forbes.com/consent/?toURL=https://www.forbes.com/sites/davidbressan/2017/08/24/climate-change-will-likely-trigger-more-deadly-landslides-in-the-alps/#718183543d28

41 komment

Se nem tenger, se nem tó

2018. augusztus 29. 23:15 - Tranquillius

Lassan rendeződő határviták a Kaszpi-tengeren

Augusztusi hír, hogy lassan harminc év után talán sikerül végre rendezni a határvitákat Oroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán, Irán és Azerbajdzsán között. Az öt ország nem hegyekért, városokért, vagy éppen katonai támaszpontokért verseng, hanem a világ legnagyobb tava feletti fennhatóságért, amely alatt óriási szénhidrogén kincs rejtőzik. A tárgyalások során az is eldőlhet, hogy mégis micsoda a Kaszpi; tenger vagy tó? 

caspian_sea_from_orbit.jpgA Kaszpi-tenger műholdképe

Tovább
145 komment

Anglia tengerbefúlt erdői

2018. augusztus 20. 20:00 - Tranquillius

Politikailag Nagy-Britannia 1066 óta minden jelentős inváziónak ellen tudott állni. Földrajzilag azonban vesztésre áll egy olyan invázióval szemben, amely a legutolsó glaciális maximum óta tart. Ez pedig nem más, mint a Pangea blog által egyik legjobban körüljárt téma; a tenger előrenyomulása a szigetek rovására. 2018. augusztus 13-án a szokatlanul alacsony apály felszínre hozta ennek a húszezer éves háborúnak az egyik csataterét Lincolnshire partjainál. 

article-2564285-1baa8cf800000578-776_964x640.jpgBorth (Wales) elsüllyedt erdeje (forrás)

Tovább
16 komment

5 perc geológia - Laurioni ezüst baglyok

2018. augusztus 12. 20:00 - Tranquillius

"Továbbhajózva elérünk Laurionhoz, ahol az athéniaknak egykor ezüstbányáik voltak."

Pauszaniász: Görögország leírása 1.1.

Geológiai szempontból értelmezve az ókori Athén aranykora tulajdonképpen egy miocén kori gránit intrúziónak köszönhető. Sőt az aranykor kifejezés is megtévesztő, hiszen az egy másik nemesfémen, az ezüstön alapult. Az Attikai-félsziget délkeleti csúcsán, a híres laurioni bányából kitermelt ezüstből vert pénz Indiától Algériáig megbecsült fizetőeszköz volt, ez finanszírozta az athéni hegemóniát, kultúrát, művészeteket, filozófiát, flottát, hadsereget és a városállam polgárainak jólétét.

Az első részben áttekintettük a földtant, a bányászat menetét és az érc kinyerésének módszerét. Érdemes ezzel kezdeni! 

9257764_1.jpg

Athéni ezüst tetradrachma Kr.e. 415-407 körül (forrás)

Tovább
13 komment

5 perc geológia - Ólomból kinyert ezüstből jött el az athéni aranykor

2018. augusztus 05. 18:00 - Tranquillius

"Továbbhajózva elérünk Laurionhoz, ahol az athéniaknak egykor ezüstbányáik voltak."

Pauszaniász: Görögország leírása 1.1.

Geológiai szempontból értelmezve az ókori Athén aranykora tulajdonképpen egy miocén kori gránit intrúziónak köszönhető. Sőt az aranykor kifejezés is megtévesztő, hiszen az egy másik nemesfémen, az ezüstön alapult. Az Attikai-félsziget délkeleti csúcsán, a híres laurioni bányából kitermelt ezüstből vert pénz Indiától Algériáig megbecsült fizetőeszköz volt, ez finanszírozta az athéni hegemóniát, kultúrát, művészeteket, filozófiát, flottát, hadsereget és a városállam polgárainak jólétét. 

1200px-mines_1.jpgRabszolgák a laurioni ezüstbányában

Tovább
53 komment

Ahol a hajók meghalnak

2018. július 29. 12:43 - lezlidzsi84

Minden komolyabb infrastruktúrát nélkülöző, homokos-iszapos tengerpartra futtatott sokemeletes hajótorzókon nyüzsgő munkáshad, a partot borító kaotikus fémtörmelék között fekete füsttel égő üzemanyagtócsák – ez a dél-ázsiai hajóbontók világa, némelyek szerint pokla, ahol a legtöbb kereskedelmi hajót eléri a végzete. A leghírhedtebb helyszín, az indiai Alang az ezredfordulón egy emblematikus társadalmi-környezeti vita tárgya volt, mely nem csak érdekes etikai kérdéseket vetett fel, de rámutatott az első és harmadik világ közti kapcsolatok visszásságára is az egyre gyorsabban átalakuló globális világban.

Miért épp Dél-Ázsiában bontják el a legtöbb tengerjárót? Némileg leegyszerűsítve: az alacsony munkaerőköltség és a kedvező importvámok eredőjeként alakult ki a térség 1980-as, 90-es évek óta tartó dominanciája a szektorban, megtűzdelve néhány kedvező természetföldrajzi jellemzővel.

1_kep.jpg„Kézműves” módszerek a chittagongi bontóban - (forrás)  

Tovább
16 komment

Mi lesz veled, Afrika?

2018. július 22. 16:28 - lezlidzsi84

Afrika (ezen belül is Fekete-Afrika) kitartóan magas népességnövekedési ütemével kapcsolatban kifejezetten hajmeresztő előrejelzések jelentek meg, az ENSZ "közepes" forgatókönyve szerint 2100-ra akár 4,4 milliárd fősre is nőhet a fekete kontinens lakossága,  mivel első ránézésre alig érvényesül a demográfiai átmenet a kontinens java részén, vagyis a népességgyarapodás üteme továbbra is igen magas. Mai írásunkban - történelmi példákkal, párhuzamokkal megfűszerezve - annak fogunk jobban utánajárni, hogy valóban megalapozottak-e a hasonló szcenáriók, illetve, hogy mennyire megalapozottak a növekvő afrikai lakossággal kapcsolatos migrációs félelmek?

eves_novekedes.pngA Föld országainak népességnövekedési üteme 2015-ben - jól láthatóak Fekete-Afrika kimagasló értékei, miközben a legtöbb országban már erősen lecsengőben van a népesség erőteljes gyarapodása - (forrás

Tovább
559 komment

A szubglaciális Vosztok-tó

2018. július 15. 20:00 - KelemenDániel

Ha az ember az Antarktiszra gondol, általában csak a nagy fehér üresség,a hideg és a fagy jut eszébe. Ezzel szemben azonban, a tudomány szempontjából az Antarktisz nagyon is vonzó célpont, főleg az előbbiekben említett tulajdonságai miatt, ugyanis az itt uralkodó klimatikus viszonyok nagyon jó konzerválók. Az Antarktiszon több ország is tart fent kutatóállomásokat, melyek közül néhány egész évben, de a legtöbb csak időszakosan (főleg nyáron) működik. 

vostokstation.jpg

A Vosztok kutatóállomás (forrás)

Tovább
7 komment

Ausztrál őslakosok mesélnek a posztglaciális tengerszint-emelkedésről

2018. július 08. 20:00 - Tranquillius

Az utolsó glaciális maximum óta bekövetkezett tengerszint-emelkedés három részre darabolta az addig egységes ausztrál kontinenst. A 18 ezer éve kezdődött özönvíz emlékeiről nem csupán az elnyelt régészeti lelőhelyek, hanem az őslakosok több száz generáción át szájhagyomány által továbbadott legendái is mesélnek.

sea-levels-australia-epic-story.jpgAz ausztrál kontinentális self, azaz a Sahul kiterjedése (forrás)

Tovább
17 komment