"A geopolitika atyja", "Hitler tanítómestere" - két jelzős szerkezet, amellyel ugyanazt a különös életrajzú és személyiségű, tragikus sorsú német földrajztudóst, Karl Haushofert szokás jellemezni. Munkássága még halála után közel 80 évvel is gyakran végletekben értelmezett, miközben életútja számos fontos erkölcsi tanulsággal is szolgálhat napjaink (földrajz)tudósai számára - vélhetően ezért is problémás még mindig mind Haushofer, mind "geopolitikájának" értelmezése.

Karl Haushofer - (forrás) 

Ha a nagyrészt a két világháború között aktív, és egyebek mellett a "Lebensraum" fogalmát elterjesztő Haushofer munkásságáról olvasunk, a legtöbb ezzel foglalkozó tanulmány alapvetően két csoportra osztható - ezeket olvasva az az érzésünk lehet, mintha azokat két különböző emberről írták volna.

1. Azok a tanulmányok, melyek szerzői szerint Haushofer és geopolitikája kifejezetten jelentős szerepet töltöttek be az 1933-ban hatalomra jutó náci elit geopolitikai gondolkodásában, szemléletformálásában, és így a második világháború katasztrófájában és nem utolsósorban bűneiben. Egyes szerzők (pl. Bruno Hipler) egyenesen azt állítják, hogy Haushofer volt a Hitler mint vezér "felépítése" mögötti lángelme, aki a háttérben húzódva mozgatta a szálakat. 

2. Azon tanulmányok szerzői (pl. Frank Ebeling), akik tagadják ezt a befolyást, és azt ugyan elismerik, hogy Haushofer feltűnően aktív volt a náci rendszer korai szakaszában, de véleményük szerint a tudós geopolitikája mind tartalmában, mind megalapozottságában eltér a nácik "vulgáris" geopolitikájától. Ezek a tanulmányok jellemzően jóval kevésbé hangsúlyozzák a Harmadik Birodalom második-harmadik emberével, Rudolf Hess-szel való szoros kapcsolatát, valamint a nácik által gleichschaltolt különböző Birodalmi ernyőszervezetek vezetésében betöltött kiemelkedő szerepét.

Ennél kritikusabbak azok a szerzők, akik igyekeznek kettő, vagy több részre osztani Haushofer életművét - így tesznek például a nemrég hazánkban megjelent tanulmány szerzői is, akik az 1933 előtti időszak tevékenységét "legitim geopolitikaként" jellemzik, míg a későbbi időszakról kissé talán túl kényelmes megoldást választva, (egyelőre) nem igazán beszélnek.

Természetesen vannak olyan szerzők is akik a két álláspont közötti véleményt képviselnek - közéjük tartozik a tudós életművét az 1970-es években részletesen feldolgozó Hans-Adolf Jacobsen (egy koblenzi tudósról van szó), akit lényegében azóta is mindenki alapvető forrásként használ, különösen amiatt, hogy feldolgozta Haushofer levelezését is, ami elég jól megvilágította a fenti végleteket is magyarázó "kettős személyiségét". Jacobsen bár nagy empátiával ismerteti Haushofer különböző életszakaszaiban keletkezett leveleit, előadásait, és veti össze egyéb munkáival és közéleti tevékenységével, egyúttal megsemmisítő ítéletet is mond sok esetben felületes munkásságáról és zavaros világképéről, valamint tudományos és politikai törekvéseinek kudarcáról.

Jelen blogbejegyzésben is a két szélsőség közé célzunk - már csak azért is, mert beleolvasva Haushofer műveibe, csak még talányosabbá és érdekesebbé vált a helyzet: egy németül kifejezetten szépen (azaz a bikkfanyelvet kerülő), magával ragadóan író szerzőről van szó, aki ugyan sokszor elveszett a szóvirágokban, de egyes prognózisai kifejezetten jól sikerültek. Persze utóbbiak többnyire kétes megalapozottságú földrajzos toposzokkal, előítéletekkel keveredtek (Haushofer is hajlamos volt elveszni a térképben, és inkább szépet rajzolni, mint igazat), 1933-ban pedig a "kötelezőnél" jóval lelkesebben vette át a náci frazeológiát. Emellett egyszerre volt művészlélek, tudós, és macskabarát tábornok is, aki a világ jelentős részét beutazta. 

Először ismerkedjünk meg ennek a különös embernek az életrajzával:

Karl Haushofer 1869-ben született Münchenben egy nagyrészt egyetemi oktatókat és művészeket felvonultató családba, amely jól beágyazott volt a kor bajor nagypolgárságába - gyermekkorában így megismerkedett a kor jópár prominens államférfijével, de főleg tudósával, illetve kialakult a "porosz" Berlinnel szembeni nagyon erős bajor identitástudata is.(Ez részben a bajor táj szeretetében öltött formát.) Mindezt figyelembe véve meglepő lehet pályaválasztása: ugyanis az érettségi után a nemzeti liberális elveket valló fiatal tisztképzésre jelentkezett. Ezt magyarázza, hogy az önállóságát részben megőrző bajor hadsereg a porosszal ellentétben erősen polgári karakterű és lényegesen szabadabb szellemű volt (tisztképzésre csak érettségi birtokában lehetett jelentkezni), ami a hozzá hasonló beállítottságú fiataloknak is vonzó karrierlehetőséget jelentett. Haushofer ráadásul egy elit tüzérezredhez került, majd elvégezte a vezérkari iskolát is, sőt, a hadiakadémia tanára lett. Pedagógusi szerepét kifejezetten élvezte, és parancsnokai is elégedettek voltak vele - bár több értékelésében is előkerült, hogy az előadásaiban és tanulmányaiban sűrűn előforduló szóvirágaival talán helyenként felületes tudását próbálja palástolni, illetve hogy terepi döntései néha talán nem teljesen jól átgondoltak.

A család egyik barátja, Freidrich Ratzel geográfus - (forrás)

1896-ban elvette egy Münchenbe költöző, félig zsidó mannheimi polgárcsalád lányát, Marthát, aki gyakorlatiasságával, szorgalmával és nyelvtudásával a művészlélek katonatiszt Haushofer kiváló társává vált - a házaspárnak az 1900-as években két fia született. A szépen haladó katonakarrier ugyanakkor 1907-ben nem várt fordulatot vett, és ennek egyik oka éppen Haushofer íráskényszere volt. A hadiakadémia tanára ugyanis szívesen értekezett hadtörténeti témákban, és az aktuális hadgyakorlatokat is igyekezett történelmi párhuzamokkal fűszerezve kielemezni, egyik tanulmányában ugyanakkor épp azon katonatisztek szereplését illette némi kritikával, akik hamarosan a bajor vezérkarba kerültek - ennek eredménye egy áthelyezés lett az ekkor Bajorországhoz tartozó pfalzi Landauba. A váltás nem igazán tett jót Haushofer egészségének és hangulatának, mentő ötletként viszont felmerült egy tanulmányútszerű kiküldetés lehetősége - Japánba. A küldetésre épp egy Haushoferhez hasonló figurát kerestek, így feleségével 1908-ban elindult a hosszú útra, melynek első állomása India volt. A britekkel szemben komoly előítélettel élő Haushofert és feleségét rendkívül előzékenyen fogadták a brit katonai és polgári igazgatás tagjai, Lord Kitchenerrel való megbeszélését pedig még évtizedekkel később is szemléletformálóként jellemezte. (Azt vitatták meg, hogy egy brit-német háború vélhetően mindkét fél számára katasztrofálisan végződne, ellenben jó lehetőségeket kínálna Japánnak és az Egyesült Államoknak.)

Japánba érkezve a német tisztet lenyűgözte az ősi kultúra és a modern katonai és államszervezet egyvelege, a szigetállam háborús sikerei és "hódításai", és komoly érdeklődés éledt benne a Csendes-óceán földrajza és változó politikai viszonyai iránt. Emellett komoly kapcsolatépítő tevékenységet is végzett - bár ennek kiterjedtségét és mélységét a későbbiekben hajlamos volt némileg eltúlozni. Haushoferék végül egészségi okokból 1910-ben a transzszibériai vasútvonalon át tértek vissza az odaúton megismert Stefan Zweiggel együtt, akihez bár életútjaik nagyon más irányt vettek, később is barátság fűzte.

A továbbra is betegeskedő bajor tiszt részben terápiaként írta meg 1913-ban megjelent Dai Nihon című könyvét. A kötet az írás elején említett mindkét "szélsőségnek" bőven ad muníciót, ugyanis egyaránt kiemelhető belőle az Japán Birodalom valamint az ázsiai és csendes-óceáni politikai és földrajzi problémák  részletes és jó tollú leírása, másrészt szokatlanul erős militarizmusa is. Ne feledjük, Haushofer ezt a könyvet háborút még nem látott katonatisztként írta, miközben egyrészt lenyűgözték a japán terjeszkedési sikerek, másrészt  láthatóan Németországot is szívesen látta volna ilyen szerepben, hasonló sikereket elérve, így a könyv egyik fontos konklúziója, hogy japán mintára a Német Birodalomban is erősíteni kell a védelmi (értsd hadi) célokat szolgáló hazafias nevelést, és úgy általában a világ jobb megértését célzó oktatást. A japán analógia, a korabeli német korszellem, és Haushofer jópár gondolata is egyértelművé teszi, hogy a szerző további német terjeszkedésre gondol, azaz, hogy Németország fejlettségének és lakosságszámának megfelelően részesülhessen a világ javaiból. (A könyvben többször is előkerül, mennyire egyenlőtlen ezek eloszlása, és pl. milyen bérhátrányban van egy német vagy egy japán munkás egy brithez képest.) Mindezt az is fűthette, hogy Haushofer egyre inkább a család egykori barátjának, Friedrich Ratzelnek a munkásságát vette alapul földrajzi gondolkodása során, az erősen a szociáldarwinizmus felé hajló Ratzel pedig egy életerős (fejlődő) állam esetében természetesnek vette annak terjeszkedését

A bajor hadsereg háborúba vonul - (forrás)

Az első világháború kitörésekor kezdetben Haushofer is osztozott  a háborús lelkesedésben, ugyanakkor kortársai többségével ellentétben több éves, kétes kimenetelű és véres háborúval számolt. A háború legnagyobb részében egy hadtestközvetlen tüzérezredet vezetett, melyre egyre inkább illett a "tüzérhadosztály" megnevezés. Az alakulat többnyire a Vogézek déli részén, Mühlhausen/Mulhouse környékén volt állásban, azonban gyakran vetették be más hadszínterek forró pontjain: Haushofer volt a gorlicei áttörésben résztvevő német hadsereg egyik támadóékének tüzérparancsnoka, harcolt Verdunnél, a Somme-nál, valamint a Székelyföldön is. Magánlevelezéséből kiderül, hogy az erőviszonyok alakulása miatt nem igazán hitt már 1918 tavaszán a győzelemben  - és mind a vilmosi vezetést, mind ellenzékét alkalmatlannak vélte az ország vezetésére és a szükséges békekötésre. Részben ebből táplálkozott későbbi "vezér utáni vágya", ugyanakkor nem hitt a "tőrdöfés" legendában sem. A háború elvesztésének fő okát abban látta, hogy a vilmosi politikai elit globális politikai éretlensége miatt megnyerhetetlen háborúba vitte az országot, emögött pedig elsősorban a németek általános tájékozatlanságát sejtette az Európán kívüli világrészek ügyei kapcsán. Tehát ha jóvá akarták tenni a háborús fiaskót, többek között ezen is változtatni kellett és Haushofer alapvetően ennek kívánta szentelni hátrelévő életét. 

A Haushofer család az első világháború idején - (forrás)

A háború végén ugyanis az is nyilvánvalóvá vált, hogy Haushofer 50 évesen "munkanélkülivé" vált, és bár magasrangú katonatisztként viszonylag magas összegű nyugdíj járt neki, nem kívánt tétlen maradni, felesége befolyására pedig az egyetemi tanári pálya felé fordult - annál inkább, hogy ebben a család egyik jóbarátja, Erich von Drygalski is segíthette. Drygalski nem csak világhíres sarkkutató (és az Antarktisz tekintélyes részének névadója) volt, de akkoriban épp a müncheni egyetem földrajztudományi mindenese is - a háború miatti létszámhiány miatt pedig nagyjából mindent is tanított, így kifejezetten örült az általa is ismert és tájékozottnak tartott, ráadásul oktatói tapasztalattal is rendelkező ex-katonatiszt jelentkezésének, aki meglepően gyorsan, már 1919 első felében elkészítette doktori értekezését (igaz a munkát már a háború alatt elkezdte), és az év második felében meg is kezdte oktatói tevékenységét Drygalski szárnyai alatt (igaz véglegesen csak 1921-ben nevezték ki egyetemi tanárrá). Bő 50 évesen meglehetősen nagy munkatempót diktált, ami valamennyire rá is nyomta a bélyegét oktatói és kutatói tevékenységére:

- A párhuzamosan írt sok tanulmány valamint előadás sok esetben felületességhez vezetett - könyveit, tanulmányait olvasva időről-időre újrafelhasznált panelekbe ütközhetünk, amelyek nem is mindig tartoznak szorosan az adott témához, vagy egyenesen feltűnően tévesek (pl. a Canberra alapítása mögötti geopolitikai motivációk kapcsán).

- Bár mottószerűen emlegette a szintén roppant világlátott Drygalski egyik mondását ("Olyanként vizsgáljuk az idegen népeket, amilyenek, ne pedig úgy, ahogy látni szeretnénk őket"), ennek sok esetben nem tudott megfelelni, sietsége miatt sok esetben nem vizsgálta felül például a britekkel és az amerikaiakkal szembeni előítéleteit, még akkor sem, amikor erre fia vagy a munkásságát egyre nagyobb ellenérzéssel figyelő, rendkívül alapos tudós hírében álló Drygalski figyelmeztette.

- A fennmaradt beszámolók szerint egy a fiatalokkal könnyen szót értő, jó szervezőképességgel rendelkező "apafigura" volt, aki könnyen tudott kutatói munkaközösséget létrehozni - népszerűségét ugyanakkor az is fokozhatta, hogy előadásaiba rengeteg érdekességet zsúfolt, ami szóvirágaival együtt viszont nehézzé tette fő mondanivalójának követését, így pedig hallgatói tudásának számonkérését is.

- Munkaterhelését fokozta, hogy nehezen tudott nemet mondani, a segítségkéréseket pedig nem utasította vissza.

- Haushoferrel kapcsolatos kritika, hogy nem tudott komolyan bírálni, nyilvánosan csak pozitív szakmai visszajelzéseket adott, még ha magánvéleménye eltérő is volt. Ez a tulajdonsága a náci hatalomátvételt követően megakadályozta abban, hogy rendet tegyen "édesgyermekének" tekintett tudományterületén.

- Nem könnyítette meg Haushofer dolgát és megítélését késői pályakezdése. Ez egyrészt a lemaradás behozására ösztönözte - ami végül összecsapott tanulmányok elkészítéséhez vezetett. Másrészt a "kívülállóként" való bekapcsolódás is némi idegenkedéshez vezetett vele szemben (írom ezt részben kívülállóként, némileg önkritikus felhanggal...), és ez látásmódjára is komolyan hatott - ami persze nem minden esetben volt probléma, csak épp további konfliktusokhoz vezethetett. Meglepően élesen látta például a társadalomföldrajz egyes (sok esetben máig érvényesülő) problémáit, például, hogy mennyire félrevihet, ha csak a földrajzos eszközökkel (pl. térképezéssel) jól megfogható változókra koncentrálunk az elemzés során, illetve sok esetben nagyon is gyakorlatiasan állt a földrajzi problémákhoz - ennek egyik árulkodó jele, hogy általában azt nézte, hogy egy földrajztudós MIT írt, nem azt, hogy mások MIT ÍRTAK RÓLA.

- Nem segített az sem, hogy Bruno Hippler szerint Haushofer felnőtté válásának idején a természettudományok iszonyatos ütemű fejlődésére került sor, amit csak némi késéssel követett a legtöbb társadalomtudomány fellendülése. A tudományos törvények egyre jobban magyarázták a világot, így sok esetben erős volt a kísértés, hogy társadalmi folyamatokat is a "bevált" természettudományos törvényekkel magyarázzanak - ebbe a csapdába Ratzel is besétált és valamennyire Haushofer is követte, mivel az ezzel kapcsolatos kritika csak késve tört utat magának, erre pedig az akkor már idősebb Haushofer talán kevésbé lehetett fogékony.

A felsorolt tényezők pedig meglehetősen fontosnak bizonyultak, ugyanis Haushofer egy meglehetősen új és kényes területet, a geopolitikát választotta szakterületének. Magát a geopolitika szót nem ő alkotta meg, hanem kortársa, Ratzel tanítványa, a svéd politikus és földrajztudós, Rudolf Kjellén, azonban a svéd korai, 1922-es  halálát követően Haushofer és köre vált munkásságának továbbvivőjévé, és kezdetben (talán) legjelentősebb képviselőjévé. Kjellén Ratzelnél jóval kevésbé volt szociáldarwinista, de az államot ő is életformaként tanulmányozta, mégpedig öt részterület mentén:

- Az állam mint "birodalom" vagy felségterület - geopolitika

- Az állam, mint az azt alkotó emberek összessége - demopolitika

- Az állam, mint gazdaság - ekopolitika

- Az állam, mint társadalom - szociopolitika

- Az állam, mint kormányzat (erőszakszervezet) - kratopolitika

Kjellén alapvetően azt képviselte, hogy az állam politikáját  (és intézményeit) a fenti tematika mentén a földrajzi környezet hataározza meg.

Haushofer és köre ezt kívánta továbbfejleszteni a kjelléni, alapvetően szintetizáló felfogásban, de a geopolitika elsőségével. Céljaik bemutatásához a Halford Mackindertől kölcsönözte másik gyakran alkalmazott mottóját "Let us educate our masters". (Ezzel szándékán kívül gyönyörűen megvilágította azt is, hogyan tudnak jóhiszemű tudósok rosszhiszemű politikusok oldalán/hátsó fertályán kikötni.) A geopolitikát alapvetően alkalmazott tudományágnak szánták (megkülönböztetve az elméletibb politikai földrajztól), amely a földrajz révén rendszerezett információkkal segít mind a "nemzet", mind az azt irányító elit számára jobban eligazodni a világ dolgaiban, ahogy ez véleményük szerint a britek és a franciák esetében is történik - és akikhez képest ezen a téren a németek nagy lemaradásban vannak. Haushofer általában szakított az ekkoriban még elég "divatos" földrajzi determinizmussal, és inkább a cselekvő ember (politikus) szerepét hangsúlyozta, melyek révén a földrajzi környezet jelentette korlátok meghaladhatóak.  A geopolitika felfogása szerint elemez és "előrejelzéssel" szolgál a politikusok számára, azonban magába a politikába nem avatkozik be (még ha a mottó picit mást is sugall). Haushofer többször is kifejezi azt az elképzelését, hogy ez egyben elszakadást jelent az inkább jogi alapú német államtudománytól is, és elősegítheti Németország visszakerülését "megérdemelt" világpolitikai szerepkörébe, ha lehet komolyabb háború nélkül.

Mint látni fogjuk, a politikától való távolságtartás nem igazán jött össze, de ettől függetlenül már csak a tudományterület fókusza miatt sem közömbös Haushofer politikai beállítottsága és szerepvállalása, mind a turbulens weimari időszakban, mind a nácik uralma alatt. A katonatiszt professzor alapvetően nemzeti-liberális politikai nézeteket vallott, liberalizmusa leginkább gazdasági és társadalmi egyenlőségi kérdésekben mutatkozott meg, bár munkássága során elsősorban védelmi politikai szempontokból a gazdasági autarkiával is foglalkozott. Ugyanakkor őt sem hagyta hidegen az első világháborús vereség sokkja, így Frank Ebeling szerint egyre inkább az úgynevezett "Jungkonservativ" blokk felé sodródott - elsősorban azért mert ez adta szellemi és politikai közegét (miközben sok esetben jóval gyakorlatiasabban látta a világot az ide tartozóknál). Az említett politikai attitűd a vereségre adott sajátos válasz volt, és lényegében ugyanaz az ellentmondás táplálta, ami miatt mi sem igazán tudjuk még 100 év elteltével sem kiköpni-lenyelni a trianoni sokkot: Németországra ugyanis a modern, demokratikus (német felfogás szerint "liberális") hatalmak kényszerítették rá a megalázó békeszerződést, miután Németország jórészt ezen hatalmakat utánozva igyekezett modernizálódni és demokratizálódni, na és persze birodalmat építeni. 

Ebből következően a politikai irányzat elutasította a modernitást és a "liberalizmust", és feltételezte, hogy kell egy külön német útnak lennie, ami kivezeti az országot siralmas helyzetéből - mindez persze felerősítette a német különlegességtudatot is, miközben azzal az ellentmondással nem igazán sikerült mit kezdeni, hogy ha annyira különlegesek, miért szenvedtek vereséget - már persze zavaros összeesküvéselméletek konstruálását leszámítva.

Ebben a környezetben kapóra jött a haushoferi geopolitika, mely elfogadható volt a konzervatívok számára is, mind pedig az alaposabb világmagyarázatra vágyóknak is, amit persze Haushofer kiterjedt társadalmi és politikai kapcsolatai is segítettek. Utóbbiak még ma sem teljesen felderítettek, és számos találgatásra adnak okot. Az ex-tábornok ugyanis igencsak jól beágyazott volt München meglehetősen turbulens politikai életébe, és a háborút követően jópár politikai-félkatonai szervezet körül felmerült a neve - igaz az újabb kutatások szerint szerepe nem volt kiemelkedő, számos vele kapcsolatos feltételezés (pl. a Vril-társaságban vitt szerepe) pedig inkább a konteók területére visz. Egy mozgalom kivételével: ez pedig a szárnyait bontogató NSDAP volt: Haushofer ugyanis a párt egyik prominense, Rudolf Hess tanára, mentora, illetve jóbarátja volt, tanítványát pedig kifejezetten bíztatta a további politikai szerepvállalásra. Ez a sörpuccsot követően igen érdekes helyzetet eredményezett, Haushofer ugyanis mind a puccsot szervezők egy részével, mind az azt leverő egykori katonatársaival jóban volt, valószínűleg ennek köszönhetően tudta Hesst egy ideig bújtatni. Haushofer ráadásul többször is meglátogatta a Hitlerrel együtt Landsbergben "raboskodó" Hesst. Mindez azt a gyanút alapozta meg, hogy a professzor állhatott a Mein Kampf megírása mögött, sőt Bruno Hippler egyenesen odáig megy, hogy ő állhatott Hitler mint "vezér" felépítése mögött. Hippler könyvében alapvetően meggyőzően mutatja be Haushofer tudományos hiányosságait, azonban a könyve címében is megfogalmazott állítást csak közvetett módon próbálja bizonyítani - szerintem nem sok sikerrel. Többek között látványosan ignorálja azt a vizsgálati szempontot, hogy sem Hitler, sem Haushofer nem "légüres térben" tevékenykedett: nem csak Haushofer foglalkozott a Lebensraum kérdéskörével, és Hitler máshonnan is bőven kapott muníciót nemzetközi terveihez.

A sokáig "hasznos" barátság - Haushofer és Hess - (forrás)

A "Führer kinevelésére" tehát nincs semmiféle bizonyíték: bár a Lebensraum szót Hitler jó eséllyel Haushofertől (vagy Hesstől) hallhatta, az öreg egészen máshogy használta a fogalmat, mint a pártvezető. Haushofer magánlevelezéséből kiderül, hogy bár elég kritikus volt a weimari rendszerrel és elitjével (Hindenburgot egy idős bernáthegyihez hasonlította), és nem tolerálta a békeszerződést elfogadó attitűdjüket, egy fasiszta jellegű hatalomátvétel szintén nem igazán vonzotta, és bár erősen vágyott egy "megváltó jellegű" a geopolitikai realitásokat elfogadva az országot a kátyúból kihúzó vezérre, azt nem feltétlenül Adolf Hitlerben látta megvalósulni. Hessre gyakorolt hatása ugyanakkor vitathatatlan.

Ugyanakkor a 20-as években még nem igazán látszott úgy, hogy ennek valaha is jelentősége lesz, a fáradhatatlan Haushofer pedig el is kezdte a "nép- és vezetőnevelést", és viszonylag fiatalabb (az 1880-as évek második felében született) kutatókból egy geopolitikai munkaközösséget, iskolát létrehozva, és 1924-től főszerkesztőként jegyezte a Zeitschrift für Geopolitik című folyóiratot, mely kezdetben nagyrészt a revízió kérdéseivel is foglalkozott, majd egyre nagyobb kitekintéssel volt a távolibb tájak geopolitikai folyamataira, az átlagos földrajzos tanulmányoknál közérthetőbb formában.. A munkaközösség talán legfigyelemreméltóbb munkája ebben az időszakban az 1928-ban megjelent Bausteine zur Geopolitik (A geopolitika építőkövei) című tanulmánykötet volt, amelyet nem véletlenül idéz minden olyan szerző, aki a korabeli német geopolitika szalonképességét kívánja bemutatni: A kötetet 14 tanulmány alkotja, ebből hetet Haushofer jegyez. Ezek többsége elméletibb jellegű, tartalmazza a geopolitika mibenlétét, céljait, munkaterületeit, valamint a hasznosságára is tartalmaz egy becslést: a szerző szerint a geopolitika természetesen nem mindenható tudomány, és véleménye szerint a valóságban bekövetkező (világpolitikai) eseményeknek csak mintegy negyedét lehet a gyakorlatinak szánt tudományágának segítségével "előrejelezni". Ez kétségtelenül őszinte megszólalás volt, azonban számos kérdést vetett fel már a kortársak körében is - lévén, azért nem teljesen véletlenszerű eseményekről van szó, illetve, hogy ilyen bizonytalan alapok esetén nem teljesen látják indokoltnak a geopolitika kiemelt jelentőségét.

Erich Obst ábrája az Orosz Birodalom folyami terjeszkedéséről

A kötet jóval érdekesebb részei a fiatalabb szerzők tanulmányai: Erich Obst orosz terjeszkedésről/fenyegetettségérzésről szóló munkái mai szemmel is érdekesek (és sajnos aktuálisak), Otto Maull pedig kifejezetten részletesen és kreatívan elemzi Brazília geopolitikai sajátosságait, míg Hermann Lautensach azt boncolgatja, hogy hogyan is lehetne bezsúfolni a tananyagba a geopolitikát - véleménye szerint nehezen. Az általa közel 100 éve felvetett pedagógiai problémák meglepően aktuálisak - a földrajzoktatás már akkor is azzal küzdött, hogy lehetne minél több anyagot minél kevesebb órába bezsúfolni. Eközben felveti a tanulók túlterhelésének kérdését, na meg azt, hogy minél több információt akarjunk-e nekik megtanítani, vagy inkább a tudományág elsajátításához szükséges alapgondolkodásra koncentráljunk? (Igazából a geopolitika némileg mindkettőhöz sok lett volna.)

A kötetet olvasva két dolog nagyon feltűnő: Haushofer nagyon hosszan képes viszonylag keveset mondani a jóval feszesebben és tényszerűbben fogalmazó szerzőtársaihoz képest, jóval szívesebben épít be nagyívű, de nem feltétlenül jól megmagyarázott elképzeléseket, visszatérő, időnként misztikus paneleket írásaiba. A professzor ebben a közegben olyan hatást kelt, mint a családi asztalnál fantáziadúsan, néha nagyot mondva beszélő nagybácsi, akit a többiek néha elnéző mosollyal szemlélnek, hogy aztán egy idő után udvariasan lelépjenek.  (Szerzőtársai néhány éven belül pont ezt tették.) A másik feltűnő dolog - ami egyben megmagyarázza, hogy az "asztaltársaság" miért maradt viszonylag sokáig együtt - az az írások feltűnő modernitása. Haushofert nem véletlenül nevezték a "nagy szintetizálónak", felfogása szerint ahhoz, hogy megértsük a világot, egyszerre kell figyelembe venni a földrajzi, történelmi, gazdasági, antropológiai és szociológiai jellemzőket, és tisztában kell lennünk a kulturális különbségekkel is valamint ő és szerzőtársai is kiemelten foglalkoztak a "globalizálódó" nemzetközi kapcsolatokkal. (Mindezt figyelembe véve talán érthetőbb, mire is gondolhatott annak kapcsán, hogy geopolitikai eszköztárával csak az események negyede előrejelezhető.) Ez az 1920-as években kifejezetten népszerűvé tette az 50-es éveiben a tudományos színtérre berobbanó professzort.

Haushofer egy védelempolitikai térképvázlata a tanulmánykötetetből - a tudós egyébként a hasonló térképek erősségeit és gyengéit szerette volna szemléltetni az ábrával

Haushofer népszerűségét még annak is köszönhette, hogy egy Németországban kevéssé ismert, egzotikusnak számító terület, a csendes-óceáni régió első számú szakértőjének számított az országban, ráadásul a térséggel kapcsolatos prognózisai is helyesnek tűntek - több német kormány is felkérte az 1920-as években a Japánnal kapcsolatos szakértői tevékenységre, sőt, a német segítséggel összehozott szovjet-japán diplomáciai közeledés mögött is ott bábáskodott. Nem csoda, hogy a térségről 1924-ben egy népszerűvé váló könyvet is megjelentetett, mely legalább annyira emblematikus része életművének, mint az előbb említett tanulmánykötet - egyben jól mutatja munkásságának erényeit és ellentmondásait is. 

A tudós valóban bámulatraméltóan sokoldalúan elemzi a térség viszonyait, helyet kap itt a természetföldrajz, a történelem, a vándormozgalmak, a gazdaság- és közlekedésföldrajz, a szociológia (ez a rész különösen szórakoztatóan lett megírva), a védelempolitika, a gyarmatosító birodalmak működése valamint az éppen lendületet kapó függetlenségi mozgalmak is. Kifejezetten figyelemreméltó, ahogy azt elemzi, mit is kell tennie egy államnak egy tengeri (kereskedelmi vagy gyarmati) birodalom felépítéséhez, és hogy mit tettek ezzel kapcsolatban rosszul a németek. A németek számára releváns tanulságok egyébként szinte valamennyi fejezet végén megjelennek, és gyakran erős kritikát is tartalmaznak.

A szerző néhány prognózist is beleszőtt munkájába, ezek egy része viszonylag jól sikerült: helyesen "jósolta" meg Japán terjeszkedési törekvéseinek irányát (bár a kínai vállalkozást egyáltalán nem népírtó háborúnak képzelte), ahogy azt is, hogy az akkori káoszból Kína jó eséllyel Moszkva segítségével, valamiféle szocialista államberendezkedés révén tud majd kimászni. Szintén jól számított, amikor arra tippelt, hogy a "fehér Ausztrália" politika nem lesz fenntartható, bár inkább valamiféle migrációs inváziót képzelt el, nem pedig rendezett bevándorlási folyamatot. Szintén jól látta, hogy nagyobb léptékben nézve nincs szó "sárga veszedelemről", azonban az ázsiai országok kezdődő gazdasági fejlődése kihívást fog jelenteni a nyugat dominanciájával szemben, illetve azt javasolta, hogy ha már a gyarmatosítási biznisz nem jött be a németeknek, érdemes lenne a függetlenedő nemzetekkel kooperálni. Egyrészt Ázsia kb. az egyetlen hely volt, ahol a németeknek ekkortájt nem volt túlzottan rossz hírük, másrészt mert nagyjából ez az egyetlen eszközük az "atlanti vagy óceáni" hatalmi tömbbel (vagyis Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal) szembeni hatalmi szembenállásra.

Haushofer ugyanis már ebben  munkájában is pedzegeti egy eurázsiai kontinentális hatalmi tömb esetleges létrejöttét, idézi Mackindert, bár mivel a téma a Csendes-óceán térsége, nem viszi túlzásba a dolgot, ugyanakkor megjegyzi, hogy nagy fontosságúnak tartja a térség jövőjével kapcsolatban az esetleges japán-szovjet összefogást (igen, azt ami felett ő is bábáskodni igyekezett), amit esetleg egy szahalini területcsere/vásárlás pecsételhetne meg. Azt sem tartotta volna ördögtől valónak, ha mindehhez a németek is csatlakoznának, ugyanakkor némileg szkeptikusan, és a jövőre nézve igencsak realisztikusan jegyzi meg, hogy naivitás azt várni, hogy a japánok a német külpolitikai célokhoz fogják igazítani saját céljaikat. (Magyarul, ne potenciális háborús szövetségest igyekezzenek Japánban látni.)

Ugyanakkor épp ez a kontinentális és "óceán" blokkra bontott elméletrendszer az, ahol igencsak megbicsaklik Haushofer világmagyarázata. Japán ugyanis alapvetően nem szárazföldi hatalom, ráadásul gőzerővel gyarmatosított, és valahogy meg kellett magyarázni, hogy miért is gyökeresen más az ázsiai szigetország Japán, mint az európai szigetország Nagy-Britannia. A német tudós alapvetően két eszközzel él: az egyik egy meglehetősen zavaros "nemzetkarakterisztikai" fejtegetés arról, hogy a japánokban származásuk és kulturális kapcsolataik miatt alapvetően kontinentális reflexek működnek, a másik pedig az az állítás, hogy a japán gyarmatosítás, terjeszkedés alapvetően jó - itt azzal a példával élt, hogy a meghódított területek lakosságszáma alapvetően nő, így uralmuk nem lehet olyan rossz - igaz, ez más, ugyanabban az időszakban hódoltatott gyarmatterületekre is igaz volt, vagyis egyáltalán nem volt japán sajátosság, ráadásul Korea és Tajvan is jóval fejlettebb volt a legtöbb korabeli gyarmatterületnél.

A másik problémás gondolatkör a népességnövekedés túlfetisizálása volt, ami mögött alapvetően az a gondolat húzódott meg, hogy a gyarmatbirodalmak kialakulása sok esetben a hódító hatalom túlnépesedettségének volt köszönhető, és a gyarmatbirodalom létrehozásával ez a nyomás enyhült. Mivel az 1920-as években Japán és Németország a leginkább túlnépesedett országok, amelyek még komoly gazdasági teljesítménnyel is rendelkeznek, ezért nagyobb rész illetné meg őket a földgolyóból akár gyarmatok, akár befolyási övezet  (összefoglalva: Lebensraum) formájában - lényegében az erre való törekvést láthatták a kortársak Japán terjeszkedésében, valamint Németország elvetélt terjeszkedési kísérletében. Eltekintve attól, hogy ez az érvelés némileg sántít (ugyanis nem mindegyik gyarmati hatalom tudta/akarta kivándorlással kezelni népesedési gondjait), ebben a gondolatmenetben újabb ellentmondásra bukkanhatunk: Haushofer ugyanis kiemelten és támogatólag foglalkozik a gyarmati függetlenségi törekvésekkel - miközben itt német és japán részről  az adott nemzetközi viszonyrendszerben már némileg idejétmúlt imperializmust támogatna. Az ellentmondást tulajdonképpen csak a professzor előítéletességével, kettős mércéjével oldhatjuk fel: a számára szimpatikus hatalmak terjeszkedését jóval kevésbé ítélte el, mint a számára kevésbé tetsző erőkét - és ehhez próbált érveket igazítani a népsűrűsűgi eltérések révén.

Az alapvetően olvasmányos könyvben sajnos több helyen is tetten érhető Haushofer felületessége, a már említett jól hangzó, csak éppen megalapozatlan panelek ismételt alkalmassága - az egyik visszatérő elem az új ausztrál főváros, Canberra elhelyezése mögötti geopolitikai "bölcsesség", mely azt is lehetővé teszi, hogy a jövőben Új-Zéland is csatlakozhasson az addig egyetlen, egy egész kontinenst átfogó államszövetséghez. Ez sajnos teljesen téves, a főváros helyét egy Új-dél-Wales és Victoria közti alku keretében jelölték ki, miközben Új-Zéland már jóval korábban (az 1890-es években lefolytatott szövetségi tárgyalások során) jelezte, hogy gazdasági és társadalmi különbözősége miatt nem kíván csatlakozni az államszövetséghez.

Másik érdekes tévedése elsősorban elméleti hátterének zártságából következik, melyben meghatározó az államok területét való küzdelme, melynek legfőbb faktora a népesedési nyomás. Ebben a gondolatrendszerben az egyik legnagyobb bűn a terület "elpazarlása" (Raumverschwendung), és szerinte Ausztrália északi részén ez történik - véleménye szerint a terület a túlnépesedett Ázsia közvetlen szomszédságában akár 30 millió embert is élelmezni tudna - vélhetően nem volt tisztában a terület erősen szuboptimális mezőgazdasági feltételeivel.

Talán egyik legfeltűnőbb tévedésére épp azon a területen került sor, amelyet a legjobban kedvelt, és amely megfellebbezhetetlen szakértőjének tartották: Japán és Amerika viszonyában. Ugyan Haushofer népsűrűségi számításaival és egyéb elemzési módszereivel arra jutott, hogy Japán további terjeszkedése nagyrészt Ázsia felé fog irányulni (ő leginkább egy Szovjetunióval és Kínával történő egyezséget látott kívánatosnak és nem a háborút), és eközben esélyes, hogy útjai keresztezni fogják a status quoban érdekelt Egyesült Államokéit, fő következtetése az volt, hogy egy esetleges háborúért nem Japán, hanem az USA lesz a felelős, azaz annak elkerülése is az amerikaiakon múlik. Mindezt elintézhetnénk Haushofer előítéletességével, azonban ennél összetettebb a helyzet. 

Egyrészt Haushofer mind az amerikai, mind a japán gyarmatosításról viszonylag elismerően ír, igaz a japánok esetében nagyrészt elhallgatva a Koreában tapasztalható önkényuralmat. Kifejezetten csodálja ugyanakkor az amerikaiak Fülöp-szigeteki uralmát (azaz a viszonylag véres hódító periódus után a helyi önkormányzatokon és intézményeken alapuló rendszert), ugyanakkor úgy gondolja, hogy ez végső soron lassítani fogja a terület függetlenedését. Ez végülis a második világháborús események miatt nem így lett, azonban gondoljunk bele az eredetileg hasonló státuszú Puerto Rico további fejlődésébe - ez a prognózis nem is volt annyira megalapozatlan. 

Ugyanakkor az 1920-as években a Japán elit valóban irreálisnak tartotta az Egyesült Államokkal való háborúzást, főként azért mert biztosra vették vereségüket, miközben az USA vezető körei jóval reálisabbnak ítélték meg a japán terjeszkedésből fakadó konfliktus lehetőségét. (Ezt ugye kezdetben flottaegyezményekkel sikerült kezelni.) Haushofer alapvetően ezt az elitet ismerte, más kérdés, hogy később miért nem figyelt fel időben a jóval agresszívebb katonai elit felemelkedésére. (Valószínűleg mert nm akarta azt látni, hogy a vágyott japán szövetség rosszul is elsülhet.)

A könyv erényei és hiányosságai nagyrészt tettenérhetőek Haushofer későbbi geopolitikai munkásságában is, és részben tanítványai esetében is.

A haushoferi geopolitika egyik gyengesége épp a ratzeli alapokhoz, a tér (vélt) "törvényeihez" való túlzott ragaszkodás volt, amit még az állam "Lebensraumhoz" fűződő viszonyának túlértékelésével is sikerült megbolondítani. Ezek axiómaként való kezelése teret engedve az előítéleteknek, és kizárva az esetleg az axiómának ellentmondó eseményeket, épp azt az alapos, szintézisre törekvő elemzést akadályozta meg, amit el szerettek volna érni. Ratzel területi terjeszkedési törvényei ugyanis két dologgal egyáltalán nem számoltak: a világháború lehetőségével, valamint az egyre pusztítóbb háborúk elkerülésére létrehozott nemzetközi viszonyrendszerrel - ezek pedig a nemzetközi kapcsolatokat és reakciókat jóval komplikáltabbakká tették a korábbiaknál (ezt amúgy Haushofer látta, de mégsem volt képes elszakadni az említett alapoktól). Szintén problémás volt a ratzeli elvek alkalmazása a tengeri hatalmak viselkedésére - ez pedig leginkább az Egyesült Államok európai tevékenysége kapcsán ütközött ki. Haushofer és úgy általában a német geopolitika ezzel nem nagyon tudott mit kezdeni, "téridegennek" tartotta, hogy az amerikaiak területi igények nélkül hadsereget küldjenek Európába. Mindebben benne lehetett generációjának frusztráltsága azzal kapcsolatban, hogy háborús terveiket épp egy olyan hatalom húzta keresztbe, amelynek szerintük semmi keresnivalója nem volt a kontinensen. Ezen felül komolyan féltették a már említett "kulturálisan felsőbbrendű" német különutat az amerikanizációtól - nem teljesen jogtalanul, bár erősen ironikus, hogy épp az 50-es, 60-as évek amerikanizációja volt az, ami később kihúzta az európai német fenyegetés méregfogát. Mindez meglehetősen erős amerikaellenes előítéletekhez vezetett a német geopolitikusok körében - az egyik kivétel egyébként Haushofer idősebbik fia, az Egyesült Államokat (is) beutazó Albrecht volt, aki többször is javasolta apjának, hogy talán nem ártana felkeresnie az országot, mielőtt ilyen szigorú ítéletet mond róla.

A másik problémás pont a világ két "blokkra" való felosztása volt, ami nem kis részben az amúgy brit Halford Mackinder 1904-es "The Geographical Pivot of History" című tanulmányán alakult, amelyet máig szívesen idéznek az eurázsiai szárazföldi  blokkban gondolkodó tudósok, geopolitikusok, és sokan ezt a gondolatkísérletet tekintik a geopolitika elsó bimbójának. Mackinder nem teljesen függetlenül a brit hatalmi gondolkodásban mély gyökeret verő "nagy-játszmától" (azaz az Ázsia belsejéért folytatott brit-orosz vetélkedéstől) egy az Eurázsia belsejében lévő központ (pivot) köré rendeződő félkörívekbe festette fel a világhatalmi blokkokat, azzal a megjegyzéssel, hogy a domináns világhatalomnak alapvetően ezt a belső kontinentális részt kellene uralnia. Ez természetesen a németek figyelmét is felkeltette, mivel ebből az is következett, hogy nem kell nekik feltétlenül nagy tengeri hatalomnak lenniük geopolitikai céljaik megvalósításához, másrészt a keleti terjeszkedési terveik sem feltétlenül ördögtől valóak, csak épp az ehhez eredetileg kiszemelt szövetségi rendszer nem volt épp a legjobb (magyarul be kellene venni a buliba az oroszokat és a japánokat). Ezzel ez egésszel csak egy apró gond volt: világunk az elmúlt 120 évben nem éppen így működött: a Mackinder által felvázolt blokkok (különösen az eurázsiai) korántsem osztoztak azonos külpolitikai célokban, ráadásul a németek tevékenysége a "Pivot" uralása érdekében tulajdonképpen a külső övbe parancsolt tengeri hatalmak nagy győzelmét és nyereségét hozta, miközben az oroszoknak sem jött össze a világhatalom. (Amúgy nem meglepő, hogy Mackinder elgondolásait általában némi antiatlantista éllel szokás azóta is felmelegíteni.)

Mackinder híres ábrája - (forrás)

Ez azonban komolyan befolyásolta Haushofer világképét és világfelosztását: alapvetően egy óceáni és egy kontinentális részre igyekezett osztani a világot, ha törik, ha szakad. Márpedig gyakran szakadt: már említettem, hogy mennyire nehéznek bizonyult Japán kontinentális karakterűvé varázsolnia, eközben pedig gyakran igyekezett bizonyos negatív tulajdonságokat (anyagiasság, kalmárnemzeti karakterisztika) tulajdonítani az óceáni hatalmaknak, mindenekelőtt Nagy-Britanniának - ez egyébként olyan messzire vitte, hogy ezen tulajdonságok nyomán Franciaországot is ide igyekezett sorolni. Hogy még komplexebb legyen a kép: eközben csodálta az említett hatalmak birodalomépítő sikereit és geopolitikai eredményeiket (és például a "területidegen" Ausztrália szociális vívmányait). Jó eséllyel ő is érezte, hogy ez így egy kissé problémás, így gyakran használt egy másik ellentétpárt: a "have" és "havenot" országok/hatalmak csoportosítását. Az első csoportba tartoztak azok az országok, amelyek kedvező fekvésük és a történelem kegyessége miatt komoly területi terjeszkedést tudtak megvalósítani - például komoly gyarmatbirodalmakat tudtak kiépíteni (pl. Nagy-Britannia, Hollandia), vagy komoly területekkel tudták bővíteni törzsterületüket (USA, de érdekes módon Oroszország nem nagyon tűnik fel ebben a kontextusban), a második csoportba pedig azok, akiknek erre nem volt lehetőségük (pl. Németország, Japán). Haushofer nem titkolja, hogy utóbbiak egy része népessége és gazdasági teljesítőképessége révén "megérdemelné", hogy a "have" kategóriába lépjen, és ehhez igyekszik érveket gyűjteni - mindez átvezet a tudós munkásságának talán legvitatottabb területére, azaz, hogy mindezek mennyiben hathattak a német terjeszkedési tervekre?

Furcsa módon ez a legnehezebben megválaszolható kérdés, ugyanis Haushofer meglehetősen homályosan fogalmazott ebben a kérdéskörben. Az tény, hogy a határokat nem tekintette megváltoztathatatlannak, ami a német revíziós vágyak talaján állva kevésbé meglepő. A tudós által igen gyakran használt "Lebensraum" fogalom mélyebb vizsgálata sem igazán visz közelebb ehhez: Haushofer és köre ugyanis egészen mást értett ezen, mint a nácik (vagy akár a konkurrens német földrajzosok): alapvetően azt a földrajzi környezetet, amely az adott nemzet életére hatással van, de amelyet nem feltétlenül tölt ki teljesen - így még szigorúan értelmezve is inkább csak befolyási övezetként értelmezhetjük ezt a területet. Ugyanakkor az is igaz, hogy eközben lépten nyomon hangoztatta, hogy a túlnépesedett Németország túl szűk és nehezen védhető határok közé van szorítva, ezt pedig nehéz máshogy értelmezni, mint a terjeszkedésre való felhívást. Szintén feltűnő, hogy Haushofer Közép-Európa fogalma gyakorlatilag mindenhol a németek által uralt/befolyásolt területekkel egyenlő, és többször kifejezte sajnálatát a terület szétszabdaltsága miatt - ebből viszont nagyjából az következik, hogy ezeket a területeket valahogy német uralom alá kellene vonni - de hogy pontosan milyen határokkal, azzal kapcsolatban nagyrészt hallgatott - vagy meglehetősen zavarosan indokolt, "általános" elképzeléseket hangoztatott. Munkáiból leginkább arra lehet következtetni, hogy a megfelelő német határok az 1914-es állapoton kívül még magukban foglalnák legalább Ausztriát, Dél-Tirolt, Csehországot, és Lengyelország egy részét - azaz alapvetően a régi germán és birodalmi területeket. (Csehország esetében a "markomann" örökséggel érvel...) Az viszont egyértelmű, hogy mindezt nem háború révén képzelte el - persze, fogas kérdés, hogy akkor mégis hogyan is?

Mint ahogy az is, hogy az általa kívánatosnak tartott globális hatalmi erőeltolódást pontosan hogyan is képzelte? Az elég világos, hogy miért forszírozta egy eurázsiai hatalmi tömb létrejöttét: csak így látta biztosítottnak, hogy Németország egy újabb nagy háború nélkül kerüljön vissza "megérdemelt" helyére, sőt, ha ez a tömb elég erős lesz, az még a Nagy-Britanniával való kiegyezést is elhozhatta volna. (És persze a befolyási övezetek a németek számára kedvező újraosztását is - ironikus, hogy az újrafelosztás végül 1945-ben megvalósult: az USA és a Szovjetunió között.) Ugyanakkor azt szintén axiómának vette, hogy a német, olasz, japán terjeszkedés jobb, mint a korábbi brit, francia, holland gyarmatosítás - miközben ezt már az 1920-as években is csak némileg erőltetetten lehetett igazolni - később pedig még kevésbé. Szerzőtársaiban is felmerül, hogy egy esetleges "újrafelosztást" a már akkor is eléggé globalizált világban nehéz komoly károk nélkül véghezvinni, de nagyon nincs is rá szükség, a gazdasági felemelkedésre enélkül is akad lehetőség. (Vö Teleki gondolatával azt illetően, hogy Magyarország fejlődéséhez nem szükséges a teljes revízió, hiszen a "hiányzó" nyersanyagok meg is vásárolhatóak a világpiacon.) Ehhez kapcsolódóan okkal jobban megfogalmazottak ugyanakkor az úgynevezett "Pán-ideákkal" kapcsolatos gondolatai - azaz hogy hogyan alakulhatnak ki kontinentális együttműködések. Erre akkoriban csak Ausztráliát tudta példának hozni, ugyanakkor jól észrevette a "globális és regionális együttműködések" korabeli jeleit - egyébként az egyesülés gondolatát Európa esetében sem utasította vissza, csak épp szkeptikus volt az addigi ötletekkel kapcsolatban. Összességében nem mondhatjuk, hogy Haushofer a német területi terjeszkedés különösebben vérmes zászlóvivője lett volna, azonban az előítéleteknek igencsak teret adó térszemlélete, a Németország beszorítottságára vonatkozó gondolatai, és az új határokra való, bővebben ki nem fejtett vágyai alkalmassá tették munkásságát, arra, hogy egy agresszív hatalom azt felhasználja, és ez - figyelembe véve 1933 utáni társadalmi szerepválallásait - később óriási támadási felületet adott kritikusainak.

A tudós helyzetét és munkásságát a náci hatalomátvételt követően a következő tényezők határozták meg:

- A nemzetiszocialista párt kezdetben nem annyira nyűgözte le Haushofert, azonban Hitler valamennyire azért mégis csak passzolt a Németországot a válságos időkből kivezető vágyott vezér képéhez, miközben először úgy tűnt, hogy a német külpolitikát is Haushofer elképzeléseinek megfelelően alakítja: fegyveres konfliktusok nélkül bővíti az ország területét, miközben a alakulóban van a "kontinentális tengely" is - Japán bevonásánál egyébként valamennyire Haushofer is segédkezett.

- Haushofer viszonylag sok fejest ismert a pártban, élükön Rudolf Hess-szel és Ritter von Eppel, a müncheni gauleiterrel, ők jellemzően igyekeztek védeni a Haushofer családot, ugyanis a nürnbergi törvények alapján  sem felesége, sem fiai nem minősültek "árjának". Felesége esetében ez végzetes következményekkel járhatott volna, fiai pedig jó eséllyel nem kaptak volna komolyabb karrierlehetőségeket. (Haushofer antiszemitizmusa mérsékelt és erősen szelektív volt, és nem volt különösebben rasszista sem, és bár mai szemmel nézve volt pár problémás kijelentése, az adott közegben ezek visszafogottak voltak.)

- Mivel Haushofer népszerű volt mind a nemzeti konzervatívok körében, mind a náci párt egyes köreiben, hamar felmerült, hogy érdemes lenne komolyabb közéleti pozíciót adni a már bőven hatvanon felüli tudósnak - felmerült egy rektori pozíció is, azonban Haushofer végül a különböző össznémet kulturális szervezeteknél töltött be hosszabb-rövidebb ideig vezetői szerepet.

- Az említett szerepvállalással kapcsolatos motivációi sokrétűek lehettek:  meglehetősen gyakran élt azzal a magyarázattal (mentséggel?), hogy ezáltal pozitívan tudta befolyásolni a felügyelete alá tartozó területeket, meg tudta előzni a nácik nagyobb károkozását, és védeni tudta embereit.  Voltak arra utaló jelek, hogy ez nem volt teljesen alaptalan - folyóiratát például még a háború alatt is mentesíteni tudta a komolyabb fokú cenzúrázás alól, és maradtak fent arról szóló beszámolók, hogy tényleg védte kollégáit (miközben amúgy a saját családja is nyomás alatt volt a felesége származása miatt). Ugyanakkor mindez a párt számára is hasznos volt, hiszen el tudták adni, hogy bizony biztosítják a tudósaik és az össznémet szervezetek számára a máshol megszokott autonómiát, valamint meg tudták édesíteni az intézmények gleichschaltolását.

- A Zeitschrift für Geopolitik helyzete komolyan megváltozott - kiadója anyagi okokból szerette volna némileg populárisabbá tenni a folyóiratot, viszont némileg csalódva vette tudomásul, hogy Haushofer nem igazán tudja kézben tartani ezt a változást - egykori szerzőtársai ekkorra már kezdtek eltávolodni a az idősödő tudós egyes elemeiben igencsak megalapozatlan elméleteitől, miközben kezdtek beszivárogni a "vulgárgeopolitikusok". Ebben szerepet játszott Haushofer túlterheltsége, és az is, hogy nem igazán tudott nemet mondani. Ráadásul a meglehetősen fantáziadús írásokkal és misztikus gondolatokkal is rendelkező tudós vélhetően kevésbé vette észre a "fantaszták" megjelenését és az ezzel járó veszélyeket.

- Szerepvállalása (geopolitikai rádióműsor, külpolitikai tanácsadás), valamint a meglehetősen gyorsan átvett náci frazeológia azért erősen túlmutattak egy sima együttműködésen - ennek veszélyeire mind fia, mind kollégái figyelmeztették, ahogy arra is, hogy geopolitikája még nincs azon a kidolgozottsági szinten, hogy az alapján ezeket az alapvetően politikai szerepköröket betölthesse,  elméletei és előrejelzései túl gyakran alapulnak egyfajta "hiten", mint gondos elemzésen. Ugyanakkor a 30-as évek derekán Haushofer azt láthatta, hogy a német külpolitika irányváltásával tudása felértékelődik, munkája beérni látszik - és ilyen helyzetben nehéz kiszállni. Haushofer így vezető szerepet tölthetett be a náci "Volkstumspolitik" számos szervezetében, igaz alapvetően antiintrikus alkata miatt egyre kényelmetlenebbül érezve magát - ő volt a Volksdeutscher Rat (egy a német nép sajátosságaival határon belül és kívül is foglakozó ernyőszervezet) elnöke,  valamint a tudományos ernyőszervezet, a Deutsche Akademie elnöke. Ezekről a tisztségeiről 1936-37-ben visszaléptették (és ezután ezen szervezetek a korábbinál szélsőségesebb politikát vállaltak fel), végül Haushofer 1938-40 között a népi németek visszatelepítésével foglalkozó VDA-t vezette. Ezek persze nem voltak igazán hardcore náci szervezetek, de azért bennük vállalt szerepe túlmutat a "társutas értelmiségin".

- Hess révén Haushofer sokáig azt hihette, hogy valóban van befolyása a német külpolitika alakulására - azaz megvalósulni látszik a "let us educate our masters" gondolata - "a beérett a munkám" hite hajlamos kissé torzítani az ember ítélőképességét, hiába figyelmeztette arra több kollégája és főleg fia, Albrecht is az idős tudóst, hogy a pártban vannak Hessnél jóval súlyosabb figurák is, és hogy a Führer külpolitikai tervei egyáltalán nem biztos, hogy olyan mérsékeltek, mint azt apja gondolja, és amellett, hogy túlbecsülik a saját befolyásukat, könnyen előállhat az a helyzet, hogy a létfontosságú pillanatban nem lesznek képesek befolyásolni a döntéseket. Utólag azzal védekezett az idősebb Haushofer (és még sokan mások, akiket lelkes beleegyezésükkel felhasznált valamely autoriter hatalom), hogy ezt a negatív fordulatot nem láthatta előre. De talán helyesebb lett volna úgy fogalmaznia, hogy NEM AKARTA előrelátni...

- Volt még egy tényező, ami Haushofer kiszállását akadályozta: gyakran terápiás jelleggel írt (vagyunk ezzel még így páran...).  Ez egyrészt kissé öncélúvá kezdett válni (még Dachauban is arra panaszkodott, hogy emiatt most nem tud tanulmányokat készíteni), másrészt ilyenkor nehezebb látni a prioritásokat és az esetleges csapdákat (pl. mi az amivel nem érdemes, vagy nem jó ötlet foglalkozni).

A továbbiak tárgyalása során még egyvalamiről nem szabad megfeledkeznünk: Haushofer 1933 és 1945 között egy diktatúrában élt és dolgozott, ez pedig nagyon sokmindent megmagyaráz abból, miért is mondott és írt nyilvánosan egész más dolgokat, mint amit magánbeszélgetései során, vagy ami magánleveleiben szerepel, különösen, hogy megbízható figurának számított, így sokáig különösebb veszély nélkül lehetett kritikus a négy fal között. (Emellett persze mániákusan sokat is írt, ami szintén nem a következetesség melegágya...)

Az, hogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az idősödő tudós elképzelte, és hogy mindent neki sem szabad, azt három esemény mutatta meg. Egyrészt Japán Kína elleni háborúja, valamint a japán-szovjet határincidensek sorozata - ez nem igazán illett a formálódó kontinentális tömb koncepciójába, ráadásul azt is megmutatta, hogy a japán gyarmatosítás sem jobb, mint a többi. (A kínai civilek lemészárlását pedig mind Haushofer, mind úgy általában a német közvélemény is elítélte.) A másik esemény az volt, amikor a dél-tiroli határ ideális futásával kapcsolatos, túlzottan nyilvánosan hangoztatott (és kissé zavarosan indokolt) elképzelései némi diplomáciai feszültséget váltottak ki Mussolini Olaszországa és Németország között. De a legfontosabbnak az bizonyult, amikor a Müncheni-egyezményt követően személyesen igyekezett figyelmeztetni Hitlert, hogy bár a külpolitikai eredményei valóban rendkívüliek, ugyanakkor már inkább a konszolidáción lenne a sor, főleg, hogy a tét további emelése háborúhoz vezethet, ami mindent tönkretehet. A Führer szó nélkül fordított hátat. 

Mindez mély depresszióba taszította az akkor már egyre jobb angolszász kapcsolatokkal (is) rendelkező Haushofert, ezen csak átmenetileg segített, hogy a Molotov-Ribbentrop paktummal épp az általa kívánt, Németország biztonságára nézve kedvezőbb irányba történt elmozdulás, és persze őt is lenyűgözték Hitler gyors (és német szempontból kevés vérontással járó) sikerei, bár a megszállt Lengyelországban tett útja során feltűnt a villámháború durva pusztítása és a lakossággal való kegyetlen bánásmód is. Ekkor (1940-41-ben) írta meg Haushofer Der Kontinentalblock. Mitteleuropa, Eurasien, Japan című munkáját amiben az általa korábban körvonalazott és vágyott új világhatalmi blokk létrejöttéről értekezik, helyenként kissé kárörvendő stílusban.

Hess repülőgépének roncsai Skóciában - (forrás)

A család sorsában viszont hamarosan komoly fordulatot hozott egy bizonyos repülés: 1941. május 10-én este Rudof Hess az Augsburg melletti Haunstetten repterén bevágta magát egy Me-110-es repülőgépbe, és Skóciába repült. Motivációi ma sem tiszták, valószínűsíthető, hogy a kétfrontos háborút elkerülendő valamiféle békeajánlatban gondolkozott. A kísérlet természetesen kudarcot vallott, ugyanakkor nagyon hamar felmerült, hogy ebben bizony Haushoferéknek is lehetett szerepe, ami a Gestapo igen élénk és igen kellemetlen érdeklődését váltotta ki. Nagy szerencséjükre semmit sem sikerült rájuk bizonyítani, bár az valószínűnek tűnik, hogy Hess megkérte Albrechtet hogy Svájcon keresztül izzítsa be angolszász kapcsolatait. A gyanúba keveredéssel párhuzamosan elvesztették legfőbb védelmezőjüket - így Haushofer lassan kiszorult a közéletből, igaz folyóiratát nem igazán zargatták. Visszaemlékezései és egyes levelei alapján a német hadsereg Moszkva alatti vereségét követően elég világosan látta, hogy a háború nagyon nem fog jól végződni a németek számára, igaz, az 1941-42-es japán sikerek némileg megerősítették abban, hogy egyrészt jópár eseményt helyesen látott előre, másrészt még lehet esély a valamennyire kedvező háborús végkifejletre. Mindezt persze nyilvánosan nem képviselhette, ekkori írásaiért jogosan kapott kritikát a háborút követően (az a fránya írási kényszer...), ugyanakkor még 1944-ben is sikerült egy olyan cikket megjelentetnie, amiben azt fejtegeti, hogy a térben lehetőségein túlterjeszkedő hatalmakat ezért "büntetés" szokta érni - úgy hogy nem írta le, kit is ért ezen a hatalmon...

Szintén komoly csapást mért a családra a Hitler ellen 1944. július 20-án elkövetett merénylet és a kapcsolódó hatalomátvételi kísérlet - Albrecht ugyanis bőven benne volt az ellenállási mozgalomban, és az Alpokban próbált felszívódni, miközben apját Dachauba vitték. Bár alapvetően kíméletesen bántak az egyre nyilvánvalóbban beteg öregúrral (és nagyjából senki sem hitte el, hogy tényleg benne lett volna bármiben is), Haushofer természetesen kétségbeesett - ekkor írta a Hitlerhez az ismeretségüket (mai ismereteink szerint) jócskán visszadatáló levelét, ami máig komoly gyanúra ad okot egyes életrajzírói körében. Haushofer gyorsan kiszabadult, azonban fiai már kevésbé voltak szerencsések: Albrecht decemberben lebukott, és a magát a politikától távoltartó Heinzet is letartóztatták. Különösen érdekes, hogy a tudós ebben a helyzetben is folytatta a munkáját: ekkor írta (az íróasztalnak) azt a munkáját, amiben kifejti, hogy egyáltalán nem csak a "végső győzelem" és a totális pusztulás a két opció, még lehetne menteni, ami menthető, de ha le is győzik Németországot, a meglévő kulturális és anyagi alapok  elegendőek egy "feltámadáshoz". Itt meglehetősen pontosan vázolja a világ új hatalmi felosztását, valamint azt, hogy a háború után muszáj lesz az európai országoknak valamennyire összefogniuk. Az Egyesült Államok szerepét a később megvalósulónál jóval sötétebbnek látja (azt jósolta, hogy a szovjetekhez hasonlóan fogják kirabolni az országot).

Albrecht Haushofer - (forrás)

A háború vége tragédiát hozott a Haushofer családnak: Heinzet ugyan 1945. április 22-én elengedték a Berlin-moabiti börtönből, Albrechtet ugyanezen az éjszakán több társával együtt ítélet nélkül agyonlőtték. Fia halálhíre és életművének összeomlása teljesen összetörte az ekkor már 76 éves tudóst, és kezdetben az sem segített, hogy a Bajorországot megszálló amerikai hadsereg többször is kihallgatásra vitte. Ez azonban felkeltette a hadsereggel érkező amerikai tudósok figyelmét is, akik jóval empatikusabban álltak hozzá (lásd a keretes írást) - Edmund Walsh egyenesen arra bíztatta, hogy írja le, miért is tekinti megalapozottnak az ekkor már náci áltudománykényt kezelt német geopolitikát. Az Apologethik der Deutschen Geopolitik vált Karl Haushofer tudományos végrendeletévé - bár az írás jópár pontjával lehet vitatkozni, azért legalább a hibákat részben beismerve felelősséget vállalt tudományágáért, ami meglehetősen ritka ilyen durva eseményeket követően.

Karl Haushofer feleségével együtt 1946. március 10-én öngyilkosságot követett el. Életműve - mint láthattuk - nem véletlenül vitatott, ugyanakkor részleges felelősségvállalása némileg segíthetett abban, hogy a német földrajztudomány a következő évtizedekben le tudja rázni magáról a haushoferi geopolitika örökségét (és ne kezdjen el mondjuk személye körül nosztalgiázni, hamis legendákat építeni). Eközben Németország több városában van Haushofer utca (sőt Haushofer iskola is), azonban ha megnézzük az arrafele megszokott kiegészítő táblácskát (ami röviden leírja, ki is volt a névadó), láthatjuk, hogy nem az idősebb tudósról, hanem fiáról, Albrechtről elnevezve. A jóval alaposabbnak és végül bátrabbnak bizonyuló fia írta talán a legerősebb "ítéletet" apjáról, már a moabiti börtönben - 38. számú, "Az Apa" című szonettjében: 

Ein tiefes Märchen aus dem Morgenland
Erzählt uns, dass die Geister böser Macht
Gefangensitzen in des Meeres Nacht,
Versiegelt von besorgter Gotteshand,

Bis einmal im Jahrtausend wohl das Glück
Dem einen Fischer die Entscheidung gönne.
Der die Gefesselten entsiegeln könne,
Wirft er den Fund nicht gleich ins Meer zurück.

Für meinen Vater war das Los gesprochen.
Es lag einmal in seines Willens Kraft,
Den Dämon heimzustossen in die Haft.

Mein Vater hat das Siegel aufgebrochen.
Den Hauch des Bösen hat er nicht gesehn.
Den Dämon liess er in die Welt entwehn.

(Nem vagyok műfordító, de bármely fordítóprogram visszaadja a lényeget.)

Milyen tanulságot szűrhetünk le Karl Haushofer tragikus történetéből? Nyilván mindenki mást, és azt tudom leírni, amit én le tudok szűrni.

- Az a tudós, aki közvetlenül a politikát kívánja befolyásolni (a geopolitikával foglalkozók egy része kétségtelenül ilyen), jobb ha valamennyire tisztában van a politika működésével - azaz például azzal, hogy hogy kezelik és használják fel a politikusok a geopolitikai elméleteket egy demokratikus és egy autoriter rendszerben, vagy egy katonailag jelentős hatalom esetében. Ha sikerül a befolyásolás, az eredményért vállalni kell a politikai felelősséget - azaz ha a politikai események rácáfolnak az elméletre, az adott esetben a tudós egész geopolitikai munkásságát lehúzhatja a vécén.

- Nagyon fontos, hogy úgy írjunk, hogy mindezt akaratunk ellenére nem lehessen könnyen politikailag kisajátítani, vagy ha erre próbálkozás történik, legyen egyértelmű tiltakozás - Haushofer ezt elmulasztotta. (Pontosan ez az, amiért a közelmúltban többször is élesen tiltakoztam az ellen, amikor kommentelők bizonyos írásainkat meglehetősen egyoldalúan igyekeztek beskatulyázni...) Nem értek teljesen egyet azzal az állásponttal sem, miszerint a tudós nem felelős azért, ha később egyes politikai erők kisajátítják és tragikus következményekkel használják munkásságát. Ha úgy írja meg, hogy kisajátítható, és nem védhető meg önmaga, vagy utódai által, akkor igenis van felelőssége.

- Szintén fontos a geopolitikai munkásság megalapozottsága: az előítéletek, axiómák alkalmazása, az egyoldalú elméletrendszerek alapul vétele roppant káros lehet. Sajnos erre azért akad példa a későbbi geopolitikai témájú kutatásokban is, de például szakpolitikai területen is beszélhetünk hasonlóról a regionális fejlesztési politika kapcsán.

Bevallom, némi keserűséggel olvastam a német tudós élettörténetét: "későn érő" kívülállóként csöppent a földrajz és a geopolitika tudományos világába, részben terápiás jelleggel írva - ismerős és nem könnyű helyzet, ugyanakkor épp Haushofer negatív példája miatt kell nagyon vigyáznunk arra, hogy ne szakadjunk el a tényalapon való írástól, és ne (vagy csak nagyon halványan, reményként megfogalmazva) engedjük át "hitünket" az írásainkba.

Jakab László

Fontosabb források:

Hans Adolf Jacobsen: Karl Haushofer - Leben und Werk

Bruno Hipler: Hitlers Lehrmeister

Frank Ebeling:Karl Haushofer und seine Raumwissenschaft 1919-1945, Berlin 1994

Karl Haushofer: Geopolitik des Pazifischen Ozeans. 1925.

Karl Haushofer: Bausteine zur Geopolitik. Kurt Vowinckel, Berlin 192

Karl Haushofer: Geopolitik der Pan-ideen 1931.

Dövényi Zoltán - Nagy Miklós Mihály - Perényi Bálint: Legitim geopolitika

 https://en.topwar.ru/239581-karl-haushofer-tretij-rejh-i-okkultizm-realnost-i-vymysel.html

https://geopolityka.net/nieco-zapomniany-karl-haushofer/#google_vignette

Száhel-övezet, éhínség, Toyota háború, a Csád-tó zsugorodása - elsőre talán ezek juthatnak eszünkbe az az Afrika szívében fekvő országról. Az utóbbi hónapokban viszont azzal is bekerült a magyar médiába, hogy egy (legalább) 200 fős magyar katonai/fejlesztő misszió is az országba érkezik, ami persze számos kérdést felvetett. Hogy ezekre a kérdésekre egy kicsivel könnyebb legyen válaszolni, ismerkedjünk meg egy kicsit jobban ezzel a meglehetősen elzárt, de sokszínű országgal. 

A Tibeszti-hegység fantasztikus, holdbéli tája - (forrás) 

Csád óriási, a világ 20. legnagyobb területű országa, 1.284.000 négyzetkilométeres területe nagyobb, mint a Dél-afrikai Köztársaságé - roppant kiterjedése dacára a legtöbb országleírás három fő. egymástól meglehetősen elütő részre osztja. Az ország csaknem felét kitevő északi részét a Szahara dominálja, mely errefelé nagyrészt kősívatagot jelent, amelyet a 3415 méteres magasságig emelkedő Tibeszti-hegység fantasztikus, holdbéli vulkanikus tájakkal koronáz meg. Délebbre található az úgynevezett Száhel, ami száraz sztyeppét, ritkás növényzetű fás szavannát valamint a Csád-tó környékének különleges növényzetű tájait is magában foglalja - közös jellemzőjük hogy a csapadék jellemzően nem haladja meg az évi 300-500 millimétert, és mind éves, mind hosszabb időszakra terjedő eloszlása nagyon egyenlőtlen, a folyók, tavak pedig gyakran csak időszakosan tartalmaznak vizet. Az ország déli harmadán ugyanakkor meglepően zöld tájakra bukkanhatunk, itt a csapadék éves mennyisége akár a 900 millimétert is elérheti, a terület java így fás-erdős szavanna, igazi afrikai nagyvadakkal, elefántokkal, zsiráfokkal, az ország legdélebbi területein pedig egybefüggő erdőségek is találhatóak. Ezen a részen a mezőgazdasági termelés is kifejezetten stabil - ráadásul a népesség közel fele itt él, így Csád a közhiedelemmel ellentétben jóval kevésbé kitett a Száhelben időnként pusztító szárazságnak és az ezzel járó éhínségeknek, mint például a szomszédos Niger vagy Szudán.

Ez is Csád: ligetes szavanna az ország délkeleti részén - (forrás)

Természetesen egy ekkora országot sokkal több régióra lehetne osztani, de az említett három "nagytáj" részben néprajzi, vallási településföldrajzi választóvonalként is szolgál. Az ország népességének zöme fekete-afrikai eredetű, de északon és keleten viszonylag erősen keveredtek az észak-afrikai eredetű népcsoportokkal - az ország legnépesebb etnikuma a lakosság nagyjából harmadát kitevő, délnyugaton élő szarák, utánuk a "csádi arabok" következnek. Az ország mai területét különböző kulturális hatások érték, és ez magyarázza a vallási megosztottságot is: a lakosság mintegy 55%-a (főleg, északon, keleten és a középső országrészben) muzulmán, ezen belül viszont erősen megoszlik az iszlám egyes vallási irányzataihoz húzók száma. A déli országrészben az egykori gyarmatosítók tevékenységének hatására keresztény többség található, az egyes becslések országosan 40% körülire teszik arányukat.

A muzulmánok aránya az 1993-as népszámlálás alapján - (forrás) 

Az említett természeti körülmények között a népsűrűség és a településszerkezet is óriási különbségeket mutat: a Szahara rendkívül ritkán lakott területeitől a délnyugaton már csaknem európai (50 fő/km2 feletti) értékekig terjed a skála. A Szaharában még mindig elterjedt a nomád, félnomád életvitel, míg a Száhel települései inkább "tanyabokrokra" hasonlítanak, hogy ezek délen az utak mentén már szalagtelepülésekké kapcsolódjanak össze.

A népsűrűség különbségei - (forrás)

Csád, természeti, vallási és etnikai megosztottsága ellenére azon afrikai országok közé tartozik, amelynek volt történelmi előzménye, még ha ez a modern "nemzetépítést" nem is feltétlenül könnyíti meg. Ha valaki Afrika közép- és újkori történelmi térképeit tanulmányozza, feltűnő lehet, hogy a Szahara déli peremén, a karavánutak déli végpontjai körül több államalakulat/királyság/birodalom is feltűnik, ezek egyike pedig a Kanem és a Bornu (egyes forrásokban Kanem-Bornu) Birodalom, mely 700 körül jött létre. Ebben komoly szerepet játszott az éghajlat szárazabbá válása, amely az északon és keleten élő nomádokat délebbre, a Csád-tó közelébe kényszerítette. Itt és délebbre a Sari folyó mentén a Sao kultúra fallal körülvett városai voltak - a katonailag erős nomádok és a földműves és kereskedővárosok kombinációja pedig egy olyan központosított birodalmat hozott létre, amely ráadásul a Szahara kereskedelmi útvonalainak egy részét is ellenőrizni tudta. A 14. század végéig fennálló, az északi (fél)nomádok által dominált Kanem Birodalom átfogta a mai Csád nagyobb részét, valamint a tó környéki területeket is (fővárosa valahol a Csád-tótól északra lehetett). A Birodalom 1380 körül részekre szakadt, erős központi uralom alatt csak a Csád-tó tágabb környéke maradt - ez lett  Bornu Birodalom, amely nagyjából a francia és a brit gyarmatosításig fennmaradt. Bár az uralkodói dinasztia ugyanaz maradt, a hatalmuk központja a tótól délnyugatra (a mai Nigéria területére) helyeződött át. A Bornu Birodalom általában nem uralta a mai Csád déli és keleti részét, ugyanakkor rabszolgákra vadászó expedícióik rendszeresen "felkeresték" a területet. (Az afrikai birodalmak stabilitását részben a rabszolgakereskedelemből befolyó bevételek adták...)

Természetesen eközben vetélytársaik is akadtak: a 15-16. század fordulóján két államalakulat is kialakult az említett területeken: délen a Sari folyó mentén a Bagirmi-szultánság, mely meglehetősen instabilnak bizonyult. és a rabszolgakereskedelem, a trópusi betegségek és az időszakos éhínségek miatt a 19. századra már erősen hanyatlóban volt. A keleten létrejövő Wadai, sokáig ütközőállamként szolgált Bornu és Dárfur között, azonban ez a helyzet a kereskedelemben is előnyösnek bizonyult, és az állam épp a 19. században kezdett megerősödni - mindez pedig Csád gyarmati és a függetlenség elérése utáni történelmére is komoly hatással volt.

Az 1884-es (Afrikát nagy vonalakban az európai hatalmak között felosztó) Berlini konferencia után megindult a terület európai hódoltatása, ami a régióban egy a parti gyarmatokról lefolytatott 1898 és 1903 közötti "versenyfutásban" csúcsosodott ki, ami egyben fel is számolta a térség önálló államainak zömét. A versenyfutás logikus célpontja a Csád-tó volt, ugyanakkor az érintett három nagyhatalom céljai némileg eltérőek voltak: Nagy-Britannia és Németország Dél-Nigériából és a kameruni partvidékről kiindulva igyekezett minél nagyobb területeket megszerezni a Csád-tóig terjedően, miközben a Niger és a Kongó mellett, na és persze Észak-Afrikában már jelen lévő franciák egy jóval nagyratörőbb terven dolgoztak: szerették volna a nyugat-afrikai, egyenlítői gyarmatterületeiket Dzsibutival (leánykori nevén Francia-Szomálifölddel) összekötni, ennek érdekében pedig több katonai expedíciót is indítottak - a térképet tanulmányozva nem nehéz rájönni, hogy a fő összekötő kapocsként éppen a Csád-tó tágabb régiója szolgált volna.

Afrika politikai térképe a 19. század végén, és a Csád-tóhoz konvergáló gyarmati versenyfutást követően - (forrás) 

Ahogy már láthattuk, a célzott terület egyáltalán nem olt "üres", ugyanakkor a Bornu birodalom pont ekkorra gyengült meg végzetesen: Komoly területekről volt kénytelen lemondani az erősödő Sokotói Kalifátus és a Wadai javára, sőt az 1890-es években egy mahdista hadúr és rabszolgakereskedő Rabi az-Zubajr bagirmival együtt átvette az uralmat az akkori birodalomban - amivel egyben a franciák egyik fő célpontjává is tette magát. A gyorsan formálódó gyarmati hadszíntér jelentős szereplője volt még Wadai, valamint a mahdista Szudán, mely talán a legerősebb államalakulat volt a régióban. Mégis előként esett el, ugyanis a britek lord Kitchener vezetésével egyrészt szerették volna megbosszulni az 1885-ös kartúmi fiaskójukat, másrészt ők is egybefüggő gyarmatterületekben gondolkodtak, csak éppen Kairótól-Fokvárosig, aminek Szudán épp olyan fontos eleme lett volna, mint a francia terveknek, harmadrészt a nem túl jó hírű mahdista rendszer felszámolását kifele is jól el lehetett adni. Ez az eseménysor vezetett a brit és francia expedíciós erők találkozásához, a híres "fashodai-incidenshez". A szudáni irány lezárulása ugyan módosította a francia terveket, de nem álltak le a hódítással, a cél innentől az egyenlítői és nyugati gyarmatterületeik összekapcsolása lett, főleg, hogy a britek és a németek is eredményeket értek el a Sokotói-kalifátus vazallusainak leválasztásában és uralmuk alá hajtásában - ez az 1890-es évekre már körvonalazta a leendő gyarmati és jelenlegi államhatárokat, azaz, hogy Sokotó központi területei brit kézbe fognak kerülni (ez 1903-ban történt meg), Adamaua pedig német terület lesz, innen pedig mindkét hatalom számára elérhetővé válik a Csád-tó - ennek lehetőségét mindhárom hatalom igyekezett egyezményekben rögzíteni, az egymás közötti balhék elkerülése érdekében.

A német és brit nyomulás területétől keletre és északra viszont a franciáknak állt a zászló, és mivel szudáni terveik miatt amúgy is a terület megszállására készültek, egyszerre három irányból is megindultak a Bornu Birodalom maradványai felé: a Nigertől, a Kongótól és Algériából, és a kongói hadoszlop 1900. május 29-én  Csád-tóba ömló Sari folyó partján, a tótól délre húzódó karavánút egyik átkelőjénél megalapította Fort Lamyt, amely végül a gyarmatterületeiket is összekötő láncszemnek bizonyult. Az erődöt az egy hónappal korábbi Kousseri csatában elesett tisztjükről nevezték el - a csata tett pontot Rabi az-Zubajr államának (és életének) történetére. Hamaroan megérkeztek a németek is (a Fort Lamyval szembeni csatahelyszín, Kousseri német lett), majd a britek is, hogy megszerezzék a Csád-tó rájuk eső részét - ez a gyarmati egyezség magyarázza a tavi határok szinte minden természetföldrajzi és néprajzi sajátosságra fittyet hányó futását, valamint Kamerun északi nyúlványát, amelyet lényegében a mai Kamerun is csak nagy nehézségek árán tud ellenőrzése alatt tartani.

A mai Csád területének meghódítása az utolsó fennmaradó száheli állam, Wadai 1910-es évekbeli legyőzésével végződött, ugyanakkor a francia uralom nem volt túlzottan erős a terület nagy részén: az északi és a középső országrészben lényegében az erődök környékére terjedt ki, az itteni törzseket inkább közvetetten igyekeztek uralni. A minden francia ellátási útvonal legvégén fekvő (hivatalosan 1920-től önálló gyarmatterület) Csád rendkívül nehezen volt megközelíthető: hivatalosan  a Brazzaville székhelyű Francia-Egyenlítői Afrika része volt, ahonnan elképesztően körülményesen, az 1920-as években kiépült kongó-vasúton, a Kongó folyamon és a Banguiból északra vezető, inkább nem létező utakon lehetett megközelíteni. Mivel külön közigazgatási egységhez tartozott, Francia Nyugat-Afrika felől sem épült ki  komolyan vehető útvonal, észak fele pedig a szaharai útvonalak az olasz uralom alatt lévő Líbiába vezettek (pontosabban az olaszok által kézben nem tartott szenússzi területekre). Ebből a szempontból némi könnyebbséget jelentett Kamerun francia kézbe kerülése, de ez is csak kis mértékben rövidítette le az amúgy ugyanolyan rossz minőségű ellátási útvonalakat. A gyarmatterület középső részén ugyanúgy a félnomád gazdálkodás, valamint az Észak-Nigériával és Szudánnal történő kis léptékű kereskedelem alkotta a gazdaság gerincét, mint korábban, a gyarmati gazdaság és közigazgatás csak a csapadékosabb  és a tengerpartra vezető kommunikációs vonalakhoz közelebbi délnyugaton tudott megerősödni, elsősorban a gyapottermelés révén. Ebből következően a lassan felemelkedő helyi gyarmati "elit" is a délnyugati népcsoportokból (főleg a szarákból) kezdett kitermelődni, és ez magyarázza a kereszténység elterjedését is.

Összefoglalva: Csád megszerzését követően a franciáknak szinte semmilyen gazdasági érdekük nem fűződött a területhez, megtartását lényegében a fekvéséből eredő potenciális stratégiai előnyök (összekötő kapocs a különböző gyarmatterületek, vagy elválasztó elem az egyes gyarmati hatalmak között) indokolták - ezt a stratégiai szerepkört viszont több esetben is betöltötte a terület, és talán magyaráz valamit abból is, miért célozza most egy magyar misszió is az országot.

A stratégiai szerepkör betöltésére először a második világháborúban került sor, elsősorban Csád kormányzója, Felix Eboué révén. A Francia-Guyanában született francia tisztviselő ugyanis hamar De Gaulle pártjára állt, ami döntőnek bizonyult a francia gyarmatterületek szabad-francia kézbe kerülése során: egyrészt a fekete bőrű, az afrikai kultúrát és az afrikai elit kiemelkedését támogató kormányzó meglehetősen nagy tekintéllyel rendelkezett, másrészt a háború alatt szárba szökkenő afrikai légi közlekedés egyik fontos pontjaként az addig elszigetelt Fort Lamy valóban kezdte az eredetileg neki szánt stratégiai összekötő szerepet betölteni. Eboué ezt a csomópontot tartotta ellenőrzése alatt 15000 viszonylag frissen toborzott csádi katonájával - ráadásul Csádból a franciák be tudtak kapcsolódni a líbiai partvidéken zajló brit-olasz-német harcokba is. (Ezt a németek 1942 januárjában egy Fort Lamy elleni légitámadással díjazták.)

Felix Eboué és De Gaulle - (forrás) 

Csád a második világháború után az egykori francia gyarmatterületek "szokásos" fejlődési útját járta be: 1946-ban az úgynevezett Francia Unió tagja lett, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyarmatok tengerentúli területekké váltak, és immár központi törvényhozási képviselettel, lakóik pedig francia állampolgársággal rendelkeztek, ugyanakkor a kormányzás rendszere nem változott, a Csádot érintő döntések zöme továbbra is Párizsban és Brazzaville-ben született. Mindezen a Francia Közösség 1958-as megalakulása változtatott, ami már kormányzati autonómiát is jelentett (a cél egyfajta francia államközösség kialakítása volt), ami már az 1960-as függetlenség előszobája volt. 

A frissen függetlené váló, de erőteljes francia befolyás alatt álló állam természetesen koldusszegény volt, "elitje" elsősorban a gyarmati uralom alatt kiemelkedő déli keresztényekből állt, élükön az egykori tanítóval, Francois Tombalbaye-vel. A Csádi Progresszív Párt vezetője elnöksége alatt gyorsan egypártrendszert vezetett be, és igen erősen a "délnek" kedvezett, mikozben igyekezett aláásni az északon még befolyásos törzsi vezetők hatalmát. Az eredmény természetesen borítékolható volt, de az olaj a tűzre két esemény volt. Egyrészt Tombalbaye 1965-beb igyekezett adót emelni, amit egyes helyeken többszöri beszedéssel igyekeztek abszolválni, ami az egykori Wadai területén lévő tartományokban lázadáshoz vezetett, másrészt kormányzata ekkoriban vette át az addig francia katonai igazgatás alatt lévő Borkou-Ennedi-Tibesti (BET) területet, ami az országnak amúgy csaknem a felét tette ki (nesze neked 1960-as függetlenség...). Addig a francia hadsereg és a helyi tubuk között törékeny béke honolt, a szinte kizárólag déli katonákból álló csádi hadsereg érkezésével ez azonban gyorsan megváltozott - az 1965-ben kitörő polgárháborúnak így két magterülete lett: kelet és észak, az egyes kormányellenes erők pedig viszonylag hamar összeálltak a "Csádi Nemzeti Felszabadítási Fronttá" (FROLINAT). A baloldali, részben iszlamista szervezetnek hamarosan (1969-től) külső támogatója is akadt - Moammer Kadhafi Líbiája. 

A csádi polgárháborús konfliktusok egyik kiindulópontja a nehezen járható Tibeszti - (forrás) 

Velük szemben a francia hadsereg által is támogatott (amúgy szintén baloldali) Tombalbaye kormánya és hadserege állt, melynek tisztikara még részben franciákból állt. A konfliktust kis, néhány ezer fős erők vívták, és 1968-ig viszonylag fékezett intenzitású volt - ezt követően viszont Tombalbaye kormánya kétszer is francia segítséget volt kénytelen kérni, aminek farvízén a csádi hadsereg is egyre durvább tisztogatóakciókba kezdett, miközben a FROLINAT sem maradt adós a válasszal - a harcok pedig már a középső országrészre is kiterjedtek. A francia-csádi hadsereg erőfeszítései 1972-re nagyrészt sikerre vezettek, az ország java Tombalbaye ellenőrzése alatt volt, azonban ezt követően (a franciák részleges visszavonásával párhuzamosan) az elnök kezéből kezdett kicsúszni a gyeplő:

- Tombalbaye annak érdekében, hogy megszüntesse a nehezen ellenőrizhető északi BET felkelőinek támogatását, megegyezett Kadhafival, és Líbia javára lemondott az úgynevezett Aozou területsávról. (A vitatott terület még egy olasz-francia határvita öröksége, korábban uránércet sejtettek a területen, ami természetesen a líbiai vezetés "érdeklődését" is felkeltette. Líbia beavatkozásának alapvetően a terület megszerzése volt a célja.) Mindez saját hadserege tagjait is felháborította.

- A huszadik század második és harmadik negyedét globálisan a korábbinál melegebb és csapadékosabb időjárás jellemezte, azonban mindez az 1970-es évekre megváltozott, a klíma sokhelyütt hűvösebbre és szárazabbra fordult. A Száhel-övezetben ebből elsősorban a szárazság érvényesült, ráadásul olyan helyzetben, amikor a népesség és az azt tápláló állatállomány komoly növekedésnek indult - a hirtelen megváltozó feltételek vezettek az 1968-73-as, a Száheltől Etiópiáig pusztító éhínséghez, amelynek hatásához természetesen a rossz infrastruktúra és a rossz kormányzati válságkezelés is hozzájárult. Csádban mindez elsősorban a muzulmán északon bizonyult katasztrofálisnak, de az elnök bázisát adó dél is megszenvedte mindezt. Ez egyben a félnomád/nomád és a földművelő közösségek, népcsoportok konfliktusait is kiélezte, hiszen a pásztorkodók egyre délebbre voltak kénytelenek hajtani állataikat. (Ráadásul egyre gyakrabban az ottani aratás előtt.)

A híres műholdfelvétel-sorozat a Csád-tó visszaszorulásáról - az utóbbi években kis mértékben nőtt a vízfelület - (forrás)  

- Tombalbaye érezve, hogy csúszik ki a kezéből a hatalom még inkább hatalmi bázisának igyekezett kedvezni, ami  szimbolikus lépéseken felül időnként a muzulmán tisztviselők elbocsátásával vagy megalázásával is járt, tovább élezve az ellentéteket. (Ennek a kampánynak a keretében nevezték át a fővárost Fort Lamyról N'Djamenára.)

Mindezek eredményeképpen 1975 augusztusában katonai puccsra került sor, a hadsereg tagjai végeztek Tombalbaye-vel és Felix Malloum vezetésével átvették a hatalmat. Ez csak átmenetileg nyugtatta meg a kedélyeket - 1976-ban ugyanis Kadhafi a direktebb beavatkozás mellett döntött - a FROLINAT mellett megjelent a líbiai hadsereg, és az ország északi harmadát ellenőrzése alá vonta, a dél felé törő csapatokat csak újabb közvetlen francia beavatkozás tudta megállítani a következő évben. Mindez a lázadó erőket is megosztotta: egyik vezetőjük, Goukouni Oueddei kitartott a líbiai segítséggel történő hatalomátvétel mellett míg Hisenné Habrének ez már sok volt, inkább a kiegyezést kezdte el keresni Malloummal. Ez átmeneti békéhez vezetett, egészen addig, amíg a két férfi 1979 februárjában össze nem balhézott, és Habre meg nem támadta a fővárost. Mindez persze elképesztő káoszhoz vezetett, N'Djamenában ezrek estek áldozatául a harcoknak és az etnikai konfliktusoknak, és csak nyár végére sikerült valamiféle kormányt alakítani - ez viszont egy Oueddei vezetésével felálló nemzeti egységkormány volt amiben az északiak és déliek is helyet kaptak, a békére pedig az 1982-re kitűzött választásokig ENSZ békefenntartók vigyáztak - volna, ha béke lett volna. 

Az egyik destabilizáló tényezőnek Líbia katonai jelenléte bizonyult - ugyanis innentől a csádi polgárháború egyre inkább csádi-líbiai háborúvá kezdett alakulni, amit tovább "színesített" Oueddei és Habré kiújuló konfliktusa. Habrének továbbra sem tetszett a líbiai erők csádi túltartózkodása, így egyiptomi és szudáni segítséggel igyekezett ez ellen tenni, ami egy újabb fővárosi csatához vezetett 1980-ban - na meg ahhoz, hogy Oueddei ismét Kadhafihoz forduljon, aminek eredményeképp egy figyelemre méltó szaharai logisztikai manővert követően december 16-án egy líbiai páncélososzlop vette be N'Djamenát, sőt 1981 januárjában felmerült a két ország "egyesítésének" terve is, ami óriási nemzetközi balhéhoz vezetett, és természetesen Csádban sem aratott osztatlan sikert, sokan (nem alaptalanul) az ország "elarabosításától" tartottak. Kadhafi végül visszavonult (az Aozou-sáv kivételével) azzal a feltétellel, hogy tényleg békefenntartók vigyáznak majd Oueddei rendszerére: A líbiai visszavonulás és az ENSZ érkezése közti rést viszont kihasználta Habré, aki keletről végigsöpörve 1982 első felében gyakorlatilag teljesen uralma alá vonta az északi részek kivételével az egész országot. A hadművelet tervezésében komoly szerepet játszott egy franciabarát katonai pilóta, Idriss Déby is, akinek még komoly szerepe lesz történetünkben. 

Az északra menekülő Oueddei erőit (GUNT) persze ismét líbiai erők kezdték támogatni, 1983-as offenzívájukat csak egy masszív (2700 fős) francia kontingens állította meg, egyben a franciák jelezték, hogy nagyon nem szeretnének líbiai katonákat látni a 15. szélességi foktól délre - ez egyben be is fagyasztotta a konfliktust bő három évre. Eközben a líbiaiak kifejezetten nagy bázisukká tették Faya-Largeau-t és Vádi Doumot és úgy általában Észak-Csád katonai infrastruktúráját fejlesztették, Habré pedig amerikai és francia segítséggel megerősítette hadseregét.

Eközben északon nőtt a feszültség a Oueddei erői és a líbiaiak között, ráadásul az északiak egyre nagyobb része dezertált, ezért Kadhafi 1986 februárjában  ismét N'Djamena ellen vonult - az akció azonban katasztrófával végződött, a csádi hadsereg visszaverte a támadást, és a franciák a megjelölt szélességi kör átlépése miatt bombázni kezdték a líbiai bázisokat. A kudarc tovább aprózta az északi erőket, egyes frakcióik átálltak Habré oldalára, mások pedig saját szakállukra támadták meg a líbiaiakat. 1987 elejére gyakorlatilag a líbiai bázisokat fedező északi erők eltűntek, Kadhafi erői pedig kezdtek elszigetelődni ezeken a támaszpontokon. Ekkor jött el a csádi ellentámadás ideje, ami a "Toyota-háború" néven került be a történelemkönyvekbe. A meglehetősen fura taktika Hassan Djamous és a már említett Idriss Déby nevéhez fűződött: a csádi erők páncéltörő eszközökkel és gépfegyverekkel felszerelt Toyota pickupokkal  a sivatagi ösvényeken gyorsan haladva kerítették be a líbiai bázisokat, visszavonulásra kényszerítve Kadhafi hadseregét, az első lendülettel még az Aozou-sávot is visszafoglalva.

Elhagyott líbiai felszerelés Észak-Csádban, 1987-ben - (forrás)

Ezt a beérkező líbiai erősítés ugyan visszavette, azonban a csádiak ekkor a pickupokkal egy líbiai repteret lőttek szét - ez viszont már sok volt a franciáknak, akik tárgyalóasztalhoz ültették a feleket. (Az utolsó vitatott terület nemzetközi döntőbíráskodást követően 1994-ben került vissza Csádhoz.) A források megoszlanak azt illetően, hogy hogy is jött a Toyoták felhasználása - az biztos, hogy egy francia "fegyverszállítmány" központi elemét alkották, azonban az már nem egy értelmű, hogy ezt a csádiak direkt így kérték, vagy a franciák ennyit adtak, és a helyiek a szükségből kovácsoltak előnyt.

Tipikus csádi katonai oszlop (a kép egy későbbi konfliktus során készült) - (forrás)

A tökéletesen kivitelezett villámháborúnak két következménye lett:

- Az elképesztően hatásos reklámot követően világszerte megugrottak a Toyota pickupok eladási eredményei.

- Az egye paranoidabbá váló Habré attól tartva, hogy népszerű katonai vezetői megpuccsolják, és rémuralomszerű tisztogatásba kezdett. Az érintett vezetők közül csak Déby tudott elmenekülni - Líbiába...

Habré nagyjából Tombalbaye receptjét kezdte követni, csak most nem a délieknek, hanem saját klánjának, az északon élő tubuknak kedvezett, miközben Déby (és más egykori katonai vezetői) törzsét, a keleti zaghawákat üldözte. Az ezzel járó forrongást kihasználva Déby líbiai segítséggel Szudánból érkezett klánja területére, majd gyors előnyomulást követően 1990 decemberében lényegében vértelenül bevette N'Djamenát. (Habré sokáig sikerrel kerülte el a felelősségre vonást, de végül egy szenegáli börtönben halt meg Covidban).

Déby azért pár fokkal szofisztikáltabb vezetőnek bizonyult, mint a Csád előző negyedszázadát meghatározó hadurak, kezdetben még ráadásul némi demokratikus elköteleződés is pislákolt benne, így Csádra nagyjából 15, viszonylag békésebb év köszöntött - Déby új alkotmányt léptetett életbe, és több, nagyjából demokratikus választást is megnyert, miközben harcedzett hadserege biztosította, hogy ne nagyon gondoljanak az országban létező kisebb-nagyobb fegyveres csoportok uralmának megdöntésére. Ezzel párhuzamosan az ország délnyugati részén (azaz az ország legnyugodtabb, legjobban megközelíthető részén) olajra bukkantak, így Csád létezése során először némi gazdasági jelentőségre és exportbevételre tett szert a 2003-ban megújuló kitermelés révén. Ez nagyjából meg is duplázta az egy főre jutó GDP-t - persze a bevételekből csak a lakosság kis része részesült, sőt Déby egy hírhedté vált nyilatkozatában le is szögezte, hogy ebből a pénzből bizony fegyvereket fognak venni.

Idriss Déby - (forrás)

Ez így is lett, a csádi kormányzat ugyanis kihasználva  a növekvő bevételeket és az ország viszonylagos stabilitását, több szomszédos konfliktusba is beleavatkozott, egy ideig csapatokat küldött az "afrikai világháborúba" (a rendkívül véres második kongói háborúba), támogatta a 2003 és 2020 között dúló Land Cruiser háborúban a darfúri fegyveresek egy részét, és még később komoly szerepet játszott a Boko Haram elleni küzdelemben is. Persze ezen konfliktusok egy részében túl sok opciója nem volt a csádi vezetésnek, hiszen a roppant hosszú határszakaszokon a szomszédban tevékenykedő  fegyveresek időnként mindenképpen áthatolnak - a legnagyobb hatással végül a dárfúri konfliktus volt Csádra, ami egyéb tényezők mellett 2005 és 10 között újabb polgárháborúhoz vezetett. 

Az egyéb tényezők közül leginkább Déby egyre inkább autoriter uralma emelhető ki: a 2000-es évek elején módosította az alkotmányt, hogy továbbra is elnök maradhasson. és egy olyan rendszert épített ki, amiben bár maradt ellenzék, de nem igazán rúghatott labdába. Ezen felül mértéktelenül támogatta saját klánját, a zaghavákat - ha a Google Mapsen Abeche-től északra nézegetjük kicsit a falvak műholdképét, érdekes dolgokra bukkanhatunk...Mindez alapból elégedetlenséget szült, és bár az északon nagyjából folyamatosan tevékenykedő fegyveres csoportokat még sikerült kordában tartani, de a  dárfúri szikra belobbantotta a konfliktust.

Kelet-Csád és Dárfur között gyakorlatilag nincs éles etnikai választóvonal, így az ottani háború 2003-as eszkalálódásakor Szudán tulajdonképpen Csádot is a hadszíntér részének tekintette, amire természetesen Déby is reagált. Egyrészt a határ 7 éven át tartó lezárásával, másrészt igyekeztek védekezni az ellenséges fegyveresekkel szemben, ugyanakkor a hosszú határszakaszon ez roppant nehéz volt: így Csádra nem csak a több százezer dárfúri menekült zúdult, de a határ menti területekről is elmenekült közel 200 ezer lakos, akik ellátását valahogy meg kellett oldani. Mindez a Szudán által (is) támogatott keleti felkelőcsoportok aktivizálódásával járt, ami öt éves, időről időre fellángoló harcsorozathoz vezetett, elsősorban az Abeche-N'Djamena tengelyen. Ennek során a felkelők kétszer (2006, 2008) is elérték a fővárost, megállításukban pedig ismét szerepet játszottak francia alakulatok. A konfliktus végül békefenntartók bevonásával és bizonyos kompromisszumokkal zárult: egyrészt Csád és Szudán kiegyeztek, másrészt Déby is vállalt bizonyos garanciákat a "demokratikusabb" (értsd egyéb csádi csoportok érdekeit is figyelembe vevő) kormányzás érdekében.

Sajnos Csád nemzetközi környezete ezt követően sem vált sokkal békésebbé: északon Líbia szétesése okoz szinte állandó bizonytalanságot, nyugaton a Boko Haram fegyveresei fenyegetik az államot, délen pedig a Közép-afrikai Köztársaságban is polgárháború dúlt. Ezekkel a kihívásokkal azonban a militáns Déby rezsim meglepően jól birkózott meg (persze a költségvetés tekintélyes részét a hadseregre költve), sőt a Boko Haram ellen szerveződő, 5 országból álló koalíció kifejezetten erős tagjává vált, ugyanakkor épp ez okozta Déby vesztét. 2021-es választási "győzelmét" (az ellenzék bojkottálta a választást) ugyanis egy Líbia felől betörő fegyveres csoport zavarta meg, és a "sivatagi cowboynak" becézett elnök nem állta meg, hogy ne keresse fel a betörést megállító csapatait, azonban 2021. április 18-én a Csád-tótól északra súlyosan megsebesült, és két nappal később meg is halt. Azóta az országot fia,  a hatalmat puccsszerűen magához ragadó Mahamat irányítja egy katonai tanács élén, a beígért választások pedig többször is el lettek halasztva, jelenlegi állás szerint 2024. május 6-án kerül rájuk sor, ugyanakkor az elmúlt napok eseménysorozata még áthúzhatja mindezt. Február 28-án, szerdán ugyanis fegyveres támadás érte a Nemzetbiztonsági Úgynökség (ANSE) főhadiszállását. A több áldozatot követelő csapást a kormányerők az ellenzéki Szocialista Párt Határok Nélkül és vezetője, Yaya Dillo számlájára írták, így főhadiszállásukat hamarosan körülvette a hadsereg, és a tűzharcban Dillo is életét vesztette. (A harcok egy korábbi politikai gyilkoság miatt robbanhattak ki, amit vélhetően az említett Ügynökség követett el.)

Látható, hogy a csádi stabilitás meglehetősen viszonylagos, lényegében csak közép-afrikai összehasonlításban beszélhetünk bármi ilyesmiről, és mind a politikai, mind a katonai helyzet elég törékeny. A történelmi összehasonlításból egyértelmű, hogy a peremvidékekről az esetleges lázadócsoportok meglehetősen gyorsan N'Djamena "kapuinál" teremhetnek. és a jól bejáratott Abeche-N'Djamena, Tibeszti-N'Djamena tengelyeken ezt számos alkalommal meg is tették. Ezen kívül még a fővárosban is különböző fegyveres csoportok tevékenykednek, ami nem éppen ideális helyszín egy előzmények nélküli katonai akcióhoz. A térség államaiban a február 28-aihoz hasonló eseményekből szoktak hosszabb rövidebb polgárháborúk kirobbanni, és bár a csádi hadsereg regionális összehasonlításban kifejezetten erős (33 ezer fős) és harcedzett, egy polgárháborús helyzetben nem túl jó frakciói közé kerülni.

De miből tud a koldusszegény, ámde 18 milliós Csád ekkora hadsereget fenntartani? Hát, nem sokmindenből, az ország ugyanis a világ egyik legszegényebbje, gazdasága meglehetősen egyoldalú: az ország lakosságának több, mint háromnegyede önellátó gazdálkodást folytat, a két fő élelmiszernövényt, a kölest és a cirokot termelve. Ezek délen jellemzően bőséges termést hoznak, a Száhelben viszont már nem annyira, ráadásul a termelt mennyiség is erősen ingadozó. Ennek ellenére a polgárháborús időszakok kivételével nem voltak komolyabb ellátási gondjai az országnak. Az ország feldolgozóiparral gyakorlatilag nem rendelkezik, a gyapottermelésre alapozó próbálkozásokat a 1960-80-as évek polgárháborús időszaka szétzilálta, a legújabb vívmány pedig egy olajfinomító. Az ország komolyabb bevételekhez a nyersanyagkitermelésnek köszönhetően jut: Abeche tágabb környékén aranybányászat folyik, az ország déli, délnyugati részén pedig a már említett olajkitermelés folyik mely 2003-ban az Exxon, a Chevron és a Petronas befektetései révén indult meg, de 2006-ban az utóbbi két céget Déby gyakorlatilag kidobta az országból, miután "vita" alakult ki a fizetendő adók és a járadékok mennyiségét illetően. A kínai olajcégekkel való rövid kacérkodás még csúfosabb véget ért (igaz az említett fővárosközeli olajfinomító részben kínai kézben van), így azóta a csádi kormányzat az Exxont igyekszik mindenféle jogcímeken megfejni/megbüntetni (bár újabban a Shell is jelen van). Nem mintha nem lenne miből fizetniük, de azt hiszem nem kell tovább magyarázni, hogy miért nem annyira vonzó befektetési célpont Csád.

Maga az olajkészlet viszonylag nagy (Afrikában a 10.), a termelés, évi 7 millió tonna körüli, ami nem kimagasló (szintén a 10. a kontinensen), azonban a koldusszegény országban igen nagy bevételi forrás - nem csoda, hogy ezt az elit szinte teljesen a maga számára sajátította ki. Az hogy a különféle válsággócok között fekvő ország stabilan tud nagy mennyiségű olajat exportálni, alapvetően Kamerun stabilitásának köszönhető - Csád viszonylagos szerencséje, hogy épp a tengerhez legrövidebb útvonalat kínáló, és az ország gazdaságilag erősebb részeit határoló szomszédja kínál csaknem zavartalan exportútvonalakat - egyrészt a kameruni-csádi olajvezeték, másrészt a közép-afrikai viszonylatban jobban kiépített úthálózatának köszönhetően (bár a Csáddal határos régóban ezek még ritkán szilárd burkolatúak). Többek között ezért is fontos Csád számára a Boko Haram kordában tartása, és a nyugalom fenntartása Kamerun északi "nyúlványában". (Na meg azért mert a csádi főváros közvetlenül a határnál fekszik.)

A gazdasági növekedésre pedig szükség lenne, hiszen Csád lakossága továbbra is nagy ütemben nő: 1960-ban még csak 2,95 millió lakosa volt az országnak, 1980-ra már 4,55 millió, 2010-ben már 11,2 millió, mára pedig már több, mint 18 millióan lakják az országot. Az elmúlt időszakban viszonylag sok írás foglakozott Afrika egy részének látszólag feltartózhatatlan népességnövekedéséről - némileg árnyaltabb módon ezzel mi is foglalkoztunk, és egyéb munkákhoz hasonlóan nálunk is a Csáddal szomszédos Niger volt a "negatív" példa, ahol még mindig nem tapasztalható a demográfiai átmenet harmadik szakasza, ahol már lassul a népesség gyarapodása. Éppen írásunk megjelenésével egyidőben (2018-ban) viszont a fordulat halvány jelei mutatkoztak Nigerben - miközben Csádban, már jóval korábban, 1996-ban megindult a népességnövekedés ütemének csökkenése. A két ország közötti különbséget elsősorban a Csádban jóval alacsonyabb várható élettartam miatti magasabb halálozási ráta okozza: a jóval rurálisabb Csádban finoman szólva sem jó az egészségügy helyzete és a lakosság számára aló rendelkezésre állása: az alig 53 éves születéskor várható élettartamhoz, brutális, 70 ezrelékes csecsemőhalandóság társul (ez az érték a világ legrosszabbja, Magyarországon egyébként 3 ezrelék ez a tragikus mutató). Mindez azt is jelenti, hogy bár a születési arányszám már vagy negyedszázada csökkenőben van az országban, a halálozási mutatókban még bőven van hová fejlődnie az országnak - ami végső soron azt eredményezheti, hogy a népességgyarapodás üteme még sokáig a 25-30 ezrelékes tartományban maradhat - ami azt jelentené, hogy 2035 körül már egy 25 milliós, 2045 körül pedig már egy 30 milliós országról fogunk beszélni.

Adatforrás: UN DESA, World Population Prospects, 2022

A népességgyarapodás ütemében vannak regionális különbségek: míg a ritkán lakott északon és a középső országrész rurálisabb területein még tart a "népességrobbanás" szakasza, délen és a városokkal is rendelkező területeken már jobban láthatóak a a mérsékeltebb növekedés jelei. Eközben természetesen Csádban is tapasztalható a harmadik világbeli "városokba" özönlés jelensége, a gond a, hogy az óriási területen nem igazán vannak városok: az 1-1,5 milliósra becsült fővárost a körülbelül 150 ezer lakossal rendelkező déli Moundou követi, majd a 100 ezres Abeche és Sarh következik a ranglistán - alapvetően ezek a városok a migráció fő célpontjai, azonban a Csád a nemzetközi vándorlás egyik növekvő jelentőségű kibocsátója is - azonban a nemzetközi vándorlás célpontjai eddig főleg a szomszédai voltak: míg egyéb afrikai országokban 337 ezer csádi él, Európában 10 ezer körülire becsülik számukat.

Csád erőforrásai nagyrészt a fővárosba összpontosulnak, így a város bizonyos részei kifejezetten rendezett képet mutatnak - (forrás)

Ugyanakkor Csád fekvésénél fogva komoly szerepet tölt be a illegális migrációs folyamatokban. Északi szomszédja Líbia, amely 2011-es destabilizálódását követően egyrészt az embercsempészek egyik központja (a földközi tengeri útvonalon Európába tartók 90%-a Líbiából indul), másrészt önmagában is Afrika egyik fő migrációs célpontja: lakosságának 12%-a (kb. 700000 fő) külföldi. Közülük mintegy 85 ezren csádiak, azaz Csád számára a fő kivándorlási célpont Szudán mellett Líbia, nem pedig az európai országok. A líbiai polgárháború során az ott élő külföldiek egy része Európába igyekezett átjutni, más részük pedig anyaországába visszajutni, tehát egy ideig viszonylag jelentős volt a Szaharán keresztül történő déli irányú vándormozgalom is. A líbiai helyzet viszonylagos konszolidálódásával ugyanakkor ismét nőtt az országba bevándorlók száma, akiknek csak egy része igyekszik Európába jutni.

Az alapján, amit eddig Csádról megtudtunk, feltételezhetjük, hogy az ország alig ellenőrzött északi része az illegális szaharai migráció egyik fő terepe lehet, ez azonban csak részben van így - ennek fő oka Csád rendkívül fejletlen közlekedési hálózata, valamint afrikai viszonylatban is kiemelkedő korruptsága (azaz az útvonal lassú és drága). Egy 2023-as felmérés alapján a Líbiába a Szaharán át érkezők 48,5-a Nigeren (azaz Agadezen) át érkezett az országba, 20%-uk Egyiptomon és 15%-uk Szudánon át, míg a Tibesztin átvezető csádi útvonalakat 12%-uk használta. Ez utóbbi tulajdonképpen a szudáni útvonal egyik mellékága, ami abból a szempontból is érthető, hogy a migrációra leginkább rákényszerülő szudániak egy része csádi menekülttáborokban vagy a határ közelében (Dárfúrban) él.

Figyelembe véve Csád fejletlenségét, korruptságát, nyersanyagokban való viszonylagos szegénységét, nem annyira nagy csoda, hogy az ország nincs annyira a nagyhatalmak fókuszában - igaz a régió stabilitásában van szerepe, de ezt a szerepet egyelőre viszonylag önállóan is képes betölteni. A gyarmati múlt miatt, és az ország viszonylagos egységének megőrzésébe beleölt rengeteg energia okán leginkább Franciaország  szerepe emelhető ki, ráadásul a Déby-rezsim is inkább franciabarátnak mondható, igaz korlátozottan a kínai, valamint az Egyesült Államokbeli befektetéseknek is teret engedtek (sőt, az ifjabb Déby januárban Moszkvában járt). A nemzetközi segélyszervezetek szerepe viszonylag csekély, aminek több oka is van: egyrészt az infrastruktúra nagyjából ott mondható használhatónak (délen és a főváros körül), ahol ezekre a szervezetekre viszonylag kisebb szükség van, keleten viszont a biztonsági helyzet törékenysége teszi nehézzé a működésüket. Szintén problémát jelent, hogy ezek között a körülmények között rendkívül nehéz elérniük a segítségre leginkább rászoruló félnomád népcsoportokat. 

Eközben Csád egyes szomszédai a világpolitika "rivaldafényébe" kerültek: az amúgy sokáig viszonylag békés, de jelentős uránérckészletekkel rendelkező Nigerben 2023 júliusában katonai puccsra került sor: a Mali, ( a hasonló hatalomátvétellel érintett) Burkina Faso és Oroszország által támogatott juntával szemben felsorakozott az ECOWAS, valamint jópár nyugati nagyhatalom - az egy darabig kiterjedt háborúval fenyegető események a francia befolyás visszaszorulásaként is értelmezhetőek. Déli szomszédjában, a Közép-afrikai Köztársaságban pedig 2012 óta polgárháború zajlik, a kormányerők lényegében csak az ország nyugati felét ellenőrzik (miközben az ország tekintélyes részét kitevő nemzeti parkokban a vadőrök az urak...), itt viszont a kormányerőket mind Franciaország, mind Oroszország támogatja - sokáig ez a konfliktus volt a Wagner-csoport fő bevetési területe. (Prigozsin egyébként épp Afrikából tért haza, miután egy rövid moszkvai útmegszakítást követően "baleset" érte a repülőgépét.)

Ebbe a közegbe érkezne a magyar misszió, többek között 200 katonával - ami egyáltalán nem kis kontingens, ugyanis a franciák jellemzően 1000-1500 katonával voltak jelen az elmúlt 60 év javában Csádban. A magyar tervek egyébként nem csak a katonai kontingensre vannak kihegyezve: egyrészt magyar külképviselet is létesült N'Djamenában, regionális, fejlesztési és humanitárius központot hozott létre, valamint segélyeket biztosított a menekültellátási, agrárfejlesztési és egészségügyi területen is - amire ahogy láthattuk valóban nagy szükség van Csádban. Ugyanakkor mindezek védelmére nagynak tűnik a 200 fős misszió - a külügyminiszter nyilatkozatai szerint ennek célja elsősorban a csádi hadsereg fejlesztése, kiképzése lesz, azaz Magyarország viszonylag jelentős katonai segélyt nyújt Csádnak, amit az erősen militarista Déby rezsim természetesen melegen üdvözölt. Mindezzel együtt a magyar célok továbbra sem teljesen világosak, ahogy az sem teljesen, hogy ezeket kivel együttműködve kivánja a külügy elérni. De milyen céljai, és milyen buktatói lehetnek egy ilyen missziónak?

- Ahogy azt láthattuk, Csádnak ugyan földrajzi fekvésénél fogva komoly geopolitikai összekötő szerepe van az egyes afrikai régiók és konfliktuszónák között, rendkívüli fejletlensége, rossz infrastruktúrája miatt általában még sincs az afrikai nagyhatalmi érdekkonfliktusok gyújtópontjában - ez pedig elsősorban a kevésbé jelentős hatalmak (mint pl. Magyarország) számára értékeli fel az országot.

- Van olyan európai politikai irányzat ami például az ott teret hódító Kínával (és újabban Oroszországgal) szemben nagyobb európai szerepvállalást irányoz elő Afrikában, és ebben a kolonialista múlttal nem rendelkező országoknak lenne érdemes nagyobb szerepet vállalnia. Ezeknek viszont nem ártana afrikai tapasztalatot szerezniük, amire a hasonló missziók alkalmasak lehetnek.

- A migráció szintén az európai politikai élet egy fontos problémája, amit ráadásul a magyar kormány politikájának egyik sarokkövévé tett - aki pedig hatással akar lenni az földközi-tengeri migrációs folyamatokra (akár azokat erősítve, akár gyengítve), annak jelen kell lennie a Szaharában és a Száhelben. Persze ahogy láthattuk, nem  Csád jelenti jelenleg a migráció fő útvonalát a térségben.

- Csád stabilitását a alapvetően a Déby klán uralmának stabilitása adja (ami egyáltalán nem jelent erőszakmentességet), ráadásul Csád viszonylag erős hadserege miatt valóban komoly hatással van a térség biztonságára. 

Összességében tehát jópár érv szól a magyar akció mellett, főleg, ha a kormány külpolitikai prioritásait is figyelembe vesszük. Azonban mindennek megvannak a veszélyei is.

- Azt is láthattuk, hogy Csád stabilitása viszonylagos - a főváros még így is gyakran szolgál különböző fegyveres csoportok célpontjául. A 200 fős katonai misszió komoly erő, ahhoz, hogy célpont legyen, de kicsi ahhoz, hogy önállóan befolyásolni tudja az eseményeket, főleg nem a magyarok számára szinte teljesen ismeretlen közegben. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem biztos, hogy egy csádi "önálló" misszió a legjobb módja a száhelbeli tapasztalat megszerzésének - jobbnak tűnne egy tágabb európai szövetség felügyelete alatt tevékenykedni, ahogy egyébként magyar katonák a Mali misszóban is részt vettek. (Miközben Maliban már volt kézzelfogható magyar szerepvállalás és tapasztalat.)

- Nagyon rosszul sülhet el a misszió, ha Magyarország önállóan keveredik a térséget érintő nagyhatalmi küzdelmekbe - ugyanis egyelőre nem teljesen világos, hogy mik Oroszország szándékai a területen. Befolyási övezetet kíván szerezni, vagy a terület destabilizálásában gondolkodik? Utóbbi Európa számára meglehetősen negatív következményekkel járna, például az illegális migráció "fegyverként" való felhasználása révén. Ha az oroszbarátnak tartott és (legalábbis szavakban) az "EU" ellen küzdő magyar kormányzat önállóan küld erőket a az  Oroszország felé sodródó Nigerrel és Közép-afrikai Köztársasággal szomszédos Csádba, az a nemzetközi porondon némi gyanúra adhat okot - ez pedig a katonai helyzet esetleges eszkalálódásakor nem sok jót ígér a magyar missziónak. Megelőzendő pár kommentet - az afrikai hatalmi törekvések önmagukban nem "jók vagy rosszak" (majdnem azt írtam, hogy feketék vagy fehérek...), nem véletlenül tettem különbséget a "befolyási övezet szerzése" és a terület "nagyhatalmi játszmákban való felhasználása" között.

Csád egy roppant változatos és elképesztően szegény ország a Afrika közepén, ahol rendkívül gyorsan változhatnak meg a politikai és katonai erőviszonyok. Nem ördögtől való gondolat itt jelen lennie Magyarországnak, azonban mindez kiemelt veszélyekkel is jár - ezek felméréséhez pedig valószínűleg sokkal jobban kellene ismernünk a területet.

Fontosabb források: 

 https://defensenigeria.wordpress.com/2020/01/14/libyan-military-effectiveness-in-chad/

https://hellomagyar.hu/2023/06/11/a-nagy-toyota-haboru-haborut-nyerni-kisteherautokkal/

https://www.bbc.com/news/world-africa-68424115?fbclid=IwAR3BSBew7N-_xstFcPXINXxNEOFnEvGkj8XzRhzyFgf5RgmDJoC-plw27CY

https://444.hu/2024/02/29/mikozben-szijjarto-csad-stabilitasat-dicserte-katonak-lelottek-a-csadi-ellenzek-vezetojet

https://www.jointdatacenter.org/literature_review/migration-in-libya-a-spatial-network-analysis/

https://openknowledge.worldbank.org/server/api/core/bitstreams/2d2d931a-09c4-5b44-b1c1-67f19e3de6bd/content

https://dtm.iom.int/sites/g/files/tmzbdl1461/files/reports/DTM_Libya_R47_Migrant_Report.pdf

https://migration-control.info/en/wiki/chad_2021/

https://www.reuters.com/world/africa/putin-meets-chad-junta-leader-russia-competes-with-france-africa-2024-01-24/?fbclid=IwAR0QL_IVBdtFsH0FWtjCuzR3ZIoDzbbJaXmtB7kj1X2elNeKGRbC3TTebec

Nyári forróság, hőhullám van, az ember reménykedve böngészi az időjárásjelentést: mikor jön az enyhülést hozó hidegfront? A lehűlés mellé talán kapunk esőt is, netán látványos zivatarral, de ha szerencsénk van, a jég és a villámárvíz elkerül?

Aztán jön a hidegfront, látjuk a villámokat a nyugati ég alján – de mire ideér: semmi. Mire észbe kapunk, a levegő kicsit hűvösebb, de eső nem esett, a villámlás is elkerült. A kert továbbra is csontszáraz. A szántó is, az erdő is. Ismerős a helyzet? Ez történt, hat héten át sorozatban 2022 nyarán az ország középső, de főleg a keleti részén. Az Alföldet, ezen belül különösen a Tisza vidékét és a Tiszántúlt rég látott, súlyos aszály sújtotta, a kukorica és a napraforgó szinte teljesen elpusztult, a mezőgazdaság kára példátlan volt.

A zivatarokhoz (némi egyszerűsítéssel) három dolog kell:

• gyorsan emelkedő levegő – ezt a nyári hőmérséklet biztosítani szokta
• a magassággal változó szélirány, az úgynevezett szélnyírás, ami az emelkedő levegőt megpörgeti – a hidegfrontok ezt is biztosítani szokták, de a nyári hőzivatarok idején is meg szokott lenni, és
• a talaj közeli légréteg nagyobb páratartalma.

2022 nyarán ez utóbbi hiányzott az Alföldön. Nagyon.

A súlyosan aszályos 2022-es év és a 2002-2021 közti 20 év átlaga a Kecskemét melletti "K-puszta" állomáson. Oszlopok jelzik a havi csapadékot (kék: átlag; szürke: 2022), folytonos vonal a havi átlaghőmérsékletet (narancs: átlag; piros: 2022), pontozott vonal az átlagos, szaggatott a 2022-es felszín közeli relatív légnedvesség. Ez utóbbi 2022 júliusi értéke részben az elmaradt csapadék következménye, de egyben a zivatarok elmaradásának egyik oka is.

Az ELTE TTK kutatói, Timár Gábor, Székely Balázs (Geofizikai és Űrtudományi Tanszék) és Jakab Gusztáv (Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék) a Land c. szaklapban megjelent legfrissebb tanulmányukban eredtek az eltűnt zivatarok nyomába. Mi okozta a szinte teljesen száraz június végét és júliust 2022-ben, és javaslatot is tettek, hogy mit lehetne ezzel kezdeni a jövőben, ha hosszabb távon inkább elkerülnénk az ilyen csapásokat.

Ahogy összefoglaló cikkükben írják: az Alföld a földtörténeti közelmúltban geodinamikai okokból folyamatosan süllyedő terület, amelyet az ide érkező folyók hordalékai töltenek fel ilyen sima tájjá. Ez a legalább tízezer éve hasonló módon fennálló egyensúly azonban megbomlott a folyószabályozásokkal. Az Alföld mintegy felét kitevő vizes élőhelyek (gondoljunk csak a Kőszívű ember fiainak arra a részére, amelyben Baradlay Ödön és Boksa Gergő a Sárrét mocsárvilágában bujdosnak a fegyverletétel után) szinte teljesen eltűntek, helyüket a mezőgazdaság vette át. Ezen belül is főleg a második világháború után a nagytáblás, nagyüzemi mezőgazdaság. Amíg korábban a vizes élőhelyek talaja akár több hónapnyi csapadékvizet, vagy az áradásokkor odáig jutott folyóvizet is tárolni tudta, ma ez a tárolóképesség a talaj legfelső rétegére korlátozódik és nagyon lecsökkent. Az áradások vizét nem is engedjük odáig, belvíz persze előfordul a tél végén, de az leginkább arra utal, hogy hol nem tud a víz 3-4 deciméternél mélyebbre szivárogni. Aztán jön a nyár, a hőhullámok, és ezek hamar elpárologtatják a felső réteg víztartalmát, és mire jön a hidegfront, nincs elég pára a zivatarokhoz.

Tájhasználati változások a Sárrét térségében az első katonai felméréstől napjainkig. A 2018-as térképen csíkozással jelöljük a XVIII. században vízjárta területeket.

Ez a helyzet szerencsére nem minden évben alakul így. A kora nyári zivatarok azért kialakulnak, és ahol épp átment egy nagy zuhi, ott pár napig simán tud ez a vékony talajréteg is párologtatni. Akkor lehet megint egy zivatar és megint – általában ezt a folyamatot hívjuk Medárdnak. Negyven nap a népi mondás szerint: ha a lánc egyszer megszakad, vége a sok esőnek, jön a vibráló, száraz nyárközép. Maradnak a frontok.

Ezek pedig messziről is hozzák a közepes és nagyobb magasságban a párát. Egy korábbi kutatás felmérte, hogy Kecskemét térségében a 2012/13-as szezonban lehulló csapadék bő fele a mediterrán térségből érkezett, 15-15%-ot adtak hozzá a helyi zivatarok és az atlanti irányból érkező frontok. A júliusi zivatarok jelentősége épp ez: ki tudják facsarni a magasabb légrétegekből a máshonnan érkező párát. Ehhez viszont lent, a talaj közelében elegendő légnedvesség kell, különben nem fognak beindulni.

Az ELTE TTK szerzőinek javaslata: a vizes élőhelyek egy részének, a legalacsonyabb, mezőgazdaságilag legkevésbé értékes, talaj szempontjából leggyengébb területnek a visszavadítása nem új, hiszen ezt már sokan megfogalmazták. Új szempont viszont, hogy az így a tájban, lényegében az eredeti szerkezetét visszanyerő talajban tárolt víz nyári, hőhullámok idején is stabil elpárologtatása hozzásegíthet a zivataros ciklus meghosszabbításához, ami a mezőgazdasági termelésben tartott területeken is érezhető többletcsapadékot eredményezhet a legkritikusabb nyári hónapokban, a szárazabb, melegebb években is.

Nyári frontátvonulás az Alföldön (A) régebben, illetve nedvesebb/normál években (B) ma, a száraz években (C) a párolodtató területek kialakításával a szárazabb években. Az ábra alsó részén a talajszerkezet részleges visszaalakítása is cél: a szürke színű "eketalp"-réteg eltűnésével a talaj több vizet tárolhat a nyári párologtatáshoz.

Kérdés azért bőven marad a koncepcióval kapcsolatban, ezt a szerzők is leírják a tanulmány végén. Nem ismert pontosan, hogy a talaj víztároló képességét pontosan hogyan változtatta meg a nagyüzemi szántás – mármint azon túl, hogy csökkentette. Nem ismert pontosan a talaj és a vizes élőhelyek párologtatási képessége. Ezek az adatok összegyűjtendők, például a vízügy által üzemeltetett aszálymonitoring rendszer segítségével, illetve kísérleti körülmények közt kell megismerni, ahogy erre más területen már láttunk példát hazánkban.  A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mekkora területen kell visszaállítani a rétek-legelők-lápok mozaikját, és mekkora lehet a legkisebb, ilyen módon használt területegység? Ha ez megvan, már „csak” a megoldás társadalmi elfogadása (más szavakkal: az ecsegfalvi kocsma közhangulata két-három sör után) és politikai szándék, meg nem kevés pénz kell ahhoz, hogy elinduljon a párologtató területek kialakítása – hogy ne legyen félsivatag az Alföldből néhány évtized alatt.

Képzeljünk el, hogy az emberek rég eltűntek a Földről és velük együtt minden olyan anyag és eszköz is, ami bonyolultabb egy csavarkulcsnál vagy egy kalapácsnál. Nem lenne semmi írott, nyomtatott, digitális anyag, még egy vízforralóhoz való használati utasítás sem. Csak a legegyszerűbb eszközök, esetleg az épületek váza, építőanyaga. Egy későbbi civilizáció tagja mit és hogyan tudhatna meg az életünkről, a társadalmunkról? A megmaradt anyagokat kategorizálná, elnevezné, feltételezett használati célt társítana hozzá. Megkísérelné feltérképezni, hogy honnan származik, helyből, vagy messzebbről? Az itt lakók hozták ide a nyersanyagot, vagy a kitermelői? Bizonyára lennének tévedések egyes eszközök használatát illetően, vagy bizonytalanságok a származás kapcsán. Ugyanakkor kellő természettudományos ismerettel és műszeres háttérrel megmondhatnák pl. hogy a sok egy helyben talált nemesfémből és ásványból készült tárgy anyaga nem helyből származott, akár azt is kideríthetnék, hogy mi volt a forrásuk. Joggal feltételezhetnék, hogy nem létszükségletet elégítettek ki, de valamilyen okból mégis nagy fontosságra tettek szert, kereskedtek vele.

1. ábra. Csiszolt kőeszközök kőzetanyag-szerinti előzetes felmérése (HUN-REN BTK). Fotó: Józsa Sándor.

Ez a felütés nem a sci-fi kategóriája, hanem a valóság. Az archeometria tudománya a régészet és a természettudomány együttműködése révén segít feltárni a múltat a megmaradt épületek, tárgyak, eszközök alapján. Hogyan? Például egy kőbalta teljes kémiai összetételének meghatározása segíthet abban, hogy megtaláljuk azt a képződményt, ahonnan egykor kibányászták. Ha szerencsénk van, még a bányászat nyomát, vagy a kőbalta-készítő „műhely” területét is azonosíthatjuk. A kutatások során a természettudós fél leggyakrabban geológus, aki nemcsak a természeti környezetünk feltárása és megismerése révén segíti az archeometriai munkát, de a természetes képződmények rutinszerű anyagvizsgálati módszereivel is. A paletta igen színes, nemcsak a kőeszközök anyagát és eredetét lehet meghatározni geológiai módszerekkel, de a téglákét, cserépedényekét, a házak vakolatát, ékszerekét, stb.

Mindez a munka nem csak az elefántcsonttoronyban üldögélés, azon túl, hogy fel tudjuk tárni egy akár több ezer évvel ezelőtti társadalom kereskedelmi kapcsolatait, nyomon követhetjük népek keveredését, vándorlását a környezeti viszonyok (pl. éghajlat, elérhető nyersanyagforrások) változásának tükrében. A geológia eszközeivel megkereshetjük egy műemlék épület anyagát szolgáltató kőbánya helyét, hogy az esetleges helyreállítási munkálatoknál autentikus nyersanyagot használhassunk.

Hogyan nyomoz a geológus a nyersanyagok után?

A kőeszközök anyagának meghatározására egy többlépcsős módszert alkalmazunk. Elsőként szabad szemmel és kézi nagyítóval (lupe) készítünk egy kőzettani leírást, illetve kézi műszerrel megmérjük a mágneses szuszceptibilitását (1, 2. ábra). Ez utóbbi tulajdonság, a kőzetek mágnesezhetősége, kőzettípusok tekintetében meglehetősen karakterisztikus, bizonyos esetekben akár lelőhely/altípus elkülönítésére is lehetőséget biztosít. Ha a régészeti minta sérült vagy töredékes és így van lehetőség egy kis rész levágására/lepattintására belőle, vagy a régészek engedélyt adnak ép eszközből való mintavételre, akkor roncsolásos anyagvizsgálatot végezhetünk. Először készítünk egy 30 μm-es, a hajszálnál is vékonyabb, üveglapra ragasztott kőzetszeletkét, ún. vékonycsiszolatot, amit már polarizációs (fény)mikroszkópban tudunk vizsgálni (2. ábra). Meg tudjuk határozni a kőzetet alkotó ásványokat és egyéb elegyrészeket, pl. ősmaradványokat, a kőzet szövetét (azaz, hogy az egyes alkotókból mennyi van, mekkorák és hogyan helyezkednek el egymáshoz képest).

2. ábra. Balra: kőzet mágneses szuszceptibilitásának meghatározása (az érték nagyon kicsi, gyakorlatilag alig van mágnesezhető ásvány a mintában. Jobbra fent: bazaltból készített vékonycsiszolat (az üveg tárgylemez 26*48*1,2 mm-es, rajta a kőzetszelet vastagsága 30 μm. Jobbra lent: bazalt vékonycsiszolat polarizációs mikroszkópi képe keresztezett nikolokkal (egymásra merőleges irányú polárszűrők között elhelyezett mintával). Fő alkotók: szürkésfehér, nyúlt és irányított elhelyezkedésű plagioklászok, színes klinopiroxének, fekete magnetit és kőzetüveg.

Az eddig megszerzett ismeretek már alkalmasak lehetnek legalább egy előzetes értékelésre és terepi mintákkal való összehasonlító vizsgálatra. A pontosabb és megbízhatóbb azonosításhoz nagyműszeres vizsgálatokra van szükség. Ennek első lépéseként a csiszolatot pásztázó elektronmikroszkóppal (SEM – Scanning Electron Microscope) vizsgáljuk, amivel sokkal nagyobb nagyításon olyan alkotórészek is vizsgálhatók, amiket a fénymikroszkópban esetleg nem is láthatunk, illetve a mintát érő elektronok gerjesztette röntgensugárzás detektálásával és energiaszintjének meghatározásával pontszerű kémiai elemzéseket végezhetünk az egyes ásványokon (3. ábra). Az elektronmikroszkópokhoz hasonló, viszont a röntgensugárzás hullámhosszának meghatározásán alapuló és így jóval pontosabb mérést lehetővé tévő műszert, elektronmikroszondát (EPMA – Electron Probe Micro Analyzer) is alkalmazhatunk ugyanazon a mintán.

3. ábra. Bazalt vékonycsiszolat visszaszórt elektronképe (pásztázó elektronmikroszkópos felvétele). Az egyes ásványok színárnyalata az őket alkotó elemek átlagos rendszámával arányos, nagyobb átlagrendszám fényesebb árnyalatot jelent. A sötétszürke, hosszúkás plagioklászok (pl) Si, Al, Ca, Na-ban gazdagok, a világosszürke klinopiroxének (cpx) Si, Mg, Ca, Fe, Al-ban, míg a szinte fehér magnetitek (mt) Fe, Ti, Mn-ban. A nagyon sötétszürke kőzetüveg (gl) domináns alkotói a Si, Al, Mg, Na, P, Fe (mindegyik tartalmaz nagy mennyiségben O-t is). A kép alatti feliratok közül a 20 kV az alkalmazott gyorsítófeszültséget, a BSE pedig a kép készítéséhez használt detektort (visszaszórt elektron = BackScattered Electron) jelzi.

A kőzet kis darabjának porított anyagán pedig nagy pontosságú kémiai elemzést végezhetünk (pl. röntgenfluoreszcens spektrométer (XRF – X-Ray Fluorescence), lézerablációs, induktív csatolású tömegspektrométer (LA-ICP-MS – Laser Ablation Inductively Coupled Plasma Mass Spectrometry) segítségével). Mindezen mérések révén teljes képet kapunk a kőzetről. Az elektronsugaras mikroanalitikai módszerek (SEM, EPMA) révén megismerjük a kőzet szöveti jellegzetességeit (akár μm léptékben), illetve a kőzetalkotó ásványok petrográfiai jellemzőit (pl. ásvány-összenövések, visszaoldódások, átalakulási reakciók) és kémiai összetételét fő- és mellékelem-szinten (olyan elemek, amik néhány %, illetve tized-századszázalékát adják a vizsgált szemcsének). Ráadásul a pontszerű mérésnek köszönhetően egy szemcsén több elemzési pontot is kijelölhetünk, pl. a kristály magját és kissé eltérő összetételű peremét is lemérhetjük. A spektrometriai módszerek segítségével meghatározhatjuk a kőzet részletes kémiai összetételét, még olyan elemek mennyiségét is, amik csak néhány ppm (egymilliomod rész) mennyiségben vannak jelen.

Amennyiben nincs lehetőség mintát venni a régészeti tárgyból, mert pl. egy ép kőbaltáról van szó, akkor csak roncsolásmentes anyagvizsgálatot végezhetünk, ami kissé szűkíti a lehetőségeinket. Az első két lépés itt is hasonló: szabadszemes kőzethatározás és mágneses szuszceptibilitás-mérés. Mivel vékonycsiszolatot nem készíthetünk, egy speciális módszerrel tudjuk csak vizsgálni a kőzet szövetét, ásványos összetételét. Az „eredeti felszín módszert” Bendő Zsolt geológus dolgozta ki az ELTE Kőzettan-Geokémiai Tanszékén [Bendő Zsolt és mtsi. 2013]. A lényege, hogy a csiszolt kőeszközök felszíne általában egy kisebb (pár cm²-es) területet nézve elég sík és sima ahhoz, hogy elektronmikroszkópban vizsgálható legyen. A minta többi részét alufóliába csomagoljuk, a vizsgálni kívánt területet a méréshez szükséges nm-es vastagságú szénréteggel vonjuk be, majd ugyanúgy elvégezzük a méréseket, mintha vékonycsiszolat lenne (4., 5. ábra). A munka végeztével az alufólia és a szénréteg is nyom nélkül eltávolítható, így a régészeti mintában semmilyen kár nem keletkezik. Hátránya, hogy nagyobb kőeszközök vizsgálata esetében csak megfelelően nagy mintakamrával rendelkező, akár több 100 g súlyú kőeszközt hordozni képes mintatartóval rendelkező műszert használhatunk, ami számos SEM- és szinte az összes EPMA-készüléket alkalmatlanná teszi a mérésre. A kőzet teljes kémiai összetételének meghatározására is van roncsolásmentes módszer, a prompt gamma aktivációs analízis (PGAA – Prompt Gamma Activation Anaylsis). Előnye, hogy a mérést a sértetlen tárgyon lehet elvégezni, hátránya, hogy nem minden kémiai elem mérhető vele és hogy szükséges hozzá egy neutronforrás (atomreaktor). 

4. ábra. Az eredeti felszín módszer [Bendő Zsolt és mtsi. 2013] során a kőeszközt alufóliába csomagoljuk és csak egy kis területen vonjuk be szénréteggel a SEM-vizsgálatokhoz.

5. ábra. Nagyméretű mintakamrával rendelkező SEM készülék az ELTE TTK Kőzettan-Geokémiai Tanszékén [Bendő Zsolt és mtsi. 2013].

Akár roncsolásos, akár roncsolásmentes vizsgálatokat végeztünk, a kőzetekről nyert információt összevetjük a szakirodalmi adatokkal, azaz pl., ha egy bazalt kőbaltánk van, akkor a tudományos folyóiratokban, monográfiákban, vagy éppen szakdolgozatokban bazaltokról közölt kőzettani és geokémiai adatokkal hasonlítjuk össze a sajátjainkat. Ideális esetben „nem nulláról indul” a geológus, saját ismeretei alapján előválogat, azokra a kőzet-előfordulásokra keres rá először, amiket legesélyesebbnek tart, mint lehetséges nyersanyagot. Amennyiben szakirodalmi adatok alapján vannak potenciális lelőhelyek, azokról mintát vesz, majd ugyanolyan módszerekkel elemzi azokat, mint a kőeszközöket, így lesz a legjobb az adatok összehasonlíthatósága. Amennyiben nem lehetséges a saját mintavételezés, vagy kifejezetten egyértelműek az eredmények, akkor kizárólag a szakirodalmi adatok alapján is dönthetünk a nyersanyag feltételezhető eredetéről. A továbbiakban három példán keresztül mutatom be, hogyan és miért vizsgál kőeszközöket egy geológus.

Neolitikus státuszszimbólum az Alpokból

Magyarországon több régészeti lelőhelyről is előkerültek olyan különleges, késő neolitikus (5-8 ezer évvel ezelőtti) csiszolt kőeszközök, amelyek nyersanyaga a metamorf kőzetek királya, az eklogit vagy azzal rokon kőzettípus, pl. jadeitit (6.,7. ábra). Eklogitok hazánkban a felszínen legfeljebb pár cm-es folyami kavicsként fordulhatnak elő, és megjelenésük is nagyon eltérő az itt talált kőeszközökétől. Európában viszonylag sok az eklogit lelőhely, de üde, retrográd metamorfózis által nem érintett eklogitot nem olyan egyszerű találni, hozzánk legközelebb Szlovéniában és Ausztriában fordul elő, míg a két legjelentősebb, eklogitos terület a norvégiai Nyugati Gneiszrégió és a Nyugati-Alpok (11. ábra). 

A magyarországi eklogitos csiszolt kőeszközök roncsolásmentes vizsgálata alapján a geológusok (pl. Bendő Zsolt, Szakmány György, Váczi Benjámin; (8., 9. ábra) arra jutottak, hogy kémiai és ásványos összetételük, valamint szöveti jellegeik alapján a Nyugati-Alpok kis hőmérsékleten (ez csak eklogit szinten kicsi, mintegy 550 °C körül) de nagy nyomáson (0,6-2 GPa, ez a ránk ható légköri nyomás 6-20 ezerszerese) képződött eklogitos kőzeteivel egyeznek meg. Tehát a késő neolitikumban a kőeszközök a Pó forrásvidékéről eljutottak az egész Dunántúlra, sőt egy példányt még Hódmezővásárhely külterületén is találtak. Ez a távolság légvonalban is több mint 1000 km. A nyersanyag geológiai egyedisége egyértelmű, ugyanakkor minden bizonnyal nagyon különlegesnek számítottak ezek a kőbalták a használóik számára, amit a lelőhely nagy távolsága mellett az is bizonyít, hogy addig használták, amíg csak tudták, ha eltört, újracsiszolták, így egyre kisebb balták jöttek létre, a végén már csak kis, pár cm-es vésőbalták maradtak az egykor akár több 10 cm-es példányokból.

 6. ábra. Nagy nyomáson képződött metamorf kőzetekből (jadeitit, eklogit) készült, késő neolitikus csiszolt kőeszközök Magyarországról [Bendő Zsolt és mtsi. 2014]. A legnagyobb kőeszköz hossza 12,5 cm.

7.ábra. Jadeitit (nagy nyomáson képződött metamorf kőzet) a Nyugati-Alpokból (Curone-völgy, Olaszország) [Sági Tamás és mtsi., 2022].

 8. ábra. Magyarországon gyűjtött csiszolt kőeszközök és olaszországi eklogit fáciesű kőzetek kémiai összetételének összehasonlítása. Függőleges tengelyen az adott komponens felső kontinentális kéregben való mennyiségéhez viszonyított arányszám. A diagramok alapján nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a kőeszközök és a terepen gyűjtött kőzetminták anyaga egyezik [Váczi Benjamin és mtsi. 2017]. 

9. ábra. A magyarországi, eklogitos kőzetekből készült csiszolt kőeszközök lelőhelye (döntően Ny-Magyarország) és származási területe (A: metamorf szálkőzetek, B, C: metamorf kőzetek lepusztulása során képződött kavicsokból álló üledékek és konglomerátumok) között légvonalban is akár 1000 km-es távolság lehet [Bendő Zsolt és mtsi. 2018].

Honnan pattintották?

A Marquises-szigetek legnagyobbikán, Nuku Hiván, egymástól mintegy 7 km-re lévő két lelőhelyen gyűjtött, mintegy 200-300 éve készült pattintott kőeszköz-töredékeket Antoni Judit régész, amiket Szakmány György és mtsi. (2021) vizsgáltak meg. Makroszkópos (szabadszemes) megjelenésük nagyon hasonló (12. ábra), azonban az egyiket a sziget belsőbb területén, egy feltételezhető egykori kitermelő árok közelében gyűjtötték (Vaitehii I.), míg a másikat a tengerparton, a Ha’ahinani-öböl partján. A régészeti kérdés az volt, vajon mind a kettő ugyan abból a kőzetből készült-e? Ha igen, miért vitték el a töredéket az eredeti lelőhelyről, miért nem hagyták ott. A kőeszköz-töredékekből készült vékonycsiszolatok alapján egyértelműen látszott, hogy a két, szabad szemmel hasonló kőzet nagyon is különbözik egymástól, az egyik bazalt, a másik fonolit (13., 14. ábra). Előbbi kőzettípus fő ásványos alkotói a plagioklász, Ca-Mg gazdag klinopiroxén és olivin, utóbbiban káliföldpát és nagyon sok, kis SiO₂-tartalmú ásvány, ún. földpátpótló (nefelin, analcim), Na- és Fe-gazdag klinopiroxén.

12. ábra. Pattintott kőeszköz töredékek Nuku Hiváról. balra: Vaitehii I., jobbra: Ha’ahinani lelőhelyről származó minta (Szakmány György és mtsi. 2021).

13. ábra. A Nuku Hiván gyűjtött „Vaitehii I.” kőeszköz-töredékből (olivinbazalt) készült vékonycsiszolat polarizációs mikroszkópi képe, 1N (egy polárszűrővel). Nagyméretű olivin fenokristályokkal (ol), köztük az alapanyagban zömök klinopiroxénekkel (cpx), nyúlt plagioklászokkal (pl), fekete, zömök magnetitekkel és flogopittal (phl) (Szakmány György és mtsi. 2021).

14. ábra. A Nuku Hiván gyűjtött „Ha’ahinani” kőeszköz-töredékből (fonolit) készült vékonycsiszolat polarizációs mikroszkópi képe, 1N (egy polárszűrővel). Nincsenek nagyméretű fenokristályok, az ásványos összetétel nagyon különbözik. Sok a színtelen analcim (anl), nefelin (nph) és a káliföldpát (kfs). A színes elegyrészek klinopiroxén (hd), emellett megjelenik eudialit (eud*) és fekete magnetit is (Szakmány György és mtsi. 2021).

E kőzetek képződhetnek egy magmás rendszer részeként, de Nuku Hiván nincs fonolit. A részletes kőzettani vizsgálat mellett ezért teljes kőzet geokémiai elemzést (PGAA) is végeztünk, az eredményeket pedig összevetettük a Marquises-szigetek kőzeteiről rendelkezésre álló szakirodalmi adatokkal. Egyértelművé vált, hogy a bazalt kőeszköz összetétele jó egyezést mutat a helyi (Nuku Hiva) ún. Tekapo bazalttal, míg a fonolit összetétele egy 40 km-re lévő szigeten, Ua Poun előforduló fonolitéval egyezik meg (15. ábra). Ezért volt az ebből a kőzetből való töredék a tengerparton, mert onnan szállították át csónakkal.

15. ábra. A Nuku Hivai kőeszköz töredékek (zöld x: „Ha’ahinani” fonolit (Phonolite), piros csillag: „Vaitehii I.” bazalt (Basalt) kémiai összetétele összevetve a Nuku Hivai bazaltok (piros folt) és az Ua Poui fonolitok (zöld ellipszisek) összetételével (Szakmány György és mtsi. 2021) a TAS = Total Alkali Silica diagramon (Le Bas és mtsi. 1986).

Közép-európai kőbalta gyűjtemény

Bátaszék és Alsónyék határában az M6-os autópálya építésekor tárták fel egy késő neolitikus település egy kis részét, ahonnan 668 darab csiszolt kőeszköz (pl. nyéllyukas kőbalta, vésőbalta, buzogány) került elő (1. ábra). A minták egyedi makroszkópos és mágneses szuszceptibilitás vizsgálata segítségével sikerült egyértelműen kőzettípus szerint csoportokra bontani a leletegyüttest, majd a típusos példányokból készített vékonycsiszolatokon polarizációs mikroszkópos és pásztázó elektronmikroszkópos vizsgálatokat, valamint PGAA elemzéseket végeztünk. A Kasztovszky Zsolt fizikus által vezetett kutatásban régészek (Osztás Anett, Szilágyi Kata, T. Biró Katalin) és geológusok (Fehér Kristóf, Józsa Sándor, Kovács Zoltán, Oláh István, Sági Tamás, Szakmány György, Szilágyi Veronika) működnek együtt. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy a kőeszközök mintegy 2/3-ának nyersanyaga lokális, legfeljebb 50-60 km távolságból származik, főképp a Mecsek alsó-kréta (~120 millió éves) magmás kőzeteiből készült. Vannak viszont távolsági nyersanyagú kőeszközök is. Utóbbiak esetében van, hogy csak sejteni lehet, hogy honnan származhatnak, pl. a Balkán-félsziget ofiolitjaiból (egykori óceánok magmás kőzeteinek maradványaiból), mások esetében a konkrét lelőhely is azonosítható (pl. eklogitos kőzetek a Nyugati-Alpokból, vagy többszörösen metamorfizálódott kőzettípusok a cseh-lengyel határról, az Óriás-hegységből (17., 18. ábra). A mecseki magmás kőzetek esetében a geokémiai és kőzettani összehasonlító vizsgálatok segítségével egyes kőeszközök (pl. a fonolit anyagú balták) esetében a lelőhely szinte méteres pontosságú azonosítása is lehetővé vált (19. ábra).

17. ábra. A Bátaszék-Alsónyék késő neolitikus településről előkerült 668 csiszolt kőeszköz nyersanyag-szerinti megoszlása. Mintegy 2/3-uk lokális eredetű, de nagyon sok és sokféle távolsági nyersanyag is előfordul. Szakmány György és mtsi. 2021.

18. ábra. A Bátaszék-Alsónyék késő neolitikus településről előkerült csiszolt kőeszközök távolsági nyersanyagainak feltételezett származási helye. Egyes kőzettípusok, mint a kontakt metabázit (többszörösen metamorfizálódott kőzet), HP metaofiolit (nagy nyomáson metamorfizálódott egykori óceáni magmás kőzetek) és a hornfels (nagy hőmérsékleten, de kis nyomáson keletkezett metamorf kőzet) származási helye nagy bizonyossággal megadható. A kevésbé specifikus összetételűeké, mint a szerpentinit (olivinben, piroxénben nagyon gazdag magmás kőzetekből kis nyomáson és hőmérsékleten képződött metamorf kőzet) vagy a fehérkő (összefoglaló név, leggyakrabban magnezit-tartalmú metamorf kőzetek) viszont bizonytalan. (Szakmány György és mtsi. 2021, Sági Tamás és mtsi. 2022 alapján).

19. ábra. A Bátszék-Alsónyék lelőhelyen talált, fonolit anyagú kőeszközök (teli rombusz) és a mecseki Szamár-hegy fonolitjának (üres rombusz) PGAA-módszerrel meghatározott nyomelem-összetétele. Az egyezés szinte tökéletes. Az egyes nyomelemek abszolút mennyiségét elosztjuk az ún. primitív köpeny (egy modellezett kőzetösszetétel) vonatkozó értékeivel, azaz normáljuk az adatokat, ami kiszűri az egyes elemek koncentrációja közti abszolút különbségeket. 

Mi is a jelentősége a fenti információnak? Gondoljuk magunkat abba a környezetbe, amikor ez a késő neolitikus település virágzott! A Kárpát-medence nagy része erdőség vagy mocsaras-vizenyős terület, nagyobb távolságra biztos útvonalat csak a folyók jelentettek. Bármilyen távolsággal is számolunk, meglehetősen nehéz feladat volt a kereskedelem, miközben az emberek átlagos várható élettartama 25-28 év lehetett. Ebbe belegondolva látszik igazán, mennyire nagy presztízsűek lehettek egyes nyersanyagok, hogy még az ezer km-nél hosszabb utazást is vállalták érte. Persze a lehetőségekhez mérten lokális nyersanyagok beszerzése nagyon fontos volt, amit alátámasztanak az alsónyéki leletek is. További érdekesség, hogy a mecseki magmás kőzetek közül a többség csak igen kis területen, akár csak egyetlen hegyen fordul elő, ami nagyon kifinomult és alapos őskori "geológiai" kutatómunkára és részletes terepi ismeretekre enged következtetni. A GPS korában egyszerű átadni a tudást, hogy miként található meg egy néhány ha-os kőzet-előfordulás. Vajon hogyan történt ez a késő neolitikumban? Mekkora értékkel bírt egy nyersanyaglelőhely ismerete? Jelentett-e ez különleges rangot? Mindezekre a kérdésekre ha nem is adja meg a választ a geológia, de talán segít benne. Legalábbis mi, geológusok, reméljük, hogy akár csak kis mértékben, de hozzájárulhatunk az akkori társadalmak minél jobb megismeréséhez. 

Felhasznált irodalom:

(1) Harangi Szabolcs, Szakmány György, Józsa Sándor, Lukács Réka, Sági Tamás (2013): Magmás kőzetek és folyamatok - gyakorlati ismeretek magmás kőzetek vizsgálatához. ELTE Kőzettan-Geokémiai Tanszék. ISBN 978-963-284-478-7

(2) Sági Tamás, Szakmány György, Józsa Sándor, Spránitz Tamás (2022): Gyakorlati ismeretek metamorf kőzetek vizsgálatához. ELTE Kőzettan-Geokémiai Tanszék. ISBN 978-963-284-478-7

(3) Szakmány György, Fehér Kristóf, Kasztovszky Zsolt, Sági Tamás (2021a): Archaeometric analyses of adze-blades from Nuku Hiva, Marquesas Islands. Archeometriai Műhely, doi: 10.55023/issn.1786-271X.2021-005

(4) Szakmány György, Sági Tamás, Józsa Sándor, Szilágyi Veronika, Oláh István, Szilágyi Kata, Osztás Anett (2021b): Előzetes eredmények Alsónyék neolitikus csiszolt kőeszközeinek nyersanyagairól. 11. Kőkor Kerekasztal (Budapest, 2021) Absztraktkötet (Szerk.: Király Attila), 19-20.

(5) Zsolt Bendő, György Szakmány, Zsolt Kasztovszky, Boglárka Maróti, Szandra Szilágyi, Veronika Szilágyi, Katalin T. Biró (2014): Results of non-destructive SEM-EDX and PGAA analyses of jade and eclogite polished stone tools in Hungary. Archeometriai Műhely, HU ISSN 1786-271X.

(6) Zsolt Bendő, György Szakmány, Zsolt Kasztovszky, Katalin T. Biró, István Oláh, Anett Osztás, Ildikó Harsányi, Veronika Szilágyi (2018): High pressure metaophiolite polished stone implements found in Hungary. Archaeological and Anthropological Sciences, oi.org/10.1007/s12520-018-0618-6

(7) Váczi Benjámin, Szakmány György, Kasztovszky Zsolt, Starnini Elisabetta, Nebiacolombo Flavio A. (2017): Előzetes eredmények a magyarországi nagynyomású metaofiolit anyagú csiszolt kőeszközök származási helyének pontosításához. Archeometriai Műhely, HU ISSN 1786-271X.

Az elmúlt napok kiemelt híreként szerepelt, hogy Venezuela Guyana bizonyos részeit magához kívánná csatolni, Brazília pedig csapatokat mozgósított a válságrégió által körbeölelt Roraima szövetségi állam védelmére. A válság Földünk talán legkevésbé járható területén eszkalálódik, a  három állam (hivatalos, Venezuela által el nem ismert) határa pedig egy hihetetlenül látványos, nem is teljesen evilági képet mutató helyen, a brazil államnak nevet adó Roraima hegyen találkozik...

A határvita valójában az egyik legrégebb óta húzódó (bár általában fékezett habzású) hasonló perpatvar a világon, aki kíváncsi a részletekre, érdemes előkeresnie korábbi írásunkat - ma a katonai felvonulás hátterét adó fantasztikus táblahegyekkel, a Guyanai-pajzs tepuiaival fogunk foglalkozni.

Két tepui: a Kukenán (balra) és a Roraima-hegy (jobbra) a Gran Sabanán - (forrás)

Az Amazonas, az Orinoco és az Atlanti-óceán között fekvő Guyanai-pajzs, vagy Guyanai-masszívum Földünk különleges területe: nagy részén ugyanis igen ősi, mintegy 2,5-1 milliárd éves kőzetek találhatóak a felszínen, vagy annak közelében, délnyugati részén pedig összesen 115 a környezetéből sokszor meredeken 1000-3000 méteres magasságba nyúló, többnyire homokkő táblahegy, úgynevezett Tepui található, melyek összesen mintegy 5000 km2-t foglalnak el, és különleges, elszigetelt élővilággal büszkélkednek. A legtöbb róluk szóló írás kiemeli korukat: egyes helyeken 1,6 milliárd éve változatlan "geológiai-képződményként", máshol 300/180/70 millió éves ősi hegyekként, illetve ősi állatok potenciális utolsó menedékekként hivatkoznak rájuk - nézzük hát meg, mennyire igazak ezek a fantasztikus jelzők.

A Guyana-masszívum tulajdonképpen az egykori Amazónia kraton/ősföld része, aminek geológiai maradványaival az Amazonastól délre és keletre is találkozhatunk, földtörténeti szempontból az ottani formációk (például a korábbi írásunkban taglalt Carajas-hegység) nem választhatóak el élesen a most tárgyalt területtől. Amazónia kraton azaz az ősföld, amely talán a "legépebben" vészelte át az évmilliárdok alatt többször is végbemenő szuperkontinens-ciklust - ennek pedig a tepuik szempontjából is jelentősége lesz. A "tágabb környék" legősibb kőzetrétegei az archaikum végéről, mintegy 2,76 milliárd évről ezelőttről származó magmás kőzetek, melyek jelenlegi tudásunk szerint Amazónia alapját alkotják. Az ősföld ezt követően mintegy 2,1 milliárd évvel ezelőtt egyesült a mai Nyugat-Afrika magját alkotó ősfölddel, amit természetesen erőteljes hegységképződés is kísért. Ez a kapcsolat meglepően tartósnak bizonyult, a két területet lényegében csak az Atlanti-óceán kinyílása választotta el.

Rodinia egy lehetséges rekonstrukciója - a tárgyalt területet az AM jelöli - (forrás)

Az egyesült ősföld körülbelül 1,85 milliárd évvel ezelőtt a Columbia szuperkontinenshez "csatlakozott", és a kontinensperemi helyzetű területen egy nagy méretű, húzásos erők által kialakított medence jött létre, melyben kiterjedt szárazföldi és sekélytengeri üledékképződés ment végbe, létrehozva egy igen vastag (körülbelül 2500 méter vastagságú) túlnyomórészt homokkőből álló formációegyüttest, a Roraima-csoportot. A terület ezt követően 1,1 milliárd évvel ezelőtt Rodinia, kb. 500 millió évvel ezelőtt Gondwana, 300 millió éve pedig a Pangea szuperkontinens része lett - mindegyik esetében nagyjából kontinensbelseji pozíciót elfoglalva. Mindez két következménnyel járt: a Roraima-csoportra további üledékes kőzetek települtek, másrészt a közel egymilliárd éven keresztül tartó, geológiai szempontból nyugodt időszakban a homokkőrétegek csaknem zavartalanul megőrizhették eredeti rétegrendjüket - nem gyűrődtek, nem billentek ki.

A Pangea mintegy 280 millió éve: a Guyanai-pajzs helyzete továbbra is stabil - (forrás)

Változást lényegében csak a jelenlegi világunkat kialakító lemeztektonikai folyamatok hoztak: az Atlanti-óceán kinyílása a dél-amerikai kontinens nyugati oldalán a Csendes-óceáni lemez(ek) szubdukcióját és az Andok kiemelkedését hozta - a keleti oldalon pedig egy hatalmas medenceképződéshez vezetett, melyet ma az Amazonas vízrendszere tölt ki. A mai karibi térség mikrolemezei miatt ugyanakkor a medence északi peremén az ősi kőzettömbök is emelkedni kezdtek: ez egyrészt azt eredményezte, hogy az újabb üledékek erodálódtak az ősi felszínről, és az immáron összetöredezett, és magasba emelt, de még mindig többnyire vízszintes rétegekkel  rendelkező homokkőréteg mintegy 70 millió éve a felszínre került, jellemzően különálló táblahegyek, fennsíkok formájában. Mivel a terület az ezt követő időszakban szinte végig egyenlítőközeli, általában igen csapadékos éghajlaton feküdt, a a keményebb ősi kvarcitból és egyéb homokkőtípusokból álló táblaszerű blokkok közöttii völgyekben a "puhább" kőzeteket viszonylag széles területen pusztította és terítette el az erózió, így a lapos tepuik és a gyakran szintén síksággá erodált környezetük közötti magasságkülönbség hosszabb távon komolyan nőtt. Mindez sok esetben az egykori vetők illetve az eltérő kőzetrétegek találkozása mentén több száz méteres meredek sziklafalakat eredményezett.

Tipikus tepuifelszín (az előtérben a Roraima-hegy csúcsa) - (forrás)

Milyen sajátosságokkal bírnak az említett táblahegyek? Mivel az adott éghajlaton továbbra is bőséges csapadékot kapnak, a területükön összegyűlő csapadék számos esetben gigantikus magasságú vízeséseken át éri el az 500-900 méterrel lejjebb fekvő síkságot vagy dombvidéket. Ugyanakkor a tepuik felszíne korántsem asztallapsimaságú, sőt kifejezetten változatos: a sok csapadék és a kőzetek évmilliókon keresztüli stabilitása egyedülálló, úgynevezett álkarsztos formavilágot hozott létre víz által kivájt csatornákkal, üstökkel, barlangokkal és a beszakadt barlangokban található tavakkal. A magasságkülönbség és a viszonylatos elszigeteltségük miatt a tepuik állat és növényvilága nagy mértékben eltér a környező erdővilágétól, komoly teret adva a maradványfajoknak, illetve a lenti világétól eltérő fajok kifejlődésének.

Fantasztikus sziklaalakzatok a Roraima-hegy platóján - (forrás)

A fentieknek megfelelően a tepuik ősiségére való hivatkozás nem teljesen alaptalan, a fennsíkok valóban több tízmillió éve hasonló képet mutatnak, ugyanakkor a gyakran emlegetett, sok esetben eredeti rétegrendjükben tanulmányozható 1,6 milliárd éves kőzetek létezésük túlnyomó többségét azért "eltemetve" töltötték.

Hogy jobb képünk lehessen a tájról, nézzünk meg közelebbről, három híres tepuit: A Roraima-hegyet, az Auyantepuit és a Pico de Neblinának is helyet adó Serra de Neblinát.

A Roraima-hegy talán a legszebb, legfantasztikusabb benyomást keltő Tepui. Függőleges falai és változatos felszíne is különlegessé teszi, ráadásul sokáig ezt hitték a legmagasabb tepuinak - ezen felül pedig Venezuela, Brazília és Guyana hármashatára is a fennsíkján van. Mindezek alapján különösen elszigeteltnek gondolhatnánk, de valójában ez a turisták számára legkönnyebben megközelíthető fennsík. Már persze ami a hegyláb elérését illeti...

A Roraima-hegy sziklafalai - (forrás)

A könnyebb megközelítésnek több oka is van:

- A Roraima-hegy nem teljesen esőerdő által borított területen fekszik, tőle délre és nyugatra az úgynevezett Gran Sabana terül el, amely magasan fekvő rendkívül változatos hegyes-völgyes erdős szavannaterület - egyesek szerint a tepuikkal a háttérben ez Földünk egyik legszebb és legkülönlegesebb területe. 

- A viszonylag jól járható terület persze az európai felfedezők és kalandorok fantáziáját is felkeltette, akik errefele (is) keresték El Doradót. Nem is teljesen alaptalanul, ugyanis a hegytől északra valóban vannak aranylelőhelyek -  melyek a 19. század végi határvita egyik fő hajtóerejét képezték. A vita eredménye pedig hozzájárult ahhoz, hogy a hegy egy része ma Guyanához tartozik.

- A terület adta magát a Venezuelát Brazíliával összekötő országút megépítésére, így ma a hegy lába a mintegy 40 kilométerre lévő főútról, illetve mellékútjairól pár napos túrával megközelíthető. A turisták gondjai általában itt kezdődnek, ugyanis a sziklafal csak Venezuela felől közelíthető meg mászófelszerelés nélkül - itt a sziklafalon keresztben húzódó meredek "zöld rámpán" (Paso de las Lagrimas - A könnyek átjárója) lehet feljutni. Akinek mindez a megfelelő (felhőtlen) napon sikerül, fantasztikus kilátásban gyönyörködhet az általában felhőkbe burkolózó fennsíkról. A mintegy 13 kilométer hosszúságú, 2200-2300 méteres átlagos tengerszint feletti magasságú területen felkereshetik a 2800 méternél is magasabb "csúcsot", a kvarcitkristályokkal borított "Kristályok-völgyét", valamint a hármashatárt jelző obeliszket is (amelyről a guyanai névtáblát a venezuelai turisták rendszeresen eltávolítják). Ezen kívül gyönyörködhetnek a fennsík viszonylag gyér, de különleges növényzetében valamint a fantasztikus "álkarsztos" sziklaformákban, barlangokban és tómedencékben.

A Roraima-hegyre felvezető rámpa (Paso de las Lagrimas) - (forrás)

Jóval nehezebben közelíthető meg a szívformájú Auyantepui, mely 700 km²-es területével a második legnagyobb tepui. A fennsíkot sűrű esőerdő öleli körül, és meredek sziklafalai különleges domborzatot rejtenek: délen,  a szívforma csúcsa közelében található 2450 méter magas "csúcsa", azonban észak felé haladva a fennsík egyre alacsonyabb, jellemzően 1500-1600 méteres tengerszint feletti magasságú, melyt bizonyos helyeken már erdő borít, és kiterjedt felszíni vízhálózattal is rendelkezik. A fennsíkot épp itt, északon vágja ketté a Churun folyó széles és mély völgye, és ez a kombináció adja fő nevezetességét is: a fennsík egyik folyója itt zúdul a mélybe a 979 méter magas Angel-vízesésként, melyet általában Földünk legmagasabb vízesésének tartunk.

Az Angel vízesés - alul a magasságvitára okot adó kaszkádok - (forrás)

A harmadik különleges tepui, a Serra da Neblina (Köd-hegység) az eddig tárgyaltaknál jóval délnyugatabbra, Venezuela legdélibb részén fekszik, és a brazil-venezuelai határ is kettévágja. Különlegességét nemcsak legdélibb fekvése adja, de az is, hogy ugyan nagyobb része tipikus táblahegycsoport, egyes részein viszont a homokkőrétegek erősen kibillentek, és kifejezetten impozáns hegycsúcscsoportot alkotnak - legmagasabb tagjuk, a 2995 méteres Pico da Neblina pedig egyben Brazília legmagasabb hegycsúcsa is. Erről azonban a brazilok 1965-ig mit sem tudtak, addig a Minas Gerais és Espirito Santo tagállamok határán álló Pico de Bandeira számított a legmagasabb brazil csúcsnak, a kezdetben 3014 méteresnek mért amazóniai hegycsúcs és mellékcsúcsa azonban rögtön a dobogó harmadik fokára űzte a délkelet-brazil hegyet.

A Pico Da Neblina kibillent homokkőszirtje - (forrás) 

A legendárium szerint ezt a hegyet is repülőgépről fedezték fel, mégpedig az 50-es években egy a tervezett útvonalától eltérő utasszállítóról. A történet jól hangzik, ugyanakkor a határvonaltól mintegy 600 méterre fekvő hegycsúcsot a jobban megközelíthető venezuelai oldalról már korábban is ismerték, ráadásul a határ két oldala között rendszeres forgalom volt a tepui északnyugati előterében kanyargó "különlegesség", az Orinoco és az Amazonas vízrendszerét összekötő, korábban már általunk is bemutatott Casiquiare folyó révén. Ugyanakkor a szinte állandóan felhőkbe vesző csúcs magasságát nem volt olyan egyszerű megmérni, az amúgy számos jóval magasabb heggyel rendelkező Venezuelában erre nem is volt nagyon motiváció, a brazil oldalon meg valószínűleg nem gondoltak rá, hogy egy ennyire magas kiemelkedésről van szó, és csak a légi megfigyelések nyomán kezdett (szó szerint) oszlani a köd, hogy aztán az 1965-ös magasságmérés nem várt meglepetéssel szolgáljon.

A hegyet ugyanakkor manapság sem egyszerű felkeresni: egyrészt szigorúan védett terület mind a természeti értékei, mind a a környéken élő yanomami indiánok miatt, megközelítése csak nem túl bőkezűen mért engedélyek birtokában lehetséges. Ráadásul brazil oldalról csak két módon lehet megközelíteni: az alapvetően a hadsereg által használt viszonylag közeli leszállópályán keresztül repülőgéppel vagy helikopterrel, vagy a légvonalban 160 kilométerre fekvő São Gabriel da Cachoeira városából földúton majd csónakkal, végül gyalog. Egyes vélemények szerint a megközelítés nehezebb, mint maga a mászás - a mászóút az elérhető videók alapján egyébként meglepően jól kiépített.

Az elérhető beszámolók szerint a Pico da Neblina környékén a környék adottságaihoz képest viszonylag erős a katonai jelenlét, amit brazil oldalon az is indokol, hogy az ország legmagasabb hegyének elérését biztosító infrastruktúra üzemeltetése mellett a hadsereg ügyel a környéken felbukkanó aranyásók, a turisták valamint az őslakosok közötti békére, valamint a venezuelai csempészekre is - a közeljövőben pedig jó eséllyel magára a venezuelai hadseregre.

Az egyre ingatagabbá váló hármashatár a Roraima-hegyen -(forrás)

Komoly kérdés, hogy milyen hatással lesz erre a fantasztikus tájra a fokozódó katonai felvonulás? Újabb érdekes felfedezésekhez vezet, és megkönnyíti a békésebb jövőben a turisták dolgát? Vagy a szerencsét próbálni kívánók és túrázók fenntarthatatlan özönét fogja elhozni? Esetleg tartósabb politikai/katonai feszültség esetén épp, hogy tehermentesíti a nagyközönség elől tartósan lezárt határszakaszt?

Fontosabb források:

Mauro Cesar Geraldes, Armando Dias Tavares, Anderson Costa Dos Santos: An Overview of the Amazonian Craton Evolution: Insights for Paleocontinental Reconstruction

https://earthobservatory.nasa.gov/images/148520/venezuelas-flat-topped-mountains

Éppen 10 éve, 2013. december 7-én délben jelent meg a Pangea blog első blogbejegyzése. A terv már régóta érlelődött, de volt némi félelem, hogyan fogják fogadni a blog.hu kifejezetten kemény kommentszekciójában, kiteszik-e egyáltalán az Indexre, egyáltalán észreveszi-e valaki a blogok ezrei között, hogy valahol valaki alapított egy földrajzos blogot. Egyáltalán érdekel-e valakit például Xavér és a geomorfológia?

A blog első oldalmentése a Wayback machine internetes archívumában

Aztán csak pislogtunk. Az első cikk már ment is az Index címlapra, vele érkezett 10 ezer oldalletöltés, és a kommentek hada, ami azóta is kitart. És érkezett még vele sok más, például szakmai visszajelzés, hogy amit mi csinálunk, az olyan amit még senki, a színvonal, érthetőség és a szakmai minőség eléri, vagy meghaladja  a kurrens földrajzi folyóiratok által mutatott szintet. És érkeztek új szerzők, hosszú időn át állandók és alkalmiak egyaránt, akik nézőpontjukkal, kutatási területekkel mind hozzátettek a földrajzos diverzitáshoz, ami sokszor a tudományok határterületén mozgott, néha átcsúszott a történelembe, a biológiába, a geológiába, a demográfiába és megannyi más tudományágba. A blog nagyjából 2016-ig terjedő "fénykorában" hetente egyszer-kétszer jelentkeztünk írásokkal. 10 év alatt összesen 18 szerző 440 blogbejegyzést jelentetett meg, ezekkel pedig már több, mint 4,1 millió lapletöltést ért el a blog. Érdekes volt megfigyelni, hogy eleinte az írásba befektetett munka jellemzően fordítottan arányult az olvasottsághoz, de a blog jobb oldalán található TOP 10 cikkünkbe igen komoly írások is bekerültek idővel. 

Annak ellenére, hogy több ok összejátszása miatt már nem tudunk annyit publikálni, mint a fénykorunkban, valamint az újonnan megjelenő írásaink az index egyre erőteljesebb bulvárosodása miatt nagyrészt kikerültek a blogketrecből, a Pangea összlátogatottsága mégsem csökken, sőt az utóbbi hónapokban kimutatható mértékben nőtt is. Ennek egyik oka, hogy a 440 bejegyzés már egy olyan online földrajzkönyvet jelent, melynek fejezetei számtalan ponton kapcsolódnak egymáshoz és olvasóink láthatóan egyre inkább rákapnak az ebben való barangolásra. Másrészt az utóbbi időben több olyan szakmai/közéleti csoportba is eljutott a blog híre, ahol a tagok kifejezetten szeretik a hosszú és alapos írásokat, és ezeket szívesen meg is osztják egymással. Emellett számunkra nagyon tanulságos látni, hogy a blog látogatottságának van még egy állandó motorja: a Kárpát-medence etnikai térképeiről szóló, magyarul, angolul és románul közzétett írások látogatottsága folyamatosan magas - ez egyrészt azt jelzi, hogy a témára/témáinkra a szomszédainknál is bőven van igény, másrészt ez akár egy további fejlődési irányunk is lehet.

10 év nem kevés, egy átlagos magyar felnőtt éveinek bő hatoda. Ez alatt sokat változott mind a blog, mind a szerzők stílusa, kezdetben talán könnyedebb volt az írások hangvétele, míg az utóbbi időben inkább a mélyebb vizsgálatot igénylő, vagy tágabb témákat átfogó írások felé mozdultunk, hogy közben nagyobb gyakorlatunk legyen a rövidebb ismeretterjesztő írások terén is. A tíz év alatt nyertünk pár díjat, és voltunk egy ideig (2019-2021 között) az index blogketrecének egyik kiemelt blogja is, lett olyan írásunk amely egy külföldi egyetem honlapján is megjelent. Ahogy a Pangea blognak a Dunai Szigetek volt a nagytestvére, a világjárvány alatt lett egy kistestvére is, a 2021 tavaszán induló Háttértörténelem blog, melyre azok az írások kerültek, amelyek nem annyira illettek volna a Pangea profiljába.

Még egy dologra nagyon büszkék vagyunk: a kommentszekciónk minőségére, amiért elsősorban olvasóinknak jár a köszönet. 10 év alatt összesen négy kommentelőt kellett kitiltanunk, ami egyrészt azt jelzi, hogy nem vagyunk túlzottan szigorúak, másrészt azt, hogy ha nagy ritkán gond is van, általában elég egy figyelmeztetés a helyzet normalizálásához.

TOP 5 kedvenc saját írás:

Tranquillius:

1. Mit brennender Sorge - ezt a cikket egy ateista komment "ihlette". Tényleg a katolikusok segítették hatalomba Hitlert? Létezett-e felekezeti ellentét a nácikra és az ellenük szavazók között? A cikk megírása fél évet vett igénybe, legalább hárman olvasták el, adtak hozzá tanácsot, az adatokat a Német Statisztikai Hivataltól kellett elkérni és volt idő, amikor úgy tűnt, hogy nem is lesz belőle semmi. Aztán lett. 
2. Magyarország feldarabolja önmagát - Provokatív cím, de igazából csak egy kis színes lett volna, hogy miféle államok nőttek ki gombaként Magyarország törzséből 1918-ban. Aztán szóltak, hogy tananyag volt az ELTÉ-n a történészeknél, sőt azután könyv is lett belőle, de nem állítjuk biztosra, hogy az ihletet mi adtuk hozzá. 
3. Landolás a szürke gumikacsán - földrajzos pályafutásom leszebb elismerését hozta ez az űrtudományos írás. Elolvasható a kommentszekcióban, be is keretezném, ha nem foglalná el az a sok könyv a helyet a falon, amit a blog írása érdekében kellett beszerezni. 
4. A metró kövei - A metrót azóta felújították, de a kedvenc olvasnivalóm eltűnt. De nem örökre, a Természettudományi Múzeumban nagy örömmel segítettek, amikor megtudták, hogy a metró burkolatáról szeretnék geológiai cikket írni. 
5. A szepesi és az erdélyi szász etnikai térszerkezet története, összesen öt részben - Azóta kiderült, hogy a családfán jó sok szepességi ember van. Véletlen lenne? Vagy a tudat valamilyen szinten megőrzi és átadja az ősök lakóhelyének földrajzát? Ki tudja...

lezlidzsi84:

1. Verseny a Déli sarkért I. - legelső írásom a Pangeán, ami komoly kétségek között és hosszas unszolásra készült el, hogy folytatásaival együtt egy "sarkvidéki" sorozattá nője ki magát. A sorozat nemcsak a Pangeára jelentett belépőt, ennek révén kezdtek megjelenni írásaim az Élet és Tudományban is, és ennek eredményeként kaptam meghívást az Északnyugati-átjáró "hazai szakértőjeként" a Kossuth Rádió egy nagyon profi szerkesztőségébe. (A szakértői titulust egyébként visszautasítottam, főleg, hogy közvetlenül előttem olyasvalaki beszélt, aki át is hajózott az átjárón.)
2. A leggyorsabban növő magyar település - legnépszerűbb írásom, ami egy közelben tett hétvégi biciklizés eredményeként született. Egyben kiválóan bemutatta a statisztikai adatok, valamint a közvetlen megfigyelés bizonyos csapdáit, és egy telefonhívás és egy ezt követő jó hangulatú beszélgetés révén rádöbbentett minket, hogy egyes írásainkat a helyi döntéshozók is olvassák.
3. Karabah vihar után - első többszerzős írásunk, ami eredetileg a Telexen jelent meg - utólag mindketten elismertük, hogy tartottunk attól, mennyire fognak passzolni a másik által írt részek a saját szövegünkhöz - mint kiderült nagyon jól.
4. Azok az írásaim, ahol a témáról való eredeti elképzelésem a kutatás, utánaolvasás során igen nagy mértékben megváltozott - talán a legtipikusabb példái ennek A Nagy Etióp Reneszánsz Gátja, Az afgán ásványkincs és a magyarországi nyelvtudás területi különbségeit boncolgató Hol beszélünk külföldiül?
5. Mivel a blog teljesen nonprofit és szerzői szabadidejükben írják, sokszor nem tudunk időben reagálni az aktuális, földrajzos szempontból (is) fontos eseményekre - ugyanakkor Ukrajna 2022-es orosz inváziója kapcsán gyorsan sikerült megírnunk egy többszerzős, többrészes írássorozatot, melynek különösen az első részében volt nagyon sok munkánk.

DSegyevy:

1. 100 éves a "vörös térkép" - legolvasottabb írásom a Pangeán, amely angolul is megjelent. A téma a doktori kutatásaim egyik akkoriban készülő fejezetének közérthetőbb összefoglalása volt. Nagy büszkeség, hogy ez az írás az egyik legnagyobb és legismertebb nemzetközi térképgyűjteménynek számító David Rumsey Map Collection vörös térképénél is referenciaként szerepel a katalógusban, illetve hogy - ismeretterjesztő jellege ellenére - számos, a témával foglalkozó hazai és nemzetközi kutatóhoz, kutatócsoporthoz is elért, hivatkozott rá például Peter Haslinger de Steven Seegel is megemlítette a vonatkozó kutatásokat és a Pangeát egy tanulmányában. 
2. Nagy-Románia a román etnikai térképek tükrében - ez szintén elég olvasott a blogposzt tulajdonképpen a doktori alapkutatások mellékterméke, és a térképgyűjtői szenvedélyem eredménye. Egyszer csak bevillant, hogy ami Magyarországon pl. Kocsis Károly kutatásainak hála már évtizedek óta megvan, az román viszonylatban még nem elérhető, így jó sok utánajárással ,a saját gyűjteményem részbeni digitalizálásával összeraktunk egy katalógust, ami a lehető legteljeskörűbben igyekszik végig venni a román etnikai térképeket - a szemfülesebbek észrevehetik, hogy a lista időnként a mai napig bővül egy-egy tétellel. Ez az írás is kapott szakirodalmi hivatkozást, mindemellett bekerült a nemzetközi térképtörténeti írásokat listázó adatbázisba is, a legérdekesebb azonban, hogy ez a bejegyzés angol mellett románul is megjelent (köszönet Sebők Timinek a fordításért), ráadásul mindkét változat a magyarhoz hasonló többtízezres elérést hozott össze. 
3. Egy "Nagy-Magyarország"-térkép a Lendvay utcában - ehhez a bejegyzéshez tartozik a Pangea szerkesztőségének egyik legizgalmasabb nyomozása. Annak idején lépésről lépésre követtem a különböző Nagy-Magyarország-ábrázolások médiában való felbukkanásait, még más készülő cikkhez is adtunk tanácsot a témában. A fenti térkép az eredeti ábrázolásban nagyon homályos volt, de egy hírportál munkatársaitól sikerült jobb minőségű képeket szereznünk. Ezt követte a lázas, többnapos kutatás, még a térkép kézitérkép verziójának eredetijét és hasonmás kiadását is megvásároltuk egy antikváriumban, de végül sikerült igazolni, hogy egy német nyelvű Monarchia-térkép egy darabjáról van szó.
4. Hegyi-Karabah a vihar után: mit jelent az újabb tűzszünet? - Ez a cím már lezlidzsi84-nél is szerepel, vele közösen írtuk ugyanis eredetileg az akkoriban induló Telex megkeresésére. A Lipcsei Egyetemen volt egy kurzusom, ahol tanulmányútra mehettünk az akkor még létező Hegyi-Karabah-ba, így az ember sok mindent a saját szemével is láthatott. Az írás angol nyelvű verziója a Lipcsei Egyetem ReCentGlobe oldalán kötött ki. A kétszerzős írás olyan jól sült el, hogy azóta több közös írás is született a Pangeán. 
5. Útibeszámoló a háborús Ukrajna nyugati hátországából - ez is egy lezlidzsi84-el közösen írott poszt-sorozatunk egyik része. A 2014 óta tartó orosz katonai agresszió újabb hullámának elején, 2022 március végén - április elején voltam néhány napot Lvivben illetve Kárpátalján. Ekkor az oroszok még Kijev mellett voltak, Lvivben is mindennaposak voltak a légiriadók (ilyenben a szerzőnek is volt része), pár nappal később kapott találatot is a város (ekkor a szerző már nem volt ott), de a Munkácson kiállított szovjet tank is ezekben a napokban élte végnapjait. A bedeszkázott templomok és a mindennapi élet keveredése nagyon kézzelfoghatóvá tette azt, hogy az etnikai földrajzzal foglalkozó kutató kutatási területe időnként milyen releváns tud lenni, és rájöhet, hogy néhányan a falujában is olvassák a blogot.

Köszönjük olvasóinknak és szerzőinknek ezt a 10 évet!

Fenyvesek és tölgyligetek között szelíden, de kitartóan hullámzó, augusztusban és szeptemberben lilába boruló táj, ahol a ritkásan elhelyezkedő falvak között húzódó homokos ösvényeken lovasok, biciklisek és túrázók élvezik a méhek döngicsélését. Ez a Lüneburgi-puszta (Lüneburger Heide), Németország első natúrparkja, egy természetileg és történelmileg is nagyon érdekes reliktum, amelynek értékét növeli, hogy az Észak-Németországban sűrűn lakottnak számító Hamburg–Bréma–Hannover háromszögben található.

Lilán virágzó csarabos mező 

A táj domborzatát – ahogy az egész Északnémet-alföldét – a pleisztocén eljegesedések alakították ki, közülük is az utolsó két jégkorszakban zajlott le a felszínalakító munka zöme. A Saale (Magyarországon Riss) névvel illetett eljegesedés második felében, azaz mintegy 230–130 ezer évvel ezelőtt háromszor is kiterjedt erre a területre a vastag jégtakaró, ismételt visszahúzódásakor pedig komolyabb morénasáncok keletkeztek. Ezek alkotják a tájat ma uraló, nagyjából északnyugat–délkeleti irányban megdöntött, N alakot formáló dombvidéket, a „Magas-geest”-et”.

A Lüneburger Heide elhelyezkedése - (forrás)

A jégkorszak öröksége

Az eljegesedések közötti melegebb periódusokban a sarkvidéki éghajlatra jellemző erős szelek tetemes homokfelhalmozódást hoztak létre, ahogy a következő, mintegy 100 ezer évvel ezelőtt kezdődő és 10–12 ezer évvel ezelőtt véget érő Visztula (Weichsel – Magyarországon Würm) eljegesedés is. Utóbbi időszakban a jégtakaró már nem érte el a Lüneburgi-puszta területét, nagyjából az Elba vonaláig terjedt ki – az Elba ősfolyamvölgye ennek a jégpajzsnak az olvadékvizeiből jött létre.

Az utolsó eljegesedés rögtön két újabb tájtípussal is megajándékozta a környéket: a felhalmozódó homok által meghatározott, inkább sík vagy enyhén hullámos pusztasággal („Alacsony-geest”) és az ettől gyakran meredek tereplépcsővel elválasztott ősfolyamvölgyi területtel, az árvizek járta, gyakran mocsaras, de termékenyebb marsch-sal. (Az említett tereplépcső egyáltalán nem lebecsülendő akadály, komolyan meg tudja lepni a Hamburgot biciklivel bejárni kívánó turistákat, és megnehezítette a hajózócsatornák létesítését is.) A német geest szó egyébként a heide szinonimája, nagyjából ugyanúgy pusztát és terméketlen területet jelent, ugyanakkor konkrétan erre az eljegesedések által hátrahagyott tájtípusra vonatkozik, míg a heide általánosabb értelmű.

A táj még egy dolgot köszönhet az utolsó eljegesedésnek: szerény tengerszint feletti magassága ellenére is rendkívül változatos domborzatát. A csak néhány 10 kilométerre lévő jégpajzs miatt a terület növényzet nélküli arktikus kő- és homoksivatag volt, ez igen gyors erózióval járt, ami a kezdetben éles dombhátakat szelíddé koptatta. Közöttük azonban sekély völgyek, bevágódott patakok szinte áttekinthetetlen labirintusát alakította ki, és ekkor jött létre több olyan süppedéses völgy vagy völgyrendszer (Totengrund, Fischbeker Heide), amelyek ma a táj legszebb, leglátogatottabb területei közé tartoznak

A Wilseder Berg „csúcsa”

Sajátos kultúrtáj

A Lüneburgi-puszta legmagasabb pontja a 169 méter magas Wilseder Berg (ez egyben az Északnyugat-német síkság legmagasabb pontja is), valójában egy hosszú dombhát, ahonnan a puszta négy folyócskája – például az Európa legnagyobb gyümölcsöskertjét öntöző Este – is ered. A hullámos táj észak felé egészen Hamburgig terjed: a látványos Fischbeker Heide már a város területén van, ráadásul az utolsó morénavonulat, a Harburgi- vagy Fekete-hegyek 155 méteres magasságig emelkedő vonulata egészen a kikötő előteréig nyúlik. A terület keleten Lüneburg és Uelzen városáig ér, délen majdnem Celléig, nyugaton pedig nagyjából a Schneverdingen–Walsrode vonalig. Legnépszerűbb és leglátványosabb részei az Ober- és Niederhaverbeck és Wilsede erdei települések körüli területek, elsősorban az eredeti képüket még nagyrészt őrző falvacskák „pusztai” romantikája, valamint a különleges növényzet miatt. Ez a növényzet azonban egyáltalán nem a jégkorszak reliktuma, hanem különféle, nem mindig pozitív emberi beavatkozások eredménye. Ugyanakkor az északnyugat-német síkságot a XIX. század elejéig, közepéig nagyrészt ez a növénytársulás jellemezte – értékét az adja, hogy ennek a kultúrtáj típusnak az utolsó kiterjedt maradványa.

A hegy csapadékos lejtőit különösen dús aljnövényzet borítja

A növényzet kialakulásában a viszonylag terméketlen talajok mellett a területet öntöző nagy mennyiségű csapadéknak is komoly szerepe volt: itt még érvényesül az óceáni hatás, az éves csapadékátlag 800 milliméter körüli. A zegzugos és gyakran meredeken kiemelkedő dombvidék nyugati és északnyugati lejtőin „hegyvidéki” hatások is érzékelhetők, így a csapadékösszeg helyenként ennél jelentősen nagyobb lehet. Mindez az eljegesedés elmúltával kedvezett az összefüggő erdőterület kialakulásának, amelyben eleinte a nyírfák és a fenyőfélék voltak az uralkodók, majd egyre inkább a tölgyek. Kezdetben épp a magasan fekvő ármentes erdőterület kínált jobb megtelepedési lehetőséget a mezőgazdaság elterjedésével sokasodó telepeseknek, akik körülbelül 5000 évvel ezelőtt félnomád életformát folytatva, erőteljes legeltetésbe kezdtek. Mivel az állatok felfalták a facsemetéket is, egyre nagyobb famentes területek alakultak ki, a rossz minőségű, homokos talajokon pedig a legeltetésre immunis hangaféle, a csarab (németül Besenheide) kezdett el terjedni, amely egy körülbelül 15–20 centiméter magas cserjeféle, s augusztus végén, szeptember elején lilás-rózsaszínes virágokat hoz, melyek a méhek nagy kedvencei. A túllegeltetett, egyre inkább csarabosodó területeket egy idő után visszahódította az erdő, így a következő, mintegy 3500 évben a terület a zárt erdőterületek, csarabos puszták, épp legeltetés alatt álló puszták és a köztes ligetek állandóan változó mozaikja volt.

Nyílt, enyhén ligetes pusztaterület, a legeltetés végső eredménye

Egyedi termőföld-javítás

Mindez Kr. u. 300 körül változott meg, amikor az itt élő germán törzsek (a longobárdok) elkezdtek termékenyebb területek után nézni, ez pedig a terület átmeneti elnéptelenedésével és az erdőterület kiterjedésével járt. Ebben csak mintegy 5–700 évvel később állt be változás: ekkor a korábban az Elba felé terjeszkedve itt megjelenő szász törzsek frank uralom alá kerültek, a feudális államszervezet pedig az állandó települések kialakítására kényszerítette az itt élőket: elkezdett kialakulni az északnémet pusztai mezőgazdaság.

A pusztát általában igen változatos növénytársulás jellemzi

Ez a földművelési forma meglehetősen keserves természetátalakító tevékenységgel járt: a rossz minőségű és vékony termőtalajt a gazdák igyekeztek „koncentrálni” – ez sok esetben azt jelentette, hogy bizonyos területekről elhordták a teljes felső réteget, majd bizonyos ideig az istállókban tartották, és az így „megtrágyázott” földet  terítették szét a szántónak, legelőnek kiszemelt területeken. Ez persze viszonylag gyorsan talajdegradációhoz vezetett, kiterjedt területeken indult meg a talajok savasodása – ami a csarab újbóli terjedését eredményezte. A viszonylag terméketlen, a középkorban a Lüneburgi Fejedelemséghez/Hercegséghez tartozó területen (a puszta az államalakulatról kapta a nevét, nem a városról) csak viszonylag kis és szegény falvak tudtak fennmaradni, ahol a parasztok legtöbbször a tájra jellemző, pajtaszerű házakban egy fedél alatt éltek az állataikkal.

Eredetileg 1540-ben épített (azóta áthelyezett) pajtaház Wilsede-ben - (forrás)

A táj és a gazdálkodás jellege a XIX. század első felében kezdett megváltozni, s ennek a változásnak komoly szerepe volt abban, hogy ez a különleges északnémet táj fennmaradjon. A Hannoveri Királyságban a földhöz kötött parasztságot sújtó feudális terheket 1831-ben törölték el, ami az Északnémet-alföld nyugati részén a földek újraparcellázásával járt – ez egyrészt megszűntette a földeket váltogató pusztai gazdálkodást, másrészt a földműveseknek más módot kellett találniuk a földek termőképességének megőrzésére. Azonban a rosszabb talajokon – például a mai Lüneburgi-puszta területén – erre nemigen volt lehetőség, így jó néhány gazda eladta földjét az erdőgazdaságoknak, és elhagyta a térséget. Ez persze elsősorban a telepített fenyvesek területét gyarapította, azonban a csarabos mezők fennmaradásához még egy tényező járult hozzá: az 1871-ben megalakult modern német állam hadseregének gyakorlóterületekre volt szüksége, erre pedig a ritkán lakott, széles mezőkkel tarkított puszta, ahol a gazdák ráadásul még szívesen is adták el az államnak a földjeiket, kiválónak bizonyult. Így a XIX. század második felében nagy méretű gyakorlótereket hasítottak ki a tájból, elsősorban a középső és délkeleti részen, Munster és Bergen környékén (előbbi ma is a német páncéloserők központjaként szolgál).

A Totengrund, a puszta leglátványosabb, amfiteátrumszerű része

Ezzel párhuzamosan szökkent szárba a természetvédelmi mozgalom is. Ez eleinte azt jelentette, hogy egyéni akciókkal igyekeztek megakadályozni a puszta egyes részeinek erdősítését (!) és a lápterületek lecsapolását: 1905-ben Wilhelm Bode egestorfi lelkész megvásárolta  a terület talán leglátványosabb részét, a tölgyes-nyíres erdővel körbevett, ritkás borókással borított süllyedéket, a Totengrundot. (A területre üdülőtelepet terveztek a rivális befektetők.), majd az 1909-ben megalakult Natúrpark Egyesület anyagi segítségét felhasználva egyéb területeket is megszerzett, illetve sikerült elérni a helyi védettség alá helyezésüket. Az említett egyesület egyébként országos hatókörű volt, és a legjellegzetesebbnek tartott „természetes” német tájak maradványait kívánta megőrizni és bemutatni az utókornak. A kiszemelt területek közül a Lüneburgi-puszta kapott elsőként védelmet 1921–22-ben – mivel 1933-ig még nem létezett országos természetvédelmi törvény, eleinte „csak” egy porosz belügyminiszteri rendelet alapján. Ez követően a védett terület gondozása az egyesület helyi szervezetének kezébe került, akik a 30-as években sikerrel akadályozták meg, hogy a Hannover–Hamburg autópályát a védett területeken vezessék át, azonban a sikeres akció egyben a náci vezetés nem kívánt figyelmét is a helyi természetvédőkre irányította...

A különleges növénytársulás a völgy szárazsága miatt maradhatott fenn

Páncéloserők gyakorlóterepe

A második világháborút követő években alakult ki a védett területek mai képe, ami utólag komoly vitákat váltott ki. A helyi natúrparkegyesület vezetése ugyanis 1953-ban a gazdag hamburgi kereskedő, Alfred Toepfer kezébe került, aki nagyon határozott tervekkel jelentkezett: egyrészt egy nagy területű natúrparkot álmodott meg, ami a szemében a pusztai romantikát őrző népszerű turistacélponttá válik. Ezt alapvetően sikerült is véghezvinnie, ugyanakkor eközben túlzottan is a látványos növénytársulások megőrzésére koncentráltak, jóval kevesebb figyelmet szenteltek a megfelelő vízgazdálkodásra, a lápok állapotára és a talajdegradáció megelőzésére. A kor természetvédőinek dolgát azonban külső tényezők is nehezítették: 1945 után nagymértékben kiterjedt a katonai gyakorlóterepek területe a környéken: a brit hadsereg páncéloserői például rendszeresen gyakorlatoztak az egyesület kezében lévő, Schneverdingentől keletre fekvő nagy kiterjedésű heideterületen, sőt időnként még a törékeny ökoszisztémájú Wilseder Bergre is felhajtottak harckocsikkal.

A Heide felé tartó brit Centurion páncélos Schneverdingenben, 1963-ban - (forrás)

Persze a britek nem jókedvükben tették mindezt: egy a Varsói Szerződés és a NATO közötti esetleges konfliktusban a keletről mozgásba lendülő páncéloshadseregek egyik elsődleges célpontja lett volna a Hamburg–Hannover közötti (viszonylag) sík terep, a szovjet/kelet-német páncélosok pedig akár néhány óra alatt Hamburgban lehettek volna. Emiatt egyrészt mind a brit, mind a nyugatnémet hadsereg komoly páncéloserőket állomásoztatott a Celle–Hamburg–Neumünster „vonalon”, másrészt ezeknek az alakulatoknak ismernie kellett a védekező páncélosharcra igencsak alkalmas dombvidéket. A védelmi intézkedések azonban itt nem álltak meg: az 1968–1975 között a közvetlenül a belnémet határ nyugati oldalán megépített Elba-oldalcsatorna nemcsak a Mittelland-csatorna és a hamburgi kikötő közötti hajózóútvonalként szolgált, hanem profilját úgy alakították ki, hogy az egyben a Lüneburgi-puszta előtt húzódó gigantikus harckocsiárok is legyen. A geest és a marsch közötti, már említett meredek tereplépcső áthidalására pedig egy 37 méteres magasságú hajóliftet kellett megépítenie a mérnököknek.

Pusztai idill

A harckocsik a védett területeket csak 1994-ben hagyták el, azóta a helyi természetvédők a nehéz járművek által károsított talajrétegek helyreállításán is dolgoznak, a lápterületek regenerációja, valamint a kevésbé látványos, de értékes növénytársulások megvédése mellett. A 2006-ban mintegy négyszeresére (1078 négyzetkilométeresre) bővített  védett területek egy részén ismét a hagyományos pusztai földművelési módszerek a meghatározók, a táj magterületeire pedig tilos autóval vagy motorral behajtani, a többnyire a hétvégeken érkező turisták dolgát a natúrpark ingyenes buszjáratai igyekeznek megkönnyíteni. A különleges történelmű és megjelenésű vidék így mára valóban a nyugalom oázisává vált az északnémet nagyvárosok gyűrűjében.

Jakab László

AZ ÍRÁS EREDETIJE AZ ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2023. ÉVI 44. SZÁMÁBAN JELENT MEG

A májusi törökországi elnökválasztás kapcsán egy érdekes adat járta be mind a magyar, mind az európai (ezen belül különösen a német) sajtót, miszerint a Németországban szavazó, ott élő törökök nagyobb arányban szavaztak Erdoganra, mint a Törökországban élők, ennek kapcsán pedig egyre több szó esett a Németországi törökök integrációjának kudarcáról, sőt, az egyébként cserkesz és török szülőktől Baden-Württembergben született német agrárminiszter, a zöldpárti Cem Özdemir is ilyen irányú nyilatkozatot tett, ami mindenképp figyelemre méltó. Egy másik földrajzos blogon pedig megjelent egy térkép, ami azt mutatja, hogy mindez egyáltalán nem csak a németországi törökökre igaz, Nyugat-Európa más országaiban is hasonló eredmények születtek. A témával foglalkozó írások legtöbbje ugyanakkor csak ebben a szűk kontextusban tárgyalja a fenti adatot, miközben azért felmerülhet pár, a jelenséget tágabb kontextusba helyező kérdés is: Hogy alakult a németországi törökök részvételi aránya? Mennyiben tér el a törökörszági és a németországi török társadalom általános összetétele? Egyáltalán kik szavazhatnak a török választáson? Levonható-e mindezekből az integráció kudarcára vonatkozó következtetés?

Külföldön leadott szavazatok érkeznek Törökországba a 2023-as elnökválasztás második fordulójában - (forrás)

Bár a blogon már több írásban is volt erről szó, érdemes vázlatosan áttekintenünk, hogyan is kerültek a törökök (pontosabban törökországiak - a különbségtételnek még nagy jelentősége lesz) Németországba. A kiindulópont az ország második világháborús embervesztesége valamint a nyugat-német gazdasági csoda fokozott munkaerőigénye volt az 1950-es évek végén. Az ekkor "legtermelékenyebbnek" számító 30-45 éves férfigenerációnak viszont körülbelül 30%-a veszett oda a második világháborúban, így igen gyorsan nagyfokú munkaerőhiány lépett fel, amit az 1945-ben és azután érkező keleti menekültek és kitelepítettek sem igazán tudtak ellensúlyozni, hiszen az érintett korosztályt körükben is nagyon durván megtépázta a háború. Megoldásként a nyugat-német kormány munkavállalást megkönnyítő egyezményeket kötött Olaszországgal, Portugáliával, Spanyolországgal, Törökországgal, Marokkóval és Jugoszláviával. Az egyezmények lényege az volt, hogy ezekből az országokból meghatározott szabályok szerint munkát lehetett vállalni az NSZK-ban, illetve a német szervezetek munkaerőtoborzó tevékenységet folytathattak az érintett országokban. Az érkezők hivatalos státusza "vendégmunkás" volt, és a legtöbb esetben két évnél tovább nem vállalhattak folyamatosan munkát a németeknél - igaz a németországi tartózkodás és a munkavállalás megszakítását követően újra kezdődött a két év számítása. 

Törökországgal az NSZK 1961. október 30-án kötötte meg az egyezményt, amit a nagy sikerre tekintettel 1964-ben némileg szigorítottak, majd 1973-ban felfüggesztettek (ez a többi országra is vonatkozott). Ekkorra ugyanakkor már kiépültek azok a csatornák, amelyek lehetővé tették a további vendégmunkások érkezését is, hiszen munkájukra továbbra is szükség volt, illetve egyre többen voltak képesek kijárni a tartós letelepedési engedélyt is. Mindez természetesen nem csak a törökországiakra volt igaz, és bár a németek célja egyáltalán nem volt az, hogy a vendégmunkások maradjanak (úgy általában bevándorláspolitikáról először csak 1978-ban esett szó), és az alapvető elv a "nem fognak tartósan maradni, csak ameddig enyhül a munkaerőhiány", mégis igen sokan  megtelepedtek az országban - közülük pedig nem meglepő módon a népes Törökországból érkező, kulturálisan is némileg különböző "vendégmunkások" alkották a legfeltűnőbb csoportot. 

Németország lakosságának összetétele származási országok szerint 2022-ben (a különböző források kis mértékben szórnak az összetételre vonatkozóan, attól függően, hogy a mikrocenzusból vagy a népszámlálásból továbbvezetett adatokról van-e szó) - (forrás)

Mit jelent mindez a számok nyelvén: 1961 és 73 között az egyezmény keretében 867 ezer munkás érkezett Törökországból, akik közül 627 ezren maradtak is - ezzel párhuzamosan 1971-től (az ezt megkönnyítő törvény életbelépésétől) felpörgött a családegyesítések száma is (illetve ekkor még az NSZK-ban születő gyermekeik török állampolgárságot kaptak), így az egyezmény felmondása után is nőtt a Németországban élő török állampolgárok száma is: az 1971-es 652 ezres számuk tíz évvel később már meghaladta a másfél milliót, ezt követően viszont már jóval lassabban nőtt, a legtöbben pedig 2000 körül tartózkodtak az országban - ekkor körülbelül 2 millióra rúgott számuk, akik közül 750 ezren már Németországban születtek. (Azaz a létszámnövekedés tekintélyes része nem a bevándorlásnak, hanem a természetes szaporodásnak volt köszönhető.) A "fordulatot" lényegében az állampolgársági törvény változása jelentette: 2000-től jóval könnyebbé vált a német állampolgárság megszerzése, és az országban születő gyermekek (bizonyos feltételek megléte esetén) automatikusan német állampolgárságot kaptak, a 10 évesnél fiatalabb gyermekek számára pedig 2000. december 31-ig beérkező kérelem esetén szintén biztosították a német állampolgárságot.  Emellett egyre jelentősebbé vált a visszavándorlás is: 2005 és 14 között folyamatosan több török állampolgár hagyta el Németországot, mint amennyi érkezett (persze párhuzamosan egyre többen kaptak német állampolgárságot).

Bár mára közel 3 milliós létszámukkal a törökországiak számítanak a legnagyobb németországi bevándorlócsoportnak, összsúlyuk még így sem tekinthető túl nagynak a teljes német társadalmon belül, ahogy a bevándorlóhátterű német lakosok csoportján belül sem: a teljes lakosságnak körülbelül 3,3%-át adják, míg a bevándorlóhátterű lakosság 12,3%-át teszik ki. Utóbbiak nagyobb része a mellékelt ábra szerint európai országokból származik. (A magyar médiában sokat szereplő szíriaiak egyébként az összlakosság 1,3%-át teszik ki, míg az összes migrációs háttérrel rendelkező 4,7%-át adják.) Amennyiben a "másodgenerációsokat" is figyelembe venné a statisztika, valószínűleg néhány százezerrel magasabb létszámot kapnánk a törökországiak esetében - ők ugyanis a zömében a 2010 után született generáció tagjai.

A németországi bevándorlók származási területenként való megoszlása 2022-ben - továbbra is európai többségről beszélhetünk - (forrás)

Emellett a törökországiakat tartják a társadalmilag legheterogénebb népcsoportnak Németországban, a témával foglalkozó szövetségi hivatal gyakorlatilag minden velük foglalkozó kiadványában megjegyzi, hogy szinte lehetetlen egységes jellemzésük. Ennek egyik oka egyrészt az, hogy Törökország önmagában is óriási társadalmi különbségeket mutat, másrészt az immáron 60 éve tartó bevándorlási folyamat eltérő hullámai is eltérő társadalmi csoportokat érintettek, ami tovább fokozta a németországi törökök "rétegzettségét".

A 60-as évek első bevándorlási hullámában leginkább a nyugati országrészből, valamint a központi országrész városaiból érkeztek a munkavállalók - mivel leginkább ők rendelkeztek a szükséges információkkal (nyelvtudással) és kezdőtőkével. A közhiedelemmel ellentétben viszonylag magas volt körükben a szakmunkások és a diplomások aránya is.

A 70-es 80-as években viszont némileg megváltozott a bevándorlók összetétele, egyre inkább három csoport kezdett dominálni:

- A jóval szegényebb, népességrobbanást megélő keleti országrészből származó, általában képzetlenebb, hagyományosabb életmódot követő emberek - bevándorlásukat megkönnyítette, az ekkor már aktív török közösség által nyújtott biztonsági háló - azaz kevésbé volt szükségük nyelvtudásra, kezdőtőkére, mint a pioníroknak, ez pedig sok esetben  kisebb motivációt jelentett a nyelvtanulás, beilleszkedés terén.

- A korábban bevándorolt, tartós letelepedési engedélyt szerzők családtagjai - azok az idősebb, vagy iskolázatlanabb emberek, akik maguktól nem költöztek volna Németországba. Jelentős részüket eltartották már kint dolgozó családtagjaik, így esetükben a motiváció a nyelvtanulásra, munkavállalásra általában kisebb volt.

- Kurdok. Törökországi csoportjuk önmagában is jelentősen eltért a törököktől, ugyanakkor egyre nagyobb részük menekültként érkezett Iránból, Irakból, legújabban pedig Szíriából, ami teljesen más beilleszkedési közeget jelentett - ezt mindjárt bővebben is kifejtem.

A törökországi kurdok jelentős része ugyanis alapvetően többnyelvű környezetből érkezett, így számukra valamivel kevésbé bizonyult problémásnak a német nyelv elsajátítása. Szintén jellemző volt, hogy a kurd közösség nem kis része politikai okok miatt volt kénytelen elhagyni hazáját, azaz nem igazán volt számukra visszaút, ami szintén komoly motiváció volt a nyelvi és munkaerőpiaci beilleszkedés irányába. Mindez hatványozottan igaz volt a környező országokból menekültként érkező kurdokra, akiknek a beilleszkedés és a német állampolgárság megszerzése létkérdés volt. Bár a németországi kurdok legalább annyira heterogén "csoportot" alkotnak, mint a törökök, általában jóval integráltabbaknak tartják őket, amihez a kurd politikai mozgalmak által nyújtott háttér is hozzájárul. A kurd függetlenségi törekvéseket ugyanis az utóbbi időben nagyrészt baloldalibb mozgalmak tűzték zászlajukra, ennek pedig érezhető hatása van a mindennapokra is: a nők munkavállalása, társadalmi szerepvállalása (akár középvezetői szinten) jóval elfogadottabb a kurdoknál, mint a törököknél.

Összességében a legtöbb, a témával foglalkozó tanulmány a törökországiakat tartja a legkevésbé integrált (vagy leginkább szegregált) nagyobb németországi bevándorlócsoportnak, holott körükben a legkisebb a "migrációs tapasztalattal rendelkezők" aránya. Azaz körükben a legnagyobb a már Németországban születettek aránya, amelynek alapvetően három oka van:

- A más országokból származó bevándorlókhoz képest régóta Németországban lévő csoportról van szó.

- Visszavándorlási hajlandóságuk a török politikai és gazdasági viszonyok miatt másokhoz viszonyítva kicsi.

- A vegyesházasságok aránya viszonylag kicsi más bevándorlócsoportokhoz képest, így a statisztika számára tovább látható marad a "bevándorlóháttér".

Ugyanakkor a legtöbb tanulmány azt is hangsúlyozza, hogy ebben az esetben a "törésvonalak" nem annyira a többségi társadalom és a "törökországiak", hanem az egyes törökországi "részcsoportok" között húzódnak, többek között a német (vagy kettős) állampolgársággal rendelkezők és a csak török állampolgársággal rendelkezők illetve az első és a másodgenerációsok (azaz a már Németországban születettek vagy felnevelkedettek) csoportjai között. Általánosságban elmondható, hogy a német állampolgársággal rendelkezők és a másodgenerációsak (a két csoport között igen nagy az átfedés) képzettebbek, vagyonosabbk, sokkal jobban kötődnek Németországhoz és sokkal integráltabbaknak is tekinthetőbbek, mint a másik két csoport. Természetesen még számtalan alcsoportra osztható a közösség, ugyanúgy megtalálhatóak soraikban a Törökországhoz kötődő, integrálódni nem annyira szándékozók, mint a Németországot a hazájuknak valló, de kultúrájukat őrizni kívánók, mint a teljes beilleszkedést célzók.

Ezzel nagyjából el is érkeztünk a választások kérdésköréhez, itt pedig rögtön fel kell tennünk a kérdést, hogy ki is szavazhat a török és a német parlamenti választásokon. A válasz természetesen meglehetősen egyszerű: a törökön a török állampolgársággal rendelkezők, a németen pedig a német állampolgársággal rendelkezők. Előbbit megkönnyíti, hogy a külföldön élő törökök 2014 óta levélben is szavazhattak.

Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a török választások szempontjából a Németországban élő törökországi származásúak két csoportra oszthatóak:

- A kizárólag német állampolgársággal rendelkezők - ők nem szavazhatnak a török parlamenti választáson. Az 1991-ben vagy később született, de 18 évesnél idősebb "törökországiak" az állampolgársági törvény változásainak köszönhetően szinte kizárólag ebbe a kategóriába tartoznak, ahogy az idősebb generáció azon tagjai is, akik politikai vagy gazdasági okokból fontosnak találták felvenni a német állampolgárságot - tehát kifejezetten a Németországhoz inkább kötődő, általában képzettebb, integráltabbnak tekinthető bevándorlók.

- A csak török állampolgársággal vagy kettős állampolgársággal rendelkezők (utóbbiak egy része még 18 év alatti). Ebbe a csoportba viszonylag nagy részben az idősebb, azaz zömében az 1970-es években az anatóliai kisvárosokból, falvakból érkezők, a képzetlenebbek, valamint a frissen bevándoroltak (azaz a még az anyaországgal igen élénk kapcsolatot ápolók) tartoznak. Vagyis a török választáson szavazásra jogosult németországi törökök között felülreprezentáltak az Erdogan szavazói bázisát alkotó társadalmi csoportok. Így már nem is olyan meglepő, hogy ebből a csoportból nagyobb arányban szavaztak Erdoganra, mint az anyaországban élők.

A 2023-as török elnökválasztás második fordulójának regionális eredményei  - jól látható nagyváros/nyugat-Belső-Anatólia választóvonal, valamint a török-kurd ellentét választási lecsapódása - (forrás) 

Hogy tovább árnyaljuk a magyar (és részben a német) sajtóban megjelenő képet, érdemes még két dolgot áttekintenünk: a választási részvétel kérdését, valamint a németországi parlamenti választáson résztvevő törökországiak választási preferenciáit.

A 2023-as török elnökválasztáson a teljes választási részvétel az első fordulóban 87,04%-os, a második fordulóban 84,15%-os volt, és a két forduló Recep Tayyip Erdoğan 49,52%-os és 52,18%-os győzelmével zárult. A mintegy másfél millió választásra jogosult németországi török közül csupán 49,7% adta le a szavazatát, 67%-uk a győztes török elnökre adta le szavazatát. Látható tehát, hogy a németországi törökök választási részvétele jóval elmaradt a hazaitól (ez egyébként teljesen természetes a diaszpórákban élők esetében), a németországi törökök túlnyomó többsége vagy nem is rendelkezik szavazati joggal, vagy egyáltalán nem kíván belefolyni a török politiaki életbe. Ezáltal ebből az eredményből nem igazán lehet azt a sommás kijelentést megtenni, hogy mindez a törökök integrációjának kudarcát mutatja. (Ez kb. olyan szintű, mint ha azt mondanánk, hogy a németországi magyarok ellenzékiek, hiszen az onnan érkező szavazatok nagyrészt az ellenzéki pártokat támogatták 2022 - miközben az ott élő körülbelül 200 ezer magyar választópolgár közül csak 12338 választópolgár szavazott a külképviseleteken, ismeretlen számú pedig Magyarországon.)

A második forduló némileg leegyszerűsödött szavazólapja - (forrás)

Tovább árnyalja a képet a németországi törökök választási részvétele a német voksolásokon - ahogy már volt róla szó, a közös halmaz a török választásokon résztvevőkkel meglehetősen kicsi. Persze a népcsoport választási preferenciáiról nem rendelkezünk pontos adatokkal (hiszen a népességen belüli súlyuk meglehetősen kicsi, így a választókerületi adatok elemzése sem nagyon segít), csak mintavételes felmérések eredményeivel. Egy 2009-es felmérés alapján többségük (mintegy 39%) az SPD, 13 százalék pedig a zöldek szavazója volt, ami nem meglepő, tekintve, hogy ez a két párt szorgalmazta leginkább a bevándorlók jogi egyenlőségét. Az újabb felmérések ugyanakkor azt mutatják, hogy utóbbi szempont már egyre kevésbé fontos a bevándorlási folyamat lelassulásával és németországi törökök státuszára vonatkozó törvények kedvező változásával, így folyamatosan nő a CDU/CSU-ra szavazó törökök aránya. Természetesen az arányok választásról választásra változnak, és a mintavétel nagysága is befolyásoló tényező, úgyhogy egészen más eredményekkel is találkozhatunk - melyek általában szintén az SPD-Zöldek előnyét mutatják ebben a választói csoportban.)

Milyen tanulságokat vonhatunk le a fentiekből?

- Egyrészt ne ítéljünk elhamarkodottan és felületesen egy adatból, a valóság általában sokkal összetettebb és érdekesebb. Ez mind a magyar médiára, mind Cem Özdemirre vonatkozik, utóbbinak ráadásul jóval kevesebb mentsége van az általánosításra.

- A Németországban élő törökök (akik nem is mind törökök) példája nagyon sok mindent megmutat a sokat emlegetett "integrációval" kapcsolatban. Ez a nagylétszámú csoport túl nagy és heterogén ahhoz, hogy vágyvezérelt sémákat tudjunk a közösség egészére ráhúzni. Van olyan, viszonylag jól körülhatárolható csoport a közösségen belül, akiknek továbbra is erős a törökországi kötődésük, miközben a németországi integráció kevéssé lényeges számukra, és vannak olyanok is, akik esetében ez pont fordítva van - na és persze a két véglet között számos más árnyalat is létezik. Valójában a törésvonalak egy része nem is a többségi társadalom és a törökországiak között, hanem csoportjukon belül húzódik.

- Magyarország számára különösen tanulságos lehet a németországi törökök története. Egyrészt hazánk épp most készül arra az útra lépni, amire Németország az 50-es évek végén, 60-as évek elején: azaz úgy fogadnánk "vendégmunkásokat", hogy arra számítunk, hogy nem maradnak tartósan. Hacsak nem következik be egy példátlan demográfiai fordulat Magyarországon, akkor a bevándorlók munkájára viszont ugyanúgy szükség lesz, mint Németországban, és ha ugyanúgy közel 20 éven át homokba dugjuk a fejünket, mint a németek tették annak idején, könnyen lehet, hogy egy Magyarországhoz kevéssé kötődő, szegregálódó, de tartósan maradó közösséget (vagy részközösséget) kapunk eredményül. Más szemszögből nézve: emellett viszont számolni kell azzal is, hogy jó eséllyel lesz olyan részhalmaza a bevándorlóknak, amely tartós idegenben tartózkodás után sem feltétlenül szeretne integrálódni a helyi társadalomba.

Még egy fontos tanulsága van a fentieknek: ha a németországi törökök továbbra is élénk kapcsolatokat őriznek óhazájukkal, akkor erre komoly esély van a németországi magyarok körében is (ráadásul a távolság is kisebb), amit érdemes lehet kihasználnia a hazai társadalomnak.

Fontosabb források:

https://www.bpb.de/kurz-knapp/zahlen-und-fakten/soziale-situation-in-deutschland/61646/bevoelkerung-mit-migrationshintergrund/

https://www.demografie-portal.de/DE/Fakten/bevoelkerung-migrationshintergrund.html

https://www.bamf.de/SharedDocs/Anlagen/DE/Forschung/WorkingPapers/wp81-tuerkeistaemmige-in-deutschland.pdf?__blob=publicationFile&v=12

https://de.wikipedia.org/wiki/Kurden_in_Deutschland

https://de.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCrkeist%C3%A4mmige_in_Deutschland

https://www.zdf.de/nachrichten/politik/tuerkei-deutschland-einbuergerung-grund-100.html

https://www.bpb.de/shop/zeitschriften/apuz/243864/tuerkeistaemmige-in-deutschland-heimatlos-oder-ueberall-zuhause/

https://mediendienst-integration.de/artikel/gastbeitrag-haci-halil-uslucan-tuerkeistaemmige-in-deutschland-integration.html

https://en.wikipedia.org/wiki/2023_Turkish_presidential_election

https://kartenseite.wordpress.com/2017/03/26/tuerken-in-deutschland-landkreise/

Több hónapos növekvő feszültség után 2023. szeptember 19-én újra kiolvadt a Hegyi-karabahi konfliktus, alig 24 órás nyílt háború után pedig úgy tűnik, hogy ezúttal katonailag el is dőlt a régió sorsa, és Azerbajdzsánt egyértelmű győztesnek hirdethetjük ki, aki minden bizonnyal teljeskörűen (re)integrálja a nemzetközi jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de túlnyomórészt etnikai örmények által lakott területet országába. Nade hogyan változtathatják meg a kaukázusi erőviszonyokat a legfrissebb események? Mi lehet a Hegyi-Karabah, Örményország és Azerbajdzsán jövője?  Kétszerzős posztunkban erre keressük a választ.

Jakab László - Segyevy Dániel

Harci cselekmények, tűzszünet

Az újabb háború megindulásáról Azerbajdzsán Védelmi Minisztériumának 2023. szeptember 19-én kora déltán megjelent közleményéből  értesülhetett a nagyközönség. Ebben az azeri fél az örmények által elhelyezett taposóaknák okozta azeri halálesetekre és sérülésekre hivatkozva „terrorellenes intézkedésekbe” kezdett, amelynek célja a nyilatkozat szövege szerint a karabahi régióban történő provokációk megszüntetése, az örmény fegyveres erők lefegyverzése és a területről történő kivonásának biztosítása, az örmény katonai infrastruktúra semlegesítése és a 2020-ban azeri irányítás alá került területekre visszatért polgári lakosság biztonságának biztosítása, végső soron pedig az Azerbajdzsáni Köztársaság alkotmányos rendjének helyreállítása. A közlemény közzétételével egyidőben meg is kezdődtek a katonai cselekmények a Hegyi-Karabahban, azeri részről elsősorban Sztepanakertet, a régió kvázifővárosát érte támadás, de több más irányba is megindult az azerihadsereg. Mint ahogy azt korábbi írásunkban már bemutattuk, a 2020 előtt örmény kézen lévő tágabb karabahi területek a domborzati viszonyoknak köszönhetően a legtöbb irányból örmény szemszögből jól védhetőek voltak, ez azonban nem igaz a 2020 utáni állapotokra, ráadásul az elmúlt 30 év során a régióban kiépített örmény védelmi rendszer nagy része is azeri kézre került 2020-ban. Különösen Susi/Susa azeri kézre kerülése és a Lacsini-folyosó körüli szituáció tette lehetővé, hogy a Hegyi-Karabah belső területeit immár nyugati és főleg déli irányból is lehetett támadni. A Lacsini-folyosó maradt a karabahi területek és Örményország között az egyetlen földrajzi összeköttetés 2020 után, 2022 decembere óta azonban az azeriek blokkolták az összeköttetést, így a karabahi  területek elvágódtak Örményországtól. Az azeri és a karabahi örmény vezetésnek a blokád nyomán előállt egyenlőtlen szkanderozása az utóbbi hónapokban már az alapvető cikkek területén is ellátási nehézségeket okozott. 

A 2023 szeptemberi harcok alakulása a Hegyi-Karabahban. (forrás)

Azerbajdzsán katonai támadása körülbelül 24 óráig tartott, ezalatt – az arcahi emberijogi ombudsman X (korábban Twitter) bejegyzése szerint – több mint 200-an meghaltak, több mint 400-an megsebesültek, melyek közül mintegy 40 fő volt a civil sebesültek és 10 fő a civil halottak száma – az örmény oldalon. Az azeri fél eddig nem adott közre adatokat a veszteségeiről. A harcokban 6 orosz békefenntartó is életét vesztette, erről már az azeri fél adott tájékoztatást. A harcok elvileg a teljes érintkezési vonalon megindultak, azeri oldalról tüzérség és a légierő is részt vett a harcokban, de a szórványos híráramlás miatt nehéz rekonstruálni, hogy pontosan hogyan is zajlottak a csapatmozgások, de például az ismert, hogy Stepanakertet/Khankendi-t erős tüzérségi támadás érte, továbbá harci cselekményeket jelentettek Susa/Susi környékéről is. A két város néhány kilométerre található egymástól, az azeriek által már 2020-ban elfoglalt, magaslaton található Susa/Susi irányából a völgyben elterülő Sztepanakert/Khankendi meglehetősen könnyen támadható, itt kanyarog a Lacsini-folyosó felől érkező fő közlekedési útvonal is. 2023. szeptember 19-én este hírt adtak például a Hegyi-Karabah északi részén található Getavan/Qozlukörpü felé történő azeri előrenyomulásról is. A fenti térképen láthatjuk ezeket a mozgásokat, de a térképet érdemes a fenti információs nehézégek fényében némileg fenntartásokkal kezelni, különösen a pontos földrajzi kiterjedéseket tekintve. 

Sztepanakert/Khankendi 2023. szeptember 20-án reggel (forrás)

2023. szeptember 20-án koradélután jelent meg az örmény sajtóban, hogy - az orosz békefenntartók előterjesztésére - aznap 13 órától tűzszünet lép életbe (a hír orosz nyelvű, az angolnál bővebb változata, amelyet a magyar nyilvánosságban először Rácz András osztott meg, itt olvasható, azeri oldalról pedig itt). A tűzszünet pontjai a következők:

1; Örményország fegyveres erőinek Azerbajdzsán karabahi régiójában állomásozó alakulatai és illegálisfegyveres csoportok leteszik a fegyvert, visszavonulnak harcálláspontjaikról és katonai előörseikből, és teljes lefegyverzésnek vetik alá őket.

2; Ezzel egyidejűleg az összes lőszert és nehéz katonai felszerelést átadják.

3; A fent említett folyamat az orosz békefenntartó kontingenssel összhangban biztosított.

A fenti tartalmú tűzszüneti megállapodás a Hegyi-Karabah („Arcah Köztársaság”) kapitulációját jelenti, emellett a szöveg örményországi katonai csoportok jelenlétét is közvetve megpróbálja elismertetni. A tűzszünet aláírása óta alapvetően nyugalom van a Hegyi-Karabahban, de kisebb incidenst és területfoglalást jelentettek például a 2020 előtti Karabah és Örményország közötti északi „kvázihatárátkelő” környéki Sotk település környékéről. Ez utóbbi, és a fenti térképen látható hasonló területfoglalások azt jelentik, hogy Azerbajdzsán kisebb területeket (egyébként már 2021-től kezdődően) Örményország hivatalos területéből is megszállt, például a forrásairól és gyógy-turizmusáról ismert hegyi fürdőváros, Jermuk környékén, többek között arra hivatkozva, hogy a Szovjetunió felbomlását követően nem lett pontosan kijelölve az örmény-azeri határ. A különböző azeri és örmény enklávékkal eleve gazdagon telehintett határvidék tehát jelentősen militarizálódott, az ily módon elfoglalt örményországi területek nagyságát a különböző becslések 50 és 250 km² közé teszik (összehasonlításképp az 1921-es soproni népszavazáson 257 km² terület sorsáról szavazhattak az ott lakók, mindemellett Magyarország több mint háromszor akkora területű, mint Örményország). 

Kísérő propaganda, aktivitás a közösségi médiában

Ezúttal nem kísérte a kezdetektől fogva olyan kiemelt, a nemzetközi közvéleményt célzó közösségi médiás aktivitás a harci cselekményeket, mint a 2020-as háború idején. Egyrészt a nemzetközi közvélemény külpolitikai érdeklődésének nagy részét most az ukrajnai háború köti le, és így szélesebb közvélemény kevésbé fogékony más konfliktusok mélyebb követésére. Ez egyébként rámutat arra, hogy ha a sok szakember által várt „Ukrajna-fáradtság” közvetlenül nem is következett be, a nyugati közvélemény ingerküszöbe általánosságban a geopolitikai feszültségeket tekintve eltolódott – ez is tekinthető egyfajta háborús fáradtságnak. Másrészt a kommunikációs környezet – elsősorban Örményország helyzete – is jelentősen átalakult. Azerbajdzsán kormányzati szinten már régebb óta Alijev propagandisztikus fotóival, a karabahi régió azeri néprajzi és kulturális örökségével és a karabahi régió újjáépítését célzó  hurráoptimista üzenetekkel igyekszik keretezni a régió reintegrációját Azerbajdzsánba.

A nemzetközi szolidaritást (vagy éppen az azeriekkel szemben vélt örmény kultúrfölényt) célzó 2020-ashoz hasonló örmény közösségi média aktivitások ezúttal elmaradtak, viszont a tűzszünet aláírása után kezdődő karabahi menekülthullámra, illetve különösen az egyes családi tragédiákra fókuszáló bejegyzések kezdtek megjelenni az örmény kötődésű profilokon, míg mások a Karabahból menekülőknek adnak tanácsot vagy éppen kínálnak gyakorlati segítséget. Mivel a harci cselekmények alig 24 óráig tartottak, az új helyzet gyakorlati következményeitől függően valószínű, hogy a Hegyi-Karabahhal kapcsolatos közösségi médiás aktivitás még nem érte el a csúcspontját. Várható, hogy a Hegyi-Karabahi lakosság (120 ezer főre tették a számukat a 2023 szeptemberi háború előtt) jelentős része hosszabb-rövidebb időn belül elhagyja a régiót, mára leginkább az kérdés csak, hogy ez egy gyors menekülés lesz-e, vagy egy lassabb elszivárgás. A tartós örmény jelenlét a teljes azeri „reintegráció” és a régióban lezajlott népirtások emlékének fényében jelen pillanatban kevéssé tűnik valószínűnek, a legutóbbi hírek a gyors és teljes örmény távozás felé mutatnak, az első napon 13550, mostanáig pedig több mint 28 ezer, mostanra pedig majdnem 50 ezer örmény hagyta el a Hegyi-Karabah területét. Egy etnikumnak az adott régióból való csaknem teljes eltűnésére példát a környékünkön utoljára Ceaușescu Romániájában láttunk a németek kapcsán az 1980-as években. Az ottlakók mellett kérdés az is, hogy mi lesz az azeriek által visszafoglalt területen található örmény épített örökség sorsa. Hogy a lehetséges következmények mennyire fenyegetőek,  azt jól mutatja az a közös európaiállásfoglalás is, amely végül a magyar vétón bukott el (a magyar kormányzathoz közeli cégek eközben részt vehetnek a Karabah azeri újjáépítésében…)

Örmények

Örményország helyzete talán a legösszetettebb. Nikol Pasinján örmény kormányfő a 2018-as örményországi bársonyos forradalom nyomán került hatalomra, ezzel ő lett Örményország jelenkori történelmének hosszú idő után ő az első olyan miniszterelnöke, aki nem karabahi kötődésű. Noha az ország a karabahi szituáció miatt politikailag hagyományosan Oroszországra támaszkodott korábban, Pasinján már 2018-tól kezdve óvatos nyitást igyekezett megvalósítani a nyugati országok felé. Ezt a fajta tapogatózást azonban nem csak a 2020 utáni karabahi orosz békefenntartói tevékenység, hanem a magában Örményországban is fennálló orosz katonai jelenlét (pl. az orosz katonai támaszpont Gyumri-ban) is szűkre szabta, mindazonáltal a 2023. szeptemberi háború előtt az örmény vezetés már eljutott odáig, hogy a napokban Pasinján felesége Ukrajnában adott át segélycsomagokat, illetve az örmény hadsereg tagjai az Amerikai Egyesült Államok katonáival végeztek közös, kisméretű hadgyakorlatot, míg Azerbajdzsán felé Pasinján néhány hónapja jelezte, hogy kész elismerni a Hegyi-Karabahot Azerbajdzsán részeként, amely mindenképp a kváziállam "államiságának" végét jelentette volna.

Az "Arcah Köztársaság" parlamenti ülésterme 2018-ban Ashot Ghulian-nal, a parlament akkori elnökével (fotó: Segyevy Dániel)

A földrajzi és politikai meghatározottságokhoz képest ez nagyarányú fordulatnak tűnik, és logikusnak tűnik a nyugati orientáció további erősödése is, kérdés azonban, hogy mennyire képes az örmény vezetés a megkezdett irányváltását folytatni: noha Örményország hivatalosan nem vett részt a legutóbbi harcokban, a háború alakulása és a Hegyi-Karabah de facto elvesztése nagyarányú tüntetéseket generált Jerevánban, így nem zárható ki egy újabb politikai fordulat, és a jóval oroszbarátabb karabahi származású örmény politikai erők hatalomba való visszatérése sem. Az örmény belpolitika összetettségét mutatja ugyanakkor, hogy a demonstrálók egy része Pasinján mellett Oroszországra is neheztel, így az elmúlt napokban a jereváni orosz nagykövetséget is blokád alá vonták.

Azerbajdzsán

Az azeriek számára teljes győzelem a jelenlegi szituáció, jó eséllyel teljesen visszailleszthetik országuk területébe a ’90-esévek elején de facto elvesztett területeket, Alijevnek, az országot diktatórikus eszközökkel vezető azeri elnöknek ez saját politikai pályája szempontjából is óriási győzelem. A támadó fél érdekei egyértelműek: teljes mértékben vissza kívánja állítani uralmát hivatalos államterületén, és azon hosszabb távon vélhetően nem számol nagyobb létszámú örmény lakossággal. Emellett Azerbajdzsán igyekszik egy minél jobban használható szárazföldi folyosóra szert tenni Örményország, Irán és Törökország ölelésében fekvő exklávéjába, Nahicsevánba - az örmény területen zajló szárazföldi forgalmat egyébként már a 2020-as konfliktust követő békemegállapodás is biztosította, azonban a további “eredmények” mind geopolitikai, mind gazdasági szempontból fontosak lennének Azerbajdzsánnak: Nahicseván ugyanis egy néhány kilométeres szakaszon szomszédos az ország fő szövetségesével, Törökországgal, ez pedig további kiváló útvonal lenne a Törökörszágot és az EU-t célzó energiahordozó export számára.

Gazdasági különbségek

Pasinján óvatosságát az is magyarázza, hogy a konfliktus további fenntartása Örményország számára gazdasági és katonai szempontból szinte lehetetlennek látszik. Ennek hátterét számos kommentár azzal magyarázza, hogy a gyengélkedő, számos strukturális problémával küzdő örmény gazdaságot az olajra és földgázra épülő azeri gazdaság utolérte, és a katonai kiadások terén komolyan le is hagyta. Ez abból a szempontból valóban igaz, hogy növekvő bevételei okán Azerbajdzsán valóban dinamikusan tudta növelni katonai kiadásait, azonban a helyi elit nem kevésbé korrupt, mint az örményországi, az egy főre jutó GDP pedig egyes években még mindig nagyobb Örményországban, mint Azerbajdzsánban – igaz, a különbség minimális, és az azeri érték a végül fenntarthatatlannak bizonyuló 2000-es évek végi, 2010-es évek eleji olajboom alatt tartósan és lényegesen magasabb volt. Az igazi különbséget azonban a két ország lakosságszámának, gazdaságának és ezáltal katonai lehetőségeinek eltérése jelenti: a 3 millió lakosú, 23,7 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Örményország már nem tudja felvenni a versenyt a 10,3 millió lakosú, 71,2 milliárd dollár hazai össztermékkel rendelkező Azerbajdzsánnal.

Mindazonáltal az is kérdéses, hogy ez az azeri gazdasági erő elégnek bizonyul-e az ismét birtokba vett területek újjáépítésére. A 2020-ban visszafoglalt régióban zajló események kapcsán azért lehetnek kétségeink. A “Nagy Visszatérésként” címkézett újjáépítési folyamatot természetesen számos tényező nehezíti: a terület egy része erősen elaknásított, infrastruktúrája jelentős részben tönkrement - emiatt nem annyira meglepő, hogy az azeri kormányzat elsősorban az alapvető infrastruktúra kialakítására és a két nagyobb város, Susi/Susa és Aghdam újjáépítésére koncentrál, előbbit Azerbajdzsán új „kulturális fővárosának” szánva.

Az infrastruktúra újjáépítése terén valóban történtek komoly lépések, megkezdődött például Kelbadzsar tartományban a 11,6 kilométer hosszú Murovdag alagút építése, ami az Örményország és Karabah között fekvő Kelbadzsar északi irányú megközelítését szolgálja. A megaprojekt megvalósulása a mostani események fényében kifejezetten érdekes: Karabah északi részének azeri ellenőrzésével ugyanis sokkal kevésbé fontos a műtárgy megépítése, mivel így az Agdere felől erre vezető út is járhatóvá válik. (Az alagútépítés egyben arra is utalhat, hogy az azeri vezetés eredetileg nem számolt azzal, hogy Hegyi-Karabah örmény-orosz ellenőrzés alatt maradó területe belátható időn belül gazdát cserél - a lehetőséget valószínűleg az Ukrajna orosz inváziója teremtette meg.) Komoly nehézséget jelent a városok és a falvak újjáépítése: az azeri kormányzat elsősorban városi társasházak és “okos falvak” építésére koncentrál, az első ilyen falut, az Araksz közeli Aghalit 2022-ben már át is adták. Ugyanakkor a visszatelepülési folyamat egyelőre nagyon lassú, még csak néhány száz családról van szó, és a kormány preferenciái sem feltétlenül egyeznek a visszatelepülni kívánókéival: sokan az elveszítetthez hasonló családi házakra vágynak, miközben az újjáépítési folyamat jóval uniformizáltabb otthonokat fog eredményezni. Szintén komoly gond, hogy a már több mint 30 éve elüldözött azeriek tekintélyes része szilárd egzisztenciát tudott létesíteni új lakóhelyén, és például a nagyvárosokat nem feltétlenül hagynák el szívesen. Egy részük attól tart, hogy a visszatelepítés egyik eszköze a nekik járó kedvezmények megvonása lesz…

A tágabb régió

Törökország

A mindenkori török kormányzat nem a független Örményország barátja, és ez fordítva is igaz. Utóbbi abszolút érthető, hiszen a török hivatalos álláspont máig tagadja az örmények ellen az első világháború során elkövetett népirtást - mindez nemzetközi viszonylatban is szinte példátlan - így pedig nem igazán látszik lehetőség a holtpontról való elmozdulásra, noha örmény részről komoly gesztusok is történtek az elmúlt hónapokban: Örményország idén februárban segélyszállítmányt juttatott a törökországi földrengés helyszínére (ezzel pedig a Alican-nál lévő török-örmény határátkelőn 1988 óta először volt  forgalom), Pasinján pedig részt vett Erdoğan beiktatásán is.

Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök Erdoğan beiktatásán (forrás)

Törökország eközben Azerbajdzsán legfőbb szövetségese és a haditechnika terén az egyik legfontosabb támogatója - miközben az azeri energiaprojektekben is érdekelt. Emellett szívesen kiterjesztené befolyását a kaukázusi régióban is, ez pedig a török-örmény viszony miatt alapvetően egy “erős Azerbajdzsán - gyenge Örményország” felállásban lenne török szempontból a leghatékonyabb. Azerbajdzsán mellett Törökországnak fűződik a legtöbb érdeke a nahicseváni exklávé és Azerbajdzsán magterülete közötti átjárhatósághoz, hiszen ez közvetlen földrajzi összeköttetést jelentene a keleti türk területek felé is, és jól illeszkedik Törökország „neooszmán” külpolitikai törekvéseihez, amivel egyébként – oly sok régiós országhoz hasonlóan – belső társadalmi és gazdasági problémákat igyekeznek elfedni. Hogy a Zangezur-folyosó iránt élénk és nagyon is aktuális Azerbajdzsán és Törökország érdeklődése, azt jól mutatja, hogy Erdoğan és Alijev kedden éppen Nahicsevánban találkoztak. Ugyanakkor egy esetleges katonai megoldás már jelentős nemzetközi visszhanggal járhat (bár ne feledjük, hogy Magyarország mellett hivatalosan még Törökország sem ratifikálta Svédország NATO-csatlakozását…), hiszen az már Örményország déli határait is érintené, így ugyanúgy sértené a nemzetközi határok sérthetetlenségének elvét Örményország felé, mint a korábbi karabahi szituáció Azerbajdzsán felé. A legfrissebb hírek szerint nem kizárt, hogy a közlekedési folyosó végül Irán területén futna.

Irán

A siíta állam Örményország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, így a Nahicseván és Azerbajdzsán közötti terület további örmény fennhatóságában érdekelt. Szintén fontos számára, hogy Örményország legalább annyira erős maradjon katonailag, hogy az azeri vezetés ne tudjon hátradőlve az Irán északnyugati részén élő mintegy 15 millió (!) fős azeri kisebbséggel foglalkozni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Irán Oroszország egyik fontos fegyverszállítójává lépett elő, és a kereskedelmi kapcsolatok zökkenőmentes fenntartásához szüksége van némi azeri jóindulatra is. Mindemellett Irán jelenléte a Izraelt is közelebb hozta azeri és a török félhez is, a nagyarányú fegyvereladások mellett Izrael számára Azerbajdzsán stratégiai terület Irán megfigyelésére és sakkban tartására.

Oroszország

Az érdekelt regionális hatalmak közül talán Oroszország van a legkényesebb helyzetben: a legősibb keresztény ország (Örményország) elméletileg legfontosabb szövetségeseként és a hegyi-karabahi terület békefenntartó erejeként óriási presztízsveszteség számára az azeri előretörés, különösen, hogy a putyini államszervezet gyakran igyekszik magát az ortodoxia védőpajzsaként feltüntetni. Amennyiben Örményország végre tudja hajtani az USA és az EU irányába tervezett geopolitikai fordulatot, Oroszország kaukázusontúli befolyása minimálisra csökken. Még kényesebbé teszi a helyzetet, hogy a Fekete-tengeren az oroszok számára romló hadihelyzet miatt az orosz kormányzat egyre inkább rá van szorulva Törökország jóindulatára, az Iránnal való egyre fontosabb kapcsolatok miatt pedig az Azerbajdzsánnal való kapcsolat további romlását sem engedheti meg magának. Röviden összefoglalva: nem csak az erő hiányzik az Örményország oldalán való beavatkozáshoz, de egyre inkább a szándék is. Mindemellett az örmény fejlemények beleillenek egy tágabb orosz, a posztszovjet térséget érintő visszaszorulási folyamatba is, és különösen a Közép-ázsiai országok tekintetében Moszkvának a növekvő kínai érdeklődésre is figyelnie kell. Ugyanakkor az örményországi belpolitikát a különböző politikai erőközpontok egymás ellen való kijátszásával Moszkva igyekszik befolyásolni, amelynek jelentős katonai nyomatékot adhat az Örményország földjén található orosz katonai támaszpont is. Sz. Bíró Zoltán szerint Moszkva Pasinjánt nem igazán szívleli, „idegennek” tekinti, az orosz sajtóban a 2018-as bársonyos forradalmat, amelynek nyomán Pasinján hatalomra került, színes forradalomként mutatják be. Míg Pasinján, de még az ellene demonstrálók egy része is Oroszországot is hibáztatják a kialakult helyzetért, addig a „karabahi-klán” politikusai most is kifejezetten orosz orientáltságúak.

Az orosz katonai támaszpont bejárata Gyumri-ban 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)

Az EU és Egyesült Államok

Bár az térséggel kapcsolatos európai és amerikai motivációk és lehetőségek korántsem azonosak, a jelenlegi konfliktus lezárásával kapcsolatban nagyon hasonlóak az érdekek.  Alapvetően mindkét fél egy tartós békét eredményező status quo-ban érdekelt, ami egyrészt lehetővé teszi a térségen keresztül az azeri (és potenciálisan a kazah) energiahordozók exportját. Ez az EU számára elsősorban gazdasági, az USA számára geopolitikai kérdés. Az EU-n belül leginkább Franciaország aktív a kérdésben, ez elsősorban az országban élő népes örmény diaszpórának köszönhető. Eközben pedig tovább folytatódik a Kaukázuson túli “szövetségépítés”, ami egyben az orosz befolyás visszaszorítását jelenti Grúziában és Örményországban. E törekvés része volt amerikai részről az újabb azeri támadással egyidőben lezajlott közös amerikai-örmény hadgyakorlat is.

India, Pakisztán

Örményország nem csak nyugat felé orientálódik a szorult geopolitikai helyzetben, hanem újabban, ahogy arra Balogh Róbert, Indiát jól ismerő környezet-történész felhívta a figyelmünket, Indiával is igyekszik elmélyíteni a kapcsolatát. Pakisztán már régebb óta támogatta Azerbajdzsán politikáját, közös hadgyakorlatot is szerveztek, Ankara, Baku és Iszlamabad szövetségét pedig újabban már a Három Testvér Szövetségének is nevezték. Erre válaszul India és Örményország egymásra találása 2020 után gyorsult fel. India és Pakisztán valóságos proxy-háborút vívott a Karabahban. India számára azért fontos a „nem iszlám-oldal” támogatása és az egyensúlyi helyzet elérésének reménye, mert saját történelme okán maga is bonyolult viszonyban van az iszlám államokkal, és tart tőle, hogy ha az azeri oldal túlnyeri magát, akkor Pakisztán és szövetségesei Kasmírra koncentrálnak majd.

Egyéb kváziállamok, mindennapi etnicitás

A posztszovjet térség befagyott konfliktusai az orosz befolyás gyengülésével különböző mértékű átalakuláson mehetnek keresztül. Míg a legtöbb ilyen konfliktusban az oroszok közvetlenül is érintettek (Transznisztria például az ukrán és a moldáv helyzetet is befolásolja a földrajzi elhelyezkedésével), addig a legvéresebbnek számító karabahi konfliktusban az orosz szerep csak közvetett volt: egyik oldalon sem volt jelen orosz lakosság, így valójában a további orosz katonai jelenlét sem a Hegyi-Karabahban, sem pedig Örményországban nem indokolt. A karabahi orosz békemisszió megbízatása le is járna pár éven belül, de például a gyumri orosz támaszpont esetleges felszámolása mindezzel együtt nehezebbnek ígérkezik.

Dél-Oszétia "határvidéke" 2018-ban (fotó: Segyevy Dániel)

Mint azt a korábbi írásunkban már bemutattuk, sok megkötéssel a Hegyi-Karabah örmények lakta részeinek jelentősége az örmények számára bizonyos tekintetben a Magyarország-Székelyföld viszonyhoz hasonlítható kultúrnemzeti etnikai nacionalista alapon, addig a tágabb Hegyi-Karabah reintegrálása Azerbajdzsán területébe inkább egyfajta integrális, államnemzeti szemlélettel lehet leginkább rokonítani. Mindemellett az ukrajnai háború elmúlt másfél éve arra mutatott rá, hogy az anyanyelv és a nemzetiség nem jelenti automatikusan az állam iránti lojalitást vagy annak hiányát az adott személy esetében, továbbá  lokális identitások és a nemzeti közömbösség sokszor jelentősen árnyalhatják a térképen azonos színnel jelölt, homogénnek tűnő csoportok tagolódását. Habár ezek a jelenségek a mi régiónkban jobban detektálhatóak, az örmény és az azeri nép közötti viszony sokkal terheltebb, és a vallási és kulturális különbségek is nagyon jelentősek, a legújabb harci cselekmények pedig feltéphetik az egyébként is friss sebeket.

Szomorú, de Hegyi-Karabah azeri visszavétele és a helyi örmények elmenekülése a legtöbb érdekelt hatalom számára reálpolitikai alapon elfogadható és a konfliktus lezárása, a befagyott konfliktus felszámolásának irányába mutató esemény. Az örmény vezetés elmúlt időszakban tapasztalható törekvései ugyanakkor arra utalnak, hogy a jelenlegi jereváni vezetés a kialakult helyzetben hajlandó valamelyest átértékelni az etnikai szemléletet, elfogadja, hogy a Hegyi-Karabah a nemzetközi jog alapján Azerbajdzsán része – cserébe megpróbálkoznak egyfajta geopolitikai áthangolódással, és szeretnék elérni, hogy ugyanezen nemzetközi jogi alapon az ő területi integritásuk is maradjon tiszteletben – főleg (de nem csak) az azeri magterületeket és a nahicseváni exklávét összekötő dél-örményországi Zangezur-folyosó tekintetében – a jelenlegi realitások fényében azonban ez leginkább attól függ, hogy Azerbajdzsán és Oroszország mit tanultak az elmúlt évtizedek történelméből…

Aki egy kicsit jártasabb a dinoszauruszokkal kapcsolatban, annak feltűnhetett, hogy a közismert fajok igen nagy része élt a korabeli Észak-Amerikában, a Diplodocusok, Triceratopsok, Tyrannosaurusok lelőhelyei pedig nagyrészt a Sziklás-hegységben és annak keleti előterében csoportosulnak. Mi lehet ennek az oka? Valóban több nagy méretű dinoszauruszfaj élt annak idején ebben a régióban, vagy egyszerűen ezen fajok „modern marketingje” jobbnak bizonyult a máshol fellelt maradványokénál?

Bár az itteni fajok ismertségében valamennyire szerepe van az emberi tényezőnek is, a fő ok a terület egykori és mostani geológiai viszonyaiban keresendő: a jura és kréta időszaki Északnyugat-Amerika élőhelyei egyrészt rendkívül változatosak voltak, ami kedvezett a sokféle – és esetenként igencsak nagy méretű – dinoszauruszfaj kialakulásának, másrészt a helyi üledékképződési viszonyok abban is segítettek, hogy maradványaik nagy számban megőrződhessenek. Az újabb földtörténeti fejlemények pedig arról gondoskodtak, hogy ezek jelenleg „könnyen” hozzáférhetők legyenek.

A Green és a Yampa folyók mentén kipreparálódott jura időszaki rétegek - (forrás)

Hogy mindez érthetőbbé válhasson, érdemes röviden megismerkednünk a Sziklás-hegység és előtere földtörténetével, valamint két, dinoszauruszkövületekben különösen gazdag földtani réteggel: a Morrison- és a Hell Creek-formációval.

Ha ránézünk a térképre, a Sziklás-hegység amerikai egyesült államokbeli szakasza különleges képet mutat: egy roppant széles, nagy kiterjedésű magashegységi övezet, ahol a 4000 métert meghaladó magasságú hegyláncok medencéket és fennsíkokat fognak közre, miközben keleti előtere, a Préri is fokozatosan emelkedik 1500 méter fölé. Ennek oka, hogy az ebben a régióban egymásnak feszülő kőzetlemezek közötti „lemezszilánkok” meglehetősen sekély szögben buktak az Észak-amerikai-lemez alá, a folyamat pedig több, egymást követő hegységképződési periódus során játszódott le – ez pedig létrehozta azt a közeget, amely ideális volt a fosszíliák kialakulásához, megőrződéséhez és modern feltárásához. 

A Morrison-formáció jól megkülönböztethető sötét rétegei - (forrás)

Ősi hegységképződés mentén

Az említett hegységképződési folyamat még meglehetősen kezdetleges szakaszában volt a jura időszak hajnalán. Mintegy 200 millió évvel ezelőtt a mai Észak-Amerika keleti felén a korábban létrejött lánchegységek (azaz a mai Appalache) lassan lepusztulóban voltak, a nyugati oldalon (vagyis a Pangea szuperkontinens peremén), a mérsékelten aktív lemezszegély mentén egy jóval keskenyebb hegységrendszer alakult ki, mely részben szintén pusztulóban volt, a köztük lévő, gyakran sekély tengerelöntéssel borított medencékben pedig jelentős mennyiségű üledék halmozódott fel. Nagyjából 170 millió évvel ezelőtt a terület nyugati részén komoly változások következtek be: délnyugaton megkezdődött a mai Atlanti-óceán középső részének kinyílása – ami lassan északi, északnyugati irányba tolta a mai Észak-Amerikát. Következtében az Ős-csendes-óceáni lemeznek feszülő kontinens az óceáni lemez komolyabb szubdukcióját (alábukását), illetve helyenként a lemezek egymás melletti elmozdulását indította meg.

Az így felgyűrődő hegység keleti oldalán egy nagy méretű üledékgyűjtő medence jött létre, melynek északi részét általában tenger borította, déli részén azonban egy rendkívül változatos terület jött létre. A medenceperem hegységei ugyan viszonylag bőséges csapadékot kaptak, azonban a forró, de száraz és az év egyik felében szinte semmi csapadékhoz nem jutó medencebelső már egész más képet mutatott: a legmélyebb részen mocsarak és tavak (köztük sóstavak) és széles folyami árterek terpeszkedtek, melyeket a medence központi részén a porózus alapkőzet résvízkészlete is táplált a medenceperemről lefutó folyók mellett. Utóbbiak középső szakaszai viszont a száraz időszakban gyakran kiszáradtak, sivatagos, félsivatagos, helyenként futóhomokos közeget teremtve. 

Hosszúnyakúak előnyben

Mindez azzal járt együtt, hogy a területen élő állatok évszakos vándorlásra kényszerültek, ráadásul az itatóhelyek gyakran kiszáradtak, ami elsősorban a nagy méretű (lassú metabolizmussal rendelkező, de nagy távokat megtenni képes), hosszú nyakú (azaz a növényeket bármilyen környezetben elérő) növényevők számára tette lehetővé a nagyobb arányú túlélést, így nem meglepő, hogy a legnagyobb Sauropodák jelentős része errefelé élt. A kiszáradó és időről időre homokkal betakart tavak pedig eszményi lehetőséget kínáltak az itt elpusztult őslények maradványainak megőrződésére. Ennek fényében nem meglepő, hogy a mintegy 147–155 millió évvel ezelőtt lerakódott, nagyrészt homokkőből, agyagból és mészkőből álló, a környékbeli vulkáni tevékenység miatt könnyen azonosítható, sötét színű Morrison-formációból sikerült először leírni a „hosszúnyakú” Diplodocust, a Brachiosaurust, a Stegosaurust és az Allosaurust.

Észak-Amerika mintegy 75 millió évvel ezelőtt - (forrás)

A tágabb régió további földtörténete sem volt épp eseménytelen: az Atlanti-óceán fokozódó kinyílása az északnyugat felé elmozduló észak-amerikai kőzetlemez nyugati oldalán további orogenezist, azaz hegységképződést eredményezett: a nagyjából 70 millió évvel ezelőtt a „csúcsát elérő” Laramida-orogenezis mai szemmel igen furcsa „kontinensképet” hozott létre. Mivel az alábukó kőzetlemezek egyben magukra húzták a felül maradó lemezszegélyrészeket, a kialakuló Sziklás-hegység keleti oldalán széles medenceterület alakult ki, amelyet egy észak–déli irányú, nagyrészt sekély tenger foglalt el – a Nyugati Belső Víziút. Ennek nyugati oldalán terült el Laramidia folyódeltákkal, mocsarakkal átszabdalt partvidéki síksága, mely jóval több csapadékot kapott, mint a jura időszaki üledékgyűjtő medence – mind a tenger, mind a viszonylag alacsony, de dús növényzetű partvidéki erdőségek eszményi élőhelyet kínáltak a késő-kréta időszak változatos állatvilágának. A partvidéki, helyenként mocsaras erdőségekben élt a földtörténet e szakaszának leghíresebb népes őshüllő-populációja: a Triceratops, az Edmontosaurus és az ezeket fogyasztó Tyrannosaurus. A tenger menti alföldön szintén komoly homokköves, agyagos kőzetösszletek rakódtak le – a kréta időszak végén az üledékképződés a mainál vélhetően jóval gyorsabb volt. Egyrészt egy üvegház klímájára hasonlító éghajlaton bőségesen hullott a csapadék, és a fűfélék hiányában ekkor az erózió is jóval gyorsabb volt, másrészt az időszak végén a felfokozott vulkáni aktivitás is megkönnyítette az üledékképződést. Mindez elősegítette, hogy az itteni élővilág képviselőinek fosszíliái viszonylag nagyobb számban maradjanak fenn.

A Morrison-formáció hires utahi lelőhelye, a Dinosaur Quarry helyszínrajza: egy rendkívül leletgazdag ferde kőzetlapról van szó - (forrás)

Ideális üledékek

A két leghíresebb, dínókat rejtő összlet 68–66 millió évvel ezelőtt keletkezett: a mai Montanában, Észak- és Dél-Dakotában és Wyomingban található Hell Creek-formáció és a délebbre, Wyomingban és Coloradóban található Denver-formáció. (A felsorolt dinoszauruszok természetesen nem csak egy-egy geológiai formációban találhatóak meg, általában mind földrajzilag, mind időben is átlépték ezek „határait” – a Tyrannosaurus első lelete például a Denver-formációból származik, míg az első majdnem teljes csontváz a Hell Creek-formációból.)  A Hell Creek-formáció ráadásul még egy sajátossága miatt válhatott (a Pokol-patakot jelentő nevével ellentétben) a paleontológusok paradicsomává. A kréta időszak végére a térszín lassú emelkedése és a globális tengerszintnek egy lehűlési periódus miatti csökkenése ugyanis a sekélytenger feldarabolódásához vezetett. A formáció a déli (a mai Mexikói-öböl meghosszabbításaként értelmezhető) tengerrész északi partvidékén jött létre. A terület homokpadjai és mocsaras lagúnái lényegében Laramidia és Appalachia közötti hídként szolgáltak az élővilág számára, másrészt a parti területet legalább négyszer elöntötte az előre nyomuló tenger, ami tovább fokozta az ősmaradványokat megőrizni tudó üledékképződést.

A Hell Creek-formáció kipreparálódott rétegei Kelet-Montanában - (forrás)

A térség geológiai fejlődése természetesen nem zárult le a dinoszauruszok 66 millió évvel ezelőtti eltűnését követően sem. A hegységképződés folytatódásával a sekélytenger tovább darabolódott, majd eltűnt, a kis szögben alábukó lemezdarabok pedig igen széles területen megemelték a felszínt (a leghíresebb kiemelt tömb a Colorado-fennsík, de a Mississippitől nyugatra elterülő síkságok is emiatt rendelkeznek a hegységhez közeledve egyre nagyobb tengerszint feletti magassággal. A térszín emelkedése azzal járt, hogy  a jura–kréta időszakban lerakódott, fosszíliákban gazdag rétegek sokhelyütt ma is kiemelt, felszínközeli pozícióban vannak, és sok esetben a bemélyülő szurdokvölgyek kiválóan feltárják ezeket. Emellett az érintett terület java része a lánchegység szélárnyékában fekvő, kifejezetten száraz terület, azaz az ősi rétegek növényzet- és talajborítottsága is csekélyebb a megszokottnál, ami szintén megkönnyíti a feltárást. A Hell Creek-formáció ráadásul kora ellenére szinte minden esetben vízszintes településű, a tektonikai folyamatok által alig bolygatott réteg, azonfelül az érintett földterületek nagyrészt szövetségi vagy tagállami tulajdonban vannak, ami igencsak megkönnyíti a kutatók dolgát.

Feltárás – dinamittal

Persze ahhoz, hogy az említett rétegek ennyire fontos lelőhelyekké váljanak, a természeti tényezők miatt szükség volt az emberi tényezőre is. A rétegeknek helyet adó, ritkán lakott keleti hegységelőtér XIX. századi „leigázása” nagyrészt a vasútépítéshez és a bányászathoz kapcsolódott. Ezek mindegyike jelentős földmunkálatokkal járt, s önmagukban is tetemes mennyiségű fosszíliát hoztak a felszínre, másrészt eljuttatták az első őslénytan iránt érdeklődő amatőr és profi kutatókat a helyszínre. Nem meglepő, hogy  a Morrison-formáció egyik legfontosabb lelőhelye épp a transzkontinentális vasút Como nevű állomása mellett található, illetve hogy hasonlóan jelentős lelőhelyre bukkantak Denver mellett, a jura időszaki formációnak nevet adó Morrison és Golden városkák között (itt mind a Morrison, mind a Denver-formáció sok leletet adott).

Othniel Marsh (fent, középen) és „asszisztensei” - (forrás)

A terület alacsony népsűrűsége és nem túl acélos közbiztonsága persze némi „garázdálkodásra” is teret kínált: ez lett a híres-hírhedt csontháború, mely ha némileg vitatott módon is, de megalapozta a modern paleontológiát. Az események mögött két keleti parti tudós, Othniel Charles Marsh és Edward Drinker Cope rivalizálása állt, akik igyekeztek minél több őslény felfedezését a saját számlájukra írni. A konfliktus a legendáriumba úgy vonult be, hogy fegyveres bandáik esetenként dinamitot használva, ipari méretekben „bányászták” a fosszíliákat, ami valóban rekordszámú új faj leírásához vezetett, de eközben sok lelet tönkre is ment. Valójában inkább volt szó egymás embereinek lefizetéséről, valamint a fosszíliák némileg vitatható megszerzéséről, de természetesen nem bántak mindig kesztyűs kézzel a „csontokkal” sem. Mindez erős döbbenetet váltott ki a tudóstársadalom zöméből, ugyanakkor megalapozta az észak-amerikai dinoszauruszok dominanciáját is az őshüllőkről alkotott képünkben. Ehhez az is hozzájárult, hogy egy idő után az amerikai kormányzat sem nézte túl jó szemmel, hogy fegyveresek keresnek dinoszauruszokat a vadnyugaton, így a legtöbb lelőhelyet igen gyorsan védettnek nyilvánították – a békés mederbe terelt ásatások pedig további gyümölcsöket hoztak.

A „maradék” fosszíliákból épített ház Como Bluffban - (forrás)

Az utolsó pillanat

„Sue”, a legteljesebben megmaradt Tyrannosaurus Rex fosszíliája a Hell Creek-formációból - (forrás)

Azóta az Egyesült Államokban és Kanadában kifejezetten sok jó állapotú fosszília került elő a Sziklás-hegységben és keleti előterében, jól hozzáférhető rétegekből, és bár azóta már máshol (például Mongóliában, Kínában és Argentínában) is találtak hasonló adottságú lelőhelyeket, a jura és a kréta időszak tipikus dinoszauruszaiként máig nagyrészt az észak-amerikai ősállatokat képzeljük el. Mindezt még fokozhatja egy újabb felfedezés is: az elmúlt évtizedben épp a Hell Creek-formációban sikerült feltárni egy lelőhelyet, amely a dioszauruszok „utolsó napját” örökíti meg. Az észak-dakotai Tanis lelőhely ugyan nem az egyetlen, ahol annak a bizonyos, körülbelül 66 millió 40 ezer évvel ezelőtti késő tavaszi napnak a nyomaira bukkantak, de eddig a legjobban feltárt és leírt feltárás, ami nagyon jól mutatja, mi történt a környék folyami környezetével és élőlényeivel az aszteroidabecsapódást követő néhány órában. A következő években vélhetően Tanis további feltárása lesz a paleontológia egyik legérdekesebb új eredménye, amire érdemes lesz odafigyelnünk.

Jakab László

A írás eredetije az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2023/28. számában jelent meg

Fontosabb források:

https://www.newsweek.com/dinosaur-fossils-north-america-goldilocks-window-1747506

https://www.montana.edu/news/9301/paradise-in-hell-creek

https://www.mdpi.com/2076-3263/10/11/435

https://ucmp.berkeley.edu/science/parks/hellcreek.php

https://en.wikipedia.org/wiki/Tanis_(fossil_site)