Földünk legnagyobb és fajokban egyik leggazdagabb vizes élőhelye, a három országra kiterjedő, 147 ezer négyzetkilométer kiterjedésű Pantanal az elmúlt öt évben komoly környezeti válságba került. A folyamat okainak megértéséhez túl kell merészkednünk a nagy kiterjedésű vizes ökorégió határain, és meg kell ismernünk Brazília belső területeinek modern kolonizációs történetét is.
A Pantanalt szokás nagy kiterjedésű belső folyódeltaként is említeni, az elnevezés azonban legalább annyira sántít, mint például a Szigetköz és a Csallóköz vagy a „Mississippi-delta” esetében. Valójában arról van szó, hogy a hegyekből a viszonylag sík, kontinensbelseji medenceterületre érő folyók csökkenő hordalékszállítási kapacitásuknak köszönhetően nagy méretű hordalékkúpokat építettek. Ez a felszínformálási mód egyben azt is jelenti, hogy az erősen meanderező, kanyargó folyók több ágra szakadva tartanak a terület legalacsonyabb pontja felé, nagy kiterjedésű és változatos vízi világot létrehozva.
A Pantanal vízzel borított „laposai” - (forrás)
Lesüllyedt medencékben
Óriási kiterjedését a Pantanal egy nagy méretű hegységképződésnek köszönheti: az Andok felgyűrődése ugyanis nemcsak a hegység közvetlen térségére hatott, hanem a dél-amerikai kontinens csaknem egészére. Egyrészt újra magasba emelte a kontinens keleti, északkeleti részének ősi kőzeteit, másrészt a felgyűrődő lánchegység (tágabban értelmezett) keleti előterében kisebb-nagyobb medencesüllyedésekre is sor került, melyek meghatározták a kiemelkedő hegységekből lefutó folyók folyásirányát. Ebből adódóan a folyók Mato Grosso fennsíkjairól a medence belseje felé haladnak, a ma már nagyrészt sík, folyóvízi hordalékkal feltöltött területen kiterjedt övzátonyrendszert felépítve – melyek sokszor régmúlt szárazabb-nedvesebb időszakok földrajzi emlékeit is őrzik.
Tipikus pantanali táj: vízborította mélyedés mellett dús legelőterület - (forrás)
Bár a terep szintkülönbségei meglehetősen csekélyek, a víz az esős évszakban utat talál az alacsonyabb térszínekre, egykori holtágakba, hosszú láncokba rendeződő tórendszereket hátrahagyva. A területet nagyjából úgy kell elképzelnünk, mint az Alföldet a folyószabályozást megelőzően – csak sokkal nagyobb méretben – és persze trópusi, szubtrópusi környezetben. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a területre, valamint a környező fennsíkokra is jóval nagyobb mennyiségű csapadék érkezik (évi mintegy 1000–1500 milliméter), ráadásul a hazainál jóval egyenlőtlenebb megoszlásban – túlnyomó többsége november és április között zúdul le, ami akár három méterrel is megnövelheti a vízborítás szintjét. Ez pedig az alapvetően forró éghajlaton elképesztően gazdag ökoszisztémát hoz létre.
Megtermékenyítő áradások
Mindebben szerepet játszik a fennsíkokról lefutó folyók nagy hordaléktartalma, ami a Níluséhoz hasonló, megtermékenyítő áradásokat eredményez. Emiatt a terület zöme nedves mező és legelőterület, illetve folyómenti erdőség, ahol ma már veszélyeztetett állatok tömkelege talál menedékre: aligátorok, fekete kajmánok, óriástatuk, óriásvidrák, tapírok, és itt él az egyik legnépesebb jaguárpopuláció is. Emellett a Pantanal egy óriási „vízszűrőként“ is funkcionál, ami azért is roppant fontos, mert a területet lecsapoló Paraguay folyó az azonos nevű ország, illetve áttételesen Argentína központi részének vízellátását is meghatározza.
Jaguár a Pantanal északi részén - (forrás)
A Pantanal ma is ritkán lakott, noha a dús legelőterületet farmok ezrei hálózzák be, melyek 8 millió szarvasmarhát tartanak el (leginkább a régió központi, Corumbától keletre, északkeletre található részén). Ugyanakkor önmagában nem ez a mezőgazdasági hasznosítás okozza a Pantanal környezeti válságát. Sőt, még nem is csak a terület lefolyását biztosító Paraguay folyó vízlépcsőzésére és szabályozására vonatkozó – egyébként meghiúsulni látszó – tervek. A problémát az éves áradás által szállított vízmennyiség csökkenése okozza, ami különösen 2019 óta feltűnő. Sőt, 2024-ben az áradás gyakorlatilag el is maradt, és amit a helyiek tapasztaltak, arra emberemlékezet óta nem volt példa: a csapadékos évszakban az azt megelőző száraz időszakhoz képest is csökkent a vízzel borított terület nagysága… Mindez a nedves élőhelyek kiszáradásával, erdőtüzekkel, valamint a farmok területének kiterjesztésével járt, ami az ökoszisztéma komoly pusztulását vonta maga után.
A Paraguay folyó Corumbától délre - (forrás)
A sűrű bozót
Természetesen gondolhatunk arra is, hogy mindezt egy hosszabb távú klímaingadozás okozza, ami nem teljesen alaptalan. A Pantanal területét ugyanis az 1980-as években a megszokottnál több csapadék öntözte, és az áradások különösen kiterjedt vízborítással jártak együtt – ami fölöttébb kontrasztossá tette a helyzetet az éppen ekkor a nemzetközi figyelem középpontjába kerülő amazóniai erdőirtással szemben. Ez a nedvesebb időszak ugyanakkor épp a kritikus időszakban kendőzte el a Pantanalra leselkedő veszélyeket. Erdőírtásra ugyanis nemcsak Amazóniában került sor, de a Pantanalt északról és északkeletről övező fennsíki területeken is: Mato Grosso a XX. század végi brazil telepesmozgalomnak szintén kiemelt területe volt.
Fennsíki táj Mato Grossóban – a Pantanal vizeinek fő forrásterülete - (forrás)
Kevéssé ismert, hogy Mato Grosso (’Sűrű bozót’) állam sokáig még Amazóniánál is kevesebb telepest vonzott: ennek oka nem csak a terület nevében is megörökített sűrű növényborítás volt, hanem elszigeteltsége is: Amazóniát nagy folyói legalább részben feltárták, így az őslakos népesség települései mellett jó néhány kisebb-nagyobb város létesült. Mato Grosso esetében viszont a fennsíkot északról már csak az amazóniai folyamok felső, vízesésekkel tarkított szakasza éri el, míg délről a Paraguay folyó vízrendszerén át volt elérhető a régió – a brazil partvidékről óriási kerülővel, ráadásul a komolyabb mérvű hajózás előtt akadályként állt a Pantanal óriási (de sekély) vízivilága. A területre csak az 1864–70-es paraguayi háború irányított nagyobb figyelmet, hogy aztán majd’ egy évszázadra ismét feledésbe merüljön. Mindez azt váltotta ki, hogy Mato Grosso állam mai területének népsűrűsége a XX. század derekán kisebb volt Amazóniáénál.
Népesedési boom
A „mai terület” említése nem véletlen: 1977-ig Mato Grossóhoz tartozott a mai Mato Grosso do Sul tagállam is – „Nagy-Mato Grosso” népességi súlypontja viszont délen volt, központja, Campo Grande pedig a rajta (és a Pantanal déli részén) áthaladó vasútvonal révén nagyobb város volt a hivatalos fővárosnál, a kicsiny, elszigetelt és álmos Cuiabánál, mely sok bukott vagy parkolópályára szánt brazil politikus „menedéke” volt. A XX. század első felében a mai (903 ezer négyzetkilométeres) Mato Grosso lakossága mintegy 200 ezer fő körül stagnált (egy ideig még csökkent is), míg a sokkal kisebb (körülbelül Németország méretű) déli államrészen már közel 250 ezer ember élt – és ezt az előnyét a déli terület csaknem az ezredfordulóig őrizte.
Cuiába, Brazília egyik leggyorsabban fejlődő városa az azonos nevű folyóval - (forrás)
Mato Grosso elszigeteltségén csupán az 1960-as évek útépítési hulláma, valamint a légiközlekedés nagyarányú fejlődése segített. Ez viszont egyből Brazília leggyorsabban fejlődő régiójává tette – az amúgy Dél-Amerika földrajzi középpontjában lévő – Cuiabát és tágabb környékét, a boom csúcsa pedig az 1980-as évekre esett. A fő hajtőerőnek a mezőgazdaság bizonyult: a fennsík kiterjedt területein kiirtották az erdőt és a bozótost, hogy nagy területen termeljenek szójababot és rizst, valamint hogy legelőterületek létesüljenek. Az 1960-ban még alig 50 ezres Cuiaba mára nagyjából milliós agglomerációvá hízott, melynek ivó- és ipari vízellátását az azonos nevű folyóból biztosítják – mely egyben a Pantanal egyik legbővizűbb öntözője is.
Vízi idill a Pantanal északi, védett részén - (forrás)
Mára Mato Grosso lakossága már meghaladta a 3,6 millió főt, Mato Grosso do Sulé pedig a 2,7 millió főt: a 70 év alatt tizenkétszeresére növő lakosság és a Pantanalt övező fennsíkokon szintén óriási mértékben kiterjedő mezőgazdasági területek pedig alapjaiban borították fel a terület vízgazdálkodását – az 1980-as évek nedves periódusa már rég a múlté, így a vízháztartási válság kettős erővel sújtott le a területre. Egyrészt a növekvő lakossági, ipari- és mezőgazdasági vízigények ellátására több víztározó is létesült a magasabb régiókban, és természetesen a vízkivétel is nőtt. Az erdőterületek csökkenésével pedig nemcsak a csapadék mennyisége változott (általában csökkent), de a korábbi növényborítástól megszabadított hegy- és domboldalak miatt az árhullámok lefutása is gyorsult.
Mentőövek?
A Pantanalt az utóbbi években sújtó környezeti krízis – legalábbis részleges – kezelésére már megszülettek az első tervek. A World Wildlife Fund (WWF) ugyan „környezeti alapú” beavatkozásokat tervezne, ugyanakkor tervük azt is hangsúlyozza, hogy nem szabad megfeledkezni arról: a régió környezete az elmúlt évtizedekben alapvetően megváltozott. Azaz a megoldás nem lehetséges a helyi társadalom bevonása és együttműködése nélkül. Természetesen nagyon fontos lenne gátat vetni a peremterületeken (is) zajló erdőirtásoknak, illetve növelni a védett területek nagyságát (megakadályozva a kiszáradó farmok, gazdaságok további terjeszkedését) . De a környezeti kockázatelemzésben fokozottan meg kell jeleníteni a helyi társadalomra vonatkozó veszélyeket, például a megfelelő ivóvíz hiányát, a mezőgazdaság fenyegető válságát. Máskülönben félő, hogy ez a csodálatos vízivilág alapjaiban fog megváltozni a következő években.
Jakab László
Az írás eredetije az Élet és Tudomány 2026. évi 1. számában jelent meg
