Pangea

Minden, ami földtudomány

Határvita a dzsungelben

2018. május 27. 17:31 - lezlidzsi84

A történelem egyik legrégebbi határvitájának keretében egy ország szomszédja területének több, mint kétharmadára tart igényt, és egy olyan folyót szeretne határvonallá tenni, amely felső szakaszának futását még ma sem ismerjük. Az ügy számos egyéb furcsaságot is rejteget, úgyhogy vizsgáljuk meg részletesebben mit is akar Venezuela Guyana ritkán lakott nyugati felén, mely Földünk kevés máig ismeretlen területéből is tartalmaz párat.

Venezuela területi követelése viszonylag egyszerű: álláspontja szerint a Guyana területének javát lefedő Essequibo folyó vízgyűjtőterületének  a folyótól nyugatra lévő része korábban a spanyol koronához, illetve annak Venezuelai kapitányságához tartozott hivatalosan. Az igény esetleges elismerése révén Venezuela egy kissé fura alakú nyúlványra tenne szert, amivel gyakorlatilag "bekerítené" a brazil Roraima állam északi részét. Guyana természetesen nem favorizálja területe nagyjának elvesztését. Na, de kinek van "igaza"?

guayana_esequiba_zona_completa.pngNarancs csíkozással a venezuelai területi követelés, sötétkékkel az Essequibo folyó vízgyűjtője - (forrás)

A vita gyökere a 16. század végére, 17. század elejére nyúlik vissza. Németalföld északi tartományai javában vívják a spanyolok elleni 80 éves szabadságharcukat, miközben fölös energiáikat egy világméretű kereskedő- és lehetőség szerint gyarmathálózat kialakításába kezdik ölni. Sokaknak ismerős lehet a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) neve, de volt ennek egy nyugati testvére is, az 1621-ben alapított Nyugat-indiai Társaság (WIC). A holland jelenlét igen erős volt az Atlanti óceán nyugati oldalán is, gondoljunk csak Nieuw Amsterdamra, mely ma New York néven fut... Természetesen az első tapogatózások már korábban megkezdődtek, zeelandi telepesek már 1581-ben telepet alapítottak Dél-Amerikában a Pomeroon folyó torkolatánál. A folyó a mai Guyana nyugati felén található, nem messze az Essequibo torkolatától - ennek pedig még komoly szerepe lesz a történetünkben. A spanyolok természetesen nem nézték jó szemmel, hogy az Európában oly sok borsot az orruk alá törő németalföldiek itt is megjelentek, és bár korábban nem nagyon szentetek komolyabb figyelmet ennek a vidéknek, 1596-ban elűzték a telepeseket, akik az Essequibo mögött (tehát annak keleti oldalán) létesítettek telepeket és cukornádtermelő ültetvényeket. (Az angolok ekkoriban hasonló prodzsekten dolgoztak a mai Suriname területén.) A hollandok viszont ekkoriban egy nagyobb terven törték a fejüket: jó nagy darabot szerettek volna maguknak kihasítani Dél-Amerika és Afrika partvidékéből is. Az elképzelés alapja az volt, hogy a permanens gazdasági válsággal küzdő Spanyol Királyság és a gyarmatai benépesítéséhez kicsiny lakosságú (a spanyolokkal épp perszonálunióban lévő) Portugália nem igazán tudja hatékonyan menedzselni gyarmatait, viszont a népes és dolgos Hollandia "segédkezet" nyújthatna elsősorban a portugáloknak. Ők nem is zárkóztak el a tervtől, azonban mire észbe kaptak, a brazil partok északkeleti része már holland kézben volt, és csak 1650 körül tudta azt visszaszerezni a portugál korona. Ha mindez kevés lett volna a dél-amerikai nagyhatalmakkal való "jószomszédi viszony" megalapozásához, a Brazíliát elhagyni kényszerülő holland telepesek megkezdték a visszaszivárgásukat a Pomeroon mellékére, ahonnan mintegy 40 évvel később az aktuális ellenség francia kalózok kergették el őket. Közben egy érdekes területcsere is lezajlott: a második angol-holland háborút lezáró Bredai-egyezményben a hollandok elcserélték észak-amerikai gyarmataikat Suriname-ra, így egy elég masszív holland gyarmattest jött létre Guyanában, illetve az Antillákon, a spanyolok és portugálok nagy örömére.

800px-map_of_essequibo_and_demerara_1798.jpg1798-as térkép az Essequibo deltájáról és ültetvényeiről, a jobb szélen a hivatalosan spanyol területen lévő Pomeroon telep - (forrás)

Az így konszolidálódó helyzetben a 18. században a holland gyarmatosok (és rabszolgáik) ismét átkeltek az Essequibón és jól menő telepeket létesítettek a folyótól nyugatra. Az épp nem túl jó formában lévő spanyol gyarmati közigazgatástól csak időnkénti jegyzékküldözgetésre és a telepesek időnkénti előzésére futotta, amelyben kinyilvánították, hogy a határ bizony az Essequibo, de valójában sohasem ellenőrizték a területet, és hivatalosan sem jelölték ki a határvonalat.

A napóleoni háborúk valamint a dél-amerikai függetlenségi háborúk eredményeként viszont érdekes"hatalmi térfélcserére" került sor a világnak ezen a részén. A nagy Spanyol Birodalom oldalában fekvő kis holland gyarmat helyett  egy függetlenedő, egyre kisebb dél-amerikai állam oldalában fekvő, a terebélyesedő Brit Birodalom részét képző gyarmat lett. Hollandia ugyanis némileg rosszul helyezkedett a napóleoni háborúk során, ami miatt érzékeny veszteségeket szenvedett el, a britek 1796-ban megszállták a mai Guyanát, és a hódítás 1814-ben véglegessé vált. A britek közben egyre több fantáziát láttak a Simon Bolívar vezette függetlenségi mozgalomban, mely végül brit önkéntesek segítségével sikert is ért el.  A megalakuló Nagy-Kolumbia kormányzata hamarosan udvariasan jelezte is a briteknek, hogy a határ továbbra is az Essequibo, tehát az ettől nyugatra a hollandoktól átvett, immár brit fennhatóságú telepek valójában Nagy-Kolumbia részei.

Mivel a gyarmat lakosságának zöme a vitatott határfolyótól keletre élt, csak néhány telep volt a "rossz" oldalon, illetve a briteknek úgy általában fogalmuk sem volt, mit is tartalmazott a vitatott területrész, nem nagyon törődtek ezekkel a jelzésekkel, hivatalosan általában a ők is az Essequibot tekintették határnak. Mivel azonban a hamarosan felbomló Nagy-Kolumbiának illetve a belőle kiváló Venezuelának pedig kisebb gondja is nagyobb volt, hogy megpróbálja megszállni a csaknem lakatlan területet, ezért nem hivatalosan azért bátorította a folyótól nyugatra való letelepedést.

800px-gran_colombia_1820_guerras_de_independencia_1821-23.jpgNagy-Kolumbia területe - jól látható, hogy az Essequibo-vízgyűjtője az ország részeként került feltüntetésre a korabeli térképen - (forrás

Ez a látszólag érdektelen viszony az 1830-as, 40-es években kezdett megváltozni. Ekkor kezdett a Királyi Földrajzi Társaság megbízásából Brit Guyana felmérésébe az egyébként német származású természettudós, Robert Hermann Schomburgk. A tudós a kialakult helyzetre való tekintettel egyben javaslatot is tett a valós települési viszonyokat tükröző határvonal kialakítására. A lenti térképen szaggatott vonallal jelzett határvonal (úgynevezett Schomburgk-vonal) alapvetően a partvidék közeli és a Cuyuni-folyó mentén kialakult telepek alapján javasolta a határvidék messze nyugatra tolását, ezzel együtt természetesen az Essequibo felső folyásának még feltáratlan területe is brit terület lett volna (mivel Venezuela felől megközelíthetetlen volt). Az igaz érdekesség viszonyt a javasolt határvonal északnyugati vége - ez ugyanis "véletlenül" éppenhogy az Orinoco deltájának utolsó kilométereibe is belekóstolt volna, azaz a briteknek hajózási és kereskedelmi jogokat biztosított volna a nagy folyón...

boundary_lines_of_british_guiana_1896.jpgA határválságot összefoglaló térkép 1896-ból - szaggatott vonallal az eredeti, pontozott szaggatottal az "elcsúszott" Schomburgk-vonal, folytonos vonallal a maximális brit követelés - (forrás)

Azt a britek is érezték, hogy ez már egy kicsit sok lenne, 1844-ben jelezték, hogy valójában nem tartanak igényt az Orinoco torkolatáig terjedő területrészre, a venezuelaiak pedig jelezték, hogy ők viszonyt igényt tartanának mindenre az Essequiboig, ugyanakkor arról is megegyeztek, hogy a vitatott területeken nem létesítenek további településeket. (Az más kérdés, hogy mindkét fél mást tekintett vitatott területnek, illetve már álltak brit települések a Venezuela által vitatott részen...)

A dolog nagyjából így is maradt az 1870-es évekig, amikor igencsak jó hozamú aranybányákat tártak fel az Essequibo nyugati mellékfolyója, a Cuyuni völgyében. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ekkor fedezték fel a valódi El Doradót, amit a venezuelaiak is így gondoltak, ugyanis az egyik bányásztelepülést pont így nevezték el. A bányásztelepüléseket részben a Cuyunin felhajózva, részben a korábbi, spanyol eredetű missziók (pl. Tumeremo) felől hozták létre, tehát részben a brit guyanai, részben a venezuelai településterület folytatásaként jöttek létre. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a bányászok többsége brit alattvaló volt (többnyire walesi), védelmükre pedig kisebb katonai posztok is létesültek. Mindez persze kisebb csetepatékhoz is vezetett, melyben a venezuelaiak megmutatták, hogy azért mindent mégsem nyelnek le, és biztosították a venezuelai fennhatóságot nagyjából a mai országhatár mentén.

800px-mapa_de_los_estados_unidos_de_venezuela.jpg1890-es térkép Venezueláról. A keleti határon kívül délnyugaton is érdekes dolgokat tartalmaz... (forrás)

Erre annál is inkább szükség volt, mert a Schomburgk-vonal épp ekkor valahogy elkezdett egy kicsit nyugatabbra kúszni a térképen (a névadó ekkor már nagyjából egy évtizede halott volt), és egyre több aranybányát foglalt Brit Guyana vágyott területébe. A venezuelaiak ekkor egy kompromisszumos javaslatot tettek: a határvonalnak nagyjából a 60. hosszúsági kört javasolták (az Orinoco-deltához közeli részen keletebbre tervezték a vonalat a biztonság kedvéért). Ezzel nagyjából minden venezuelai cél teljesült volna: a bányák nagyrészt a kezükbe maradtak volna (némi extrával), övék lett volna a bányák körüli, mezőgazdaságilag is értékelhető szavannaterület, és az Orinocónál sem zavartak volna a britek. Cserébe azok megtarthatták volna az Essequibótól nyugatra lévő eredeti holland/brit cukornádtelepeket, illetve jó nagy (gyakorlatilag értéktelen) esőerdei területet.

bamboo_lake.jpgA vitatott terület java járhatatlan esőerdő - (forrás)

De a bányák felfedezése új helyzetet teremtett, a britek már nagyobb területet szerettek volna magukénak tudni, lehetőleg az aranybányák javával együtt. A maximális brit követelés tulajdonképpen természetföldrajzilag még indokolható is volt, ugyanis az Essequibo nyugati mellékfolyóinak teljes vízgyűjtőjére (és ezáltal az aranybányákra) terjedt ki. Az nem teljesen világos, hogy erre a túlzó területigényre azért volt szükség, hogy ha tárgyalásra kerül sor, legyen miből engedni, vagy tényleg komolyan gondolták, és akár komolyabb fegyveres konfliktusig is elvitték volna a kérdés eldöntését. (Dél-Afrikában simán megtörtént az utóbbi, ugyanakkor ne feledjük, hogy itt két, alapvetően jó viszonyt ápoló ország vitájáról volt szó.)

Végül az 1890-es években került sor kenyértörésre, ekkor a britek azért megpróbáltak kisebb katonai posztokat létesíteni  az általuk követelt területen, amelyet a venezuelai hadsereg igyekezett megakadályozni (a konfliktus brit alattvalók átmeneti letartóztatásában és kiutasításában kulminált). A venezuelai kormány sem volt hülye, jól tudták, hogy nagyon nem éri meg nekik a britekkel komolyabb fegyveres konfliktusba keveredni, illetve azzal is tisztában voltak, hogy megfelelő nagyhatalmi támogató nélkül egy tárgyalásos megoldást sem tudnak majd elérni. Ezért 1893-ban felbéreltek egy déli lobbistát (és Dél-Amerika szakértőt), hogy legyen szíves felhívni az Egyesült Államok kormányzatának figyelmét arra, hogy itt tulajdonképpen a brit gyarmatterület kibővítése zajlik, ami ellen a 70 évvel korábban deklarált Monroe-doktrinának megfelelően az Egyesült Államoknak fel kellene lépnie. Erre keresve sem lehetett volna jobb időpontot találni, az elnöki székbe éppen visszatérő Grover Cleveland ugyanis pontosan így gondolta a dolgot, országát pedig tartotta annyira erősnek és jelentősnek, hogy ilyen ügyekben megfelelő eréllyel léphessen fel, ráadásul épp a britek ellen, amit az amerikai belpolitikában elég jól el lehetett adni. (Az amerikaiak épp Hawaii bekebelezésén munkálkodtak, és érett már a spanyolokkal való konfliktus is, ahogy a britek is komolyan mozgolódni kezdtek Afrikában.)

A krízis 1894-95-ben érte el a tetőpontját, amikor sor került néhány kisebb - fentebb már említett - fegyveres próbálkozásra, illetve kiderült, hogy Nagy-Britannia nem hajlandó tárgyalni a (kiterjesztett) Schomburgk-vonaltól keletre lévő területekről, csak az extra területi igényeiről. Az eredmény egy igen hosszú amerikai diplomáciai jegyzék volt, ami egyéb korabeli karibi brit manőverekre is kitért, úgyhogy a britek is megértették, hogy itt kezd egy kicsit több kockán forogni, mint néhány aranybánya és némi dzsungel, egy erős szereplő lépett be a vitába. A háború ugyanakkor egyik félnek sem állt érdekében, maradt tehát a nemzetközi döntőbíráskodás, ami modern formájában (jogi aktusként) még új és némileg kiforratlan volt. Az elképzelés az volt, hogy mindkét érdekelt fél (azaz Venezuela és Nagy-Britannia) 2-2 főt delegál a döntőbíróságba, egy semleges hatalom (jelen esetben az Orosz Birodalom) pedig egy tagot delegál, aki a mérleg nyelve lehetett. Az öt tagú bizottság jogi vitát folytat és ez alapján hoznak döntést egyszerű többséggel. (Persze az egyhangú döntés legitimitása nagyobb lett volna - ami egyben valószínűleg kompromisszumos döntést hozott volna.) Valójában Venezuelát az Egyesült Államok képviselte, és rögtön az elején be is csúszott egy "kisebb" diplomáciai baki: az USA úgy jelölt két tagot a bizottságba, hogy nem kérték a venezuelai kormány egyetértését. (A nagyobb balhé megelőzése végett utólag persze megkapták a belegyező nyilatkozatot. A tagok stábjában természetesen már voltak venezuelai szakemberek.) A helyzet nem volt egyszerű: pusztán jogi szempontból talán meg lehetett volna ítélni Venezuelának az Essequibótól nyugatra lévő teljes területet, azonban ezt gyengítette az a tény, hogy az ellenérdekelt felek csak hallgatólagosan vették tudomásul az egykori egyoldalú spanyol határmegvonást, és sem Venezuela, sem előde nem vette sohasem birtokba a területet, míg Hollandia és a Brit Birodalom legalább részben megtette ezt. Az Egyesült Államok és Oroszország jelenléte nagyjából azt valószínűsítette, hogy egy valószínűleg Venezuelának némileg kedvezőbb kompromisszum születik - óriási meglepetésre viszont nem egészen ez történt. Hogy megértsük miért nem, érdemes áttekinteni az egyes felek érdekeit.

- Ahogy már volt róla szó, Venezuela számára kevéssé tűnt reálisnak a teljes általa vitatott terület megszerzése. Nyilván óriási diadal lett volna, de már azzal is elégedettek lettek volna, ha mondjuk sikerül a 60. nyugati hosszúságig kitolni birtokaikat. Erre elvileg egész jó esélyük is volt.

- Nagy-Britannia számára viszont a 60. hosszúsági körön húzódó határ inkább vereséggel ért volna fel, mivel így jópár - egyébként britek által művelt - bányát elvesztettek volna. Ugyanakkor azt is látták, hogy a maximális területi követeléseik elérhetetlenek, ezért - ebből - még akár engedtek is volna. (Magyarul abból engedtek volna, ami nagyrészt sohasem volt az övék - valószínűleg ezért is szabták ennyire nagyra követeléseiket.)

- Az Egyesült Államok számára presztízskérdés volt, hogy minél többet érjen el Venezuela érdekében. Ezáltal egyrészt sikerrel érvényesíthette volna a Monroe-elvet, másrészt igen nagy mértékben növelte volna elismertségét (és befolyását) Latin-Amerikában, ráadásul jelentős tényezőként léphetett volna fel a világpolitika egyéb színterein.

- Az Orosz Birodalomnak szintén presztízskérdés volt az ügy, persze nekik nem fűződött semmilyen közvetlen érdekük a térséghez és máshol sem igazán várhattak viszonzást, de diplomáciai testületük elismertsége és ezáltal diplomáciai érdekérvényesítő képességük nőhetett az ügy révén. Ennek érdekében az orosz tag, Friedrich Martens arra törekedett, hogy lehetőleg egyhangú döntés szülessen, ami a végső döntés kulcsmozzanatának bizonyult.

A britek segítségére volt egy elsőre nem túl jelentősnek tűnő mozzanat: szó volt arról, hogy a spanyol korona és Venezuela sohasem uralta ténylegesen a területet. Ebben a helyzetben természetesen lehetett volna érvelni az őslakosok hovatartozásával is, de az 1890-es évek végén az Egyesült Államoknak nem igazán akaródzott elfogadni az őslakosok területi jogait... Ettől függetlenül viszonylag rendezett és szívélyes hangvételű tárgyalássorozatra került sor, ahol tényleg kompromisszumra volt kilátás, ezért keltett óriási megdöbbenést, amikor az 1899. október 3-án megszülető egyhangú döntés a valóban vitatott területek 90%-át Brit Guyanának ítélte, néhány kisebb módosítással elfogadva határnak a Schomburgk vonalat. Az engedmények egyébként nem is voltak annyira kicsik, mint elsőre látszottak: a britek lemondtak a határ Orinocoig terjesztéséről, illetve a Cuyuni medencéjében lemondtak egy területsávról is. A döntés győztesei ettől függetlenül természetesen a britek voltak, a venezuelaiak nagyot csalódtak, és az Egyesült Államok sem volt maradéktalanul boldog, igaz egyértelmű volt, hogy a segítsége nélkül Venezuela még ennyit sem ért volna el. Mindez nagy mértékben növelte az USA ázsióját Latin-Amerikában, illetve a normális légkörben lefolytatott tárgyalássorozat javította Nagy-Britanniával való kapcsolatát, mely korábban inkább problémásnak minősült.

me_gusta_el_arbitraje_en_el_lugar_apropiado.JPGA Punch reakciója a meglepő döntésre ("Szeretem a döntőbíráskodást - a megfelelő helyen") - (forrás)

Hogy pontosan mi is történt, azt az Egyesült Államok küldöttsége tagjainak kiszivárogtatásaiból valószínűsíthető, melyeket Venezuela máig fegyverként lobogtat. A  végső döntés valószínűleg az orosz diplomata egyhangú döntésre való törekvéséből fakadt. A tárgyalás során egyértelmű volt, hogy "jó" kompromisszumos döntésre nehéz jutni, valakinek "fel kell adnia igazát", ezt felismerve a britek léptek. Meggyőzték Martenst, hogy a briteknek kedvezőtlen döntést sohasem fogják elfogadni, úgyhogy ebben az esetben elbúcsúzhat a vágyott egyhangú döntéstől. Tehát Martensnek a britekkel kellett szavaznia, és reménykedni abban, hogy az amerikaiak is csatlakoznak. Ennek érdekében "meggyőzte" az USA küldötteit, hogy két opciójuk van: vagy a britek és Martens megszavazzák a maximális brit követelést, vagy együtt elfogadják a Schomburgk-vonalat, némi kedvezménnyel, melyet az USA eredményként tálalhat.

A venezuelai vezetők persze csendben füstölögtek, erre bizonyíték egészen 1944-ig nem volt a kezükben, amikor az amerikai generáció egyik tagjának hagyatékából elő nem került egy visszaemlékezés, és az Egyesült Államok jogásztársadalma is részletesen foglalkozott az üggyel.

Venezuela ezt követően szerette volna elérni, hogy a megállapított határvonalat tekintsék semmisnek, mivel itt tulajdonképpen nem döntőbíráskodás történt, hanem politikai alku született. (Az érvelés jogilag nem teljesen megalapozatlan.) A területi követelések felmelegítésére jó alkalomnak kínálkozott Brit Guyana 1966-os függetlenedése, Venezuela ugyanis a határral kapcsolatos tárgyalásokhoz kötötte az új állam elismerését. A helyzet kezelése érdekében Nagy-Britannia, Guyana és Venezuela 1966-ban megkötötte az ún. Genfi-egyezményt, mely nagyjából arról szól, hogy amennyiben az 1899-es egyezmény érvénytelen a feleknek mindenkit kielégítő megoldást kell találniuk a problémára. 

Ezt persze mindkét fél máshogy értelmezte: Guyana szerint ugyanis először bizonyítani kell az 1899-es egyezmény érvénytelenségét, ami nem feltétlenül egyszerű feladat. Venezuela szerint viszont ezt nem kell bizonyítani, hanem tárgyalni kell a "kielégítő" megoldásról. Ezért Venezuela csak az Essequibótól keletre terjedő részre vonatkozóan ismerte el Guyana függetlenségét

Nem egyszerű a helyzet, hiszen Venezuela  területi követelései jogilag megalapozottak lehetnek, csakhogy egy olyan országgal szemben amely "örökölte" a vitás helyzetet, és nem szívesen adná fel területének kétharmadát és az ott felépített államiságát. (Főleg, hogy délkeleti részeinek hovatartozását meg Suriname vitatja...)

Ugyanakkor a nem épp kicsi területi követelés ellenére a venezuelai-guyanai határ nem egy véres válsággóc, nem szerepel a napi hírekben - Venezuela ugyan támogatott a 60-as évek végén egy kisebb indián felkelést, és térképein Guyana nyugati részét "Guayana Esequibanak" vagy "Zona en Reclamacionnak" tünteti fel, de komolyabb lépéseket szárazföldön nem tett a terület megszerzésére.

De nézzük meg, mit is rejt ez az elvileg 159.500 négyzetkilométeres terület? Érdemes vele foglalkoznia Venezuelának? A vitatott területen Guyana mintegy 800.000 fős lakosságának csak mintegy 20%-a él, több, mint felük a parti sávban,vagyis a belső részek csaknem lakatlanok. Bár a vitatott területeket nem borítja teljes egészében esőerdő, a Föld utolsó, még érintetlen és csaknem ismeretlen erdeinek egy része Délnyugat-Guyanában van. Ilyen szempontból igen érdekes lehet az Essequibo folyó "határszerepe". Forrásvidékét  ugyanis a mai napig nem ismerjük pontosan, utoljára 2013-ban próbálta meg feltárni egy guyanai-német expedíció, de még további kutatás szükséges a teljes megismeréshez. 

guyana_population_density.pngA Venezuela által követelt terület rendkívül ritkán lakott - (forrás)

A területen található egy különleges természeti jelenség is, a Kaieteur-vízesés. A 226 méteres vízesés igen komoly vízhozammal is rendelkezik, tehát a világ leglátványosabb vízesései közé tartozik, és Guyana egyik legkomolyabb természeti látványossága. Ugyanakkor Venezuelának is van pár hasonlója, rendelkezik érintetlen esőerdőkkel és aranybányákkal is. Az arany elsősorban Guyanának fontos: legfőbb exportterméke 35%-os részesedéssel, ugyanakkor össztermelése kisebb, mint Venezuelának (egyik ország sincs a világ első 10 termelője közt). Összefoglalva: Venezuelának olyan óriási gazdasági érdeke nem fűződik a területhez, a permanens gazdasági válságba süllyedő országnak ugyanakkor ereje sem lenne annak hasznosításához. Persze, ha nem marad más, sor kerülhet némi kardcsörtetésre a gazdasági gondokat felejtetendő, de komoly lépések nem valószínűsíthetőek.

800px-guyanakaieteurfalls2004.jpgA lenyűgöző Kaieteur-vízesés - (forrás)

Ugyanakkor a területi vitának van egy eddig nem tárgyalt gazdaságilag mégis húsba vágó vetülete: a felségvizek kérdése. A vitatott területhez jelentős tengeri terület is tartozik (bár a felségvizek kiterjedését Trinidad és Tobago "jelenléte" korlátozza), mely valószínűleg jelentős olaj és földgázvagyon rejt. Ez a nyersanyagkincs mind a viszonylag szegény Guyanának, mind a karbantartás híján lassan működésképtelenné váló olajiparú Venezuelának igen fontos, sőt utóbbinak egyre inkább elengedhetetlen ennek birtoklása. Ezzel kapcsolatban már sor került kisebb tengeri konfliktusokra a venezuelai flotta és a guyanai olajkutatók között, ez azonban nem tartotta vissza Guyanát, hogy az ExxonMobillal közösen feltárja a vitatott hovatartozású olajmezőket.

De mit fog hozni a jövő? Tulajdonképpen továbbra is az évszázados mintát látjuk érvényesülni: Venezuela vitatja Nyugat-Guyana hovatartozását, Guyana viszont de facto birtokolja a területet és nagyjából nem történik semmi. A holtpontról viszont az utóbbi hónapokban elmozdulás látszik, mivel a tengeri határokkal kapcsolatos (immár komoly gazdasági téttel bíró) vita egyre élénkebb, a két ország között közvetítő ENSZ megbízott valószínűleg a Hágai Nemzetközi Bíróság elé viszi az ügyet, úgyhogy 1899 után ismét "döntőbíráskodásra" kerülhet sor.

Felhasznált források:

http://amsterdamnews.com/news/2018/feb/01/un-delays-decision-guyana-venezuela-border-dispute/

https://www.straitstimes.com/world/americas/un-refers-guyana-venezuela-border-dispute-to-icj

https://en.wikipedia.org/wiki/Guayana_Esequiba

https://en.wikipedia.org/wiki/Essequibo_(colony)

https://en.wikipedia.org/wiki/Pomeroon_(colony)

https://en.wikipedia.org/wiki/Venezuelan_crisis_of_1895

https://en.wikipedia.org/wiki/Dutch_Brazil

https://en.wikipedia.org/wiki/Groot_Desseyn

 

 

 

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr5914001294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Untermensch4 2018.05.27. 22:13:40

" Persze, ha nem marad más, sor kerülhet némi kardcsörtetésre a gazdasági gondokat felejtetendő, de komoly lépések nem valószínűsíthetőek."
Guayana nem GBR és a vitatott terület nem a Malvinas... :)

pitcairn2 2018.05.27. 22:37:33

"az orosz tag, Friedrich Martens "

csak nem egy balti német?

a tisztikarban és a diplomáciai testületben ők hihetetlen mértékben voltak felülreprezentálva

az orosz wiki szócikk szerint a XIX. században a cári tábornok 74%-a balti német volt

és a cári diplomáciai testület is leginkább róluk szólt

no meg a cár körüli ügyekkel foglalkozó minisztérium is

az alábbi 1916-os brit propagandakiadvány is részletesen foglalkozik ezzel:)

Russia & democracy: the German canker in Russia (1916, London)

archive.org/details/russiademocracy01wessgoog

pitcairn2 2018.05.27. 22:48:43

@pitcairn2:

észt volt, de németnek nevelték és még Szentpétervérott is lutheránus német iskolába járt

en.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Martens

akkoriban az orosz főváros lakosságának több mint a 15%-a lutheránus (evangélikus) volt

mek.oszk.hu/00000/00060/html/096/pc009661.html#5

www.saint-petersburg.com/german/

HARP3R 2018.05.28. 16:07:47

Igazán komoly jelentőség nem volt a határvitának. Venezuela csak 1830-ban vált ki Nagy Kolumbiából, innentől lett saját érdekszférája, de Guyana csak 1870-től érdekelte igazán, mikor aranyat találtak a Cuyuni völgyében. Aztán 1895-ben Anglia és Venezuela egymásnak esett, eldördült néhány fegyver, de a századforduló a nagyhatalmak inkább a britek javára döntöttek. Nem voltak halottak, nem volt háború, csak vita. Azóta is.

gigabursch 2018.06.06. 07:27:13

@pitcairn2:
Ennek kapcsán az is megérne egy misét, hogy a mai Németországgal szemben 100 évvel ezelőtt mekkora kiterjedésben volt "Németország" és annak mekkora etnikai háttere volt.

pitcairn2 2018.06.06. 09:13:08

@gigabursch:

ez engem is foglalkoztat, az utóbbi 100 évben hihetetlen mértében csökkent a német kulturális és gazdasági befolyás Közép-Kelet Európában