Pangea

Minden, ami földtudomány

Versenyfutás Ausztrália szívében

2019. április 14. 17:21 - lezlidzsi84

Ausztrália belsejének végső felfedezésére az 1860-as évek elején került sor egy nem annyira tudatos, de tragikus kimenetelű "versenyfutás" eredményeképpen, ami egyben azt is megmutatta, miért nem jó ötlet állami bizottságokra bízni bizonyos típusú kockázatos vállalkozásokat. Sorozatunk befejező részében utánajárunk, miért veszett oda a bozótban Burke és Wills, és miért járt sikerrel velük párhuzamosan Stuart.

Az első részben megismerkedtünk azzal, hogy sejlett fel (majd foszlott lassan szerteszét) az Ausztrália belsejébe merészkedő felfedezők előtt egy nagy belső tó (vagy beltenger) képe. A második részben Ludwig Leichhardt példáján megvizsgáltuk, milyen körülmények között vállalkoztak a korabeli felfedezők az első epikus, több ezer kilométeres felderítőutakra, és hogy követelte mindez Leichhardt életét. A befejező részben pedig a folyamat tragikus és drámai végkifejletével ismerkedünk meg.

Leichhardt tragikus sorsa csak az 1850-es évek elejére/közepére vált ismertté (amikor több év után sem bukkant elő a sivatagból), és a kortársak felfedezési kedvét nem nagyon csökkentette, lévén a Brit Birodalom éppen a felfedezések aranykorát élte: egyre ölesebb léptekkel kezdett haladni Afrika belsejének európaiak általi megismerése, délen egy bizonyos Dr. Livingstone révén, a kontinens középső részén pedig karnyújtásnyira került az afrikai Nagy-Tavak és a Nílus forrásának megismerése, Ehhez képest Ausztrália belseje még nagyrészt ismeretlen volt, éles kontrasztban a partvidéken viharos gyorsasággal fejlődő telepesgyarmatokkal.

Igen, telepesgyarmatok, ugyanis - ahogy az előző részben már volt róla szó - az ausztrál gyarmatok eddigre már kezdték maguk mögött hagyni a fegyencmúltat. Egyrészt Dél- és Nyugat-Ausztráliába nem (vagy alig) kerültek fegyencek és a többi gyarmatra is zömében szabad bevándorlók érkeztek, másrészt a felszabaduló fegyencek többsége olyan jó körülmények közé került, hogy az ausztráliai deportálás kezdte elveszteni elrettentő erejét (a legszegényebbek egy része állítólag egyenesen azért követett el kisebb, de már épp deportációval járó bűnöket, hogy ne kelljen kifizetni a hajójegyet...). A rabok áthajózása még ugyan 1867-ig folytatódott, de egyre kisebb intenzitással. 

ballarat_1853-54_von_guerard.jpgVictoria gazdagságának kulcsa - a ballarati aranyásótábor 1853-54 nyarán - (forrás)

 

Mitől virágzott ennyire a korabeli ausztrál gazdaság? Már szó volt róla, hogy a helyi kormányzatok általában viszonylag versenyképes mennyiségű földterülettel támogatták mind a szabaduló rabokat, mind a frissen érkezett telepeseket, a vállalkozóbb kedvű (és némivel több tőkével rendelkező) figurák pedig a Nagy-Vízválasztó-hegységen átkelő felfedezők nyomán komoly legelőterületekre tehették rá a kezüket (lényegében szabad rablás folyt a bennszülöttek és részben a kincstár kárára). Bár az ausztrál gyapjúipar az 1840-es években komoly válságba került, a helyiek hamarosan mással tudták kárpótolni magukat: 1851-ben kitört a victoriai aranyláz, ami a hirtelen rengeteg bevándorlót vonzott a kontinensre, és a felgyülemlő tőke révén Melbourne-t mintegy 3-4 évtizedre a világ talán leggazdagabb városává tette. Szintén komoly fejlődést eredményezett a kontinens egyéb gazdasági erőforrásainak (pl. szén, ércek) kezdődő felhasználása, és a gyorsan fejlődő városokban a kereskedelemmel, oktatással és a tudománnyal foglalkozó bevándorlók is megtalálták számításaikat. Melbourne-nek 1854-ben (tehát alapítása után alig 20 évvel) már 123 ezer lakosa volt, a némileg lassabban fejlődő Sydney mintegy 50 ezer, Adelaide pedig körülbelül 30 ezer lakossal büszkélkedhetett ezidőtájt.

0108-map-indo-line-1870ies-35lk-232.jpegBár Indiát már 1866-ban bekapcsolták a Brit Birodalom távíróhálózatába, igazán az 1870-ben megépített "indoeurópai" vonallal lett csak megbízható a kapcsolat - ezt hosszabbították meg Ausztráliáig - (forrás)

Ezek a városok pedig hamarosan vetekedni kezdtek egymással, illetve próbáltak minél több "központi funkcióra" szert tenni: többek között minél nagyobb terület közlekedési és telekommunikációs központjává szerettek volna válni, aminek a kiépülő vasúthálózaton kívül a korszak másik forradalmi újdonsága, a távíróhálózat is része volt. Az 1850-es évek végére  már komolyan tervezni kezdték a Londont Indiával összekötő távíróvonalat és napirenden volt meghosszabbítása a Maláj-félsziget irányába. Mivel az igazán megbízható tenger alatti kábelekre még közel egy évtizedet kellett várni, a terv az volt, hogy lehetőleg az ausztrál kontinens északi részéig kell egy szárazföldi vezetéket építeni, ahonnan viszonylag rövidebb távolságot kellett valahogy tengeren áthidalni. Világos volt, hogy az a város, ahonnan ez a távíróvezeték északra indul, komoly előnyökre tehet szert. Ugyanakkor volt egy kis bökkenő: a kontinens közepe nagyrészt ismeretlen volt, a korábban arrafelé kalandozó felfedezők pedig igencsak barátságtalan viszonyokról számoltak be. Nem volt sokkal jobb a helyzet a kontinens északi partvidékén sem, ahol az akkor már elhagyott Port Essington környékén, és a Leichhardt által feltárt Carpentaria-öböl menti  partvidéken kívül nagyrészt feltáratlan volt a távíróvezeték tervezett végállomásrégiója.

A helyzet a kontinenst átszelni képes felfedezőkért kiáltott, akik lehetőleg nem tűnnek el tevékenységük során nyomtalanul. Kezdetben két tehetséges földmérő emelkedett ki a vállalkozók meglehetősen széles tömegéből: Augustus Charles Gregory és John McDouall Stuart. Gregory 1829-ben, 10 évesen került Angliából a frissen megalapított nyugat-ausztrál gyarmatra, a meglehetősen szegény család pedig gyorsan kitörési lehetőséget látott a terjeszkedő gyarmatterület feltárásában és felmérésben: az öt fiútesvér közül hárman is földmérőnek álltak az 1840-es években, jelentős területet feltárva, bőven 1000 km feletti utakat teljesítve. A második legidősebb fivér, Augustus Charles az 1850-es évek elején már az állam helyettes földmérői posztjáig vitte, és precíz munkája és felfedezői tapasztalatai miatt a brit kormányzat felkérte a kontinens északi részének részletesebb felderítésére, illetve a Leichhardt által már feltárt, Brisbane-ből a kontinens északi régióiba vezető útvonal részletesebb kutatására. Az út célja egyrészt a tervezett táviróvonal végpontjának pontosabb felderítése volt, másrészt Brisbane felé egy alternatív nyomvonalt is feltárhattak Gregoryék. (A terület felderítése egyben segíthetett volna eldönteni, melyik meglévő gyarmathoz is csatolják az északi területeket, nem függetlenül a távíróvonal déli , délkeleti kiindulópontjától.) Emellett természetesen a tudományos (botanikai és geológiai) feltárást  sem hanyagolták, a kifejezetten nagy, 19 fős (és rengeteg lábasjószággal ellátott) expedícióval tartott Gregory öccse, a szintén tapasztalt felfedező Henry Churcham Gregory is, valamint Ferdinand von Müller botanikus is, akinek később még igen nagy szerepe lesz történetünkben.

ac_gregory_map_of_exploration.pngAugustus Charles Gregory útjai - (forrás)

Mivel ekkor nem volt állandó európaiak által lakott település Észak-Ausztráliában, a társaság biztonsági okokból északról tervezett délkeletre haladni, pont fordítva, mint Leichhardt: 1855 augusztusában hajóval indultak a mai Brisbane-ből északra, szeptemberben némi küzdelem után szeptemberben partraszálltak nagyjából az egykori Port Essingtonnál, majd több csapatra oszolva először délnyugati irányban kezdtek kutakodni, közel 500 km-t feltárva a Sturt's Creekből, azonban ezután a Tanami sivatagba "ütköztek". A mai Északi Területek viszonylag "használhatóbb" területeiből így is elég sokat sikerült feltárni, ezután pedig meglehetősen gyorsan haladva, 5 hónap alatt szárazföldi úton visszajutottak Brisbane-be. 

800px-gregory_tree.JPGGregory által 1856 július másodikán megjelölt fa a Victoria folyónál, a mai Északi Területeken - (forrás)

A meglehetősen simán megtett laza 8000 kilométer természetesen sokak figyelmét felkeltette, és az Új-Dél-walesi kormány felkérte Gregoryt, ha már épp Brisbane-ben van, módosítsa kicsit a hazaútra vonatkozó terveit, és nézze meg nincs-e nyoma a 9 évvel korábban eltűnt Leichhardtnak nyugatra. Az 1858 márciusa és júliusa között abszolvált mintegy 2500 kilométeres úton a Barcoo folyó partján bukkant egy L betűvel jelölt fára, a német felfedező útvonalát jelölő kevés nyom egyikére. Ezt követően nyugatra próbálta folytatni a kutatást, de egyre szárazabb területre ért, így málhásállatai és útitársait kímélendő inkább délnek folytatta útját, kezdetben a történetünkben még fontos szerepet kapó Cooper Creek-et (azaz a Barcoo folytatását) követve, majd Dél-Ausztrália már nagyjából ismert tóvidékén keresztül egészen Adelaide-ig.

Gregory gyorsan megtett, jól szervezett útjai viszonylagos "simaságuk" (illetve a földmérő szerénysége és tárgyilagossága) miatt jóval kevesebb figyelmet kaptak, mint a drámaibb kimenetelű felfedezőutak, pedig ő fejlesztette "tökélyre" a nagy csapatokkal véghezvitt igazán nagy távolságú outbackbeli felfedezőutakat: Leichhardték vergődéséből és saját tapasztalataiból is okulva nagy figyelmet szentelt a málhásállatok felszerelésére, illetve a velük való bánásmódra, akárcsak az őslakosokkal kialakított jó viszonyra és emberei jóllétére, biztonságára. Arra is rájött, hogy hosszútávon nem tesz jót az egészségének, ha több ezer kilométeres bozótbeli utakkal csapatja szét magát, úgyhogy több nagyszabású felfedezőútra már nem vállalkozott. Hacsak persze azt nem számítjuk ide, hogy 1859-ben kimérte a magalakuló Queensland gyarmat és Új-Dél-Wales határát, illetve nagyrészt az ő nevéhez fűződik a csekély 20 magyarországnyi Queensland első geológiai felmérése. A később nagyrészt queenslandi állami hivatalokat betöltő, a törvényhozás ultrakonzervatív tagjává váló földmérő felfedezőtársai javával ellentétben bőven belekóstolt a 20. századba is, 1905 júniusában hunyt el köztiszteletben álló polgárként.

john_mcdouall_stuart_2.jpegA kistermetű, de kőkemény John McDouall Stuart 1860-ban - (forrás)

Másik kiemelkedő felfedezőnk, a skót John McDouall Stuart 4 évvel volt idősebb Gregorynál, és mérnöki tanulmányai befejeztével, 23 évesen döntött az Ausztráliába vándorlás mellett, az ő célpontja azonban a másik "szabad gyarmat" székhelye, az épp kiépülő Adelaide volt. Életműve sok szempontból különbözött Gregoryétól: a kis létszámú, nagy szenvedéseket (épségben) elviselő expedíciók mestere volt, aki képes volt visszafordítani kis csapatát, ha túl veszélyesnek látta a helyzetet, mondván, majd legközelebb átjutnak. Az általában állami szolgálatban álló Gregoryval ellentétben útjai mögött valamilyen közvetlen gazdasági érték állt, és inkább támaszkodott támogatóira, mint a nehézkes és lassú állami bürokráciára. Ami a két embert összekötötte, az útjaik sikeressége volt.

Stuart Ausztráliába érkeztét követően gyorsan el is helyezkedett a gyarmat földmérő szervezeténél, melynek feje épp az első részből megismert Charles Sturt volt. Három év után Stuart kivált az állami szolgálatból, és az Adelaide-től keletre fekvő hegyvidéken legeltette állatait, illetve magánbirtokosok legelőit mérte ki, amíg Sturt nem szólt neki, hogy komolyabb munkában is számítana a segítségére. A munka nem volt más, mint Stuart már ismertetett 1844-es expedíciója, mely először próbált behatolni a kontinens sivatagosnak bizonyuló belsejébe. A skót kezdetben térképrajzolóként vett részt az úton, azonban amikor a sivatagos területen bajba került az expedíció, és Sturt helyettesével végzett a skorbut, Stuart lépett a helyére. A visszautat a túlélők erősen megszenvedték, Sturt ezután már nem vállalkozott további expedíciókra, és helyettese is közel egy évig lábadozott, ezt követően viszont tapasztalatait is felhasználva visszatért a legelőterületek felméréséhez. Eközben megismerkedett néhány igen gazdag földtulajdonossal (William Finke-kel és a Chambers testvérekkel), akik egyre többször küldték a félszáraz határterületekre és a Flinders-hegységbe, hogy legelőterületek és ásványlelőhelyek után kutasson, és több kisebb "hagyományos" expedíció tagja volt az 1850-es évek végén. 

1280px-flinders_ranges_pastoral_land.JPGStuart gyakorlóterepe, a félszáraz (de legeltetésre azért még alkalmas)  Flinders-hegység  - (forrás)

1858 telén ugyanakkor fő támogatója, Finke önálló és nagyszabású expedíció vezetésével bízta meg: tárja fel a mai Dél-Ausztrália északi/északnyugati részének természeti erőforrásait. Stuart Chambersék két alkalmazottjával, 6 lóval és igencsak minimális felszereléssel vágott neki az útnak, terve pedig nagyjából az volt ,hogy a már ismert Torrens-tótól nyugatra, északnyugatra szépen feltérképezi a víznyerőhelyeket és addig megy, amíg elegendő vize lesz. Ez olyan jól sikerült, hogy a mai Coober Pedyig jutott, igaz nem bukkant rá a gigantikus opállelőhelyre. Ekkor már készleteik fogytán voltak, úgyhogy kissé kacskaringós úton nyugatra messze kitérve a partvidék felé vették az irányt, hazaútjuk a Nagy-Viktória sivatag peremén meglehetősen küzdelmesnek bizonyult, de eközben is elég nagy területet tudtak felderíteni.

Az általa felfedezett terület egy részét a korabeli "szabályok" alapján Stuart saját tulajdonába vehette, úgyhogy az 1859-es évben a terület pontos határainak kimérésével, illetve erőforrásainak felmérésével kezdett foglalatoskodni, az ezzel kapcsolatos bonyodalmak viszont egy második és egy harmadik (illetve egy a harmadikkal összefüggő negyedik) útra ösztönözték a skótot, melyekkel örökre felvéste nevét Ausztrália térképére, illetve jutalmul kiérdemelte a Királyi Földrajzi Társaság aranyóráját, egyben szándékán kívül egy nagyon tragikusan végződő versenyfutást is elindított. 

routes_of_john_mcdouall_stuart.jpgStuart és Burke útvonala (utóbbi inkább csak körülbelüli) - (forrás)

Történt ugyanis, hogy Stuart szerette volna némileg kibővíteni a rendelkezésre álló földterületet, az üzletbe Dél-Ausztrália kormányzata a Stuartban komoly potenciált látó MacDonnell kormányzó nyomására bele is ment, azzal a feltétellel, hogy észak felé kibővíti a felfedezett területeket. Az 1859 áprilisa és júliusa között végrehajtott második út felemás eredményeket hozott: a skót felfedező két emberével mintegy 100 kilométerre jutott északabbra, mint előző alkalommal, számos "biztató" víznyerőhelyet felfedezve, ugyanakkor a félsivatagot csodálatos legelőterületként jellemezve, ami igencsak barokkos túlzás volt, de Stuart felfigyelt arra, hogy a vidéken ugyan nagyon kevés az állandó vízfolyás, a vizesgödrök egy része viszont nem nagyon látszik elapadni - a felfedező megtalálta a Nagy-Artézi-medence nyugati peremét...

A Nagy-Artézi-medence létfontosságú Ausztrália belsejének gazdasága szempontjából: a második részben ismertetett okok miatt Ausztrália belseje igen száraz, ugyanakkor a kontinens belső részének keleti felén nem lehetetlen a gazdálkodás, ugyanis a mélyben óriási vízkincs rejtőzik: az 1,7 millió négyzetkilométeres területen fúrt kutak (illetve néhol természetes források) bőséges vízellátást képesek biztosítani, mely mind a mezőgazdaság, mind a bányászat, mind úgy általában az élet szempontjából létfontosságú.

800px-great_artesian_basin.pngA Nagy-Artézi-medence kiterjedése - (forrás)

De miről is van szó? A földtörténeti középidőben a terület egy viszonylag mély, a Nagy-Vízválasztó-hegységtől nyugatra elterülő üledékgyűjtő volt. Ahol kezdetben szárazföldi környezetben képződő porózus homokkőrétegek képződtek, ezek között tengeri eredetű vízzáró üledékes kőzetek települtek (gyakorlatilag szendvicsszerűen, több vízzáró réteg fog körül több homokkőréteget, de felül is vízzáró réteg van). A Nagy-Vízválasztó-hegység jelenléte miatt a medence keleti része kiemelt, épp ott, ahol egyébként bőségesen van csapadék - itt a víz be tud szivárogni a vízvezető homokkőrétegbe, de a kontinens belsejében ez a víztömeg már a vízzáró rétegek között "csapdába esik". A víztartó rétegek egyes helyeken 3000 méter mélységig terjednek, egy közepes tengernyi készletet magukban rejtve. 

artezi.JPG

A medence felépítésének elméleti modellje - (forrás)

A Nagy-Artézi-medence nem egyedülálló jelenség Ausztráliában, de ez a legnagyobb és a legnagyobb vízkészlettel bíró.

Második útja elég volt birtoka kibővítésére, arra azonban nem, hogy a helyi kormányzat maradéktalanul megbízzon felfedezői képességeiben. Bár a kormányzatban is akadtak támogatói (pl. a földmérők vezetője - némileg igazságtalanul - úgy méltatta, hogy Sturt-tel és Eyre-rel ellentétben végre nem "használhatatlan" vidékeket fedez fel...), és mind Finke, mind a Chambers fivérek támogatását élvezte, a kormányzat végül egy rendőrtisztet, Alexander Tolmert bízott meg az Adelaide-ből északra vezetendő expedíció vezetésével, feltárandó a tervezett távíróvonal nyomvonalát. A dolog meglehetősen rosszul sült el, Tolmeréknek a rosszul megszervezett szállítás miatt még a Flinders-hegységet sem sikerült elhagyniuk, de legalább nem halt bele senki a meglehetősen drága próbálkozásba...Dél-Ausztrália kormánya párhuzamosan 2000 font jutalmat tűzött ki annak akinek végül sikerül átszelnie a kontinens a nekik megfelelő helyen, ami elég erős lökést adott a hasonló próbálkozásoknak - nem csak Adelaide-ből indulva. Egyrészt Stuart pártfogói azzal érveltek, hogy az állami szerencsétlenkedés helyett egyszerűbb lenne előre odaadni a felajánlott összeg felét a skótnak, a maradékot ők kipótolják, és ezzel valószínűleg sikeresen meg is oldódna a probléma. Másrészt az egyre komolyabb Adelaide-i kísérleteket látva az ország tudományos központjának számító Melbourne-ben is komoly készülődés kezdődött: a tartomány komolyabb koponyáiból álló "Expedíciós Bizottság" már 1857-től elkezdte szervezni a Melbourne-ből északra induló expedíciót, azonban érdeklődés hiányában meglehetősen lassan jött össze a pénz a "világ leggazdagabb városában", ameddig nem látták mozgolódni a nyugati "riválist".

2af6c39c505d317c3cbd2b3b29af5fa7.jpgMelbourne 1860-ban már inkább nagyváros volt, mint gyarmati székhely - (forrás

A visszafogott érdeklődés magyarázata az volt, hogy a melbourne-iek kevésbé látták létfontosságúnak az expedíciót: a város gazdagságát a közeli aranymezők adták, az Új-Dél-Wales és Dél-Ausztrália által közrefogott Victoria területét (és gazdasági érdekeltségeit) pedig nem lehetett bővíteni az expedíció révén. A távíró szempontjából sem tűnt létfontosságúnak a dolog: Melbourne a lehető legmesszebb volt a kontinens északi partvidékétől, tehát valószínűtlennek látszott, hogy onnan kiindulva találnak kedvező nyomvonalat, mint ahogy az is, hogy Ausztrália vezető gazdasági központját ne kössék be szinte azonnal a kialakuló hálózatba. 

Az sem tett jót a victoriai expedíciónak, hogy egy 23 tagú bizottság szervezte, akik közül csak kevesek voltak jártasak a felfedezések terén, többnyire épp a német tudósok, pl. Gregory útitársa, Müller, aki valóban professzionális expedíciót szeretett volna szervezni, de honfitársaival együtt gyorsan elszigetelődött, és a társaság egyre furább döntéseket hozott az előkészítés folyamán, miközben Dél-Ausztrália északi határvidékén komolyra kezdett fordulni a helyzet.

Stuart ugyanis neszét vette, hogy a nagyjából már kimért legelőterületeire mások is igényt tartanak, úgyhogy 1859 augusztusában igényeit nyomatékosítandó ismét északra utazott, illetve ha már ott van dolgozott egy kicsit Chamberséknek is, na meg ügyködött még egy kicsit az északra vezető útvonalak feltárásán. Utóbbi kísérlete kezdetben kudarcosnak látszott, bár újabb vizesgödröket és forrásokat tárt fel, csaknem megvakult a nyári erős napfényben, és emberei sem szívesen tartottak már vele, úgyhogy februárban visszatért félállandó bázisához, a Chambers Creekhez pihenni, miközben segédjét, Kekwicket délre küldte további készletekért. Támogatóival együtt úgy gondolta, hogy most már meg lehetne próbálni kideríteni, mi is van a kontinens kellős közepén. 

1860 március másodikán indult útnak William Kekwickkel és Benjamin Headdel valamint számos hátas és málháslóval. Más, nagy távolságot bejáró ausztrál felfedezőkkel ellentétben Stuart jellemzően könnyű felszereléssel (csomagolt élelemmel és nagyon kevés egyéb poggyásszal) utazott, mivel ezt tartotta a gyors haladás (illetve a gyors visszavonulás) kulcsának. Gyorsan is haladtak a már ismert vízlelőhelyeket követve, bár váratlan esőzések tönkretették készleteik egy részét, a meglehetősen vékony és kistermetű Stuart számára belefért, hogy csökkentsék a fejadagokat. (A nagytermetű Head számára már kevésbé, ő gyorsan vesztett testsúlyából.) A már ismert területet elhagyva hamarosan gond lett a vízhiány, és a már hónapok óta a bozótban időző Stuarton kezdtek kiütközni a skorbut első tünetei is, de ekkor hamarosan egy nagyjából észak-déli irányú folyómederre bukkantak, amiben sokszor még víz is volt - ez megnyitotta az utat észak felé, és a dúsabb állat-és növényvilág némileg vitamindúsabb táplálkozást is lehetővé tett. A folyót Stuart egyik fő támogatójáról, Finke-ről nevezte el - amivel nem mindennapi emléket állított szponzorának: mai ismereteink szerint a Finke több, mint 300 millió éves korával Földünk "legidősebb" folyója.

1280px-finke_river.jpgAz ősi medret követő Finke-folyó - (forrás

Április 12-én egy komolyabb hegységre bukkantak, melyet rögtön el is neveztek az épp regnáló dél-ausztráliai kormányzóról, MacDonnellről, majd számításaik szerint 10 nap múlva elérték a kontinens földrajzi középpontját. Mivel a közelben egy  864 méter magas hegy is emelkedett (a hegy környezete nagyjából 500 méteres tengerszint feletti magasságú síkság), Stuart et nevezte ki a középpontnak, ahová ki is tűzték a brit lobogót. (Akkor Sturt-hegynek keresztelték el, ma Central Mount Stuart néven ismert).

west_macdonnell_national_park.JPGA helyenként fantasztikus tájakat rejtő MacDonnell-hegység Stuart egyik jelentős felfedezése volt - (forrás)

Május elejére felfedezően már meglehetősen rossz bőrben voltak, ráadásul az ismeretlen vidéken nehézen találtak vizet (Stuarték a Leichhardt expedícióról már ismert, "valaki előrelovagol vízért, aztán a többiek utánajönnek" módszert alkalmazták, csak valamivel nagyobb távokat bejárva).

simpsons_gap.jpgA hegységen viszonylag könnyű átjutást jelentenek a hasonló "kapuk" - (forrás)

Május 22-én viszont szerencséjük volt: váratlanul esni kezdett, így a már vízben bővelkedő területen ismét komolyabb távolságot tudtak megtenni, hogy végül a parttól "alig" 800 km-re, a Tennant Creeknél (a ma ezt a nevet viselő városnál) akadtak el végleg: előrehaladásukat a nehéz, vízhiányos, ellenben bozótos terep is nehezítette, illetve az őslakosokkal általában jól kijövő Stuart sehogy sem tudott szót érteni a helyi erőkkel, akik június végén rájuk is támadtak. Stuart ekkor némileg vonakodva hátraarcot parancsolt, még így is 2400 kilométer állt előttük Adelaide-ig, nagyrészt fél fejadagon. Ugyanakkor az egyre könnyebb felszereléssel gyorsan haladtak, Augusztusban már elérték Chambers creeki bázisukat, némi pihenőt követően pedig októberben megérkeztek Adelaide-be, óriási közfeltűnést keltve: végre kiderült mi is van a kontinens belsejében, sőt, a korábbi északi felfedezésekkel együtt az északra vezető út több, mint háromnegyede megvolt. 

Stuart és elcsigázott társai nem tudhatták, hogy nagyjából akkor, amikor megkönnyebbülve befutottak a Chambers creeki táborba, végül elindult Melbourne-ből a rivális expedíció: az expedíciót vezető Robert O'Hara Burke nagyon is tudatában volt annak, hogy Stuart megelőzheti, ez a tudat pedig számos rossz döntését megalapozta, pedig az expedíciót már elindulását megelőzően is számos rossz döntés és kompromisszum hátráltatta, mint az hamarosan a résztvevők többségének világossá vált. Az első probléma valószínűleg épp az expedícióvezető személyének kiválasztása volt... Burke 1821-ben született Írországban, honfitársai jelentős részéhez hasonlóan ő is a kivándorlást választotta, azonban meglehetősen szokatlan irány mellett döntött: a brit katonaiskolát követően Belgiumba került, majd 20 évesen beállt egy Észak-Itáliában állomásozó magyar huszárezredbe. Szerencséjére mire 1848-ban igazán forró kezdett lenni a talaj a környéken, már egészségügyi okokból leszerelt, majd Írországba visszatérve rendőrnek állt, hogy aztán a helyben erősen szuboptimális gazdasági helyzet miatt 1853-ban újra kivándoroljon, ezúttal a victoriai aranymezőkre. Itt azonban nem aranyásással foglalatoskodott, hanem ismét rendőrnek állt, ami ezért abban a közegben nem lehetett egyszerű meló, a határozott ember hírében álló Burke gyorsan felügyelőségig vitte, ami jó ajánlólevél volt az "erőskezű vezetőt" kereső expedíciós bizottság számára is. Az azonban elkerülhette figyelmüket, hogy Burke határozottsága nem mindig párosult kellő körültekintéssel, illetve volt még egy gyenge pontja: a tájékozódás.

robert_o_hara_burke.jpgA jól öltözött tevehajcsár Robert O'Hara Burke - (forrás

Hogy pontosan miért döntöttek úgy Victoria nagy koponyái, hogy épp a felfedezői tapasztalattal nem rendelkező Burke legyen a vezető, nem teljesen világos, egyesek szerint nagyrészt a személyes szimpátia és jó viszony volt a döntő a résztvevők kiválasztásában (több, mint 600 jelentkezőből választottak 19 embert), nem pedig a bozótbeli tapasztalat. Másrészt ez valóban egy nagy és kifejezetten drága, igencsak bőkezűen felszerelt expedíció volt, aminek vezetésére az adott pillanatban lehet tényleg egy feddhetetlen és erőskezű rendőrfelügyelő látszott alkalmasnak. (Végülis nem sokkal korábban Adelaide-ben is egy rendőrtisztet választottak az "állami" expedíció élére, nem túl fényes sikerrel.)

Az expedíció ugyanis igencsak drága volt, a victoriaiak John Hammondhoz hasonlóan "nem spóroltak semmivel", a felfedezők felszerelése egyes források szerint 9000, mások szerint 10000 fontba került, amivel ez vált minden idők legdrágább ausztrál expedíciójává. Ezzel ugyanakkor volt némi gond: az összevásárolt cuccok 20 tonnát nyomtak, ami a résztvevők számához illetve a málhásállatok teherbíróképességéhez képest is óriási tömeg volt, és olyan, elsőre talán nem létfontosságú dolgok is helyet kaptak a poggyászban, mint egy nagy fa asztal a hozzá tartozó teljes "kempingfelszereléssel", illetve egy kínai gong. A legnagyobb tömeget természetesen a csomagolt élelmiszerek tették ki (tulajdonképpen a szervezők valamennyire okultak az elődjeik példájából: a hasonló expedíciók vadászati lehetőségei korlátosak voltak, és a lábon hajtott vágóállatok valóban lelassíthatták a haladást), ugyanakkor a poggyász olyan óriási mennyiségű lett, hogy azt csak szekereken és a málhásállatokat túlterhelve lehetett szállítani - olyan területen, ahol nem igazán voltak megfelelő utak... A málhásállatok egyébként nagyrészt Indiából importált tevék voltak, ami egyébként nem bizonyult rossz ötletnek, de a résztvevőknek nem volt tapasztalatuk a velük való bánásmódban, a három afgán és indiai vezető szavára meg nem nagyon adtak. Tehát sem Gregory gyors és biztonságos haladást lehetővé tevő, részben lábasjószágokon alapuló módszerét nem sikerült követni, sem Stuart könnyű felszereléssel végrehajtott expedícióihoz nem hasonlított a victoriai vállalkozás. (A nem kicsit elrontott szállítási terv némileg emlékeztet Scott kapitány fél évszázaddal későbbi antarktiszi baklövéseire...) Ugyanakkor a Bizottság az út más részleteit viszonylag gondosan tervezte meg: az élelmiszerkészleteket Gregory tapasztalatai alapján állították össze, hangsúlyt helyezve a skorbut megelőzésére alkalmas étrendre - a gond ott volt, hogy erre később az expedíció vezetése (elsősorban Burke) fittyet hányt, és sem a fejadagok megfelelő elosztását, sem a kiegyensúlyozottságukat nem tartotta szem előtt. (Pl. a hindu tevegondozó már az út első szakaszán is koplalni kényszerült, mert arra senki nem gondolt, hogy ő nem ehet marhahúst...)

nicholas_chevalier_memorandum_of_the_start_of_the_exploring_expedition_1860.jpgAz expedíció indulása Melbourne-ből 1860 augusztus 20-án - (forrás)

Szintén nem segített, hogy Burke-öt mindössze az indulás előtt két hónappal bízták meg a vezetéssel, ugyanakkor ez alatt a két hónap alatt is sikerült számos rossz döntést hoznia: a bizottság egyik tagja például felajánlotta, hogy a felszerelés javát hajón felszállítják a Darlingon, sok gondot megspórolva ezzel, ugyanakkor az ír vezető ezt különösebb indoklás nélkül utasította el.

A felsoroltakat leszámítva viszont az expedíciónak volt esélye a sikerre, hiszen jó két évre elegendő készlettel indultak útnak, ráadásul nem pusztán a kontinens első alkalommal történő szárazföldi átszelése volt a céljuk, hanem az útba eső területek minden eddiginél alaposabb tudományos feltárása is, amire mind a megfelelő felszerelést, mind a megfelelő embereket is magukkal vitték. Az expedíció harmadik embere például a melbourne-i obszervatórium asszisztense, William John Wills volt, aki a társaságból egyedül rendelkezett valódi terepi földmérői tapasztalattal. Wills 1834-ben születetett Angliában egy doktor fiaként, majd némi gyógyszerészeti képzést követően az 1850-es évek elején érkezett Victoriába, ahol kezdetben  állattartó telepeken dolgozott, majd beletanult a földmérésbe, tehát nem csak tájékozódni tudott jól, de az állatokhoz is értett valamennyire.

william_john_wills.jpgWillam John Wills - (forrás)

Az expedíció körüli hírverésnek ugyanakkor már az induláskor látványos eredménye lett: 1860 augusztus 20-án több, mint 10 ezres tömeg kísérte figyelemmel a tevékkel, kocsikkal, hátaslovakkal útnak induló csapatot. Ugyanakkor a szállítási koncepció elhibázottságára nagyon gyorsan fény derült: a kellemes tavaszi időben a rossz utakon csigalassúsággal haladtak, még úgy is, hogy a cukor és a skorbut megelőzésére szánt limelé készletüket is hátrahagyták, a tevék "egészségmegőrzésére" szánt rumkészlettel együtt. Végül csak 1860 október 12-én érték el Menindeet a Darling partján, ami akkoriban nagyjából az európaiak által lakott terület határa volt. A postakocsi egyébként akkoriban nagyjából két hét alatt tette meg a Burke-ék által csaknem két hónap alatt kiszenvedett utat, ami intő jel volt a résztvevők egy része számára: lemondott az expedíció orvosa, valamint a józan tevék látványát nehezen viselő érzékeny másodparancsnok, Landells is. Rajtuk kívül 13 (!) egyéb expedíciós tagtól is megváltak, részben alkalmatlanságuk, részben zúgolódásuk miatt, helyükre 8 új embert toborzott a karcsúbbá vált vezetés.

Ekkora világossá vált, hogy ebben a konfigurációban nem érhetik el sikeresen céljukat, Burke-öt pedig stresszelte a gondolat, hogy a gyorsan mozgó Stuart a nyugatabbi úton előbb érheti el az északi partvidéket, úgyhogy merész lépésre szánta el magát: a tervezettnél jóval előbb osztotta meg csapatát. Az eredeti terv az volt, hogy a teljes csapat előretör a készletekkel az "ismert világ pereméig", a Cooper Creekig, azaz a megteendő út közel felééig, ott kivárják a legforróbb nyári időszak elmúltát, és egy kisebb csapat előretör az északi partvidékig, majd visszatér a bőséges készletekkel ellátott "alaptáborba". Burke dilemmája az volt, hogy a csigatempóban megtett "felvonulás miatt" még a nyár végén (tehát 1861 februárjában-márciusában) történő továbbindulás is veszélybe került volna, ha a teljes csapat egyszerre megy a Cooper Creekig, amit a későbbi fejlemények tökéletesen igazoltak is. Ebben az esetben "hűvősebb", de vízhiányos terepen kellett volna utaznia az északi csapatnak, és még nagy eséllyel Stuart is megelőzte volna őket.

Burke módosított terve a következőképpen nézett ki: Az immár másodparancsnokká előrelépő Wills-szel és 6 másik emberrel illetve könnyű felszereléssel, meglehetősen szűken kiszámolt élelmiszerkészletekkel előretörnek egészen a Cooper Creekig, ahol kialakítják táborukat. A többiek egy darabig elkísérik őket, elősegítendő a terhek szállítását, majd William Wright vezetésével visszafordulnak Menindeebe, majd kiszállítják a maradék élelmet a Cooper Creekig. Eközben elindul a északi csapat könnyű teherrel, és gyorsan haladva három hónap alatt visszatér a táborba, ahol vár rájuk a Wright által kiszállított élelem, majd összepakolnak, és épségben, a megérdemelt dicsőségben sütkérezve hazatérnek. A terv "jó" volt, kicsit kezdett is arra hajazni, amit Stuart olyan sikeresen alkalmazott, ugyanakkor néhány "homokszem" már az elejétől kezdve problémássá tette megvalósítását. Az egy dolog volt, hogy a tapasztalatlan Burke némileg optimistán számolt a tervezett menetidőkkel (amihez az élelemmennyiséget igazította), de Wrightot valószínűleg nem avatta be terve minden részletébe, például abba, hogy március helyett majdnem azonnal továbbindulna a Cooper Creektől.

cooper.jpgA Cooper Creek Innamincka (azaz Burke tábora) környékén - közepesen jó terep akára száraz, akár a nedves évszakban - (forrás)

A 8 fős előretolt csapat viszont valóban jól haladt, nem volt kifejezett forróság, és a kontinens déli részének csapadékos évszaka is éreztette hatását, úgyhogy november 11-én el is érték a Cooper Creeket, berendezték a tábort, majd december 16-án a csapat fele, Burke, Wills, Gray és King útnak indultak észak felé. December-január a legmelegebb hónapok az ausztrál kontinens belsejében, a napi csúcshőmérséklet bőven 40 fok feletti, árnyék pedig nem nagyon van, tehát az ember még nagyobbnak érzi a hőséget. Burke döntését többen is kárhoztatják, mondván igazán várhatott volna még, ugyanakkor annyira nem is volt logikátlan ekkor indulni: a hőség csak induláskor volt ennyire durva, az idő előrehaladtával megjöttek az északi országrész csapadékot és enyhülést hozó felhői, másrészt Stuart gyakran ugyanilyen körülmények között utazott, nem nehézségek nélkül, de sikeresen. Burke ott követett el hibát, hogy alábecsülte a nehéz körülmények között, ismeretlen terepen megteendő út hosszát, valamint ennek kalóriaigényét (Gregory lóháton számolta ki a szükséges ételmennyiséget, ők meg sokszor gyalog vezették állataikat), tehát duplán is rosszul kalkulált, ami finoman szólva is életveszélyes volt. Felkerekedésükkor a tábort vezető Wilhelm (William) Brahe számára azt az utasítást adta, hogy három hónapig várjanak rájuk, ami igencsak optimista becslés volt, tekintve, hogy oda-vissza mintegy 2300 km-es utat kellett volna megtenni, egyik irányban ismeretlen terepen. A jóval józanabb Wills titokban egyébként arra utasította Brahe-t, hogy inkább 4 hónapig várjanak, ha lehet...

terkep.JPGBurke és Wills útvonala - (forrás)

Időközben Stuart is elindult arra az útjára, amitől olyannyira félt Burke: 1860 végén immár a kormányzat támogatását élvezve indult el állandó segédjével Kekwickkel, valamint 10 fegyveressel, akik az előző úton megismert bennszülöttek területén való átjutást voltak hivatottak biztosítani. A tervek szerint ezzel elhárult volna a partvidékre jutás útjában álló utolsó probléma is. A csapat 1861. január 1-jén indult a már bejáratott Chambers creeki táborból, 49 lóval és az általuk szállított 7 és fél havi ellátmánnyal. Látható, hogy Stuart ugyanazt a forró időszakot választotta, mint Burke (ő vélhetően Burke sikerétől tartott), szenvedtek is rendesen a résztvevők a száraz és forró tájon, azonban a McDonnell-hegység magasságában megjöttek a várt esőzések, és innentől gyorsan haladtak északra, és április 24-án már újra a Tennant Creeknél, az előző út végpontjánál voltak. A korábban ellenséges őslakosoknak nyomuk sem volt, ugyanakkor Stuart egyéb problémái továbbra is fennálltak: innen nehezen találtak utat a száraz bozótosban. A kudarc fő oka az volt, hogy a Stuart északnyugat, azaz a Gregory által már feltárt területek felé szeretett volna kitörni, nem pedig északra, ahol az Arnhem-föld kiugró "félszigete" még több száz kilométernyi plusz utat jelentett volna a partig. Északnyugat felé viszont nem volt víz (egyesek Leichhardt vesztét is errefelé sejtették...), úgyhogy végül északnak fordulva még mintegy 200 kilométert küzdötték magukat előre Newcastle Watersig, ahol ismét ellenséges őslakosokba botlottak. Ez már sok volt az elcsigázott csapatnak, készleteik is fogytán voltak, úgyhogy július elsején visszafordultak, hogy a hűvösebb időben gyorsan haladva szeptemberre visszaérjenek Chambers Creekbe. 

321708899_d48557765e.jpgBozótos a Selwyn-hegységben - a Burke-ék előtt álló egyik legnehezebb terep - (forrás)

1861 július elsején tehát Burke kockázatos terve bejönni látszott - ekkor azonban ő már 2-3 napja halott volt egy, hibákkal, tévedésekkel és drámai véletlenekkel tarkított eseménysor következtében. A négyfős csapat a Cooper Creektől történő elindulásukat követően tempósan haladt, ugyanakkor nagyon megviselte őket a kezdetben igencsak sivatagos tájon uralkodó forróság, majd a Selwyn-hegység környéki nehéz terep, és ha nem is olyan gyorsan, mint Burke tervezte, de február 9-én már a Carpentaria-öböl közvetlen közelében voltak, a mai Normanton városa közelében, már bőven ismert és felderített területen. Az út megkoronázása természetesen a tengerbe való "rituális begázolás" lett volna, azonban a környék földrajza ezt nem igazán segítette elő: a csapat két napon keresztül próbált áttörni a mangrovemocsáron, de 20 kilométernél jobban nem sikerült megközelíteni a partot. Az expedíciót ábrázoló metszetek és festmények ezt később úgy próbálták meg kozmetikázni, hogy egy magaslatról a kissé szakadt felfedezők megpillantják a tengert. Sajnos ez sem volt igaz, nem nagyon volt a közelben ilyen kiemelkedés, ugyanakkor Burke-ék elsősége vitathatatlan, észak-déli irányban átszelték a kontinenst ismeretlen területeit. Február 12-én visszafordultak, de volt egy kis gond: az odafelé 59 napos út ismételt megtételére 27 napnyi élelmük maradt, hála "Burke" megalapozatlan számításainak. Persze az ismert terepen gyorsabban haladhattak, és az épp kizöldülő területen növényekkel is kiegészíthették táplálékukat,  és a megmaradó néhány málhásállatukat is elfogyaszthatták, ugyanakkor már nagyon kimerültek is voltak, ami a teherhordó állatok nélkül a gyors haladás ellen szólt, ahogy időnként a megáradt folyók sem voltak ebben segítségükre.

edward_jukes_greig_arrival_of_burke_wills_at_flinders_river_1862.jpgBurke és Wills érkezése az északi partvidékre - némileg megszépítve... - (forrás)

Szintén nehezítette dolgukat a vadonban való viszonylagos tapasztalatlanságuk, Leichhardtékhoz hasonlóan ők is kísérleteztek a bennszülöttek által fogyasztott növényekkel, nagyjából hasonló eredménnyel: mivel nem tudták, pontosan hogy is kell azokat jól elkészíteni, gyakori vendég volt a hasmenés, azonban a német felfedező csapatának ez kevésbé okozott nagy problémát, ugyanis viszonylag bőven volt más táplálékuk, és kevésbé voltak legyengülve. Ráadásul a Burke-ék által gyakran fogyasztott növénynek volt egy nagyon alattomos hatása: rosszul elkészítve lassan kimerítette testük B vitamin tartalékait, azaz hiába ettek viszonylag tűrhető fejadagokat rohamosan gyengültek. Gray került közülük a legrosszabb állapotba,aki végül társai fejadagjából is lopott végső elkeseredésében, Mivel lebukott, és Burke nem volt az a kifejezett konfliktusmenedzser alkat, irgalmatlan verést kapott, és folyamatosan gyengülve, április 17-én nem messze a Cooper Creektől meghalt. Társainak egy teljes napig tartott, hogy eltemessék, majd április 21-én nagy nehezen elérték a hőn áhított tábort. Ahol nem volt senki.

A döbbent csapat hamarosan feliratot fedezett fel az egyik fán, amin az aznapi dátum és egy utasítás állt: Áss! (Dig!). A fa alatt megtalálták Brahe maradék készleteit és levelét, miszerint bő négy hónapi várakozást követően kifogytak a készleteik és aznap reggel távoztak, alig 9 órával Burke-ék érkezése előtt. Az elcsigázott csapat előtt három opció kínálkozott:

- Még aznap éjjel továbbmennek és talán a reggeli órákban beérik Brahe embereit. Erre kimerültségük miatt nem sok esélyt láttak.

- Felélik az otthagyott készleteket, és Brahe nyomában Menindee-bemennek, ami ugyan több száz kilométeres utat jelentett, de ismert vízlelőhelyekkel, és az esetleges segélycsapat is innen volt várható.

- Felélik a készleteket, és a délnyugatra mintegy 250 km-re található, csalogató nevű állattenyésztő állomásra, Mount Hopelessre indulnak. Ez ugyan közelebb volt, de a Cooper Creek menti első szakasz kivételével erősen sivatagos és alig ismert környezetben - a legyengült csapat számára gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás volt. 

Az előzmények alapján már borítékolható, hogy Wills és King a második opció mellett volt, az alapvetően csak légvonalban gondolkodni tudó Burke viszont a harmadik megoldás mellett döntött...

burke_and_wills_dig_tree_2.JPGA hírhedt és az ausztrál folklór részévé vált "Dig Tree" a Cooper Creek partján - (forrás)

De miért volt üres a Cooper Creek menti tábor? Wrightnak rengeteg ideje volt megtenni a Menindee és a Cooper Creek közti távolságot, hogyhogy nem volt erre elég jó fél év? Számos forrás Wright alkalmatlanságát okolja, ugyanakkor az újabb kutatások szerint Wright legalább részben az elbaltázott szállítási koncepció áldozatává vált. A kocsikat nem lehetett használni a Darlingtól északra, ugyanakkor a viszonylag nagy tömegű utánpótlás mozgatásához további málhásállatokat kellett volna bérelni (az állatok javát elvitte az előretörő csapat). Erre viszont már nem volt pénz (míg egy csomó haszontalan dologra igen), úgyhogy Wright a Bizottság segítségét kérte Melbourne-ből, így csak 1861. január 26-án indult útnak, akkor sem túl bőséges készletekkel, a nyár pedig errefelé roppant forró és száraz, az útvonal pedig Wright számára nagyrészt ismeretlen volt, úgyhogy gyorsan katasztrófába torkollott. A csapat iszonyatosan lassan haladt, így hamarosan felélték az útra szánt készleteiket, és hárman is éhen haltak (!) közülük, három hónap alatt mindössze 350-400 kilométert sikerült megtenniük. Eközben Brahe helyzete is kritikussá vált: elfogyott élelmének java, és egyik embere a lováról leesve súlyosan megsérült - végül ezért döntött az április 21-i távozás mellett, egyébként még maradt volna pár napot. 8 nap múlva viszont Bulloo Downsnál összefutott Wright csapatának maradékával és úgy döntött, hogy utánpótlásuk egy részét magukhoz véve visszatér a Cooper Creekhez.

george_lambert_burke_and_wills_on_the_way_to_mount_hopeless_1907.jpgA Mount Hopeless felé tartó csapat - (forrás)

A félreértések összjátéka folytatódott: május 8-án Brahe és Wright visszatért a fához, ahol a készleteket elásták Burke-ék számára, azonban Burke-ék ismét hibáztak: az ott talált hordót szépen visszatemették a levéllel együtt, amiben értesítik az esetleg arra járókat, hogy a Mount Hopeless felé vették az irányt, de a fát nem jelölték meg, és mivel Brahe úgy találta a helyszínt, ahogy hagyta, nem ásta ki a hordót. Mivel emiatt úgy vélte, hogy Burke és csapata nem tért vissza, ismét délnek vette útját, hogy megszervezzék a mentőexpedíciót. (Sérült emberét nem sikerült megmenteni.)

Eközben Burke-ék alig 50 kilométerre küzdötték magukat előre csigatempóban, legyengülve nem tudtak elszakadni a Cooper Creektől (nem volt erejük vízlelőhelyeket keresni a sivatagban), úgyhogy hamarosan lemondtak a Mount Hopeless állomás eléréséről, és a Yandruwandha őslakosok segítségével próbálták kihúzni a segítség megérkezéséig. (Az őslakosok később ezért hivatalos elismerésben részesültek, bár ettől még ugyanúgy megsínylették a következő évtizedeket, mint a többiek. Ennek hátteréről bővebben itt lehet olvasni.) Közben Wills május végén visszatért a mára már fogalommá vált fához ("Dig Tree"), hátrahagyva naplóját, illetve néhány levelet. Tulajdonképpen ez a mozzanat pecsételte meg Burke és Wills sorsát: a nem túl jó formában lévő Burke vezetőtársa távollétében sikeresen elüldözte az őket segítő őslakosokat (rájuk lőtt), és a június nagy részében hiába igyekeztek újból rájuk találni a végsőkig legyengült utazók, június utolsó napjaiban hátrahagyták a mozgásképtelenné vált Wills-et, majd két-három nappal később (valószínűleg június 30-án) Burke is meghalt. Az egyedül továbbvándorló King viszont rábukkant a bennszülöttekre...

Időközben a kevés visszajutó hírből külvilág is "gyanakodni" kezdett, hogy valami nagyon nincs rendben az expedícióval, június végén a Bizottság el is indított egy felmentőcsapatot Melbourne-ből Alfred William Howitt vezetésével, majd a következő hónapokban még 5 csapat indult el csaknem az összes lehetséges irányból, sőt még az épp visszatérő Stuart is felajánlotta segítségét. Végül a Howitt-féle csapat bukkant az elveszettek nyomára: szeptember 11-én értek a Cooper Creekhez, és négy nap múlva Howitt megtalálta a magára alig emlékeztető Kinget az őslakosok táborában. (King belerokkant az útba, 11 évvel később halt meg, de azt el tudta mondani mi történt.) November elejére mind a felmentőcsapat, mind Brahe és Wright csapata elérte a távíróvonalak akkori végpontját, így az ausztrál közvélemény is értesülhetett arról, hogy a "legjobban felszerelt" ausztrál expedíció nem kevesebb, mint 7 életet követelt...

Mindez némileg visszavetette a felfedezési kedvet, ugyanakkor a tragikus végkifejlet ellenére Burke expedíciójának komoly eredményei is voltak. Amellett, hogy megteremtődött az első ausztrál "legenda", az expedíció óriási területet tárt fel a kezdeti "tötymörgés" ellenére meglehetősen rövid idő alatt, az út Melbourne-Cooper Creek szakaszát pedig tudományos szempontból igen részletesen dokumentálták a résztvevők, a botanikai eredmények terén pedig a kor legtöbbet hozó expedíciói között emlegetik Burke és Wills expedícióját. (Igaz a botanikusuk is a megpróbáltatások áldozatául esett.) Szintén óriási területet tártak fel a keresőexpedíciók, melyek egy része a keleti partvidék felől közelített, feltérképezve Queensland mai legelőterületeinek jó részét.

felfedezout.JPGAz 1850-es évek végének, 1860-as évek elejének  felfedezőútjai feltárták Ausztrália belsejének javát, végleg leszámolva a "Belső-tó" vágyálmával - (forrás)

Ugyanakkor a pontot még fel kellett tenni az i-re: tényleg parttól partig át kellett szelni a kontinens a belső útvonalon, hogy kiderüljön, merre is kell vezetni a távíróvonalat. Stuart úgy érezte, hogy a kissé nyomott közhangulatban tesz egy hatodik próbálkozást. 1861. szeptember 23-án (tehát még Burke és Wills sorsának kiderülése előtt) ismét útnak indult Adelaide-ből 11 emberrel, igaz az út meglehetősen rosszul kezdődött, Stuartot ugyanis egy megbokrosodott ló fejberúgta, illetve alaposan megtaposta egyik kezét. Ez mondjuk meg sem kottyant a skótnak, rövid pihenés után a többiek után eredt, majd 1862. január 8-án, a már "megszokott" nyár közepi időablakban mozogva elhagyták Chambers creeki táborukat, hogy az előző évhez hasonlóan gyorsan (de nem Burke-ék gyilkos tempójában) haladva április 5-én elérjék előző útjuk végpontját, hogy ismét megismétlődjön a korábbi keserves bozótbeli útkeresés, ellenséges őslakosokkal nehezítve. Végül az Arnhem-föld irányában találtak járható utat (azaz vizet), hogy június 24-én a mai Darwintól keletre a Chambers-öbölben belegázoljanak a tengerbe. Ezzel lezárult az ausztrál felfedezések egy nagy fejezete, megvolt a kontinenst észak-déli irányban átszelő útvonal, de persze még vissza is kellett jutni Adelaide-be. A teljesen kikészült Stuartot ugyan az út jó részén egy saroglyán kellett húzni, és igazából sohasem épült fel a brutális terhelést jelentő felfedezőút-sorozatából: ünnepelt felfedezőként Angliába visszatérve 1866-ban hunyt el.

1024px-1901_eastern_telegraph_cables.pngFöldünk távíróhálózata az 1900-as évek elején - Ausztráliát ekkor már tenger alatti kábelek is összekötötték a külvilággal - (forrás)

Már nem tudhatta meg, hogy azt a bizonyos Ausztráliát a külvilághoz kapcsoló távíróvonalat az általa feltárt útvonalon létesítették 1872-ben, ugyanakkor addigra már beköszöntött a tenger alatti távközlési kábelek kora, úgyhogy 2-3 évtized múlva már az Indiai-óceán aljzatán is távíróvonalak futottak a vörös kontinens felé, némileg leértékelve az Adelaide-Darwin vonalat. Stuart nevét ugyanakkor nagyon sokminden viseli Ausztráliában, többek között az expedíciói nyomvonalát követő országút is - de az utókor hasonlóan emlékezett meg a többi vadonban előretörő felfedezőről is.

 

Felhasznált források:

http://adb.anu.edu.au/biography/gregory-sir-augustus-charles-3663

https://en.wikipedia.org/wiki/Augustus_Charles_Gregory

https://en.wikipedia.org/wiki/John_McDouall_Stuart

https://trove.nla.gov.au/newspaper/article/40469484

https://trove.nla.gov.au/newspaper/article/825635

https://trove.nla.gov.au/newspaper/article/50085695

https://books.google.co.uk/books?id=UwzyFWb8StYC&pg=PA84&lpg=PA84&dq=south+australian+survey+general+about+sturt&source=bl&ots=7tBDp-wtiN&sig=ACfU3U2GhKA-ZPsZNJTyQLOXWWWaP_kmXQ&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwimrdSEzsDhAhVRZ1AKHeWoB9sQ6AEwBnoECAkQAQ#v=onepage&q=south%20australian%20survey%20general%20about%20sturt&f=false

https://www.australiangeographic.com.au/topics/science-environment/2011/07/burke-and-wills-botanys-untold-success-story/

http://burkeandwills.slv.vic.gov.au/sites/default/files/slv_burke_&_wills_VELS_4.pdf

http://www.burkeandwills.net.au/Brief_History/red_true_story_book_lang.htm

https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_telegraphy_in_Australia

https://trove.nla.gov.au/newspaper/article/1199476

http://www.gabcc.gov.au/sitecollectionimages/resources/66540f98-c828-4268-8b8b-b37f8193cde7/files/resource-study-2016.pdf

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr6814729981

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pitcairn2 2019.04.16. 16:40:09

itt egy picit megakadtam

"Egyrészt Dél- és Nyugat-Ausztráliába nem is kerültek fegyencek"

Convict era of Western Australia
en.wikipedia.org/wiki/Convict_era_of_Western_Australia

pitcairn2 2019.04.16. 16:44:49

egyébként jó poszt, de most nincs időm tovább elmélyedni benne:)

lezlidzsi84 2019.04.17. 08:41:20

@pitcairn2: Na, ez új, kösz :) Ugyanakkor mind Nyugat-, mind Dél-Ausztráliát szabad telepesek gyarmataként alapították, ami elég nagy különbséget jelentett a kezdeti társadalmi fejlődésben (pl. az "állam" szerepe jóval kisebb volt), illetve némileg különböző jogrendszerrel is járt. Az az összesen 7000 később érkező nyugat-ausztráliai fegyenc ezen nem nagyon változtatott. Tulajdonképpen Dél-Ausztráliába is kerültek tényleges és egykori elítéltek, pl. oda szöktek át, vagy szabadulásuk után átvándoroltak, de szintén nem nagyon szabtak semmit "különleges igényeikhez".

gigabursch 2019.04.19. 07:31:29

Köszi a folytatást.
Elképesztő.
De itt is kijön a főnök nem egyenlő a vezetővel

David Bowman 2019.04.24. 22:50:06

Stuart meglehetősen Chambersék két alkalmazottjával