Pangea

Minden, ami földtudomány

Verseny a Déli-sarkért II.

2014. március 02. 14:16 - lezlidzsi84

A földrajzi felfedezések egyik utolsó, talán legdrámaibb fejezeteként került sor 102 éve Amundsen és Scott párharcára a déli-sarki elsőségért. Az előző részből kiderült, hogy a két expedíció motivációja nagymértékben eltért egymástól, de az általuk legyőzendő kihívások azonosak voltak.

Amundsen az expedíció szinte minden elemének megszervezésével a Déli-sark elsőként való elérését célozta. Ha ez nem jön össze, akár börtönbe is kerülhetett volna, hiszen nem csak adósságait nem tudta volna kifizetni, de a kapott állami támogatást is másra használta, mint amire adták. Partraszálló csapata 9 főből állt, ebből eredetileg csak a szakácsot hagyta volna a bázison, a többiek egy csapatban utaztak volna a sarkig, útközben visszaforduló támogató csapatok nélkül, ami viszonylag szokatlan stratégia volt. A 8 fős csapatban egy sífutóbajnok mellett arktiszi navigációs tapasztalattal rendelkező és/vagy valamilyen fontos mesterséget (ács, lakatos, kovács) bíró emberek kaptak helyet, akik képesek voltak a felszerelés folyamatos tökéletesítésére, javítására.

C31960G.jpgA titokzatos kontinens egy arca - jégbarlang a verseny kiindulópontját jelentő partvidéken (forrás)

A szállítási stratégia "egyszerű" volt: 1911 első hónapjaiban a 82. déli szélességig (tehát az út közel harmadáig) több raktárat létesítenek, melyeket több kilométer széles sávban zászlókkal jelöltek, hogy biztosan rájuk találjanak később. A szállításra ekkor és a sarki úton is kizárólag kutyaszánokat használtak, aki nem a szánon ült, síléceken közlekedett. Jellemzően minden létfontosságú készletből (étel, fűtőolaj, sátrak, navigációs eszközök) 2-3-szorosan túlbiztosították magukat. (Csak egyetlen dolgot felejtettek Norvégiában: a hólapátokat.) A korai indulás motivációja természetesen az elsőség bebiztosítása volt. Amundsen jelentős mértékben az 1903-06 között az első  Északnyugati-átjárón való áthajózás során az eszkimóktól eltanultak alapján alakította ki és használta felszerelését. Eszkimó mintára legyező alakban fogta be kutyáit, hogy ha valamelyikük hasadékba zuhanna, még véletlenül se rántsa magával a többit. Ruházatuk is a némileg régimódinak kinéző, de meleg eszkimó prémruha volt és Amundsen nem felejtette el indulás előtt jéggel bevonni a szánok talpát, ami kedvezőtlen hóviszonyok között is kielégítő siklást biztosított a szánoknak. Ezen felül korábbi, norvég fennsíkokon tett síutazásai során elkövetett baklövéseiből is sokat tanult, az 1899-1902 közt belga Antarktisz expedíción pedig felismerte a friss élelmiszer jelentőségét a skorbut megelőzésében. 

Ugyanakkor nem csak az eszkimó és norvég hagyományból merítette ötleteit, ahol célszerűnek látta, ott a lehető legmodernebb berendezéssel dolgozott: hajójába szerelték az egyik első dízelmotort és ő volt az alumínium tárolóedények egyik első felhasználója is. Összességében megállapítható, hogy Amundsen felszerelésének és útitervének megtervezésekor a célszerűség mellett azt is figyelembe vette, hogy a szélsőséges és ismeretlen környezetben arra kell törekednie, hogy minél kevésbé terhelje meg társait és mindenre felkészülve nagy tartalékokat vigyen magával. Mindez nagy mértékben csökkentette a váratlan időjárási eseményekkel szembeni sebezhetőségét.

Amundsen a 8 fős sarki csapat indulását 1911 szeptemberére tervezte, ami az előző részben leírtaknak megfelelően itt még bőven a tél része. Többszöri halasztás után 1911. szeptember 8-án indult a Sark felé, azonban 3 napon belül egy hidegfrontba futottak, a hőmérséklet -56 °C fokra süllyedt, és nem csak a náluk lévő borókapálinka fagyott az üvegbe, de többen fagyási sérüléseket is szenvedtek, így meglehetősen szervezetlenül, egy embert majdnem elveszítve visszatértek a bázisra. A tél még tartott…

A norvégok a következő egy hónapban tovább tökéletesítették felszerelésüket és a nyár beköszöntével, 1911. október 20-án ismét útnak indultak, de immár csak öten: Amundsen egyik társa a többiek előtt szóvá tette az első kísérlet során elkövetett vezetői hibákat, mások fagysérüléseik miatt kellett, hogy lemondjanak a sarki útról. Az út a 82. szélességi körön túl ismeretlen volt – ez jelentette a norvég expedíció számára szinte az egyetlen – és nem elhanyagolható – hátrányt az angolokkal szemben. Egyáltalán nem volt biztos, hogy találnak járható utat a Sarki-fennsíkra. Scotték például arra számítottak, hogy Amundsen útvonalát kicsit nyugat felé megtörve az egyetlen ismert útvonalon, a Beardmore-gleccseren fog felkapaszkodni. A norvég ugyanakkor nyílegyenesen délnek tartott, vállalva, hogy járhatatlan hegyvidékre téved.

map.jpgAmundsen (kék vonal) és Scott csapatának (piros vonal) útja a Déli-sarkra. (Az ábra értelemszerűen déli tájolású) Jól látható, hogy Oates halála és Scotték utolsó tábora a 80. déli szélességtől északra következett be. (Forrás)

Amundsen ugyan a puszta szerencsének köszönhetően, de több szempontból is jobban választott: "kisebb" felesleges hegymászást követően szinte nyílegyenesen az igen meredek, de rövid Axel Heiberg-gleccserbe futott a selfjég déli határától nem messze. A norvégok útvonalának nem csak teljes távja, de az extrém nehéz körülményeket rejtő sarki-fennsíki szakasza is rövidebb volt, igaz a fenti térképen Ördög-gleccser (Devil's Glacier) néven jelölt szakasz rengeteg alattomos jéghasadékot tartogatott. A legjobb választásnak azonban a kutyaszánok alkalmazása bizonyult: Amundsenék megkímélték magukat a szánvontatás embertpróbáló feladatától, egy főre számítva több élelmet és egyéb felszerelést tudtak magukkal vinni és ami nem csak a sarki elsőséget, de végsősoron a túlélést is jelentette. A norvégok napi 5-6 órás meneteléssel 28-37 kilométeres távokat tettek meg, a nap többi részében pedig bőségesen volt idejük enni és pihenni.

Útjuk nem volt eseménytelen és főleg nem volt könnyű, de 1911. december 14-én délután 3-kor Amundsen és 4 társa először érte el a Déli-sarkot. A korabeli műszerekkel nem volt egyszerű pontosan meghatározni a pontos helyét (kb. 1-3 km-es mérési hibával kellett számolni), ezért a következő két napban több mérést is végeztek és eközben elég nagy területet jártak be, hogy a lehető legnagyobb mértékben megközelítsék a valós pólust. Erre nem utolsósorban azért került sor, hogy elkerüljék az Északi-sark meghódítói között kialakult nem épp felemelő vitát arról, hogy ki is járt először a sarkon. Adataik modern elemzése alapján valószínűsíthető, hogy a környék bejárása során egy kilométeren belül megközelítették a valós pólust. (Táboruk, a Polheim 2 km-re volt attól.) Egyvalami sikerült csak félre: Amundsen fényképezőgépe  visszaúton tönkrement a benne lévő filmmel együtt, így csak Olav Bjaaland néhány gyengébb minőségű képe maradt az utókorra.

A norvégok a korábbi tempót visszafelé is tartani tudták, a bőséges készletek miatt még emelni is tudták élelmiszerfejadagjukat és 1912. január 26-án, mintegy 3 hónapos utazás után visszaértek bázisukra. A jól időzített második indulás és a gyors tempó miatt az antarktiszi nyár legmelegebb hónapjaiban (tipikusan -5 és -20 °C közötti hőmérsékleten) sikerült az utat megtenni, a gyorsaság, valamint az elfogyasztott kutyák a skorbuttól is megvédték őket, az élelmiszer túlbiztosítása pedig megfelelő erőnlétet biztosított. A norvég csapat egy rendkívül előrelátó módon megszervezett expedíciót hajtott végre, egy állati és emberi erő által dominált, letűnőben lévő kor utolsó klasszikus felfedezését megvalósítva.

Aan_de_Zuidpool_-_p1913-160.jpgAmundsen és három társa a Déli-sarkon (forrás)

Ezzel szemben az angol expedíció a kisebb hibák, nagyobb tévedések és a balszerencse lassan végzetessé váló keverékének bizonyult. A kedvezőtlen események láncolata azzal kezdődött, hogy az expedíció hajójáról, a vészesen túlterhelt Terra Nováról a szénkészlet jó részét egy vihar lesodorta, így végül nem maradt elegendő üzemanyag ahhoz, hogy a hajó a kívánt pontig törjön előre a jégen, emiatt mintegy 30 km-rel északabbra tudták kirakodni a készleteket és felállítani a bázist. Mindez azt is jelentette, hogy a selfjeget csak akkor tudták elérni, ha az ahhoz vezető öböl befagyott, ami nem kis akadálynak bizonyult: az expedíció pónilovainak egy része épp az öblön való átkelésnél veszett vízbe. Igen, pónilovak. Noha a legközelebbi fűcsomó több ezer kilométerre volt, az angol expedíció mandzsúriai pónikkal kívánta a szánok egy részét vontatni. És ez csak egy része volt a nem éppen egyszerű szállítási tervnek, melyben úttörő módon motoros szánok illetve hagyományos kutyaszánok is helyet kaptak. Azonban mivel sem a pónik, sem a motoros szánok nem voltak képesek felmászni a gleccseren és az angolok kutyákkal szembeni bizalmatlanságuk (és tapasztalatlanságuk) miatt a kutyaszánokat sem kívánták felvinni a fennsíkra, a terv azzal számolt, hogy a sarkot elérő (a tervek szerint 4 fős) csapatnak az út közel háromnegyedén, kb. 2000 km-en (!) magának kell vonszolni a szánt, ami óriási fizikai megterhelést jelentett. A négyféle szállítási mód egyben négy különböző sebességű társaságot is jelentett, ami nem könnyítette meg a készletek megfelelő elosztását és a mozgás koordinálását. A sarki expedícóra eredetileg 17 fő indult, azonban a résztvevők java 3-4 fős csapatokban visszafordult, miután lerakta rakományát a kiszemelt pontokon. A nagyobb létszám természetesen tovább fokozta a terv (és a résztvevők) sebezhetőségét, amellett, hogy egy főre kevesebb élelmet szállítottak, mint a norvégok, a kimerülten visszatérő (vagy viharok által hátráltatott) segédcsapatok hajlamosak voltak többet fogyasztani a szűken mért élelemből.

Az angol csapat szintén 1911 első hónapjaiban kezdte meg a raktárak létesítését, és szinte azonnal bebizonyosodott, hogy a pónik korántsem bírják annyira a hideget, mint Scotték gondolták, hóba szakadó patájuk miatt pedig csak lassan lehetett velük haladni. A nehézkes utazás miatt a 80. déli szélességen elhelyezni tervezett „egy tonnás depót” mintegy 55 kilométerrel északabbra sikerült csak felállítani. Később mindegyik ténynek súlyos jelentősége lesz.

6a015391a867e3970b015392a70580970b-800wi.pngPónik a selfjégen - a szél ellen a mögöttük lévő hófalakat emelték az egyes táborhelyeken (forrás)

Az angol expedíció motoros szánjai végül 1911. október 24-én indultak délre, Scott a pónikkal csak november 1-jén, az idő melegebbre fordulásával tudott indulni. A motoros szánok azonban mintegy 100 kilométer után végleg bedöglöttek és Scott, sem megfelelő személyzettel, sem elegendő pótalkatrésszel nem rendelkezett javításukra. (Ez jellemző volt Scottra: sokszor nem figyelt a fontos "részletekre".) Innentől a kísérő csapatnak magának kellett vontatnia a szánokat. Hamarosan megmutatkozott az is, hogy mekkora különbség van a kutyaszánok és a pónilovak sebessége között: a pónikkal egy nap a legkedvezőbb körülmények között sem lehetett 25 km-nél  többet megtenni. Innentől két dolog volt világos: Amundsen biztosan gyorsabb lesz, hacsak baleset nem éri, valamint a kései indulás és a tervezettnél lassabb haladás miatt a legutolsóként hazainduló sarki csapat már jócskán a hidegebb márciusban fog visszatérni. Scott számolt ennek veszélyeivel és úgy rendelkezett, hogy a kutyás csapat a gleccserről visszafordulva az állatokat kímélve térjen vissza a bázisra és február végén jöjjenek a visszatérő sarki csapat segítségére.

An-image-from-The-Lost-Ph-006.jpgTábor a Transzantarktiszi-hegység lábánál (forrás)

A késedelmes indulás miatt bekövetkezett az első balszerencsés esemény: december első napjaiban egy melegfront nyomult be a selfjég fölé és vastag hótakaróval fedte be azt és a Beardmore-gleccser alsóbb régióit. A havazás és a mély hóban való lassabb haladás legalább egy héttel késleltette az expedíciót. A kontinens belsejéből fújó szelek által dominált időjárású, rendkívül száraz Antarktiszon egy ilyen mértékű havazás ritka eseménynek számít.

100th-anniversary-of-the--007.jpgA szánvontatás nehézségei - felfelé a Beardmore-gleccseren (forrás)

A nehézkes haladás ellenére az expedíció utat tört magának a Sarki-fennsíkra és a támogató csapatok is sorban visszafordultak a bázisra. Scott az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a végső csapata 4 helyett 5 fős lesz. Mivel Amundsennek nyomát sem látták és nem számítottak arra, hogy a norvégok másfelé mennek, kicsit megnyugodtak: talán mégis a brit lobogó fog elsőként a sarkon lengedezni. 1912. január 16-án azonban a végcéltól néhány kilométerre egy fekete zászló (a norvégok egyik irányjelzője) tudatta velük, hogy tévedtek. Másnap megtalálták Amundsen táborhelyét és az általuk is gondosan elvégzett mérések igazolták, hogy valóban a Föld déli pólusának közvetlen közelében állnak. Az ekkor készült fényképek öt elcsigázott, csalódott embert mutatnak.

800px-Scottgroup.jpgScott és csapata a Déli-sarkon. balról-jobbra: Wilson, Bowers, Evans, Scott és Oates (forrás)

Ennek ellenére a január 18-án megkezdett visszaúton az immár a hátuk mögül fújó széllel eleinte igen jól haladtak, a kimerültség azonban hamarosan éreztetni kezdte hatását. Evans altiszt fokozatosan gyengült, és február elején egy gleccserhasadékdékba zuhanás során vélhetően komolyan megsérült, majd február 17-én meghalt. A csapat február végétől erősen lelassulva küzdte előre magát észak felé, a naplókban borzalmas (-40 °C közeli) hidegről beszámolva, ami csaknem 30 fokkal hidegebb hőmérséklet volt, mint az egy hónappal előttük járó utolsó segédcsapat által tapasztalt. Hamarosan Oates százados is súlyos fagyási sérüléseket szenvedett és a leírt tünetek alapján skorbutban is szenvedett. Március 17-én reggel önként kiment megfagyni a hófúvásba, hogy ne hátráltassa társait. Scott volt a következő, aki mozgásképtelenné vált – az immár három fős csapatot március 21-én 20 kilométerre az „egy tonnás depótól” egy hóvihar állította meg és innen már nem mozdultak többé. Scott utolsó naplóbejegyzése március 29-én kelt. 1912 novemberében a keresőexpedíció itt, a raktártól 20 kilométerre talált rá a három holttestre, naplóikkal és fényképeikkel együtt.

A huszadik század első felének (főként brit) kommentárjai azt a képet erősítették, hogy Scott és társai a kudarc miatt érzett csalódásuk miatt lassan vánszorogva, egy közel 10 napos hóvihar által csapdába ejtve, a biztonságot jelentő bázistól néhány kilométerre, hősiesen küzdve pusztultak el. A brit nemzeti érzelmek által is fűtött "hőslegenda" számos elemét tekintve hamis, így nem csoda, hogy később az ellenkező irányba lengett ki az inga: a hetvenes évek vége óta főként Roland Huntford könyvének köszönhetően kizárólag a Scott által elkövetett hibákat okolják az öt ember pusztulásáért. Ennek a felfogásnak kétségkívül megvan az alapja, de a valóság azért ennél árnyaltabb.

Robert_F__Scott_at_Polheim.jpgA csalódott britek a Polheimnél: Scott expedíciója Amundsen Déli-sarkon hagyott sátránál (forrás)

Scott valóban számos rossz döntést hozott, több tényezővel borzasztóan optimistán kalkulált a lényegében ismeretlen időjárású földrészen, ami komolyan hozzájárult csapata lassú haladásához, az emberek fokozatos legyengüléséhez. A lassabb haladást lehetővé tevő emberi erővel történő szánhúzás azt is jelentette, hogy egy főre kevesebb élelmet és tüzelőanyagot tudtak magukkal vinni. (Amundsen expedícióján a Sarki-fennsíkon 2-3  ember jutott egy szánra, Scottén 3-5.) Arról nem is beszélve, hogy a britek élelem és folyadékigénye a megerőltető robotolás miatt jóval nagyobb volt, mint a norvégoké és a késői Déli-sarkra érkezés miatt a szervezetet jobban igénybe vevő hidegebb időben kellett haladniuk. Ugyan a depókban elég élelem volt, de a tervezettnél lassabb haladás esetén a szánon lévő korlátozott élelemmennyiség miatt korlátozni kellett a fejadagokat. Scott a depók távolságának meghatározásakor túlzottan optimistán számolta ki napi haladási sebességüket és gyakorlatilag nem számolt azzal, hogy az időjárás esetleg hátráltatja őket, ami  nagy könnyelműségnek bizonyult. Ezen csak rontott, hogy Scott sarki csapata a tervezett 4 helyett 5 fős lett. A depók megjelölése is gyatra volt, gyakran hosszasan kellett keresgélni azokat a nagy fehérségben. A fűtőolajat tartalmazó kannák rossz szigetelése miatt a tervezettnél jóval kevesebb üzemanyag állt rendelkezésre, így nem tudtak elég vizet olvasztani, ami kiszáradáshoz vezetett. Ezen kívül a Sarki-fennsík extrém körülményei között végzett szánhúzás kalóriaigényét is alulbecsülték, ahogy nem voltak tekintettel a különböző testalkatú emberek eltérő tápanyagigényeire sem. Beszédes tény, hogy elsőként a két legnagyobb erejű és tömegű résztvevőt (Evanst és Oatest) vesztették el: valószínűleg ők lehettek leginkább kiéhezve és kitéve a skorbutnak. Evansnek már balesete előtt is folyamatosan romlott az állapota.

Ugyanakkor, ha nem köszönt be február végén a rendkívül hideg időjárás, a csapat 4 életben lévő tagja vélhetően március elejére eljutott volna az „egy tonnás depóig”, ahol március 10-ig a kutyás segédcsapat is várt rájuk. A -30 °C alatti, szélcsendes időjárásban ugyanakkor a hó felszínén szinte alig csúszik a szántalp, ami megmagyarázza Scotték hirtelen lassulását. Mindez végzetesnek bizonyult: Oates és Scott olyan súlyos fagyási sérüléseket szenvedett, hogy csak egy külső segédcsapat menthette volna meg őket, a bázisig hátralévő több, mint 200 kilométeres utat semmiképp nem tudták volna megtenni.

C32443.jpgTájkép a bázis közelében, kutyaszánnal: Scottnak és társainak egyiket sem sikerült elérniük (forrás)

Szerencsétlenségükre pont a tervezett mentőakciónál ütköztek ki leginkább az angol expedíció szervezeti problémái. Ahogy Scottban fokozatosan tudatosodott, hogy a haladásuk lassabb a tervezettnél, többször is megváltoztatta a „mentőakció” tervét. Mivel a vezetők zöme haditengerész volt, ezért nem merült fel, hogy Scott útközben kelt, egy-két hónapos késéssel a bázisra érkező utasításait ne mereven végrehajtandó parancsokként értelmezzék. Ezen kívül a csapatnak a kutatási programot is végre kellett hajtania, ami igencsak korlátozta, hogy kit lehet a kutyás expedícióra igénybe venni. Különösen szerencsétlen fordulat volt, hogy az utolsó tapasztalt navigátor, aki a bajba kerültek segítségére siethetett volna, egyben az expedíció orvosa volt, akinek épp az utolsó segédcsapattal visszatérő, a skorbut miatt életveszélyes állapotban lévő Evans hadnagyot kellett ápolnia. Mindez azt eredményezte, hogy a szánhajtásban és navigációban tapasztalatlan Cherry-Garrard és az orosz kutyahajcsár, Dimitrij Gerov ment Scotték elé, de a parancsnak megfelelően csak az egy tonnás depóig.  Ha a sarki csapat késését észlelve eléjük mennek mintegy 100-150 kilométerre délre, talán lett volna esélyük a túlélésre. A bázison tartózkodók csak Cherry-Garrard visszatérése után, március utolsó napjaiban realizálták, hogy baj lehet, de ekkor már késő volt a mentőakcióhoz, a rohamosan romló időjárás miatt március 30-án visszafordult az utolsó mentőcsapat is.

A legenda egyik furcsa eleme a brit csapatot a sátorba szorító 10 napos hóvihar. Ilyet egyik, akkor a jégselfen járó utazó társuk sem tapasztalt, így a Scottékat a végső táborhelyhez szögező vihar vélhetően 2-3 nap alatt elcsitult, ráadásul ezt követően az idő is enyhébbre fordult. A két másik résztvevő, Wilson és Bowers valószínűleg túlzottan legyengült ahhoz, hogy március végén továbbinduljon vagy nem akarták Scottot magára hagyni. Rajtuk az is segíthetett volna, ha az „egy tonnás depót” az előző évben valóban a tervezett helyen, mintegy 55 kilométerrel délebbre állítják fel – ennél a pontnál ugyanis már északabbra volt az utolsó táborhelyük.

scott-tomb.jpgA Scott, Wilson és Bowers sátra fölé emelt "emlékmű" - 1912 novembere (forrás)

A tragédia végső okának megállapításához azt szükséges tisztázni, hogy mennyire tipikus a kontinensnek ezen a részén a február végi-március eleji rendkívül alacsony hőmérséklet. Valószínű, hogy a Sarkról ilyen későn visszatérő csapat bajba kerüljön, vagy balszerencséjük is volt a briteknek?  A modern mérések inkább az utóbbit látszanak alátámasztani: nagyjából minden tizedik-tizenötödik évben tapasztalható csak ilyen hideg ebben az időszakban. (Ami persze nem elhanyagolható kockázat egy hasonló utazás során.) Az extrém hideg már az expedíció meteorológusának is feltűnt. Dr. Simpson ekkor már évek óta az indiai monszun egyes években tapasztalható, ismeretlen okból bekövetkező extremitásait tanulmányozta, ezért kezdett tágabb összefüggésekben is gondolkodni. Ebben az esetben az antarktiszi és ausztrál légnyomásadatok furcsa és az akkori ismeretek szerint nehezen magyarázható együttmozgására figyelt fel az 1912-es évben, ami egy új, ismeretlen időjárási jelenségre utalt. Ezek voltak az első lépések azon az úton, ami végül többek között az El Nino felfedezéséhez vezetett.

Scott tehát számos olyan hibát elkövetett, ami elvette Déli-sarki elsőségét és ezekkel a sikeres visszatérés esélyét is csökkentette, azonban a tragédia végső okozójának az 1912-es év márciusának szokatlanul hideg időjárása bizonyult.

Captain-Scott-South-Pole--007.jpgScott geológusai a partvidéken (forrás)

A két expedíció tagjai a 19. századi eszméknek megfelelő heroikus felfedezőúttal elérték Földünk egyik utolsó fel nem fedezett régióját. Ennek során keveredtek a klasszikus, emberi és állati erő által meghatározott elemek a modern technika eszközeivel és az emberiség nagy közös felfedezésének élménye egy lassan hanyatlásnak induló birodalom tündöklési és szerzési vágyával. Nem utolsósorban ez az egyik utolsó felfedezés, ami a ”klasszikus” földrajzi társaságokhoz, illetve egyes elemeiben még egy "általános"  földrajztudományhoz köthető. Scott expedíciójában ugyanakkor már megjelentek az önállósuló, specializálódó tudományágak képviselői.

A nagy erőfeszítést olyan eszközökkel tették, melyek pár év múlva már végleg elavultnak számítottak – mindezt a brit expedíció parancsnokhelyettese, Evans hadnagy foglalta össze legjobban 1913-ban: „Kétséges, hogy a nagy Sarki-fennsíkot bárki is újra felkeresi, kivéve talán repülőgép segítségével.” Nyugalmazott admirálisként még megérte, hogy jóslata valóra váljon.

 

Elsődleges források:

Susan Solomon: The Coldest March c. könyv

Roland Huntford: Scott és Amundsen c. könyv - és a könyv alapján készült filmsorozat. 

Apsley Cherry Garrard: The Worst Journey of The World - az angol expedíció résztvevőjének könyve

Egy kattintás és nem maradsz le az új posztokról:

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr415800196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.