Pangea

Minden, ami földtudomány

Ausztrália sugárzó szíve

2014. április 20. 08:28 - lezlidzsi84

Hogyan kerültek kapcsolatba az ausztrál bennszülöttek az atomkorral? Nem túl kíméletesen, ennyit elárulhatunk.

Az Ausztrál Államszövetségből újra és újra kiválni szándékozó Dél-Ausztrália térképét tanulmányozva a sivatag kellős közepén néhány furcsa területegységgel találkozhatunk. A belső vidékek jelentős részét egy lakott helyeket feltűnően nélkülöző, több magyarországnyi egység foglalja el, amelyben egy kicsiny, közel négyzet alakú területegység tűnik fel. Elnevezésük, Woomera és Maralinga bennszülött eredetet sejtetnek, ugyanakkor a két terület kialakulása mögött nem egy rezervátum létrehozása vagy aboriginal szent hely védelme állt, hanem az ausztrál történelem egy olyan fejezete, melyet történetünk szereplői szívesen elfelejtenének.

sa_map.gifA Woomera tiltott terület az állam középső részének jelentős részét elfoglalja - pedig ez már csak a mai, mindössze 127 ezer négyzetkilometeres állapota. Maralingát a terület délnyugati sarkában lévő világos négyszög jelöli. (forrás)

Az ötvenes években járunk, amikor még az ausztrálok brit nemzetközösségi  elkötelezettsége csaknem csorbítatlan volt, másrészt a bennszülötteket nem tekintették - fogalmazzunk úgy, hogy egyenrangú állampolgároknak. Mai szemmel talán furcsának tűnhet, de az európai nézőpontból a világ végén fekvő Ausztrália büszkén, lelkesen és nagy erőkkel vett részt a Brit Nemzetközösség katonai akcióiban: ekkor még korai nyugdíjaséveiket töltötték Gallipoli és Amiens veteránjai, és alig egy évtizede még Rommel ellen harcoltak az ausztrál katonák a líbiai sivatagban. A majdnem bekapott japán invázió ugyan az aussiek vigyázó szemeit Ázsia felé fordította, de továbbra is brit irányítás alatt harcoltak a biztosítótársaságok megtévesztése miatt némileg eufemisztikusan „maláj vészhelyzetnek” nevezett véres polgárháborúban. Mindez a brit katonai vezetőknek is érdekes ötleteket ültetett a fejébe: egyrészt a legközelebbi szovjet légibázis távolságát a térképen lemérve gyorsan arra jutottak, hogy a ködös Albionnak bizony saját atom kell, és a szigetország népsűrűségi adatainak rövid értékelése után rájöttek, hogy az új fegyvert nem helyben kellene tesztelni, és főleg nem ott, ahol a szovjetek és szövetségeseik is látják. A megoldás gyorsan megszületett: nukleáris gyakorlóterepnek kiválóan alkalmas a csaknem lakatlan Ausztrália, az ausztrál kormány pedig némi (hadi)technikai segítségnyújtásért gyorsan rá is állt az ötletre. Az első tesztre 1952-ben kerül sor Nyugat-Ausztrália partjainál (ekkor egy hajón becsempészett atomfegyver hatását próbálták modellezni - igaz nagy meglepetéssel nem szolgált a teszt), a későbbi kísérleteket jobbára inkább a szárazföld belsejében, a kíváncsi szemektől távol hajtották végre.

Erre a legjobb terepnek a dél-ausztráliai Woomera lőtér (más elnevezéssel Woomera Tiltott Terület) és tágabb környéke nézett ki. Az 1946-ban létrehozott, szerény 270.000 négyzetkilométeres méretével a nyugati világ legnagyobbjának számító lőtéren a kor fogalmai szerint biztonságosan lehetett bármilyen fegyvertesztet elvégezni. (Később ezt a véleményt azért átértékelték.) A terület létrehozásakor külön előnyösnek tűnt a terület lakatlansága. Legalábbis az ausztrál kormány így tekintett a vidékre.

Ugyanakkor a rendkívül száraz (az évi átlagos csapadékmennyiség 1 mm), ritkás bozóttal borított terület nem volt teljesen lakatlan: a pitjantjatjara és a yankunytjantjara őslakosok néhány 100 fős csoportja élt a környéken – egy vízzel a környék viszonyaihoz képest viszonylag jól ellátott, Maralinga nevű területen, melyet pont ezért bizonyos mértékig “szentnek” is tartottak. A vízbőség ugyanakkor kiváló helyszínné tette a területet a nukleáris tesztek következő fázisához, ugyanis így legalább a vizet nem kellett a helyszínre szállítani. A területen élő őslakosokat ezért hamarosan egy Yalata nevű településre telepítették át, és a területet lezárták előlük. Ugyanakkor a tesztterület óriási kiterjedése miatt a tökéletes hermetizálás sohasem sikerült, a bennszülöttek (általában mezítláb) be-be járogattak egykori területükre, ami a később ott történtek fényében nem bizonyult jó ötletnek.

maralinga1_1588865c.jpgAz ilyen táblák nem igazán tartották vissza a bennszülötteket a belépéstől (forrás)

Az első tesztre 1955-ben, az utolsóra 1963-ban került sor. Bár volt példa hagyományos (toronyban elhelyezett, bombázóról ledobott) bomba robbantására, a tesztek jelentős részével különböző súlyosságú nukleáris baleseteket modelleztek (viszonylag) ellenőrzött körülmények között. Többek között azt vizsgálták, mi történik akkor, ha egy nukleáris fegyver megég, megsérül. Mondani sem kell, hogy mindez a terület erős nukleáris szennyeződéséhez vezetett, és – bár később ezt tagadták – valószínűsíthető, hogy a tesztek során a környéken állomásoztatott katonákon az élettani hatásokat is vizsgálták.

Maralinga, 1956. szeptember 27: 16 kilotonnás plutoniumbomba robbantása - (forrás)

A hatóságok érthető módon mind a kísérletek tárgyát, mind a szennyezettség mértékét titkolni próbálták. Mivel a tesztekre mélyen a lezárt terület belsejében került sor és ausztrál szemmel az értéktelen sivatagos bozót egy apró részét érintette, az illetékesek feltételezték, hogy túl nagy mozgás nem lesz a környéken a következő pár száz évben. Azzal azonban nem számoltak, hogy a kísérletek lezárultát követő években erőre kapó aboriginal polgárjogi mozgalom révén a vártnál sokkal inkább előtérbe kerül Maralinga.

Az ugyanis, hogy bármilyen okból ausztrál bennszülötteket telepítenek ki eredeti lakóhelyükről, a 20. század első felének Ausztráliájában önmagában nem volt sem furcsa, sem szokatlan. A hivatalos szervek (és a korabeli közvélemény jó része) vadembereknek tekintette őket, akiket civilizálni szükséges a modern társadalomba való sikeres beillesztéshez. Ezt némileg magyarázza, hogy a fehér bevándorlók és a bennszülöttek között talán itt volt a legnagyobb civilizációs szakadék: egy viszonylag fejlett hitvilágú kőkorszaki társadalom találkozott az újkori európaiakkal. Természetesen sok esetben egyes farmerek, bányatársaságok anyagi érdekeit sem lehetett kizárni a civilizátori buzgalom indítékai közül, de néha racionális érvek is szóltak a "letelepítés" és a kontroll mellett: az európai civilizációval frissen találkozó törzsek rendkívül érzékenyek voltak az európaiak által behozott betegségekre, túlélésük erősen függött a megfelelő orvosi felügyelettől. (Ez persze csak a 20. században lett szempont.)  Hogy a civilizációk közötti kapcsolatfelvétel nem is annyira múltbéli dolog, az is bizonyítja, hogy az utolsó ilyen esetre 1984-ben (!) került sor, történetünk helyszínétől nem is olyan messze, a Gibson-sivatagban.

Ugyanakkor a nagy területen szétszórt, elszigetelten élő bennszülöttek "civilizálása" közben tág tér nyílt az önkényeskedésre, túlkapásokra is. Ilyen volt a gyerekek iskoláztatás céljából való elszakítása családjuktól, a bennszülöttek bér nélküli dolgoztatása, amire azért is lehetőség volt, mert  nagyon kevés bíróság adott bármiben is igazat egy őslakosnak. Állampolgársággal csak 1949-től rendelkeztek (azok kivételével, akik a fegyveres erőknél szolgáltak), ugyanakkor szavazójoguk korlátozott volt: csak akkor szavazhattak a szövetségi parlament jelöltjeire, ha az adott szövetségi állam választásain is rendelkeztek szavazójoggal – ezt pedig a szövetségi államok általában nehezen teljesíthető feltételekhez kötötték. Ugyanakkor ha szavazhattak is, egy különleges választási földrajzi megoldás erősen csökkentette ennek hatását: a szövetségi parlament helyei a népszámlálási adatok alapján kerültek elosztásra, ugyanakkor a népszámlálás nem terjedt ki az őslakosokra - ezáltal a gyéren lakott, de jelentős arányú bennszülött lakossággal rendelkező belső területek a teljes lakosságszámuknál kisebb arányban küldhettek képviselőket.

school_Mornington_sm.jpgŐslakos gyermekek bentlakásos iskolában - 1950 - (forrás)

Mindez csak egy 1967-es népszavazás nyomán változott meg: ennek nyomán az alkotmányból törölték az őslakosok megkülönböztetését lehetővé tevő passzusokat, és a szövetségi kormány komoly nyomást gyakorolt az egyes szövetségi államokra (különösen az ultrakonzervatív vezetésű Queenslandre), hogy mindez a gyakorlatban is érvényesüljön. Ez nagy eredmény volt abban az Ausztráliában, ahol az egyes államok ellenállása például az I. világháború kellős közepén megakadályozta az általános hadkötelezettség bevezetését (!).

A fejlemények nyomán a 70-es évek elején a bennszülöttek erősödő politikai képviselete napirendre tűzte a korábban a használatukban álló, de "elidegenített" földek visszajuttatásának és az esetleges kárpótlásnak a kérdését - ez volt az a pont amikor az ausztrál katonai vezetés néhány tagja komolyan elkezdett izzadni Maralingára gondolva.

És jogosan: a bennszülöttek ezt a területet is visszakövetelték, és az ausztrál parlament 1984-ben megszavazta az ezt biztosító törvényt. Egészen pontosan a fenti térképen Maralinga Tjarutja névvel illetett, ma 105 lakosú, 102 ezer négyzetkilométeres terület került a bennszülött tanács kezelésébe (ez lényegében egy különleges jogállású önkormányzatot jelent). A terület egyszerre két területszervezési furcsasággal is rendelkezik: székhelye a mintegy 200 kilométerre fekvő, tengerparti Cedunában van, és enklávéként tartalmazza az egykori Maralingát - a névadó terület nem része a bennszülött közigazgatási egységnek. Ennek oka az, hogy – némi képzavarral élve – az államigazgatás malmai a világnak ezen a felén sem őrölnek túl koordináltan: a terület visszaadásáról még azelőtt döntöttek, hogy a terület nukleáris terheltségét vizsgáló bizottság befejezte volna munkáját, a megállapításaik pedig nem voltak éppen szívderítőek. Ez utólag igazolta a parlamenti döntést az "enklávé" létrehozásáról.

07_tripup.jpgMaralinga Tjarutja ma (forrás)

Kiderült, hogy Maralingában - szórványosan - jelentős radioaktív szennyezés tapasztalható, melyet az ismételt megtisztítási kísérletek még az ezredfordulóra sem voltak képesek teljesen eltüntetni. Arra is fény derült, hogy a kísérletek nyomán keletkező radioktív szennyezés a britek által előrejelzett többszöröse volt, és Ausztrália sűrűn lakott területeit is elérte, amit az akkori ausztrál kormányzat finoman szólva nem vett jó néven - de ezt titokban tette.

Az őslakosok visszaköltözése végül 1995-ben kezdődött meg a területre, ugyanakkor kártérítést is követeltek a radioktív szennyezés miatt, és végül mintegy 13,5 millió dolláros kompenzációt kaptak (tehát egy főre kb. 135 ezer dollárt), amit jobbára az eredeti Maralingától 130 kilométerre lévő, a visszatelepülők által 1995-ben létrehozott 100 fős Oak Valley fejlesztésére fordítottak, többek között az "Ausztrália legrosszabb iskolája" címmel büszkélkedő oktatási intézményük megújítására. A még egy ideig szövetségi területnek számító egykori Maralinga lakossága ma néhány fő, de vallási ünnepekkor a közeli bozótreptér révén akár 1500 ember is itt tartózkodhat. A terület megtisztítottsága mindmáig vitatott, ugyanakkor Maralinga, de különösen a rakétatesztekről is híres Woomera lőtér vonzza a turistákat, igaz a bennszülött területek látogatásához külön engedély kell.

Mindez azt mutatja, hogy noha Maralinga sorsa valamennyi fél számára fájó illetve kínos pont, komoly erőfeszítések történtek a helyzet rendezésére, és az ausztrál társadalom ezen a helyen képes szembenézni történelmének kevéssé pozitív fejezeteivel is.

 

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr395902162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GERI87 2014.04.21. 01:18:21

"A hivatalos szervek (és a korabeli közvélemény jó része) vadembereknek tekintette őket,"

Azok is, persze nem pejoratív értelemben, inkább ősemberek: ha látni akarjuk milyen volt az ember tizenezer éve akkor nézzük meg pl őket, semmit nem fejlődtek (ez nem baj, minek tették volna, nem volt kényszerítő körülmény).

"akiket civilizálni szükséges a modern társadalomba való sikeres beillesztéshez."

Itt tévedtek az ausztrálok (meg úgy minden gyarmatosító), ugyanis NEM kell civilizálni az őslakosokat!
Hagyni kellett volna továbbra is a sivatagban (dzsungelban, szavannán, prérin stb.) flangálni őket (nem kell orvos, oktatás, állampolgárság, kereszténység stb...semmi)
Ha maguktól nem szakadtak ki az őskorból, nem hoztak létre államiságot, civilizációt, polgári társadalmat akkor nem is kell kiterjeszteni, erőltetni rájuk.
Plusz későbbi "konkurencia" sem kell az európai társadalomnak, meg konfliktusforrás)
Ha útban voltak, akkor az "erősebb kutya..." ősi darwini elve alapján kitették őket...hát istenem, ilyen a történelem...így jöttek létre államok, nemzetek..."verseny van" a népek közt is.

"A még egy ideig szövetségi területnek számító egykori Maralinga lakossága ma néhány fő, de vallási ünnepekkor a közeli bozótreptér révén akár 1500 ember is itt tartózkodhat."

Igazán nem éri meg, ezért a pár emberért, gondolom nem lenne túl nagy gond "nem ott élni". de hát ilyenek ezek a őslakos lobbik....

"és az ausztrál társadalom ezen a helyen képes szembenézni történelmének kevéssé pozitív fejezeteivel is."

Az egy olyan kor volt, nincs min szégyenkezni, utólag köpködni meg hülyeség.
A legnagyobb balfaszság mikor "bocsánatot kérnek" a "telepesek" az őslakosok "elűzéséért és kiirtásáért".
kb "bocs hogy élünk/bocs hogy zajlik a történelem és jobbak, erősebbek, fejeltebbek vagyunk, voltunk mint ti".
szánalom.

lezlidzsi84 2014.04.21. 08:09:01

Itt nem is a bocsánatkérés a lényeges, hanem a korábbi "politika" korrekciója. Van "sorry day", de az valóban baromság. A bennszülöttek azért joggal sérelmezték, hogy kiszorították őket a víznyerő helyeikről, majd rabszolgaként dolgoztatták őket, a gyerekeiket meg olyan iskolákba vitték, ahol kis túlzással profi alkoholistákat neveltek belőlük. Igen, hagyni kell őket bizonyos keretek között - de ez manapság már nem lehet teljes magukra hagyottság, ezt már ők sem igénylik. Ausztráliában az a figyelemreméltó, hogy viszonylag gyors váltással rendezték le a kárpótlás kérdését, és ezzel a többség egyet is ért.

¿Qué tapas hay? 2014.04.21. 13:50:47

Szép munka, bár kicsit sok moralizálással. A témába, illetve a Pangea profiljába vágó kérdés: mi lehet a régi algériai francia teszt-területekkel?

lezlidzsi84 2014.04.21. 15:52:40

@¿Qué tapas hay?: Jó kérdés, úgy tudom, hogy a szaharai francia robbantások java föld alatti volt, mint pl. ez: www.youtube.com/watch?v=ZUz8obYxdSw
Ennek ellenére ők sem úszták meg "nem várt incidens" nélkül, szóval elképzelhető, hogy ezek még mindig zárt területek.

GERI87 2014.04.21. 19:10:34

@lezlidzsi84:

Elkerülhetetlen hogy egy fejlettebb civilizáció kiszorítja a gyengébbet.
persze lehet ezt később helytelennek betudni, de nem érdemes túlzásba vinni.

"Ausztráliában az a figyelemreméltó, hogy viszonylag gyors váltással rendezték le a kárpótlás kérdését, és ezzel a többség egyet is ért."

Jól tették, nem kell évtizedekig évente többször nyafogni múltbéli dolgok miatt.
Ez csak további szakadékokhoz vezet.

¿Qué tapas hay? 2014.04.21. 20:25:57

@lezlidzsi84: Köszönöm.
Megnéztem a CSEM hűlt helyét Algériában, gyakorlatilag semmi nem maradt az egykori bázisból, a Gerboise bleue helye még látszik.

Szintén érdemes megnézni Maralingát, láthatóan elég nagy erőkkel dolgoznak a terület megtisztításán. Amúgy furcsa ez, mert Maralinga népsűrűsége az algériai Reggane népsűrűségének kb. 1/160-ada. (Már amennyiben a 0,001 fő/km2 értéket egyáltalán "sűrűségnek" lehet nevezni.

¿Qué tapas hay? 2014.04.21. 20:29:40

@GERI87: "Elkerülhetetlen hogy egy fejlettebb civilizáció kiszorítja a gyengébbet"

Mondjuk ezt az állítást a XX-XXI. szd. történelme alapján nem látom igazolhatónak. Vegyük példának mondjuk Dél-Afrika esetét.

lezlidzsi84 2014.04.21. 21:30:50

@¿Qué tapas hay?: Maga a terület valóban csaknam lakatlan, de az ausztrálok rendkívül kedvelt transzkontinentális vasútvonala kb. 40 kilométerre húzódik a településtől, Maralingának kis túlzással vasútállomása van (Watson néven), ez lehet valamivel jobban szem előtt tartja az ügyet, mint a szaharai helyszínek esetében.

GERI87 2014.04.24. 12:30:49

@¿Qué tapas hay?:

A fehérek odamentek elvitték az európai civilizációt, jogrendet, államstrktúrát stb.
És ebben az államban, ezen társadalmi keretek közt szorították ki a feketék a fehéreket, nem a törzsi kultúra emelkedett ki.
Európaiak nélkül Dél-Afrika sem lenne, meg modern államiság.

Bár az igaz hogy ahol a nyugat nem vetette meg tartósan a lábát...ott a törzsi kultúra is fennmaradt.
Csak ugye ettől még a világ a nyugati civilizáció alapjain és irányítása alatt áll, ezt vették át még olyan ősi civilizációk is mint japán vagy Kína...

inkvisitor 2014.11.13. 12:58:17

Ausztrália rákfenéje a termeszthető élelem hiánya volt. Igazából nem voltak igazi termeszthető élelemnövényei, és betelepüléskor kiirtották a megafauna esetlegesen háziasítható tagjait. (amúgy a fehérek is ezt csinálták, ahova csak beléptek. Az előnyük az volt, hogy az őshaza élőlényeinek volt ideje alkalmazkodni.) A fehérek érkezésekor már folyamatban volt egy élelmiszer-termelő kultúra létrejötte importált élelemnövényből és mesterséges halastavakból származó fehérjeforrással, pechükre az angolok számára kedvező területen. Na innen gyorsan kiirtották őket.