Pangea

Minden, ami földtudomány

Jupitert fürkésző Juno

2017. november 22. 20:00 - Tranquillius

Asszony, aki férje titkait fürkészi és a neten posztolja amit talált? Istennő, aki átlát a felhőkön, amely mögött főisten férje rejtőzik? Egy hófehér legófigura, amely világrekord távolságba került a Földtől? Vagy egy 3,5 tonnás, 20 méter átmérőjű űrszonda, amely a 2016 óta a Jupiter bolygó körül kering poláris pályán? Ismerkedjünk meg Junóval, aki az alábbi képeket küldte nekünk!

the-spacecraft-will-continue.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

Keresve sem találhatott volna jobb nevet a NASA a Jupiterhez küldött űrszondájának, mint a római mitológiából vett feleségének nevét, Junót. Csillagászati szempontból Juno rokoni kapcsolatban áll Naprendszerünk középső részével, Szaturnusz lánya, Jupiter felesége és Mars anyja. A New Frontiers program második űrszondája, a Plútóhoz küldött New Horizons után a Jupitert vette célba. Költségvetése 700 millió dollár volt, amely az egész élettartama során — 5 év utazás+2 év kutatás — felkúszik 1,1 milliárd dollárra. A fedélzetén lévő nyolc műszer feladatai között szerepel:

  • A hidrogén-oxigén arány és a víz mennyiségének meghatározása a Jupiter légkörében
  • A Jupiter magtömegének meghatározása 
  • A bolygó gravitációs mezőjének feltérképezése, amelyből meg lehet határozni a bolygó belső szerkezetét
  • A jupiteri mágneses mező eredetének, szerkezetének vizsgálata
  • Légkör összetétele, szerkezete nyomáskülönbségek a jupiteri szélességi körök szerint.
  • Sarki fények eredete, viselkedése és kapcsolatuk a magnetoszférával 

Az 1,1 milliárd dolláros költségvetésből jutott a planetológia tudományának népszerűsítésére is, lásd az alábbi hollywood-stílusú sci-fi videót:

Ugyan a Juno által megtett út időben és térben is eltörpül az Európai Űrügynökség Rosetta nevű űrszondájától, amely 10 éven át repült céljáig, 6,5 milliárd kilométert megtéve, de az általa végzett kutatómunka ugyanolyan értékes és lélegzetelállító. A Juno "csak" a Jupiterig repült, amely légvonalban legalább 591 millió, legfeljebb 965 millió kilométerre, azaz 4 - 6.4 csillagászati egységnyire (1 CSE = 1 Nap-Föld átlagos távolság) kering Földünktől. 2011. augusztus 5-én az Atlas V hordozórakéta repítette az űrbe a Cape Canaveral űrközpontból és megkezdődött az öt évre tervezett, 2,8 milliárd kilométeres utazás a Jupiterhez. Alig két év után, 2013. október 9-én a Juno visszatért, és mindössze 558 kilométernyire ismét megközelítette a Földet Dél-Afrika felett, hogy a Föld gravitációját felhasználó hintamanőverrel hatalmas lendületet vegyen a külső Naprendszer felé. Mivel egy amerikai űrszondáról van szó, ne csodálkozzunk, hogy éppen 2016. július 4-én érkezett meg céljához. Ez a hivatalos dátum, bár sok helyen július 5-ét írnak. 

567922main_junospacecraft0711.jpg

A Juno egy poláris pályán mozgó keringő egység. Ez röviden annyit tesz, hogy az űrszonda a Jupiter pólusai felett elhaladva kering egy ellipszis alakú pályán, miközben műszerei tanulmányozzák a bolygót. Pályája során a Júnó 4200 kilométerre közelíti meg a Jupiter gázokból álló felszínét, míg pályája legtávolabbi pontján 8,1 millió kilométerre távolodik el tőle. A NASA tudósai okultak a Galileo űrszonda kudarcaiból, a Juno pályáját úgy tervezték meg, a bolygó felszíne és a sugárzási öv közötti rést kihasználva a lehető legrövidebb utat tegye meg a Jupiter sugárzásának kitéve. Juno az első űrszonda, amely a Jupiter távolságában is a Napból szerzi energiáját, ebben három napelem segíti. Ebben a távolságában az űrszondát 25-ször kevesebb napfény éri, mint a Földön.

there-enthusiasts-take-.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

Sajnos a megérkezés nem ment zökkenőmentesen. A NASA eredeti tervei szerint az űrszonda csak három hosszabb keringést hajtott volna végre, majd átáll egy 14 napos, rövidebb pályára, de a hajtómű meghibásodása miatt maradtak az 53 napos keringésnél. Ez kapóra is jött, hiszen így az űrszonda a lehető legkevesebb sugárzást kapja a Jupiterről, amely majdnem tönkretette a Galileo űrszonda műszereit. Eredetileg a Juno 36 14 napos keringést végzett volna a Jupiter körül, de a meghibásodás következtében maradt a hosszabb pályán így a tervezett keringések száma 12-re redukálódott. A második Jupiter kerülés előtt egy szoftverhiba miatt az űrszonda biztonsági módba kapcsolt és nem tudott adatokat rögzíteni, amit később sikerült kijavítani a NASA központból.

26459771239_ee54c8cbdf_k.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

2017. novemberében immár kilencedszer kerüli meg a Jupitert az alig 3,5 tonnás Juno űrszonda és szorgalmasan gyűjti  az adatokat és posztolja a legfrissebb képeket a Naprendszer legnagyobb bolygólyáról. A Flickr-en közölt képek többsége olyan szögből és részletességgel mutatja a bolygót, ahogyan még sohasem láthattuk. Lepillanthatunk például a Jupiter pólusaira, ahol a Földhöz hasonló, de annál sokkal intenzívebb sarki fény jelenségeket tanulmányozhatunk. Az űrszonda küldetésének egyik fő feladata éppen sarki fényt generáló jupiteri magnetoszféra kutatása, amely a Nap után a legnagyobb a Naprendszerben. Ez a mágneses tér hasonlít a Föld Van Allen öveihez, de a sugárzása ezerszer erősebb. Magnetoszférájának Nap felőli oldala 7 millió kilométerre terjed, míg a Szaturnusz felőli oldala majdnem a Szaturnuszig ér. A Juno űrszonda egyik meglepő eredménye volt, hogy az előzetes várakozásokkal szemben egy nagyságrenddel (azaz tízszer) alacsonyabb sugárzást mért.  

then-juno-flew-back.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

A Jupiter mágneses mezejének kialakításában kitüntetett szerepe van a hozzá legközelebb keringő Ió nevű holdnak, amely egy generátorként működve 3 millió amperes elektromos áramot generál. A Jupiter mágneses mezeje másodpercenként 1 tonna port és gázt szippant fel a holdjáról, ezt az anyagmennyiséget az Ió vulkanizmusa termeli. Az Io nélkül a Jupiter magnetoszférája csupán a felét tenné ki a jelenlegi kiterjedésének. Az Io-ról származó ionizált anyag gyönyörű kék sarki fényként jelenik meg a Jupiter mágneses pólusainál (A Földön látható sarki fény anyaga a Napból származik). Ebbe a kék fénybe néha beleúsznak a Jupiter holdjai, hosszú, üstökösszerű fényes csóvát húzva maga mögött. 

the-planets-atmosphere.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

Annak ellenére, hogy a Jupiter egy gázbolygó, a tudósok évtizedeken át úgy gondolták, hogy létezik egy kő-fém magja a gázburok alatt. A felső légkör 88-92% hidrogént és 8-12% héliumot tartalmaz, de ezek mellett találni benne metánt, vízpárát, ammóniát és szilícium alapú vegyületeket is. Nyomokban előfordul még szén, etán, hidrogén-szulfid, neon, oxigén és kén. A központi mag létezését egy 1997-es gravitációs mérés alapján feltételezték; 12-45 Föld tömeget mértek, amely a Jupiter teljes tömegének 4-14%-át alkothatja. A mag körül nagy mennyiségű fémes hidrogént feltételeznek, amely csak nagyon magas nyomáson alakul ki. 

A Juno küldetésének egyik legfontosabb célja, hogy meghatározza a Jupiter belső magját, annak kiterjedését és bolygó gravitációs mezőjét. Az eddig beérkezett adatok szerint a belső mag jóval nagyobb a vártnál, de nincsen konkrét határa, ami jelentheti azt is, hogy a mag mégsem szilárd, hanem részben cseppfolyós lehet.  

others-dazzle-with.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

A légköri vizsgálatok is tartogattak meglepetéseket. Eddig azt feltételezték, hogy a légköri ammónia egyenletesen oszlik el a bolygó légkörében, vagy legalábbis követi a légkör sávos szerkezetét. Most azonban a Juno mindenki legnagyobb meglepetésére talált egy ammónia övet végig az egyenlítő mentén. Ez a hatalmas ammónia-felhő egészen felnyúlik a légkör legmagasabb részéig, elérve a 350 kilométeres magasságot. 

in-this-older-view.jpgFotó: NASA / SwRI / MSSS / Gerald Eichstädt / Seán Doran

Jupiter-közeli helyzetben, amikor a Juno alig 4200 kilométerre repült el a felső légkörtől az örvénylő gázokban a piszkos sárgás-vöröses háttértől elütő fehér pehely alakú felhő-foltokat figyelt meg, amely a tudósok szerint ammóniából és vízgőzből épülnek fel. Ezek az 50 kilométer vastag felhők árnyékot vetnek a légkör alsóbb rétegeire és az sem zárható ki, hogy hó hull belőlük időnként.  

Már a Philae-től is szomorú szívvel búcsúztunk annak idején, így lesz ez a Junóval is. Jövőre véget ér az űrszonda küldetése, a Juno végrehajtja az eredetileg tervezett 36 helyett a 12. Jupiter-kerülését. Arra nincsen mód, hogy visszahozzák a berendezést a Földre, ezért egy pályamódosítás során a Juno belezuhan a Jupiter légkörébe, majd porrá ég. Végzetében osztozik a fedélzeten utazó három, távolba szakadt, alumínium legófigura, a villámszóró Jupiter, nagyítóüveges Júnó és távcsövét hordozó Galilei.

news-070416a-lg.jpg2 db Júnó, 2db Jupiter és 1 db Galilei (forrás)

 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

  • https://www.nasa.gov/mission_pages/juno/main/index.html
  • http://www.sci-techuniverse.com/2017/11/nasas-1-billion-jupiter-probe-just-sent.htm
  • https://www.nytimes.com/interactive/2016/06/28/science/space/nasa-juno-mission-to-jupiter.html
  • https://www.nasa.gov/audience/forstudents/5-8/features/nasa-knows/what-is-juno-58.html
  • https://www.flickr.com/photos/136797589@N04/26459771239/in/photostream/
  • https://www.space.com/29248-jupiter-auroras-volcanic-moon-io.html
  • https://www.universetoday.com/14470/does-jupiter-have-a-solid-core/
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Juno_(spacecraft)
5 komment

A legnagyobb sarkvidéki tragédia

2017. november 19. 18:00 - lezlidzsi84

Hogy vált a legnagyobb, az adott korban legjobban felszerelt északi-sarkvidéki expedícióból a legnagyobb sarkvidéki tragédia? Miért nem sikerült az emberiség történetének egyik legnagyobb mentőakciójának megtalálnia a csaknem 6 évig kitartó túlélőket? Mi köze a tragédiához az Egyesült Államok elnöki íróasztalának? Milyen meglepetést tartogatott Franklin elveszett hajóinak 2014-es és tavalyi meglelése?

hms_erebus_and_terror_in_the_antarctic.jpgA Terror és az Erebus egy korábbi antarktiszi expedíción (1839-1843) (forrás)

Az előző részben nyomon követhettük, hogy került egyre északabbra a felfedezések Szent Grálja, a "legendás" Északnyugati átjáró, és hogy vált egyre világosabbá, hogy olyannyira jeges és barátságtalan környezetről van szó, hogy az kevéssé használható rendszeres hajózásra. A 19. század 30-as éveire azonban már csak néhány 100 kilométernyi felderítetlen terület maradt a jeges szigetvilágban, amit a kor újdonságával, a gőzhajóval leküzdhetőnek gondoltak a kortársak. Ez a gondolat tévesnek bizonyult és a sarkvidéki felfedezőutak legnagyobb tragédiájához vezetett, ez pedig az Átjáróval kapcsolatos álmokkal való végső leszámoláshoz. 

A napóleoni háborúkat követő nagy felfedezői buzgalmat követően kisebb szünet állt be: a korábbi felfedezők egy része kezdett kiöregedni egy újabb, immár a siker reményével kecsegtető expedícióhoz (illetve azért tisztában voltak a nehézségekkel is), az 1830-as években inkább "csak" kisebb szárazföldi felderítő utakra került sor, egy lényeges kivétellel: Franklin korábbi útitársa, George Back helyére illesztett még pár puzzle darabot: 1833-35 között  (az elveszettnek hitt Rossokat keresve) szárazföldi úton felderítette a Back (régebbi forrásokban Great Fish) folyót és torkolatvidékét, melynek még elég nagy szerepe lesz Franklin  utolsó expedíciójában, 1836-ban pedig  a később még szintén nagy szerepet játszó HMS Terroron próbálta a Hudson-öböl felől felderítenie a Boothia-félsziget vidékét - sikertelenül. A Bering-szorostól egészen a Back folyóig pedig Thomas Simpson expedíciója haladt végig 1840-ben, így egy rövid szakasz kivételével ismertté vált a Jeges-tenger partvonala: az átjáró felderítetlen részeit a Boothia-félsziget és a szárazföldről már megpillantott King William sziget környékén kellett keresni. (Alternatív útvonal volt a Parry által felderített Melville-sziget felé húzódó ág, de azt, hogy a Jeges-tenger ezen a részén már nem lenne szárazföldi akadály a Bering-szorosig a terület csaknem állandó eljegesedettsége miatt nem ismerhették. Hajóval pedig csaknem teljesen járhatatlan volt.)

Mivel az Admiralitást ekkoriban épp az Antarktisz felkutatása foglalta el, elég nehezen szerveződött meg a hiányzó rést feltárni kívánó expedíció, amikor pedig az 1840-es évek elején  döntés született, sokáig nem találtak hozzá parancsnokot: az első jelölt, Parry nem vállalta ezt, a jópár évet az Arktiszon és az Antarktiszon eltöltő ifjabb Ross megígérte feleségének, hogy többet nem megy hidegbe, a később az expedícióval tartó Fitzjamest és Croziert a szervezők nem találták alkalmasnak (az első túl fiatal volt, a második túl ír), ahogy a rossz vezető hírében álló George Backet sem. Maradt John Franklin, akit ugyan öregnek tartottak, illetve neki is akadtak bőven megkérdőjelezhető döntései sarkvidéki útjai során, de az Admiralitás végül rábólintott a kinevezésére.

franklin.jpgSir John Franklin 1845-ben - (forrás)

Az expedíciót  a korabeli csúcstechnológiával látták el. Ne feledjük, az 1840-es évek Nagy-Britanniájában igencsak pörgött az ipar, elterjedőben volt egy rakás újdonság: az országot kezdték behálózni a vasútvonalak, az Atlanti-óceánt egyre nagyobb gőzhajók (is) szelték, megjelentek az első fényképszerűségek (az expedíció jópár résztvevőjéről készült dagerrotípia), így magától értetődő volt, hogy az expedíciót is ellátják minden "jóval", ugyanakkor az új eszközök egy részéről még nem rendelkeztek használóik hosszú távú tapasztalatokkal, a sarkvidéki körülmények között pedig főleg nem. 

72130_117999.jpgAz Erebus és a Terror - (forrás)

A Franklin expedíció két hajóval indult útnak: az HMS Erebussal és a Terrorral. (Ha nevük az Antarktisz tűzhányóiról is ismerős az nem a véletlen műve: az azokat felfedező ifjabb Ross is ezeket a hajókat használta, és róluk nevezte el a hegyeket.) A két hajó az 1810-es, 20-as években épült, úgynevezett "bombahajó" (bomb ketch, bomb vessel) volt. Az elnevezés olyan megerősített szerkezetű hajókat takart, melyek képesek voltak a fedélzetükbe épített mozsárágyúk hordozására és az elsütésükkel jelentkező erőhatások elviselésére. (Tehát jellemzően parti erődök, városok ostromára szolgáltak.) A kor viszonyai között igen erősnek számító hajók jól teljesítettek a sarki vizeken, így magától értetődő volt használatuk - a hajótestek mint látni fogjuk, nem is okoztak csalódást. Az Erebusba és a Terrorba visszahúzható hajócsavart és az azt hajtó mozdonykazánt is beszereltek. A kazánnak ugyanakkor jelentős mennyiségű édesvízre volt szüksége, amit egy szofisztikált - részben ólomcsövekből álló - desztilláló- és vízvezetékrendszerrel nyertek tengervízből. A kazán egyben a hajó fűtéséről is gondoskodott, illetve természetesen az ivóvízellátás is a desztillálórendszerrel történt, ha már egyszer volt ilyen a hajón. A hajók nagy méretű könyvtárakat és tudományos felszerelést is szállítottak, valamint három évre szóló élelmet, jelentős részben az akkor még viszonylag újdonságnak számító konzervek formájában. Mivel a konzervek szállítójával túl későn szerződtek le, az igencsak kapkodott, hogy előállítsa a kívánt mennyiséget. Ennek eredményeként sok konzerv nem lett megfelelően lezárva (tehát az étel megromlott), illetve a leforrasztásra szolgáló ólom is bejuthatott az ételekbe...

A szokatlanul nagy, 134 emberre tervezett expedíció tehát igen jól felszereltnek számított, egy dolog kivételével: mivel legnagyobbrészt ismert vizeken terveztek hajózni a sarkvidéken (igaz inkább a délin) már bizonyított hajókkal, a korábbi expedíciókkal ellentétben nem igazán számoltak azzal, hogy a teljes legénységnek nagyobb utakat kell majd szárazföldön megtennie, akár felderítésről akár a befagyott hajókról való menekülésről legyen szó. Tehát nem nagyon vittek magukkal erre alkalmas felszerelést - nem volt B terv, amit nem sok sarkvidéki felfedező engedett meg magának.

Franklin expedíciója 1845. május 19-én futott ki a Temzére, majd az Orkney-szigeteken való rövid megállást követően a grönlandi Disko öbölben mondtak búcsút ellátóhajójuknak, illetve Franklin hazaküldött öt embert. A két hajó a Lancaster Soundban még találkozott két angol bálnavadászhajóval, majd 1845 júliusában a 129 ember és a két hajó eltűnt az európai szemek elől. Meglehetősen hosszú időre...

A legtöbb Franklin eltűnt expedíciójával foglalkozó írás ezen a ponton azzal a fogással él, hogy félreteszi az expedíció résztvevőinek sorsát és a külvilág szemszögéből mutatja meg, hogyan nem érkezett semmiféle információ az expedícióról, majd az évek során hogy sikerült az egyes, az eltűnteket keresők által gyűjtött infókból összerakni mind a 129 ember hozzávetőleges sorsát, mind pedig magát az Északnyugati átjárót. Ez a nézőpont nagyon jól bemutatja, mit érzékelt a külvilág, és kellően drámai is, ugyanakkor kicsit nehezen érzékelhető így a tragédia kibontakozása, illetve, hogy pontosan hogyan is alakult a keresők és a keresettek sorsa - számomra ugyanis az a legmegdöbbentőbb, hogy bizony voltak időbeli párhuzamosságok - azaz kicsit jobb koordinációval és több szerencsével akár meg lehetett volna menteni az eltűntek egy részét. Ezért én igyekszem időrendben haladni, hogy jobban érthető legyen, mi is történt a mai kanadai sarkvidéken, amíg itthon Petőfiék Nemzeti dalt szavaltak, Görgey áttört Branyiszkónál, letette a fegyvert Világosnál, és Haynau megtorlását követően leereszkedett a Bach korszak nyomasztó csendje.

Franklin két hajójával tehát behatolt a Lancaster Soundba és a már ismert vizeken nyugat felé tört, de a tervezett déli irányú manővert már nem tudta azon a nyáron megkezdeni: az 1845-46-os telet a Devon-sziget délnyugati része előtt fekvő kicsiny Beechey szigeten töltötte legénységével, viszonylagos jólétben, de az első fenyegető jel már megjelent a telelés során: az expedíció három embere különböző betegségekben meghalt. (Jeges sírjukban szinte tökéletesen megőrzött holttesteik az 1980-as években komolyan hozzájárultak az expedíció sorsának felderítéséhez.) Némileg szokatlan  fejlemény volt ez az első telelés során, de komolyabb aggodalomra azért még nem adott okot. Az expedíció résztvevői nem tudhatták, hogy eddigre már gyakorlatilag mindegyikük egyre nagyobb mértékű és fokozódó mértékű ólommérgezésben szenvedett. Ebben a korban ez nem volt annyira szokatlan: a korai ipari forradalom  nem teljesen kiforrott technológiai viszonyai között Nagy-Britannia legtöbb lakosának szervezetében valamivel több ólom volt az "optimálisnál", de a Franklin expedíció tagjainak később megtalált maradványaiban még magasabb értékeket mértek. A forrás kapcsán van némi vita: egyesek szerint a konzervek a ludasak, de volt olyan szakértő, aki szerint ez nem vezethetett volna ilyen szintű ólombevitelhez - ugyanakkor lehet, hogy a mozdonykazánból és a vízdesztillálóból kivezető ólomcsövek is besegíthettek a tömeges mérgezés kialakulásába... Hozzá kell tenni, hogy a dózis nem volt önmagában halálos, más betegséggel kombinálva egy legyengült szervezetet viszont elintézhetett - mindez magyarázhatja, miért volt már az első télen három halott.

beecheyisland_graves.jpgAz első telelés során meghalt három ember sírja a Beechey-szigeten - (forrás)

Azonban amikor 1846 nyarán Franklin elhagyta telelőhelyét, erről még mit sem tudhatott - a tervezett déli fordulót  valószínűleg kisebb kerülővel (a Cornwallis-szigetet megkerülve), de sikerült végrehajtani, a két hajó pedig a Prince of Wales szigettől keletre (a Peel Soundban) sikeresen folytatta Parry útját, áthaladva a ma Franklinről elnevezett szoroson, és gyakorlatilag egyetlen dolog maradt hátra az ismeretlen területen: a King William-sziget megkerülése. Franklin a kézenfekvőbb és rövidebb nyugat felől való megkerülést választotta, nem tudhatta, hogy ezzel a döntésével ítéli halálra teljes expedícióját. A sziget nyugati oldalán ugyanis egy "klasszikus jégtenger" található, ahol a számos apró sziklasziget és -szirt miatt a jég összetorlódik, és gyakran több nyáron keresztül sem nyílik csatorna. A sziget keleti és déli oldalán viszont - ma már tudjuk - csaknem minden nyáron csatorna nyílik. (Persze a sziget partvonala nem volt pontosan ismert, így Franklin döntése több szempontból is logikus volt.)

franklin_s-lost-expedition.pngFranklin expedíciójának útvonala:(1) Disko öböl, (2) az első telelés helyszíne, (3) a hajók jégbefagyásának helye, (4) az Erebus végső nyughelye - (forrás)

A két hajó tehát jégbe fagyott 1846 szeptemberében, de ez még nem járt a hajótestek károsodásával, a legénység tehát viszonylag optimistán látta a jövőt 1847 tavaszán. A közeli továbbhajózásra számítva a King William-sziget északi részén egy 1847 május 28-án keltezett haditengerészeti formanyomtatványt helyeztek el egy kőrakás belsejében, amin az állt, hogy minden résztvevő jól van. Ez sajnos gyorsan megváltozott: 1847 június 11-én meghalt a 61 éves Franklin, a parancsnokságot Crozier vette át. A jégtorlasz sem engedett fel, így a legénység kénytelen volt ismételten a jégbe fagyva áttelelni. 1848 tavaszán az expedíció tagjai visszatértek a szigeten létesített kőrakáshoz, és teleírták a korábban szűkszavúan kitöltött jelentőlap margóját. Ebből a következő kép bontakozott ki: Franklin halálát követően további 20 ember halt meg (vélhetően az ólommérgezés és az egyéb betegségek miatt - a skorbut is kezdte felütni a fejét), a hajók reménytelenül jégbe fagytak, fogytán volt az élelem, ezért úgy határoztak, hogy  százöten szárazföldi úton indulnak délre, a civilizációba 1848 áprilisának végén. Vizsgáljuk meg röviden, mivel is kezdett megküzdeniük az erre az eshetőségre fel nem készült embereknek, és hogy egyáltalán milyen külső segítségre számíthattak ennek során?

Ideje megismerkednünk azzal, hogy milyen viszonyok között is kellett (túl)élniük az Északi-sarkvidék felfedezőinek, illetve, hogy mindez mennyiben különbözött a Déli-sarkvidék más posztokban már elég részletesen ismertetett viszonyaitól. Az Antarktisz sokat emlegetett sajátossága a hirtelen bekövetkező, borzalmasan hideg, úgynevezett "magnélküli" tél, ami a nyár végén a helyenként sok  kilométeres jégpáncéllal borított  kontinensbelső felett lehűlő levegő magasabb térszínről való gyors "legördülésével" magyarázható. Mindez mintegy 4 hónapos (novembertől-februárig terjedő) ablakra korlátoz csaknem minden antarktiszi kutatótevékenységet. A kontinens belseje, jéghideg, üres és a jégtakaró viszonylag lassú mozgását (és az életveszélyes jéghasadékokat) leszámítva viszonylag stabil, a partvonalon pedig vannak nyáron rendszeresen jégmentes pontok, tehát megfelelő bázist találva, megfelelő felszereléssel elég jól tervezhető egy ottani út. A partvidék számos pontja alkalmas nagyobb létszámú kutatócsoportok áttelelésére, egyrészt mivel nyáron még a repülőgépek előtti időszakban is lehetséges volt utánpótlás odaszállítása, másrészt az egyébként üres kontinens élővilága partközelbe koncentrálódik, lehetővé téve a nagyobb volumenű vadászatot.

778px-janarcticsfct_svg.pngA januári középhőmérséklet az Északi-sarkvidéken - a leghidegebb pont a tenger mérséklő hatása miatt az ázsiai szárazföldön van - (forrás)

Az Északi-sarkvidék sok tekintetben különbözik az Antarktisztól, tulajdonképpen annak "kifordítottja": itt egy sarki óceánt vesznek körül a szárazföldek, jelentősen gátolva a sarki jég mozgását, sőt a beömlő folyók gyakran még utánpótlást is szállítanak ahhoz. A sarki tengerfelület ugyanakkor jobb lehetőséget kínál a jégtakaró nyári olvadására és a felmelegedésre, télen pedig mérséklő hatással bír. Itt nem beszélhetünk "magnélküli télről", valamivel hosszabb a "nyár" mint délen, a tél pedig valamivel "melegebb". Mondjuk úgy mínusz 30-40 fokos, a kanadai szigetvilágban jellemzően mínusz 50 fok körüli minimumokkal. (A 19. század hidegebb első felében valószínűleg néhány fokkal hidegebb lehetett, amit az akkor errefelé járó expedíciók mérései is alátámasztani látszanak.) Ezáltal a sarki utazásokra felhasználható időablak is tágabb - ugyanakkor a környezet változatossága (és változékonysága) ezt némileg korlátok közé szorítja. Észak-Kanadában, ahol a Sark felé haladva nagy kiterjedésű szárazfölddel tengeri csatornákkal elválasztott szigetvilággal és jéggel borított nyílt tengerrel is találkozhatunk, az eltérő jellegű területeken más-más időpontban és közlekedési eszközzel lehet jól haladni. A nagy összefüggő jégfelületeken a tél végén, szánnal lehet jól haladni, a később megnyíló csatornák már kajakot igényelnének. Hasonló a helyzet a szigetvilágban és a köztük nyíló csatornákban, azzal a nehézséggel, hogy az összetorlódott jég komoly akadályokat képezhet. Ezen a részen nyáron nem lehetetlen nagyobb hajóval haladni, de a szorosokban feltorlódó jég miatt hosszabb úton elég valószínű, hogy hajónk a jég fogságába kerül, vagy vissza kell fordulnunk. (A korszak valamennyi hajójával ez történt.) Ma már tudjuk, hogy a jég a kanadai szigetvilágban legnagyobb valószínűséggel a part közvetlen közelében szakad fel (a szárazföld nagyobb felmelegedése és a beömlő folóvizek hatására). Ha a szárazföldön utazunk, nyáron legjobban a folyókon lehet haladni (kenuval), de télen szánnal is lehet boldogulni - ha vannak élelmiszerbázisaink út közben.

525px-jularcticsfct_svg.pngA júliusi középhőmérséklet az Északi sarkvidéken - (forrás)

Ezzel elérkeztünk az Északnyugati átjáró felderítésének egyik fő akadályához: az élelmiszerkérdéshez. Az Antarktiszon a parti bázistól eltávolodva gyakorlatilag nincs élelmiszerforrás, az északi sarkvidéken viszont elvileg van vadászható élővilág. A gond az, hogy a folyókkal és egy darabig erdőségekkel rendelkező szárazföldön, valamint a tundrával borított vagy jeges szigetvilágban partközelben óriási területen oszlik el a vadállomány, tehát nagyobb létszámú (értsd pár főnél nagyobb) expedíciók menet közbeni élelmezése csaknem lehetetlen, és éppen ezért az inuitoktól sem nagyon lehetett segítséget várni. Tehát miközben a legoptimálisabban kisebb kajakkal és szánokkal felszerelt csapatok tudnak mozogni a sarkvidéken, ezek jellemzően csak kevés élelmet tudnak magukkal vinni - igaz ha kevesen vannak, talán még tudják élelmezni magukat. Nagyobb mennyiségű élelmet a 19. században csak hajón lehetett magunkkal vinni, a hajó viszont könnyen csapdába eshetett az Átjáró mélyén. A megfelelő kombináció tehát a kis hajó, kis legénység volt szánokkal, kajakokkal kiegészítve. Láthatjuk, hogy Franklin expedíciója mindennek nem felelt meg, sőt 105 emberrel nekivágni a dél felé vezető útnak egyenlő volt a halálos ítélettel: se nem mozoghattak elég gyorsan, se nem tehettek szert elég élelemre.

Volt még egy tényező, ami kudarcra ítélte Franklin expedícióját. Az első részben már volt róla szó, milyen nehézségekkel volt kénytelen szembesülni első, 1819-es expedícióján. Ennek egyik oka az volt, hogy a Tambora 1815-ös kitörése nyomán hűvösebbre forduló (nagyjából 1819-20-ra normalizálódó) időjárás megtizedelte az északi területek vadállományát. A 19. század  első fele a sarki jégből vett minták alapján a kanadai Arktiszon ráadásul jellemzően negatív anomáliákat hozott (bár ezekre később is akadt példa): a sarki jég  sokkal kevésbé volt "hajlandó" felolvadni, mint korábban, így a jéggel borított terület átlagos nagysága nőni kezdett, nagyjából a 20. század első harmadáig.

kinnard_2011_sea_ice.jpgAz északi jégfelület nagyságának becsült változása - (forrás)

A jégminták alapján az 1840-es évek második felében ráadásul még a kor átlagánál is lassabb volt a nyári jégolvadás a régióban, egyes vélemények szerint az érintett időszakban (1845-59 között) voltak a legrosszabb jégviszonyok az elmúlt 700 évet tekintve. A vizsgálatok egyik legkeményebb feltételezése, hogy a Franklin által választott Peel Soundon áthaladó útvonal ebben az időszakban 5 évből csak egyben volt átlagosan nyitva - épp amikor Franklin behajózott a csapdába...

Az expedíció ólommérgezéstől legyengült, skorbuttól is szenvedő túlélői az inuitok beszámolói szerint 1848 nyarán a rengeteg személyes tárggyal túlterhelt csónakjaikat maguk után vonszolva nagyon lassan haladtak a King William-sziget déli partja felé, az út során többen is életüket vesztették. A készletek fogyásával vélhetően belátták, hogy a további út dél felé kilátástalan, ezért visszatértek legalább az egyik jégbe fagyott hajóra (valószínűleg a partközelben maradó és nagyjából "stabil" Terrorra, ami a jelek szerint részben irányítottan még bő 100 kilométert hajózott délre.) Kimentésükre vonatkozó reményük nem volt megalapozatlan, ugyanis amikor az expedíció két év után sem került elő, elkezdték szervezni a mentőexpedíciókat, melyek 1848-ban a megszokott módon három irányból is elindultak, és ezt a britek nagyjából a következő 6 évben újra és újra megismételték, az emberiség történetének egyik legkiterjedtebb (és legsikertelenebb) mentőakcióját bemutatva, mely nem mellesleg óriási területet tárt fel... 

A gond "csak" az volt, hogy a Franklin expedíció elég szerencsétlen helyen fagyott be, amely mind a szárazföldi, mind a keletről és nyugatról jövő expedíciók számára a lehető legmesszebb volt a kiinduló bázisoktól (nem véletlenül volt ez az egyik utolsó felderítetlen terület), következésképpen menekülni sem volt egyszerű ebből a helyzetből. Másrészt az expedíció túl nagy volt ahhoz, hogy az ebben a közegben valóban gyorsan, biztonságosan és hatékonyan mozgó szárazföldi, vagy szárazföldi-vízi kombinált expedíciók elég ellátmányt tudjanak számukra szállítani. (A britek csak a keresőexpedíciók második, 1850 körüli hullámában jöttek rá - inkább a véletlennek köszönhetően - arra, hogy a sok, egymást szükség esetén támogatni tudó hajóval egyszerre több irányból végrehajtott expedíciókkal tudják viszonylagos biztonsággal feltárni a területet.) A sikertelenség harmadik oka az volt, hogy Franklint kezdetben nagyon máshol keresték, mint valójában volt. Franklin ugyanis az Admiralitástól kapott utasításokkal ellentétben nem hagyott első telelőhelyén üzenetet további szándékairól. Az ifjabb Ross keresőcsapata 1848 őszén a Peel Soundba behatolva áthatolhatatlan jégtorlaszokat talált (ennek okairól lásd a fenti keretes írást), ezért nem keresték erre tovább az elveszetteket, holott "alig" 400 kilométerre voltak ekkor tőlük. Ráadásul azt is feltételezték, hogy ha mégis errefelé jutottak a jég fogságába, a logikus húzás az északra menekülés lett volna, mivel a Lancaster Sound felől volt várható a mentőcsapat... Ezért azt hitték, hogy valahol a Victoria-sziget déli partjaitól északra fekvő ismeretlen területen eshetett csapdába Franklin expedíciója. (John Rae 1847-ben ráadásul a Boothia-félszigetet kutatva 300 kilométerre szárazföldön is megközelítette az "eltűnteket", csak épp fogalma sem lehetett róla, hogy azok eltűntek és éppen arra tartózkodnak...)

A túlélők az inuitok beszámolói szerint a megmaradó (és egyre délebbre sodródó) hajón töltötték az 1848/49-es és a Terrorral tett újabb sikertelen kitörési kísérletet követően valószínűleg az 1849/50-es telet is, hogy aztán mintegy 40 fős csoportjuk újabb kísérletet tegyen a Back folyó elérésére. Ez a nyomok szerint sikerült is, igaz a legtöbben az itt létesített táborban halhattak éhen, az utolsó időszakban vélhetően a már elhalálozott társaikat fogyasztva. A csoport vezetője (a személyleírás alapján Crozier) arról számolt be az inuitoknak, hogy egyik hajójuk (valószínűleg az Erebus) összeroppant, a másik a jég fogságában van. Szintén 1850-ből származik az őslakosok egy másik beszámolója, miszerint a szigeten partközelben egy hajóra bukkantak amelynek közelében a parton egy sátor állt. A hajó tele volt "fekete arcú", beteg (skorbutos vagy fagysérült) emberekkel. Vezetőjük azt mondta az inuitoknak, hogy ne menjenek a sátorba, ők sem teszik ezt. A sátorban vagy betegek voltak, vagy azok, akik kannibalizmusra kényszerültek. A hajóról szóló beszámolót erősíti, hogy a Terror roncsát 2016-ban olyan helyen találták meg, ahová valószínűleg a jég nem vihette, a legénysége 1849-ben még megpróbálhatott kitörni a jég fogságából. (A hajó egyébként pontosan a tiszteletére Terror-öbölnek elnevezett tengerrész közepén nyugodott. Ami zavarbaejtő, hogy a névadás az 1940-es években történt, amikor még fogalma sem volt senkinek, hol is lehet a Terror...) Még megdöbbentőbb, hogy az őslakosok további találkozásokról számoltak be: 1851-ben négy túlélőre (köztük valószínűleg Fitzjames-re) bukkantak, az expedíció utolsó két tagja, Crozier és még egy társa valószínűleg még 1852-ben is életben volt, mivel a Baker-tó közelében látták őket, bőven a kontinens belsejében - csak épp nem ott keresték őket... (Igaz Rae a következő évben megint a közelben haladt el.)

crozier_1.jpgFrancis Crozier, a feltételezett utolsó túlélő - (forrás)

 

A Franklin-expedíció sorsát jelentős részben az inuitok elbeszélése alapján tudjuk rekonstruálni. Ez természetesen elsőre kételyeket ébreszthet: hogy lehet egy európai értelemben vett írásbeliséget és naptárat nagyjából nélkülöző nép elbeszéléseire hagyatkozni? Máshogy nézve a dolgot, az inuitok meglepően jól értesültek voltak sokmindenről, hogy tudtak ekkora "sávszélességet" elérni ezen a kietlen és csaknem lakatlan tájon? Egyrészt pont a táj kietlensége miatt az inuitok meglehetősen nagy távokat tettek meg élelemért, illetve több mint 100 ember megjelenése és több éves bolyongása elég nagy feltűnést keltett. Az inuitok ráadásul elég jól nyilvántartották az idő múlását (konkrétan a teleket), tehát a pár évvel később őket kikérdező keresőcsapatoknak még elég nagy pontossággal (nagyjából egy éves időintervallumon belül) meg tudták mondani, mi mikor (és hol) történt. Persze sokáig elég nagy bizonytalanság vette körül ezeket az értesüléseket, az európaiak (részben magukból kiindulva) érthető távolságtartással kezelték az őslakosok által nyújtott információkat, mígnem a 80-as évek régészeti feltárásai, majd a két hajó roncsának megtalálása rámutatott az inuit információk pontosságára. A helyiek például már elég régóta tudták, merre van a Terror roncsa, és az Erebust helyét is jó közelítéssel jelölték meg. Mivel mindkét hajó jóval délebbre volt a korábban feltételezett pozíciójától, sokáig nem hittek nekik.

Pedig mentőexpedícióból nem volt hiány, sőt egy részük épp olyan konfigurációban (nagyobb hajókról indított csónakos és szános csapatok) vágott neki az útnak, amelyeknek volt esélyük nagyobb területet bejárni és megtalálni az esetleges túlélőket. A már említett 1848-as három irányból indított próbálkozásnak elég jó esélye volt erre: ugyan Parry nem tudott előretörni a Victoria-sziget felé, de a jégen mozgó kutatóexpedíciói jó irányba indultak, azonban a jégviszonyok miatt rossz következtetést vontak le Franklinék hollétét illetően. A már tapasztalt és sikeres sarki federítő, John Richardson és a sarki körülményekhez igen jól alkalmazkodó John Rae egyesített erővel a szárazföld felől indult az eltűntek keresésére, de ők is arra jutottak, hogy valahol a még nem teljesen felderített Victoria-sziget felé kell keresgélni. 1848-as próbálkozásuk során azonban a jégviszonyok meggátolták a Victoria-sziget elérését, igaz a  Nagy-Medve-tótól északnyugatra lévő területek egy részét azért sikeresen felderítették visszaútjuk során. A következő évben Rae újból próbálkozott, a Coppermine folyó felől próbált átkelni a Victoria szigetre, de ismét sikertelennek bizonyult.  A visszaúton a Mackenzie folyó partján álló Fort Simpsonban találkozott a Bering-szoros felől csónakokon jövő Pullen kapitány embereivel. Rae és Pullen megegyeztek, hogy a következő évben közös erővel újra megpróbálják elérni az északon még feltáratlan területeket (Pullent erre külön utasította is az Admiralitás), de a jég ismét útjukat állta. Pullen visszatért Nagy-Britanniába, hogy hamarosan kulcsszerepet játsszon az Átjáró végső felderítésével, Rae pedig téli szállására vonult, hogy tökéletesítse felszerelését - melynek segítségével végül hírt hoz majd Franklin és társai sorsáról.

2000px-canadian_arctic_archipelago_vegleges_1.pngA Franklin-expedíció és túlélői hozzávetőleges útvonala (pirossal és vékonyan), és a fontosabb keresőexpedíciók (vastagabban) - jól látszik, hogy nem igazán keresték  jó helyen a túlélőket, egyedül Rae került kétszer is olyan közelségbe, hogy akár találkozhatott volna velük

Az 1850-es év volt Franklin keresésének "csúcséve", 13 hajó vett részt a keresésben, és ekkor még találhattak volna túlélőket - ha jó felé keresik őket. (A keletről jövő keresőexpedíció egyébként sikeresen megtalálta Franklin 1845-46-os telelési helyszínét, tehát ha itt hagyott volna üzenetet a tervezett útirányáról, valószínűleg rábukkannak a túlélőkre.) A leghíresebbé váló expedíció Nagy-Britanniából indult el két hajóval. Az Enterprise-t Richard Collinson irányította, a szintén beszédes nevű Investigatort pedig a Parry 1848-as expedíciójáról hazatérő Robert McClure. A két hajó a Magellán-szoros és Hawaii érintésével haladt a Bering-szoros felé, de útközben elszakadtak egymástól. Collinson inkább bölcsen a Távol-Keleten történő áttelelést választotta, hogy minél kedvezőbb időben hatolhasson a jégtáblák közé, McClure viszont egyenesen nekiment az előtte terpeszkedő fehérségnek. Némileg meggondolatlan tette az Északnyugati átjárón való első átkelésben végződött - négy (!) áttelelést és a jégbe fagyott hajóról történő menekülést követően - ami érdekes párhuzamot mutat Franklin expedíciójával. 

800px-sir_robert_mcclure_by_stephen_pearce.jpgRobert McClure - (forrás)

McClure 1850-ben nehéz jégviszonyok között elérte az ekkor még nagyrészt ismeretlen Banks-sziget partjait és behajózott a sziget és a Victoria-sziget közötti csatornába. Ennek északkeleti végéhez közel kénytelen volt áttelelni. A következő tavaszon  végzett szános felderítő útjain megpillantotta a már ismert Melville-szigetet és az attól délre lévő víziutat - megvolt tehát az évszázadok óta vágyott Északnyugati átjáró északi ága, már csak végig kellett volna hajóznia rajta. De volt egy kis bökkenő. Az Investigator vitorláshajó volt, és nem tudta megfelelően kihasználni a nyílt víz felé nyíló csatornákat. Ha McClure Franklin valamelyik hajóját irányíthatta volna, vélhetően 1851 késő nyarán győzedelmesen behajózott volna egy angol kikötőbe, felmarkolva a bő 100 évvel korábban kitűzött 20.000 fontos díjat. Még egy esély lett volna az átjutásra gőzgép hiányában is: a jég jó irányba sodródott, csak túl lassan, tehát kilátásban volt egy második telelés is. McClure viszont türelmetlen volt, ezért visszafelé kezdett hajózni, hogy a Banks-szigetet az óramutató járásával megegyező irányba megkerülje, és némi szerencsével elérje a részben jégmentes Melville Soundot. A terv "majdnem" jó volt, de 1851. szeptember 23-án a sziget északi partjainál jég állta útjukat, McClure pedig - tisztjei tanácsai ellenére - behajózott egy öbölbe, hogy ott átteleljen. Időközben Collinson is megjelent az Enterprise-zal, és pár héttel lemaradva követte McClure-t, de a végleges befagyástól félve délebbre telelt és igyekezett szános felfedezőutakkal felderíteni a  terepet. Időközben John Rae is áttört a tökéletesített felszerelésével a szárazföld felől. és elég nagy szeletet tárt fel a Victoria-szigetből sőt eljutott a sziget délkeleti csúcsára, csaknem elérve a King William szigetet, ahol európai hajókból származó roncsdarabokra bukkant A tél közeledte meggátolta a további kutatást. És bár Rae mintegy 50-100 kilométerre megközelítette a tragédia helyszínét, már nem biztos, hogy talált volna túlélőket. (Igaz az előző évben még szinte biztosan voltak a Terroron.)

800px-mcclure_map.jpg

McClure útvonala - folytonos vonallal a hajóval, szaggatottal a gyalog/szánnal megtett út - figyelemre méltó az Északnyugati átjáró két ága közötti területekkel kapcsolatos bizonytalanság - (forrás)

A következő, 1852-es évben McClure kénytelen volt azzal szembesülni, hogy alighanem végzetes hiba volt behajóznia az öbölbe, a kialakuló jégtorlasz ugyanis nem akart eltűnni - igaz a szános felderítőútjaikkal immáron végleg bezárták a térképen található "rést". Collinson eközben kezdte megvalósítani a korábbi expedíciók álmait: viszonylag nagy vitorláshajójával óvatosan, és sikeresen manőverezett az Átjáró déli ágában, lassan felderítve a Victoria-sziget déli partvidékét, egyre közelebb kerülve Franklin hajóihoz. Időközben az Admiralitás is aggódni kezdett, úgyhogy Belcher kapitány vezetésével nem kevesebb, mint öt hajót küldött Franklin, valamint az eltűnt Franklint kereső, lassan szintén eltűntnek hitt McClure (és Collinson) keresésére. Mivel McClure hozzávetőleges keresési területe ismert volt,  a "flotta" kelet felől próbálta elérni a Melville szigetet és a Wellington-szoros északi részét. Sikerrel: az 1852/53-as telelést követően azonban a hajók némi manőverezést követően itt jégbe is fagytak. Eközben Collinson is elérte a Victoria-sziget délkeleti csücskét, és a helyi inuitok felvilágosították arról, hogy valamivel keletebbre egy jégbe fagyott hajó található...Ugyan Collinson csak mintegy 50 km-re volt a hajó pozíciójától, nem haladt tovább, egyrészt nem bízott az őslakosok híradásában másrészt a jégviszonyok is gátolták.

Belcher emberei viszont 1853 áprilisában sikeresen rábukkantak a már éppen "kitörni" készülődő McClure-féle csapatot. (McClure a siker érdekében mind a Melville-sziget felé, mind a Mackenzie torkolata felé küldött volna csapatot - utóbbi út szinte biztosan áldozatokkal járt volna, az előbbi pedig biztos sikerrel.) Az Investigator  skorbuttól szenvedő legénységét ezen a nyáron átköltöztették a "mentőflotta" hajóira, és a betegeket megpróbálták útnak indítani Anglia felé. A dolog nem jött össze, a hajók nem tudtak kitörni a jég közül. Újabb telelés következett, és 1854 tavaszán az 5 hajóból négyet a jég között kellett hagyni, csak a korábbról már ismerős Pullen kapitány által irányított North Star volt képes hazatérni Nagy-Britanniába. Ezzel lezárult egy több évszázados történet: McClure és legénységének túlélői voltak az elsők, akik átkeltek az Északnyugati Átjárón, illetve elsőként kerülték meg az amerikai kontinenst. Az északi átjárórész felderítői ugyanakkor nem lehettek maradéktalanul boldogok: McClure ugyan jelentős jutalomban és elismerésben részesült, később kapott bőven bírálatot hajójának elvesztéséért, Belchert pedig szintén nem dicsérték meg a négy hajó jégbe fagyasztásáért, igaz később a vezérhajó kiszabadult, és amerikai segítséggel sikerült kimenteni. Viktória királynő hálából a vezérhajó, a Resolute faanyagából díszes íróasztalt készíttetett és ajándékozott az USA kormányzatának. Az asztal ma a Fehér Ház ovális irodájában áll, és általában az Egyesült Államok Elnöke foglal helyet mögötte. Collinson pedig soha nem kapta meg azt az elismerést, amit a majdnem tökéletesen kivitelezett sarkvidéki felderítőútjáért megérdemelt volna.

barack_obama_sitting_at_the_resolute_desk_2009.jpgA Resolute asztal - (forrás)

Főként, hogy az eddig ismertetett 1854-es eseményeket egy másik homályosította el: észak Iron Manje, John Rae ugyanis újra mozgásba lendült alapvetően azzal a céllal, hogy a Boothia-félsziget és a King William-sziget körül "bezárja" a felderítetlen rést. Ez majdnem teljesen sikerült is, útközben azonban valami másra is rátalált: az őslakosok ugyanis számos olyan tárgyat mutattak és adtak Rae-nek, ami biztosan a Franklin expedíciótól származott. Egyben elmesélték Rae-nek, hogy 1850 nyarán mintegy 40 embert láttak dél felé menetelni, és később többségük maradványait megtalálták a Back folyó torkolatánál a kannibalizmus nyilvánvaló jeleivel együtt. Rae beszámolója nagyot ütött.. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hol veszett oda Franklin és csapata, és hogy még 1850-ben is voltak túlélők, akiket meg lehetett volna menteni. Másrészt a kannibalizmus híre bombaként hatott a viktoriánus társadalomban, Lady Franklin a bátor felfedezők  emlékének bemocskolásával vádolta Rae-t.

franklin_raerels_800.jpgA Rae által 1854-ben gyűjtött tárgyak tanúskodtak az expedíció sorsáról - (forrás)

Bár az Admiralitás nem indított további kutatóexpedíciót, Lady Franklin 1857-ben  megbízta McClintock kapitányt az expedíció esetleges nyomainak és maradványainak minél részletesebb felderítésével. McClintock  a továbbra is rossz jégviszonyok miatt szánon  érte el a tragédia helyszínét, megtalálva a kőrakás alatt az 1847-48-as eseményekről (azaz Franklin és a legénység egy részének haláláról és a hajók első elhagyásáról) tanúskodó levelet. Szintén rábukkantak a hajó egyik csónakjára, benne két holttesttel. A csónakot valószínűleg az 1848-as sikertelen kitörési kísérletről visszatérőben hagyták hátra. Bár McClintock nem nagyon írt erről, a környéken talált egyéb emberi maradványokon található vágásnyomok is kannibalizmusra utaltak...

franklin-expedition-merl.jpgA McClintock expedíció megtalálja az 1848-as délre menetelésről visszatérőben elhagyott mentőcsónakot - (forrás)

Érdemes röviden összehasonlítanunk Franklin és McClure expedícióját, ugyanis jópár párhuzamosságra bukkanhatunk, miközben gyökeresen más kimenetellel zárultak. (Igaz McClure is veszített el embereket, de a többség túlélte a négy éves sarkvidéki tartózkodást.) Mindkét expedíció esetében a parancsnok egy rossz döntése vezetett a hajó(k) jégbe fagyásához és az elhagyás kényszeréhez. Ugyanakkor McClure egyrészt nagyjából az előre meghatározott területen maradt, illetve hagyott üzenetet útvonala nyomán, hogy merre kíván továbbhaladni, így az őket keresőknek több esélyük volt jó irányba indulni és meg tudták őket annyira közelíteni, hogy a jég felszínén végzett keresőexpedíciókkal is el tudják érni a bajbajutottakat. Szintén jelentős különbség, hogy McClure felkészült erre az eshetőségre, így valamivel jobb felszereléssel rendelkezett a lábon megteendő utakhoz.(Ráadásul kevesebben is voltak, mint Franklinék, ami megkönnyíti a "szárazon" menekülést.) Szintén jelentős különbség, hogy McClure a tervezett jégen át történő menekülést a várható mentőexpedíciók irányába tervezte, a korabeli hajósűrűséget figyelembe véve a nyugati irány egyértelműen jó döntés lett volna, a Mackenzie felé tartó menetelés pedig egy a civilizációba egyértelműen visszavezető út lett volna, ahol nagy eséllyel találnak segítségre. Ugyanakkor a szárazföldre való átkelés vélhetően az expedíció legyengült emberei egy részének erejét meghaladta volna - ebben a helyzetben nem feltétlenül a déli irány volt a legjobb döntés. Crozierék ugyanakkor a mentőexpedíciók várható útvonala közötti területet célozták, ahol talán a legkisebb volt a rájuk találás esélye. Természetesen nem voltak könnyű helyzetben: szerencsétlen pozíciójuk mellett Crozier nagyon is tisztában volt Franklin parancsnoki baklövéseivel, többek között azzal, hogy a külvilág nem szerezhetett tudomást a pontos útvonalukról. Mivel nem tudhatta biztosan, hogy a nyugatra, a Coppermine és a Mackenzie irányában vagy észak felé végrehajtott menet mentőexpedíciókba ütközik, valószínűleg a legrövidebb délre vezető utat látta a legjobb megoldásnak. Ez az út azonban túl hosszúnak bizonyult az ólommérgezésben szenvedő embereknek... A Franklin expedíció tragédiája tehát alapvetően az expedíció túl nagy méretének, Franklin felelőtlen parancsnoki magatartásának, a rosszul végrehajtott menekülési kísérletnek és a személyzet ólommérgezése kombinációjának volt köszönhető. 

francis-leopold-mcclintock-the-arctic-fox-2.jpgMcClintock útvonala - (forrás)

Összességében a Franklin-expedíció tragikus mérlege mellett a megtalálására tett erőfeszítések nemcsak az átjárót tárták fel, de az észak-kanadai szigetvilág igen nagy részét is. Ha nem tűntek volna el, minderre vélhatően csak jóval később került volna sor. Az expedíció pontos sorsának részleteit sokáig "jótékony" köd vette körül. Egyrészt sokáig nem találták meg az eltűnt hajókat, illetve nem szívesen ragozták, mi is történt a dél felé indított halálmenet során. Mindezt fokozta, hogy nem nagyon találták meg az okát, miért is végződött ez az expedíció ennyire tragikusan, holott jópár másik kutatóút járt több éves jégbe fagyással és jégen át meneküléssel. Bár az 1870-es évekre az expedíció fellelhető tárgyi emlékeinek javát begyűjtötték, az eltűnt hajók és emberek körüli köd csak az 1980-as években kezdett oszlani. Egyrészt a Beechey szigeten fellelt holttestek boncolása nyomán megjelent az ólommérgezés teóriája. Másrészt a máshol fellelhető emberi maradványok részletesebb vizsgálata ismét megerősíteni látszott a kannibalizmus tényét, ami némileg növelte a korabeli inuit beszámolók pontosságába vetett hitet. Ezek részletesebb tanulmányozása révén számos mozaikdarabkát sikerült a helyére illeszteni, többek között azt, hogy az 1848-as déli menetelés helyett valóban csak a második, 1850-es hatolhatott el a Back folyóig, Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy legalább az egyik hajón maradtak még ekkor túlélők valahol a King William-sziget partjainál. Ennek igazolására viszont meg kellett találni a hajókat.

Az első keresőexpedícióra 1997-ben került sor, de az ismételt kísérletek csaknem két évtizedig sikertelenek maradtak. Ennek két fő oka volt: egyrészt az kellett, hogy a kijelölt keresési terület nyáron is jégmentes legyen - ez nem mindig teljesült. Másrészt  a kutatók abból indultak ki, hogy a hajóknak utolsó ismert (1848-as) pozíciójuk közelében  kell lenniük), nem törődve azzal, hogy az őslakosok jóval délebbre látták őket utoljára. A 2014-es keresés során az elsődleges kutatási zónában (tehát az utolsó ismert pozíció közelében) kedvezőtlenek voltak a viszonyok, ezért a csapat inkább a délebbi zónára koncentrált, főleg, hogy ennek közelében kisebb partra vetett roncsdarabra bukkantak. A szonáros kutatás hamarosan egy majdnem teljesen ép (orrészén némileg hiányos) 19. századi hajót talált a tenger fenekén.

erebus_sonar.jpgAz Erebus roncsának szonárképe - (forrás)

166 év után megkerült a HMS Erebus. A fő meglepetés viszont nem a hajó meglepően jó állapota, hanem a helyzete volt: jelentősen délebbre volt az utolsó ismert pozíciójától (nagyjából ott, ahol az inuitok jelezték Collinsonnak). Az Erebus vélhetően a legénysége nélkül a jéggel együtt sodródott végső nyughelyére. Ami még megdöbbentőbb, hogy az elsüllyedésének helye a King William-sziget délnyugati csúcsától délre, a szárazföld közelében található - ezt a pontot pedig már korábban elérték a nyugatról az Átjárót kereső felfedezők. Az Erebus - igaz valószínűleg magára hagyottan - teljesítette az expedíció küldetését - áthajózott a még ismeretlen résen...

A Terror roncsának 2016-os (a már említett Terror öbölbeli) megtalálása egyrészt számos inuit elbeszélést hitelesített utólag, másrészt újabb, az expedíció sorsának pontosabb megismerését elősegítő kutatást indíthat el. Annál is inkább, mert az északi-sarkvidéki jégtakaró zsugorodása miatt egyre nagyobb figyelem irányul az Északnyugati átjáró "hasznosítására", amihez még jól jöhetnek a korábbi "tapasztalatok" is. A következő, befejező részben megvizsgáljuk, hogy milyen kísérletek történtek és történnek az Átjáró áthajózására, és hogy egyáltalán milyen hely is az Északnyugati átjáró, mennyire reális a nemzetközi hajózásban betöltött növekvő szerepével számolni.

 

Ajánlott további források:

  • B. T. Alt et al.: Arctic Climate During The Franklin Era, As Deduced From Ice Core (1985)
  • R. L. Richards: Rae of the Arctic - https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1081627/pdf/medhist00115-0077.pdf
  • http://www.canadianmysteries.ca/sites/franklin/ripple/rippleClimate_en.htm
  • https://phys.org/news/2016-09-insights-franklin-mystery.html
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Climate_of_the_Arctic
9 komment

Irán eltűnő tavai

2017. november 12. 21:16 - Tranquillius

2017 októberében jelent meg a hír, hogy Irán második legnagyobb tava teljesen kiszáradt. A Perszepolisztól keletre, egy lefolyástalan terület mélyedésében elterülő Bakhtegān-tó egykor 3500 négyzetkilométeres víztükre, megannyi flamingó és vándormadár otthona az elmúlt évtizedben fokozatosan eltűnt. Hűlt (felforrósodott) helyén ma sós sivatag porát kergeti a szél. 

bakhtegan.JPG Az eltűnő Urmia-tó Északnyugat-Iránban (fénykép: Ako Salemi)

Tovább
21 komment

Küzdelem az Északnyugati átjáróért

2017. november 05. 13:29 - lezlidzsi84

Hazánkban az Északnyugati átjáró mindig megmaradt valamilyen misztikus, homályos jelentőségű dolognak, mely után - a felfedezések "Szent Gráljaként" - évszázadokig küzdöttek a jellemzően angolszász hajósok, hogy aztán teljesen más módon és más formában találjanak rá, mint amire sokáig számítottak. A földrajzi fogalom ismerős lehet Kenneth Roberts hasonló című regényéből, illetve azért sokan hallottak Franklinről is Amundsenről is. És valószínűleg egyre többet fogunk hallani róla, mivel a sarki jégtömegek olvadásával 2009-ben már áthaladt az első kereskedelmi hajó az "átjárón", és valószínűleg egyre több fogja követni példáját.

caspar_david_friedrich_das_eismeer_hamburger_kunsthalle_02.jpgA jégtenger - Caspar David Friedrich az Északnyugati átjárót kereső expedíciók által ihletett festménye - (forrás)

Tovább
12 komment

Hány magyar él Németországban?

2017. október 29. 18:00 - lezlidzsi84

A magyar közélet, sajtó egyik leggyakoribb témája a (be- és) kivándorlás, így hát mi sem lehetünk kivételek. Mai írásunkban a magyar kivándorlók egyik fő célországát, Németországot vesszük górcső alá, ahol a külföldi állampolgárok száma 2016-ban először lépte át a 10 milliós határt. Hány magyar él Németországban és mikor kerültek oda? Különbözött-e ez a folyamat más új EU tagállamok állampolgárainak beáramlásától? Továbbra is gyorsuló ütemben áramlanak a magyarok Németországba vagy már lassulóban a folyamat? Egyáltalán hol élnek Németországban magyarok? A napfényes Bajorországban, esetleg történelmi okokból az egykori NDK területén? Milyen sajátosságaik vannak más külföldiekhez képest?

1280px-stadtbild_munchen.jpgA 10.000 magyart tömörítő München a legnagyobb németországi "magyar város" - (forrás)

Tovább
100 komment

Csanád, merre vagy?

2017. október 15. 20:00 - Tranquillius

A 2017. október 3-i döntés értelmében, miszerint Trianon 100. évfordulóján Csanád vármegye (neve) visszakerül a térképre  több kérdés merült fel bennünk, mint amit magunk meg tudnánk válaszolni. Ezért egy rövid történeti-földrajzi áttekintés után megosztanánk az átnevezéssel kapcsolatos kételyeinket. 

csanad-arad-torontal-varmegye-terkep-1934.jpgCsanád, Arad és Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék (forrás)

Tovább
127 komment

Az év, amikor a Niagara elapadt

2017. október 11. 19:00 - Tranquillius

Volt egy év, amikor az amerikai oldalon lévő Niagara rendszer két vízesése lassan elapadt. A majdnem teljesen kiszáradt mederben alig csordogált némi víz. A sebesen áramló víz helyén teherautók és gépek körül sürgő mérnökök jelentek meg. Kanadából és az Egyesült Államokból csodájára jártak az antropogén eredetű jelenségnek. Mostani bejegyzésünkben megvizsgáljuk milyen földtani folyamatok okozták a Niagara vízesés időszakos elapadását.

falls_603297002213.jpgA kiszárított amerikai Niagara, balra az Egyesült Államok és a Kecske-sziget, jobb oldalt félkörívben Kanada (forrás)

Tovább
24 komment
Címkék: erózió Niagara

Humboldt, az egyszemélyes tudományos intézet

2017. október 04. 19:31 - lezlidzsi84

A 19. század első felének ma már némileg feledésbe merült tudósa a porosz Alexander von Humboldt, akiről pedig kortársai annyi hajót (folyót, várost) neveztek el, hogy szinte már önálló tengeri hatalomnak számított. A hihetetlen munkabírású, aggastyánként is örökmozgó férfi amellett, hogy kiterjedt utazási nyomán bevezette a földrajzi övezetesség fogalmát, feltalálta az izovonalakat, illetve összességében mindenkinél többet tett a természet globális törvényszerűségeinek felismeréséért és megismertetéséért, még elsőként ismerte fel az emberi társadalom negatív környezetalakító tevékenységét, illetve először kezdte pedzegetni a kontinensvándorlások lehetőségét, nem mellékesen alaposan megágyazott Darwin evolúciós elméletének. Ezen kívül még több módon is sikerült szítania a latin-amerikai függetlenségi mozgalmak tüzét.

1280px-ecuador_chimborazo_5923.jpgAz ecuadori Chimborazo - Humboldt felismeréseinek egyik nagy ihletője - (forrás) 

Tovább
10 komment

A 200 éves ősfenyves

2017. szeptember 24. 15:06 - lezlidzsi84

Hazánk egyik legnagyobb, több 10 négyzetkilométeres fenyőerdője, a Fenyőfői ősfenyves igazán különleges hely: a 700 méter fölé növő Magas-Bakony hegyeinek lábánál nagy kiterjedésű itt-ott vörös bauxitporral borított homokos síkságon terül el, igazán különleges hangulatú mikrotájként beékelődve a hegyek és a dombok közé. De valóban olyan ősi, mint neve alapján feltételeznénk? Egyes kiadványokban jégkorszaki maradványként, máshol őshonos növényzetként emlegetik, megint máshol pedig a török idők utáni telepítésként. A különleges tájat bemutatva szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba.

De hogyan alakult ki ez a mintegy 30 km2-es, sajátos hangulatú, igen tekintélyes mennyiségű bauxitot tartalmazó „homokfennsík”? Ehhez röviden bele kell merülnünk a Bakony és környékének őstörténetébe. A Zempléni-hegységről szóló írásunkban viszonylag részletesen foglalkoztunk a Kárpát-medence kialakulásával és lemeztektonikai hátteréről. A Bakony az itt tárgyalt kéregszilánkok közül az „ALCAPA” egységhez csatlakozó, annak északkelet felé mozgása során lehasadó egység, mely kőzetanyagában (dolomit) a mai dél-alpi térséggel mutat rokonságot. Az alpi térség kőzetanyaga pedig igen jelentős részben az egykor a Pangea szuperkontinensbe ékelődő, az eurázsiai és afrikai kőzetlemez közeledésével mára szinte teljesen megsemmisült Tethys-óceánban halmozódott fel. Az alpi-hegységképződés (azaz az óceán megsemmisülése) során leváló, északkelet felé mozgó Bakony sem kivétel ez alól,  a triászban közel 1000 méter vastag, úgynevezett „fődolomit” halmozódott fel, amire csaknem ugyanilyen vastagságban mészkő is rakódott – mindez máig a hegység anyagának zömét alkotja. A mai Bakony tömege a következő 200 millió év folyamán többször kiemelkedett és lesüllyedt, így erőteljes lepusztulási és tengeri üledékfelhalmozódási ciklusok követték egymást, jelentős mértékben gazdagítva a tengeri és szárazföldi üledékes kőzetek tárházát – ezek közül különösen a bauxit képződéséhez elengedhetetlen tavi vagy sekélytengeri agyagfelhalmozódások emelendőek ki. Ezek a folyamatok a mainál jóval nagyobb átlaghőmérsékletű Földön jellemzően trópusi körülmények között mentek végbe, így azok az ábrázolások, ahol az ősi Bakony tengerparti lagúna, melynek partján dinoszauruszok mászkálnak, egyáltalán nem túlzó.

fenyofo_osborokas.jpgA fenyőfői ősborókás - (forrás)

Tovább
Szólj hozzá!

Magyar zászló arany nappal

2017. szeptember 20. 21:54 - Tranquillius

A független Kurdisztán küszöbén

A kurd nemzet ismét ott áll az államiság kapujában. Hogy belép-e rajta szeptember 25-én, egy hétfői napon még nem tudni. Egy hét van hátra a függetlenségi népszavazásig, de az egyetlen biztos dolog vele kapcsolatban a bizonytalanság. Végül fejest ugrik-e a kurd autonóm tartomány az ismeretlenbe? Kik szavazhatnak? Hol szavazhatnak? Mi történik szeptember 26-án a borítékolhatóan elsöprő igen szavazatok után? Mit szólnak a szomszédok? Az Iszlám Állam letűnése után elkövetkezik a kurd függetlenségi háború korszaka? Vagy a nagyhatalmak végül annyi hitegetés és halasztás után rábólintanak a legalább száz éve ígérgetett függetlenségre?

akrekurdistanreferendum4.jpgKurd függetlenségi fesztivál Akre, Dohuk tartomány Szeptember 10. (forrás)

Tovább
11 komment