Pangea

Minden, ami földtudomány

Felbillen az ország?

2017. július 26. 17:28 - lezlidzsi84

A közelmúltban számos olyan sajtóanyag látott napvilágot, ami azt állítja, hogy az ország "felbillenőben" van, a lakosság egyre nagyobb része koncentrálódik a nyugati határszéleken, miközben a "kelet" kiürül. Az egyre sűrűsödő cikkek jelentős része a nyugati határszél médiájában jelent meg, és a be nem jelentett, de helyben élő, dolgozó beköltözők által kiváltott infrastrukturális (intézményi) nyomásra vonatkozó megfigyeléseken alapult. A tudósítások másik részének kiváltója vélhetően a némileg túlmisztifikált kelet-nyugati "fejlettségi lejtő" mantrázása, illetve a népességi adatok időnkénti félreértelmezése lehet. (Kelet-nyugati lejtő helyett valójában egy központi heggyel és lejtőivel van dolgunk, ahol a nyugati lejtő kevésbé meredek...) A cikkekben közös, hogy mindegyikük valamilyen természetes egyensúly megbomlásaként említi a helyzetet, ami szintén kérdőjeleket vethet fel bennünk.  Vizsgáljuk tehát meg, hogy mennyire bomlott meg az ország népességének "területi egyensúlya", illetve azt, hogy egyáltalán beszélhetünk-e bármiféle egyensúlyról?

sopron-01.jpgSajtóbeszámolók (és a népessségstatisztika) szerint az ország északnyugati határterületeire - köztük Sopronba és környékére - egyre több ember érkezik  - (forrás)

Először is rögzítsük, hogy a vizsgálatnak sajnos vannak korlátai. Egyrészt az elmúlt 20-25 évben gyakran emlegetett magyar "helyhezkötöttség" az elmúlt 5-10 évben mintha valóban lazulni kezdene. Ennek okai között van a külföldi munkavállalás lehetősége, a lakáspiac megélénkülése, a javuló közlekedési kapcsolatok, valamint a viszonylag képzett embereket kereső, jól fizető munkahelyek térbeli elterjedtségének növekedése is. Ha a nagyvárosainkban, a nyugati határszélen, az odavezető utakon járunk, esetleg arrafelé tartó vonatokon ülünk, ennek egyre több jelét láthatjuk. Ugyanakkor a folyamat csak az elmúlt pár évben látszik lendületet venni, így meglehetősen korlátozottan állnak rendelkezésre adatok. Ennek egyik oka a magyar lakcímbejelentési szokásokban gyökerezik, ami főleg Budapest esetében mutat alacsonyabb lakosságszámot a valósnál, az ország többi részében  ugyanis valamivel kevésbé (volt) elterjedt a feketén albérleteztetés (főként a fajlagosan több kollégiumi férőhely és az alacsonyabb lakásárak miatt). Szintén komoly visszatartó erő, hogy Budapesten az ideiglenes lakcím gyakran nem jelenti az ezzel hivatalosan és kötelezően járó szolgáltatások igénybevehetőségét (pl. egyes orvosi vizsgálatok esetén), ami szintén nem segíti elő a bejelentési kedv erősödését.

Megbízható és naprakész lakosságadatok hiányában fő támpontjaink a KSH népszámlálásai lehetnek, ami a be nem jelentetteket ugyan szintén nem a jó helyen tartalmazza, de viszonylag jó pillanatfelvételt mutat. Azonban ebből az utolsó 2011-ben volt, azaz valószínűleg épp nem mutatja a lendületet kapó országon belüli vándorlást - erre csak a hírekből és a KSH vándorlási adataiból következtethetünk - egyes hosszútávú trendek viszont kimutathatóak.

Fontos kiemelni, hogy minden esetben a lakónépességet (illetve az 1949-es adatok esetében a jelenlévő népességet) vizsgálom, mert ez tükrözi, hogy hányan élnek valójában az adott megyében, városban. Minden esetben a jelenlegi közigazgatási határokat veszem figyelembe az összehasonlíthatóság érdekében, tehát az 1949-es adatok esetében is a jelenlegi megyékkel, Budapesttel számolok.

Gyanúnk szerint Magyarország népességének térbeli eloszlása korábban is nagy változásokat mutatott, úgyhogy kezdésként vizsgáljuk meg, hogyan alakult az egyes megyék népessége 1949 és 1980 között. A két dátumot a következők miatt választottam: 1949-ben a népességszám ugyan még nem érte el a háború előtti szintet, de a háború miatti ideiglenes változások (falura, vidékre menekülés) már nem érvényesültek, illetve a tartós hatások (vallási és nemzetiségi alapú kitelepítések, deportálások) már érvényesültek. 1980-ban Magyarország elérte legmagasabb népességét, a nagy belső vándorlások is lecsengőben voltak, innentől a népességváltozást a természetes fogyás határozza meg, így indokolt a "törés".

1949-ben Magyarország lakosságának 24,74% élt Budapesten és Pest megyében, 30.07%-a a dunántúli megyékben, és 45,19%-a pedig a "keleti" országrészben. 1980-ban ugyanakkor már 28,32% élt a mai Közép-magyarországi régióban, a Dunántúl népességaránya változatlan maradt, míg a keleti országrészé 41,6%-ra csökkent, tehét egy alapvetően középre tartó vándorlásról beszélhetünk. Némileg árnyalódik a kép, ha a megyeszintű adatokat vizsgáljuk: jól látható, hogy a Dunántúlon a komoly nehézipari fejlesztésekkel érintett megyék, azaz Komárom-Esztergom, Fejér, és Baranya könyvelhettek el jelentős népességnövekedést, a többi megyében (a minimális részaránynövekedést elérő Győr-Moson-Sopron kivételével) csökkent az országos részarányból való részesedés. (Ez persze számos esetben bizonyos mértékű népességnövekedést is jelenthetett az összlakosság növekedése miatt.) Keleten ugyanakkor kizárólag Borsod-Abaúj-Zemplén megyének sikerült növelnie  a lakosságból való részesedését, az agrárkarakterű megyékben a legtöbb esetben komoly népességcsökkenés is bekövetkezett. 

A megyék országos népességből való részesedésének változása (százalékpontban)

 

Tehát 1949 és 1980 között alapvetően a főváros és környéke illetve a jelentősebb iparfejlesztéssel érintett megyék profitáltak a belső vándorlásból, a kollektivizálással érintett agrártérségek, valamint a kevéssé fejlesztett tanyás és aprófalvas térségek kárára. Ugyanakkor a népességi súlypontváltozás nem volt túlzottan szélsőséges mértékű, egyrészt a főváros és a középhegységi-tengely bizonyos vidékenek kivételével nem volt kitüntetett iránya, másrészt a belső vándorlás igen jelentős része "megyén belül" maradt, jellemzően a megyék legnagyobb városai növekedtek a megye községei (rosszabb esetben kisvárosai) rovására. Mindez nyilvánvaló, ha megnézzük a ma megyei jogú városi  ranggal rendelkező városok erre az időszakra eső népességváltozását.

0526017001363471709r1_y53fcwh1_fz2n64bj.jpgA szép Veszprém közepesen jól sikerült új központja egy egész más méretű várost célzott - (forrás)

A 23 település zöme (Hódmezővásárhely kivételével) jellemzően másfél-kétszeresére növelte lakosságát, ami meghaladta például Budapest növekedési ütemét is. (Ha a Budapest körüli településeket is ideszámítjuk, kicsit kisebb a különbség.) Különösen feltűnő Zalaegerszeg, Szekszárd és Veszprém nagy növekedése. Emögött részben az áll, hogy viszonylag kicsi, közlekedési árnyékhelyzetben lévő városok voltak, ebből a helyzetből pedig könnyű nagyot ugrani, ha  tudatosan fejlesztik őket. Másrészt a helyben felhasználható források a korra jellemző különleges elosztása is a kezükre játszott: Ezeket ugyanis megyékre és megyei jogú városokra osztották le, ezeken belüli felhasználásuk viszont meglehetősen lazán szabályozott volt. Így tehát azokban a megyékben, ahol volt megyei jogú város, a fejlesztési pénzeket teljes egészében a megye többi településére lehetett fordítani (hiszen a megyei jogú város külön kerettel rendelkezett), míg máshol a megyeszékhely ÉS a többi település osztozott az összegen, ami a kor viszonyai között igen erősen hatalmi alapon történt, amiben a megyeszékhely erős emberei jellemzően előnyben voltak. A kor erősen centralizált hatalmi berendezkedése ráadásul alapvetően a megyeszékhelyek fejlődésének kedvezett megyei szinten. Nem meglepő, hogy a két központú Zala megyében a városok közti rivalizálásból "győztesen" kikerülő Zalaegerszeg, a megalomán vezetővel megáldott Veszprém, valamint a megyéjében riválissal gyakorlatilag nem rendelkező (sokáig egyetlenként városi rangú település) Szekszárd nőtt nagyot. 

Az egyes megyei jogú városok népességének változása

 

Ugyanakkor a többiek növekedése sem lebecsülendő: míg 1949-ben a magyar lakosság 17,28%-a élt a fővárosban és 12,13%-a felsorolt városokban, 1980-ban már 19,23% és 19,30% volt az arány, vagyis a "vidéki" nagyvárosok a fővárost kicsit meghaladó súlyúvá tudták kinőni magukat.

A vizsgált városok legtöbbjének népessége ugyanakkor nem 1980-ban, hanem a 80-as évtized végén érte el csúcsát, igaz ekkor már mérsékelt volt a növekedés:

- Az ipari lakótelepépítés utolsó hullámai még betelepülőket vonzottak, illetve az évtized elején még bővült a városi munkahelyek száma.

- Az évtized elején még elég jelentős infrastrukturális előnyökkel bírtak a nagyvárosok a falvakkal szemben. (Sokhelyütt még ekkor sem volt  például vezetékes víz).

- A panelekből családi házakba költözni akarók első hulláma még gyakran a nagyvárosok kertvárosi részeit illetve a csatolt falvakat vette célba, így ők nem csökkentették a lakosságszámot.

Budapesten kívül csak öt olyan "kakukktojás" van, ahol  1990-re csökkent a népesség: a hanyatlásnak induló és közel 12 ezer főt vesztő Miskolc, a már csaknem száz éve egyre kevésbé hatékony lélegeztetőgépen lévő Salgótarján és a túlzottan nem fejlesztett Hódmezővásárhely, valamint az egyébként viszonylag kis csökkenést elkönyvelő Kaposvár és Békéscsaba. Az első három városra a későbbiekben is érdemes figyelnünk...

De mi történt 1980 (vagy a rendszerváltozás) után? 2011-ig a lakosság országon belüli eloszlása viszonylag kismértékben változott: Budapest és Pest megye részesedése tovább nőtt és elérte a 29,65%-ot (noha a lakosság abszolút száma csökkent), kismértékben nőtt a Dunántúl részaránya (30,22%, igaz ez 1990-ban kicsit még nagyobb volt), ezek eredőjeként pedig a keleti országrész aránya 40,13%-ra csökkent.

Ha megyénként vizsgáljuk a helyzetet, már kicsit egyértelműbb következtetéseket tudunk levonni: Budapest aránycsökkenését bőven ellensúlyozza Pest megye növekedése, ezen kívül masszívabb aránynövekedésre csak Győr-Moson-Sopron, Fejér (ezeknél ez a lakosságszám tényleges növekedésével is járt), Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megye volt képes, Komárom-Esztergom megye inkább stagnálást jelentő aránynövekedése mellett. Ez alapján tehát 2011-ig nem igazán beszélhetünk nyugatra billenésről, inkább ismét a főváros és körzete, valamint kisebb részben pedig az ország egyes kitüntetett, fejlődő gazdaságú pontja felé áramlásról van szó. (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye esetében a viszonylag tovább kitartó természetes szaporodás szerepe a döntő.) Hozzá kell tenni, hogy a már említett lakcímbejelentési problémák miatt a Budapesten élők száma vélhetően több tízezer fővel (akár 100.000-rel is) nagyobb valójában.

De mi a helyzet a nagyvárosainkkal? Pusztán a lakónépesség alapján azt láthatjuk, hogy egyedül Nyíregyháza, Kecskemét és Sopron , valamint kismértékben Győr lakossága nőtt, míg meglehetősen durva veszteségeket szenvedett Miskolc, Pécs, a lélegeztetőről lekapcsolt Salgótarján, valamint Dunaújváros és Hódmezővásárhely. A többi város 10% alatt vesztett népességéből. Ugyanakkor Budapest -16%-os értéke óvatosságra int: lehet, hogy egyes esetekben csak a környékbeli településekre költözésnek is szerepe van a népességcsökkenésben? Azaz a város és környéke lehetséges, hogy nem is veszített népességéből vagy országon belüli súlyából? Ehhez meg kell vizsgálnunk, hogy alakult az egyes településegyüttesek lakosságszáma.

Szintén gyakran hallani mostanában, hogy a korábban kialakult "várossorrend", felborult Miskolc és Pécs "hanyatlásának" köszönhetően, sőt, a 144 ezres Pécset akár le is hagyhatja a most 130 ezres Győr. A hasonló hírekben feltűnő lehet, hogy eléggé "szórnak" az egyes városokhoz megadott népességadatok: Pécs például néhol 144 ezres, máshol 156 ezres város, míg egyéb városoknál is jelentős, akár 5-7 ezer fős eltérések is mutatkoznak, ami főleg a kisebb népességű városok esetében módosíthatja a sorrendet. 

A magyarázat az állandó lakosság és a lakónépesség összekeverésében rejlik. A magyar nagy és középvárosok esetében a lakónépesség (tehát az adott településen állandó lakcímmel, de egyéb tartózkodási hellyel nem rendelkezők és a helyben tartózkodási hellyel rendelkezők) mindig magasabb az állandó népességnél (a helyben állandó lakcímmel rendelkezőknél), Budapesten 140 ezerrel, a nagy egyetemvárosok (Debrecen, Szeged, Pécs) esetében mintegy 12-14 ezerrel, a többi város esetében jellemzően 4-5 ezerrel. Különösen figyelemreméltó ez egyes kisebb, de méretükhöz képest jelentős egyetemi városok (pl. Sopron, Veszprém, Eger) esetében.  A jelenség egyik legfőbb oka az ezekben a városokban tanuló (de nem helyi és környékbeli) hallgatók nagy száma, akik egy része később is itt telepszik meg. (A kollégisták jelentős része rendelkezik ideiglenes lakcímmel.) Ez az 5-10 százaléknyi többletnépesség, akik helyben költik el a pénzüket, többnyire helyben kezdenek dolgozni, és többnyire itt is telepednek meg, alapvető fontosságú az érintett városok gazdasága számára. Jellemzően ők adják a képzett munkaerő utánpótlását, így azt hiszem már érthető, miért is ragaszkodnak egyes városok az egyébként nem feltétlenül versenyképes egyetemükhöz, főiskolájukhoz. (És hogy politikai szempontból miért is rossz ötlet  a folyamat legnagyobb haszonélvezőjéből – a fővárosból – kezdeményezve kísérletet tenni egyik-másik intézmény bezárására, visszaminősítésére.)

A legnagyobb magyar városok állandó és lakónépessége 2011-ben

 

Természetesen az egyes városok munkaerővonzó képessége is hasonló hatással van, elsősorban Budapest, Győr, Sopron, Székesfehérvár és Debrecen emelhető ki ebből a szempontból. A legjobb, ha a két hatás együtt van jelen: az adott város mind a hallgatókat, mind a munkaerőt képes vonzani. (Máshogy megfogalmazva: képezni, megtartani és vonzani az embereket.)

Tehát minden esetben tisztázni szükséges, hogy melyik népességet is nézzük, a kettő kategória keverése erősen félrevezető lehet. Ha csak az állandó népességet nézzük, Miskolc még mindig az ország 3. legnagyobb városa, a sokkal reálisabb képet nyújtó lakónépesség alapján viszont már Szeged került a dobogóra – Győr pedig még korántsem veszélyezteti Pécs 5. helyezését.

A településegyütteseket a KSH hivatalos kiadványaiban szereplő agglomerációkra, településegyüttesekre vonatkozó beosztása alapján fogom vizsgálni, melyből a legutolsó 2014-ben jelent meg. A korábbi 2003-as kiadványhoz képest a legtöbb településegyüttes területe erősen megnőtt (kivéve a Budapestiét, mert annak kiterjedését törvény rögzíti, nem csupán "mérőszámok"), a győri agglomeráció településszáma például 29-ről 68-ra nőtt, ami már erősen közelíti a budapestiét. (A 2014-es kiadványban a balatoni agglomerálódó térséggel - mint nem klasszikus nagyvárosi területtel - nem foglalkoztak.) A KSH beosztásával számos probléma van: egyrészt csak a magtelepülés saját megyéjén belüli településeket vesz figyelembe, ami például a budapesti, egri és győri településegyüttes esetében  nem biztos, hogy helyes eljárás. Szintén torzító hatásként jelenik meg a budapesti agglomeráció "merevsége", azaz a többiekhez hasonló módszertannal mérve jóval nagyobb lenne a mostaninál. A KSH erősen statisztikai alapú megközelítése szintén torzít azokon a helyeken, ahol két, erős vonzó hatású város közel van egymáshoz (pl. Veszprém és Székesfehérvár). Megjegyzendő, hogy az "agglomeráció" a magyar viszonyok között (csökkenő népességszám, kiterjedt hanyatló térségek, rossz települési intézményellátottság) nem feltétlenül egy egységesen "dinamikusan" fejlődő zónát jelöl, a 2014-es bővítések már bőven beleharapnak erősen hanyatló népességű és gazdaságú területekbe is, ahonnan jobb híján 30-40 kilométeres ingázást is vállalnak a helyiek (pl. Bakonyalja), amivel a Hivatal (részben kényszerűségből) saját módszertanának, definíciójának is ellentmond némileg. A KSH módszertan részleteiről, előnyeiről és hátrányairól bővebben a keretes írásban olvashattok.

A KSH agglomerációi, településegyüttesei 2014-ben - (forrás)

A KSH Agglomerációk, településegyüttesek című kiadványának első oldalain részletesen szerepel a három agglomerációs kategóriájuk definíciója és az alkalmazott módszertan. Röviden összefoglalva a következő három kategóriát határolták le:

Agglomeráció: olyan településegyüttes, melynek településein a népesség nő, jelentős lakásépítési tevékenység figyelhető meg, a munkavállalók jelentős része a központi település(ek)re ingázik, a települések között sokrétű kapcsolatok figyelhetőek meg, és a városi építkezési- és életmód széleskörben kiterjedőben van. Ez a definíció nagyjából megfelel a fejekben élő, "klasszikus" (némileg amerikai mintájú) agglomeráció-elképzelésnek, egyben hangsúlyosan szerepel benne a nagyvárosi fejlődés, növekedés ígérete is. Na, ilyenből Magyarországon mindössze négy (budapesti, győri, pécsi, miskolci) van, persze ennek nem csak fejlődésbeli, hanem településszerkezeti és módszertani okai is vannak.

Agglomerálódó térség: tulajdonképpen "agglomeráció light", olyan településegyüttes, ahol a fenti definícióban megfogalmazottak már kezdenek szárba szökkenni, de még kevésbé látványos a folyamat. Valójában inkább arról van szó, hogy a kis számú magyar nagyváros mellett valamivel kisebb települések is produkálnak hasonló jeleket, de népességszámukból kifolyólag kevésbé kiterjedt intézményrendszerük, kisebb gazdasági súlyuk. Jellemzően kistelepüléses környezetben "működő" viszonylag erősebb intézményrendszerrel/gazdasági súllyal rendelkező középvárosok (Eger, Szombathely, Zalaegerszeg), akik viszonylagos erősségük folytán jobban vonzzák környezetüket, mint az alattuk levő kategória.

Településegyüttes: az eddigieknél elvileg kisebb fokú integráltságot feltételező kategória, gyakorlatilag a magvárosra és a szomszédos, nem egyszer vele csaknem egybeépült, azonos infrastruktúrát használó településekre terjed ki, melyek sokszor akár hozzá is tartozhatnának, csak épp nem így alakult igazgatástörténetileg.  Nagyon különböző méretű és típusú településhalmazok tartoznak ide: a gazdaságilag erős (és panelekkel, tehát onnan kiköltözőkkel jól ellátott) Székesfehérvár körül kifejezetten széles településövet jelent, máshol jellemzően jóval kisebb az egész településegyüttes. Külön kiemelendő a Békéscsabai településegyüttes, mely három, viszonylag komolyabb méretű, és intézményi szempontból részben egymástól függő várost is tartalmaz, valamint a soproni, ahol az agglomerációs fejlődésnek az országhatár szab gátat.

A KSH kiadvány alapján a következő változók képezték a lehatárolás alapját:

1. Lakónépesség-változás, 2001–2011, %
2. Az 2001–2012. években épített lakások aránya a 2012-es lakásállomány százalékában
3. Népsűrűség, 2011. január 1., fő/km2
4. Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képező jövedelem, 2012, forint
5. Ezer lakosra jutó személygépkocsi, 2012, darab
6. Ingázók aránya a lakónépességhez viszonyítva, 2011, %
7. Az aktív kereső népesség aránya, 2011. október 1., %
8. Az iparban, építőiparban és a szolgáltatásban dolgozók aránya, 2011. október 1., %                           9. Naponta a központi településekre eljárók aránya, 2011. október 1., %
10. A vándorlási különbözet, 2001–2011, az időszak elejei népesség százalékában

Látható, hogy 3 mutató gyakorlatilag a népesség alakulásával, 3 a gazdasági fejlettséggel, 2-3 pedig  az ingázással van összefüggésben. (A személyautók száma, mind a gazdasági fejlettséggel, mind az ingázással, mind a településszerkezettel összhangba hozható. A jellemzően inkább aprófalvas, rosszabb tömegközlekedésű Dunántúlon például magasabb értéke várható.) Ugyanakkor 2014-ben a KSH munkatársai egy elég nagy problémával szembesültek: az országosan romló demográfiai mutatók (népességfogyás és meginduló külföldre migrálás) miatt egyes agglomerációk és településegyüttesek épp, hogy nem a dicső épülés jegyeit mutatnák, hanem a módszertant követve zsugorodnának.  Emiatt némileg megengedőbbek voltak a népességfogyással (ez elvándorlással) kapcsolatban, ugyanakkor  a korábbi (25 perces települési elérhetőségre megállapított) területi korlátozást is feloldották a valós tapasztalatokra, azaz az ingázási távolság megnövekedésére hivatkozva. Végeredményben tehát a lehatárolásban nőtt az ingázás és a gazdasági fejlettség szerepe, míg a népességmegtartó erőé csökkent. Végső soron ez magyarázza egyes agglomerációk, településegyüttesek (pl. győri, székesfehérvári) feltűnően nagy mértékű megnövekedését: a gazdaságilag erősebb, kistelepülésekről komoly ingázótömegeket vonzó magtelepülések körüli zónák hirtelen elég pontot kaptak ahhoz, hogy "klubtagok lehessenek" egy csökkenő átlagpontszámú csapatban. Így kerülhettek be a dunántúli városoktól távolabbi, elnéptelenedő kistelepülések - ez volt az ára, hogy ne kelljen leléptetni a jobban elnéptelenedő, és gazdaságilag kevésbé izmos településegyütteseket. 

De vigyázzunk: egy város körüli településegyüttes megléte önmagában nem alkalmas a városok farokméretének összehasonlítgatására, egyes tulajdonságok csak simán a településszerkezet sajátosságainak köszönhetőek:

- Egyrészt a jellemzően kisebb településekkel jellemezhető Dunántúl, illetve Észak-Magyarország komoly előnyben van az Alfölddel szemben: a magváros jóval könnyebben gyűjt "nyájat" maga köré.

- Ez azonban nem feltétlenül jelent "minőségi" különbséget: a dunántúli kistelepülések gyengébb intézményhálózata (ami pl. a közszférát nézve jóval kevesebb helyi munkahelyet is jelent) sokkal inkább ingázásra kényszeríti a lakókat, mint a nagyobb alföldi települések esetében. A rosszabb tömegközlekedés pedig a gépkocsik számát növeli, szintén kényszerből.

- Az ingázás szerepének vizsgálatbeli növekedésével az "agglomerációk" kiterjedése akár egy céges döntésen is múlhat: nevezetesen, hogy bekössenek-e egy kistelepülést egy céges buszjárat vonalába? Felvegyenek-e munkaerőt még messzebbről? Ez már simán megnövelheti az ingázók számát (és csökkentheti az elköltözők számát.)

Látható, hogy a KSH módszertana (illetve annak megváltoztatása) jópár kérdést vet fel a hazai településegyüttesek létével, bővülésével és zsugorodásával kapcsolatosan, ugyanakkor mivel más beosztás nem áll rendelkezésemre, a továbbiakban ezt fogom használni - mint látni fogjuk, ez a beosztás is elég jól alkalmazható a magyar nagyvárosok körüli folyamatok megértéséhez.

Az egyes agglomerációk, településegyüttesek vizsgálatánál ugyanazt az időkeretet használom, mint a megyéknél és a városoknál - igaz 1980 előtt nem nagyon beszélhetünk klasszikus "agglomerálódásról", de ez sok esetben ma is elmondható, illetve erőteljes ingázási kapcsolatok korábban is fennálltak. (Ezen felül az országon belüli súly csak így tanulmányozható. Az eredmények röviden:

Az agglomerációkban, nagyvárosi településegyüttesekben a vizsgált időszakban folyamatosan - bár csökkenő ütemben nőtt a népesség koncentrációja: 1949 a magyarországi lakosság 40%-a, 1980-ban 49,9%-a, 2011-ben 52,7%-a élt ezekben. (Tehát a magyar társadalom jelentős része továbbra is kisvárosokban, falvakban él.)

Ha tovább bontjuk a dolgot: a budapesti agglomeráció népességen belüli (hivatalos) részaránya az említett években 20,7%, 24,6% és 25,5% volt, míg az egyéb agglomerációké, településegyütteseké 19,3%, 25,3%, 27,2% volt, tehát súlyban elvileg lekörözték a budapestit. A fent említett módszertani bizonytalanságok miatt a valóságban azért vélhetően nem ez a helyzet, de a két  "kategória" súlya körülbelül azonos, ami az egyéb nagyvárosok kicsivel gyorsabb "fejlődési ütemét" mutatja.

800px-river_tisza_szeged.JPGAz egyetemi városok 2011-ig egész jól tartották magukat - a tendencia fennmaradása erősen kérdéses - (forrás)

A fejlődési ütem azért idézőjeles, mert 1980 óta egy erőteljes népességfogyás adja az egész folyamat keretét, így a legtöbb, népességi részarányát növelő településegyüttes össznépessége is fogy. Ami elsőre még megdöbbentőbb lehet: a budapesti is ezek között van. Összesen 8 településegyüttesről (debreceni, győri, kecskeméti, nyíregyházi, soproni, szegedi, székesfehérvári, veszprémi) lehet elmondani, hogy nőtt a népessége 1990 és 2011 között, bár ez több esetben csak minimális növekményt jelent. Arányaiban a legnagyobb tömeget a Miskolci agglomeráció, valamint a Salgótarjáni és Békéscsabai településegyüttesek vesztették el. Érdemes ezt olyan szemszögből továbboncolnunk, hogy hogyan is alakult a magváros és környékének népessége, azaz hol találkozunk panelből kiözönléssel (ami jellemzően településegyüttesen belüli mozgás), és hol valódi és kiterjedt hanyatlással?

Első csoportunkba tartoznak a "bajnokok", ahol a magváros és a környék népessége is nőtt 1990 és 2011 között. Győr, Kecskemét, Nyíregyháza és Sopron tartozik ide, igaz Győr lakossága csak néhány száz fővel nőtt, így nem volt messze a következő csoportba sorolódástól. Ezen városok esetében növekvő gazdasági és regionális (pl. felsőoktatási) funkciókról beszélhetünk, ráadásul településszerkezetük is lehetővé tette a magváros további növekedését: viszonylag kiterjedt csatolt részeik miatt az "agglomeráció külső öve" részben a városhatáron belül jött létre. Sopron esetében pedig  az országhatár  várost körülölelő futása miatt nem alakulhatott ki komoly "külső öv". (Sopron egyébként lassan kezdi visszavenni az ország településszerkezetében  a II. világháború előtt betöltött komolyabb szerepét.)

A "majdnem bajnokok" esetében a magvárosban ugyan csökkent a népesség, az egész településegyüttes lakossága azért növekedett. (Debrecen Győr ellenpárja ebben a vonatkozásban, néhány száz fő híján akár "bajnok "is lehetett volna.) Nagyjából hasonló jellemzőkkel bírnak, mint a "bajnokok", de a népesség nagyobb része költözött a külső településekre. Viszonylag jó közelítéssel mondhatjuk, hogy az említett két csoportba – a fővároson kívül - azok a magyar településegyüttesek tartoznak, melyek viszonylag erős és viszonylag dinamikusan fejlődő gazdasággal és számottevő (vagy épp fejlődő, fejlesztett) felsőoktatással is rendelkeznek, jelentős a tőkevonzó képességük, és ennek révén általában némi high-tech szektorra is szert tudtak tenni.  Mint azt látni fogjuk, a következő két csoport településegyütteseinél egyik-másik tulajdonság hiányosan van csak jelen. Szintén feltűnő, hogy az első két kategóriánk magvárosai viszonylag nagyobb méretűek, Sopron kivételével mind 100 ezer lakos felettiek – vélhetően ez a méret biztosít elegendő lakosságkoncentrációt a modern gazdaság intézményei számára.

A következő kategóriánk nyolc, igencsak heterogén agglomerációt, településegyüttest tartalmaz. Ezek esetében a magtelepülés lakossága csökken, a külső öv népessége nő, de az össznépesség csökken. Mivel a budapesti agglomeráció is idetartozik, ez a legnépesebb „kategóriánk”. Elmondható, hogy az össznépesség csökkenése ellenére a budapesti és a pécsi növelni tudta lakosságon belüli részarányát, csak a miskolci, a dunaújvárosi részaránya csökkent jelentősen, a többieké nagyjából stagnált 1990 és 2011 között. A két egykori nehézipari városunk esetében a környező településekre kiköltözés csak mérsékelni tudta a korábbi erőltetett fejlesztés után „visszalendülő inga” negatív hatását.

Legrosszabb „hatosfogatunk” – melyeknél mindhárom jelzőszámunk negatív - sem teljesen homogén: ide tartozik a lassan népességet vesztő, de stagnáló részarányú Zalegerszeg, a kicsit jobban, de azért még kis részaránycsökkenést elkönyvelő szolnoki és szekszárdi településegyüttes, míg a sokkal súlyosabb veszteségeket szenvedő nagykanizsai, békéscsabai és az ijesztő ütemben fogyó salgótarjáni.

Kissé hosszú lett a vizsgálat, de nagyjából a következőképpen lehet összefoglalni, illetve egyes igencsak felkívánkozó következtetésekkel  cifrázni munkánkat:

  • A magyar lakosság területi mozgásai legerősebben általában a főváros és környezete felé irányultak, ezek mellett 1949-80 között a nehézipari fejlesztések helyszínei, 1980 után néhány kitüntetett, nagy gazdasági fejlődést elérő város/agglomeráció/megye is jelentős célponttá vált. Ezek egy része a Dunántúl északi részén van, de a keleti országrészben sem ismeretlen ez a kategória. Összességében a nyugatra billenés 2011-ig pont annyira igaz, mint a „nyugat-keleti” fejlettségi lejtő: igen mérsékelten, Budapest (és egyes nagyvárosok megyeszékhelyek) vonzó szerepe jelentősebb, mint az egyes „égtájaké”.
  • A népességátrendeződés üteme a vizsgált kategóriában 1949-1980 között jóval nagyobb volt, mint 1980-2011 között, ugyanakkor az újabb információk ismét élénkülésre utalnak.
  • A vizsgált időszakban a magyar népesség egyre nagyobb részben élt nagyvárosokban, vagy (az általában hasonló életmódot, lehetőségeket kínáló) nagyvárosi településegyüttesekben. A növekedés lassuló ütemű, de töretlen.
  • A megyei jogú városok illetve a Budapesten kívüli településegyüttesek mind 1949-1980, mind 1980-2011 között erőteljesebben növelték a magyar össznépességen belüli lakosságarányukat, mint a főváros és környezete, mára gyakorlatilag azzal azonos súlyú tömböt képezve. Ugyanakkor ez a tény igen felemásan jelenik meg a magyar politikában, fejlesztéspolitikában. Általában az itt lakók a „belgák” a „főváros-vidék” vitákban, gondolok itt arra, hogy vidékfejlesztésen általában valami mezőgazdaság-turizmus kombinációt értenek a szakértők, ami nehezen értelmezhető a helyiek számára, mivel gazdasági és intézményrendszerük inkább a „fővárosihoz” áll közel. Emellett gyakran még (magyar viszonylatok között) innovatív településekről is van szó, számos előremutató változást ezekben teszteltek először nagyban az országban (például gyalogoszónák kialakítása, új tömegközlekedési megoldások, szelektív szemétgyűjtés). Speciális problémáikra ugyanakkor nem nagyon irányul a közbeszéd, általában egyéni lobbitevékenység folyik, melynek során a megoldás általában az „autópálya, négysávosút”. Kétségtelen, hogy az elmúlt 15 évben voltak megoldási kísérletek a gordiuszi csomó átvágására, először a túlzottan hierarchikus és túlerőltetetten regionális keretekben gondolkodó (túl földrajzos), és rengeteg későbbi viszály magvát elvető „Fejlesztési Pólusprogram” révén, illetve most a „Modern Városok Program” révén, ami célját tekintve már némileg jobb, ugyanakkor van egy nem túl szolid „gyöngyöt a bennszülötteknek” bája is, ami épp nem a modernség felé löki a végeredményt.
  • Külön kiemelendő a vizsgált településegyüttesek közül az a nyolc „vidéki” agglomerátum, amely 1990 és 2011 között is növelni tudta népességét, ritka kivételként az egyébként eléggé siralmas képet mutató országon belül. Ezek jellemzően innovatív, erősödő gazdaságú települések, melyek még képesek lehetnek további jövevények felvételére. (Más kérdés persze, hogy a némileg belendülő kivándorlás mennyire érinti pont az innovatív településeket - az első jelek szerint elég rendesen…) Ezek a települések jelenthetik az ország elsődleges „növekedési tartalékait”, ezeket lehet először bevonni magasabb hozzáadott értékű tevékenységekbe, így nem ártana velük foglalkozni. Nem feltétlenül külön-külön, ami a magyar területfejlesztés rossz reflexe, hanem az országos gazdasági környezet alakításakor. (Kicsit ez a bajom a Modern Városok Programmal –pl. hiába építünk kiváló négysávos utat, ha országosan olyan útdíjat vetünk ki, hogy egy távoli régió esetében nem éri meg azt a fuvarozónak használni – az útdíj egyéb, egyébként pozitív vonzatait most mellőzzük.)
  • Csak a 100 ezer lakosnál nagyobb városok esetében hivatalosan mintegy 200 ezer fős különbség mutatkozik az állandó és a lakónépesség között az utóbbi javára. A kisebb városokat is beleszámítva valamint a be nem jelentetteket is megbecsülve a különbözet akár a 300 ezer főt is elérheti: ők az ország „mobil” emberei, hallgatók, fészekrakók, munkáért messze eljárók (heti, havi ingázók). (Kb. kétharmaduk Budapesten él.) Ez nem kevés, a politikában viszont ők sem igazán jelennek meg, képviseletük nehézkes, hiszen nem ott élnek, ahová szavaznak. A jövőben ezen is célszerű lenne változtatni, ami persze nem csak a politika felelőssége, hanem az érintetteké is. Tehát olyan környezetet kell teremteni, hogy érdemes legyen bejelenteni magát az embernek, illetve ideiglenes lakcímmel se nagyon érhesse hátrányos megkülönböztetés.

 

 

 Felhasznált források:

 http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo_telepuleshalozata/agglomeracio.pdf

http://hataratkelo.com/lassan-felbillen-magyarorszag/

http://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2017/05/26/terkepen_hol_fogyunk_hol_elunk_egyre_tobben/

http://index.hu/index2/#bloghu/avarosmindenkie/2017/07/13/lakcim_naplok_5_resz

12 komment

Vulkán nőtt a kukoricaföldön

2017. július 19. 20:00 - Tranquillius

Egy vulkánkitörés kétségtelenül a földtan egyik leglátványosabb megnyilvánulása. A lomhán cammogó tektonikai lemezek, az évmilliók alatt felgyűrődő hegységek, vagy éppen a feltöltődő medencék már inkább csak a tudósokat kötik le. A szemeink előtt lezajló, olykor pusztító események magukkal ragadják a képzeletet, különösen akkor, ha azt a televízió élőben is közvetíti. Persze az ember nem szívesen lenne Dionisio Pulido mexikói földműves helyében, aki 1943. február 20-án egy vulkánt talált a kukoricaföldje kellős közepén. 

paricutin_23.jpgA Parícutin kitörése (képek: Ed Clark/The Life Images Collection/Getty Images)

Vulkánkitörésekről már korábban is tudósítottak, ilyen tekintetben az olaszországi Vezúv van a legjobb helyzetben, ifjabb Plinius révén Kr.e. 79-ben a világon először olvashattuk egy vulkánkitörés részletes leírását és ha hinni lehet a híreknek 1872-ben itt fényképeztek le először, majd 1906-ban ugyanitt filmeztek le először működő vulkánt, bár ez utóbbi dicsőségért több helyszín is versenyez.  

paricutin_1.jpg

Mexikó Michoacán államában kitört Parícutin vulkán különlegességét az adja, hogy emberi mérték szerint is nagyon gyorsan zajlott le a kitörése, nemhogy földtani szempontból. 1943-as felbukkanását követően mindössze 9 évig működött, utolsó kitörését 1952. februárjában észlelték. Ez volt az első alkalom, hogy geológusok egy vulkán teljes életét, születéstől a kihunyásig figyelemmel tudták kísérni. 

paricutin_24.jpg

Ahogy a bevezetőben írtuk, nem csak a geológusok siettek nyomban a helyszínre. Elsőként a helybéliek jártak csodájára, de ez a csodálat a vulkáni kúp növekedésével arányosan idővel csökkent, majd elenyészett a két szomszédos indián településsel, San Juan Parangaricutiro-val (1895 lakos) és Parícutinnal (733 lakos) együtt. Annak ellenére, hogy már negyedik éve zajlott akkor a II. világháború, a korabeli média is élénk érdeklődést tanúsított a nem mindennapi jelenség iránt. Tévések, újságírók, profi és amatőr fotósok, sőt festők hada indult el a Mexikóvárostól 250 kilométerre nyugatra található vulkáni hegylánchoz. Ennek a nagy érdeklődésnek köszönhető az is, hogy fennmaradt a vulkán jogos tulajdonosának, Dionisio Pulidonak beszámolója a vulkán születéséről.

paricutin_25.jpg

Hozzá kell tenni, hogy a kitörés nem volt előrejelezhetetlen, bár a felbukkanás valóban drámai gyorsasággal zajlott le. Egy olyan területen született ugyanis a vulkán-bébi, ahol már 1200 jellegzetes vulkáni kúp állt. A tűzhányó blog domborzatmodelljén mindez kifejezetten szembeötlő, de egy gyakori vulkáni tevékenységgel jellemezhető területen talán a helyiek is tudhatták, hogyan keletkeznek ezek a kúpok. A kitörést megelőző hetekben egyre gyakoribb földrengéseket észleltek helyben, sokan mennydörgésnek gondolták a földmorajt, de a kék égbolt kétségtelenné tette, hogy valami készül a föld mélyén. 

"Délután négy órakor otthagytam a feleségemet, hogy egy kupac ágat elégessek, amikor észrevettem egy repedést a birtokomon lévő dombok egyikén. E repedés mindössze fél méter mély volt. Visszatértem az ágak égetéséhez, amikor egy robajt hallottam, a fák megremegtek és a feleségemnek akartam valamit mondani, amikor láttam ahogy a föld megduzzadt, a talaj 2-2,5 méternyit megemelkedett és hamuhoz hasonló dfinom por és füst szállt fel a repedésből. Jóformán azonnal még több füst emelkedett ki fütyülve és sziszegve, kénszagot árasztva."

paricutin_34.jpg

Dionisio Pulido családja és ökrei megmenekültek, de minden más tulajdona odaveszett. Még aznap egy 30 méter magas salakkúp nőtt a földjére, mely sztromboli-típusú kitöréssel (ilyen volt az izlandi Eyjafjallajökull kitörése 2010-ben) tufát, félig olvadt vulkáni bombákat és lapilliket szórt. Egy hétre rá már 167 méter magas volt a kúp. Az égből finom por szitált és rövidesen az egész völgyet ellepte a füst és hamu. Az emberek egy ideig még söpörgették a tetőkről és utcákról a hamut, de az olyan méretet öltött, hogy az emberi életet is veszélyeztette. Amikor az eredeti tulajdonosa látta, hogy kukoricaföldje és mindene odaveszett egy táblát szúrt le a vulkánja tövébe ezzel a felirattal: "Ezt a tűzhányót Dionisio Pulido tulajdonolja és működteti."

paricutin_5.jpg

A vulkán 9 évig tartó működését négy szakaszra bontották a vulkanológusok. 

1943. február 22. és október 18-a között a salakkúp főleg bombákat és lapilliket szórt ki, márciustól a kitörések egyre erősödtek, a kitörési (füst)felhő néhány kilométer magasságba jutott. Négy hónap alatt a vulkán magassága elérte a 200 métert. Ebben az időben nagyszerű, tüzijátékhoz hasonló éjszakai felvételek készültek a kitörésről. A Parícutin vulkán működése időnként Vulcano-típusú kitöréseket produkált, ilyenkor nagyobb robbanások zajlottak és a kitörési felhő is magasabbra emelkedett. Még Mexikóvárosra is hullott vulkáni hamu. Júniustól már lávafolyást is észleltek és mivel Parícutin falu útban volt, megkezdődött az evakuálás. 

paricutin_12.jpg

Az 1943. október 18. és 1944. január 8 közötti szakaszt Sapichi, azaz gyermeknek hívják, mivel ekkor egy parazitakráter nőtt az eredeti vulkán oldalában az eredeti kitörési központtól negyed kilométerrel északkeletre. Ez az új nyílás felelt azért a lávaömlésért, mely elpusztította San Juan Parangaricutirót, egy templomtornyot kivéve. A két település evakuálása zökkenőmentes volt, a tűzhányó mindhárom áldozata a kitöréssel együtt járó villámcsapások áldozatául esett, a láva nem ért utol senkit. Az első két fázis alig egy évig tartott, mégis az összes kidobott anyagmennyiség 90%-a ekkor került felszínre. 

paricutin_13.jpg

A harmadik fázisban (1944. január 8.-1945) még volt lávaömlés, elsősorban nyugat és északnyugat felé, ekkor jött létre a Los Hornitos fennsík délen. A végső fázis hét éve alatt a vulkán fokozatosan elszenderült, időszakosan még szórt hamut, köveket és lávát, de a geológusok már 1948-ben levonultak a terepről. 

paricutin_15.jpg

Végül a Parícutin 1952-ben 424 méter relatív magasságig emelkedett, legmagasabb csúcsa jelenleg 2800 méterrel van a tengerszint felett. Krátere 200 méter átmérőjű, lávája 25 négyzetkilométernyi területet borított be, főként szántóföldeket és erdőket. Legnagyobb vastagsága elérte a 250 métert. Összesen 233 négyzetkilométer területen okozott különféle károkat. Ahogy lezárult a vulkáni működés, azonnal megindult a vulkáni kúp eróziója. 

paricutin_16.jpg

Monogenetikusnak nevezik a vulkanológusok a Parícutin-féle tűzhányókat, ami az jelenti, hogy csupán egyszer működött. Itt nem a kitörések számáról van szó, hanem az egész vulkán rövid működéséről, mely ebben az esetben gyakorlatilag 4 év alatt teljesen lezajlott. Velük ellentétben poligenetikus vulkán például a már említett Vezúv, melyen időről időre több kevesebb rendszerességgel mutat aktivitást. 

paricutin_3.jpg

Monogenetikus vulkánok általában csoportosan jelennek meg, a Parícutin szűlőhazája, a Michoacán-Gunanajuato vulkánmező az egyik legnagyobb a maga 900 kilométeres hosszával és 1200 önálló vulkáni központjával. Ez a mező a Transz-Mexikói Vulkáni Övhöz tartozik, mely a Csendes-Óceántól a Mexikó-öbölig húzódik, kelet-nyugati irányban. A nyugat felé tartó szárazföldi lemezek alá gyűrődik a Cocos és a Rivera óceáni lemez, ezek anyaga szolgáltatja a vulkanizmus utánpótlását. 

A bazaltos kőzetből felépülő fennsíkon változatos vulkáni formákkal találkozunk; pajzsvulkánokkal, tufagyűrűkkel, maarokkal, salakkúpokkal. A Föld más részein is találunk monogenetikus vulkánokat, például Auckland mellett, Új-Zélandon, a német Eifel-hegységben. Maart találunk Magyarországon is, a földrajzos névanyagban kuriózumként jegyezte meg mindenki a pulai pliocén maar krátert. Magyarországon a Balaton-felvidéken találni monogenetikus vulkánokat. 

paricutin_29.jpg

A Parícutin ma már kihunyt tűzhűnyónak számít. Így különösebb kockázat nélkül keresheti fel bárki a szabályos formát, ami a Pico de Tancítaro nemzeti park része. Kráterpereme megerőltetés nélkül megmászható, kissé nehezebben, de bejárható az egykori kifejezetten rögös lávamező is, ahol már a talajképző folyamatok nyomán a növényzet is újra kezd megtelepedni. A vulkanikus alapkőzeten kialakult talaj a nyugatról érkező nedves óceáni légtömegeknek köszönhetően jó termőképességű. Az erózió mellett a növényesedés jelenti a legnagyobb "veszélyt" erre a látványosságra, hiszen ha felnő az erdő, elnyeli a kúpot és a lávamezőt, valamint San Juan templomát. A tájseb beheged, hiszen a természet irtózik az ürességtől. 

paricutin_6.jpg

A Parícutin kiemelkedése abban az értelemben kuriózum, hogy gyakorlatilag az ember talpa alól nőtt ki, drámai gyorsasággal. Szerencsére elkerülte az urbanizált területeket, de ki tudja, vajon a következő vulkán hol fog kinőni a földből?

 

Ajánlott és felhasznált irodalom:

  • Eredeti cikk és a képek lelőhelye: Alex Q. Arbuckle: 1943-1952 The eruption of Parícutin
  • http://www.unmuseum.org/7wonders/paricutin.htm
  • https://naturalhistory.si.edu/onehundredyears/expeditions/paricutin.html
  • https://www.wired.com/2016/02/watch-one-of-the-first-volcanic-eruptions-ever-filmed/
  • http://tuzhanyo.blogspot.hu/2015/02/egy-vulkan-szuletesenek-evfordulojara.html
  • http://epa.oszk.hu/02900/02934/00031/pdf/EPA02934_mafi_evi_jelentes_2004_253-259.pdf
13 komment

Ilyen gyorsan süllyed New Orleans

2017. július 09. 22:14 - Tranquillius

Louisiana tengerparti sávja katasztrofális ütemben fogy a tenger rovására. Az elmúlt száz év alatt öt ezer négyzetkilométer vizenyős terület (ún. wetlands), az állam területének 4,5%-a tűnt el a Mississippi-delta parti eróziója és süllyedése következtében. Egy idén publikált kutatás révén sikerült pontosítani a deltavidék süllyedésének ütemét. A Louisiana állam tengerpartján 274 helyszínen végzett mérések alapján az átlagos süllyedés 9±1 milliméter évente. És ez nem sok jót jelent a deltában épült New Orleans számára. 

neworleansskyline.jpgAz új Atlantisz: New Orleans, LA

Tovább
14 komment

Egy sosem volt obszervatórium és a nemzeti reputáció

2017. július 02. 19:30 - DSegyevy

„Segítse az érdemes fáradozókat „istenük”: a magas valutájú szokol!"

 

A Magas-Tátra különböző hegycsúcsaira tervezett meteorológiai obszervatórium több évtizeden át húzódó tervezete már a kortársak szerint is a tudománytörténet egyik „tengeri kígyója” volt. A Magas-Tátrába 1882 óta többen is szerettek volna meteorológiai obszervatóriumot építeni. A Magyar Földrajzi Társaság a századelő óta gyűjtött egy, a Magas-Tátra Nagyszalóki-csúcsán (Slavkovský štít, 2452 m) felállítandó meteorológiai obszervatóriumra. A tervezett Bolyai Obszervatórium végül nem készült el, a Magas-Tátra egykori magyar részei Csehszlovákiához (és Lengyelországhoz) kerültek az első világháború után. 

kasprowy_2014_portalgorski_pl.jpg

A Magas-tátrai obszervatórium kérdése ugyanakkor a csehszlovák érában sem került le a napirendről. Végül csak 1940-ben, a Lomnici-csúcson (Lomnický štít, 2634 m) kezdték meg a meteorológiai megfigyeléseket az ott felépülő obszervatóriumban. A ’20-as évek eleji területi változások idején azonban még koránt sem volt egyértelmű a kezdeményezés jövője. A Magyarországi Kárpát Egyesület csehszlovákiai utódszervezetének, a Karpathenverein-nak a tárgyban született felhívására a Földrajzi Közleményekben a következő válasz jelent meg 1922-ben:

Tovább
1 komment

A sziget

2017. június 28. 18:00 - lezlidzsi84

Csendes-óceáni korallsziget 1000 km-re Mexikótól, mely meglepő módon francia terület, és hírét korábbi tartós telepeseinek tragikus pusztulása árnyékolja be.

A Clipperton- (spanyol és francia nevén: Passion-) szigeten járunk, mely önmagában egy fura képződmény: a Közép-Amerikától délre fekvő Albatrosz-plató egy a szokásosnál jobban kiemelkedő vulkáni eredetű hegyére települt atoll, melynek lagúnája teljesen zárt. Legtöbbünk fejében végtelen, megszakítás nélküli vízfelületként él a Csendes-óceán keleti medencéje, ahol a valóságban az egyhangúságot számos kisebb-nagyobb (nálunk nagyrészt ismeretlen) sziget, szigetcsoport szakítja meg, elég ha a Galapagos-szigetekre, a Jurassic Park helyszínének mintájául szolgáló Kókusz-szigetre vagy a Revilla Gigedo-szigetekre gondolunk. Közülük a partoktól legtávolabbi a Clipperton-sziget, mely első pillantásra inkább már egyes óceániai szigetekkel mutat rokonságot.

800px-clippertonisland.jpgA Clipperton-sziget bércei és dús növényzete - (forrás

Maga a sziget egy 12 kilométer kerületű, átlagosan 150 méter széles gyűrű, mely sehol sem szélesebb 400 méternél, de legalább 45 méter széles. A legmagasabb pont egy 29 méter magas szikla, közel a legkeskenyebb ponthoz. A gyűrű által bezárt lagúna nagyjából 3 kilométer átmérőjű, legmélyebb pontjai 30-40 méterrel vannak a tengerszint alatt. Alapvetően édesvizű, ami jó hír az idevetődő hajótörötteknek, ugyanakkor a jellemzően fél-1 méterre a tengerszint fölé emelkedő gyűrűn viharos időjárás esetén átcsap a sós tengervíz, ilyenkor a vízéből való ivás kevésbé ajánlott. Ezen felül a lagúna vize a legtöbb faj számára elviselhetőnél savasabb kémhatású, úgyhogy nem teng túl az élettől. Az inkább homokzátonyra emlékeztető szigetet helyenként némi növényzet (fű, kókuszpálmák) borítja, a természet fő attrakciója azonban a rengeteg ide sereglő vízimadár, ami tekintélyes mennyiségű guanóval jár, aminek még komoly jelentősége lesz történetünkben.

ile_de_clipperton_carte-en_svg.pngA Clipperton-sziget zárt lagúnája - (forrás)

Kemény 6 négyzetkilométeres területével egyben a legkisebb francia tengerentúli terület címével büszkélkedhet.

Ezek után azt hiszem nem meglepő, hogy a sziget (vagy inkább zátony) nem rendelkezett "őslakókkal", és az európai hatalmak csendes-óceáni kalandozásai (majd gyarmatosító tevékenysége) során is csak mérsékelt figyelem övezte. De hogy került mégiscsak a franciákhoz, akiknek pont errefelé nem sok (vagy nem túl tartós) érdekeltsége volt? Ennek megértéséhez kicsit tágabb kontextusba kell helyeznünk a sziget történelmét.

Jelenlegi forrásaink alapján vitathatatlan, hogy a szigetet 1711-ben francia hajósok fedezték fel, akik a francia király nevében birtokba is vették azt, bár mint látni fogjuk, ez épp a Csendes-óceánon önmagában véve nem jelentett túl sokat. Mindezt jól mutatja, hogy hiába élt 1725-ben egy francia tudós hónapokig a szigeten, széleskörben elterjedt nevét (Clipperton) egy olyan brit kalózról kapta, akinek ittjártát azóta sem tudják minden kétséget eloszlatóan bizonyítani. (Viszont a pletykák szerint innen kiindulva fosztogatta a spanyol hajókat.) A szigetnek ugyanakkor a 19. század közepéig senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget. A spanyol korona uralmának erőteljes visszaszorulása csökkentette a Közép-Amerika és Ázsia közötti hajóútvonal jelentőségét, az amerikai partok menti hajóútvonalaktól pedig túl messze volt a sziget. A forgalom az 1820-as, 30-as években kezdett el élénkülni, amikor az egyre brutálisabb méretű bálnavadász tevékenység a sziget környéki vizekre is kiterjedt. (A Moby Dicket megihlető tragédia valahol a szigettől délnyugatra fekvő vizeken játszódott le...) A sziget politikai státuszának "rendezését" viszont egész más tényezők tették szükségessé:

Egyrészt az 1830-as évektől kezdődően került sor a déli csendes-óceáni szigetek gyarmatosítására. Azok számára, akik olvastak erről a korról, némileg meglepő lehet, hogy Polinézia keleti felére nem a britek, hanem a franciák tették rá a kezüket. Hiszen a 18-19. század fordulóján az Ausztráliát és Új-Zélandot (meglehetősen különböző módszerekkel) gyarmatosító britek kiváló bázisokra tettek szert a környéken, és számos irodalmi mű tanúsítja a britek erőteljes jelenlétét Tahitin és a környező szigeteken. A megoldás a gyarmatosítás módjában rejlik. A terület feltérképezésében a franciák (Bougainville, La Pérouse) is jeleskedtek, és ők is megtették az első lépéseket a gyarmatosítás irányába. Mindez alapvetően két módon mehetett végbe: telepesek (esetleg elítélt bűnözők) érkezésével, vagy misszionáriusok helyszínre küldésével. Tekintve, hogy telepeskolóniák létesítésére az erőforrások korlátozottak voltak, és a viszonylag fejlettebb társadalmakkal (királyságokkal) rendelkező területeken (Tuamotu-, Társaság szigetek, Új-Zéland) nem tűnt éppen problémamentesnek a dolog, ezért a kis szigetek királyságaiba jellemzően misszionáriusok érkeztek, akik a királyi családok mellé beépülve komoly befolyásra tettek szert  a helyi ügyekben. Ez meglehetősen költségtakarékos módszer volt, ráadásul, ha valami balul sült el (kiutasították, meggyilkolták, illetve egyes melanéziai szigeteken elfogyasztották a misszionáriusokat) kiváló alkalom nyílt a "nagyhatalmi" beavatkozásra. Ebben a játékban igen sokáig a britek voltak a jobbak, noha számos szigeten kisebb számban (katolikus)  francia kollégaik is térítettek velük párhuzamosan.  A konfliktus kódolva volt, főként, hogy a tengeren ismét megerősödő franciák az 1830-as évek végére ismét erősen érdeklődni kezdtek a régió iránt, ami jópár francia kalandort és misszionáriust is felbátorított. Az események két szálon indultak be: egyrészt Új-Zélandon az európaiak által tűzfegyverekkel ellátott és egymást bőszen irtó maorik egyre több jelét észlelték, hogy a szigeten a franciák már nem csak üzleti és hittérítési célból jelennek meg, hanem kolónialapítási terveik is vannak. Ezért egyes törzsek már 1836-ban brit védelmet kértek, majd amikor 1839-40-ben már materializálódni kezdett a francia bevatkozás, a britek sürgősen megkötötték a maorikkal a később erősen vitatott tartalmú Waitangi-egyezményt, amivel tulajdonképpen francia helyett brit kézbe kerültek a szigetek.

Mindez érthető módon lekötötte a briteket, illetve kicsit keletebbre terelte a franciák figyelmét: ezzel szinte egyidőben némi perpatvar tört ki Tahiti szigetén: a kissé talán túl magabiztos brit "kormányzó", aki egyben a helyi királynő főtanácsadója is volt 1836-ban kiutasított két francia misszionáriust. Mindezt némileg szerencsétlen módon akkor tette, amikor a helyi, angolbarát dinasztia hatalma némileg megingott. Első lépésként a Tahiti előtt megjelenő franciák csak kártérítést követeltek, ugyanakkor némi felderítőmunkát követően arra jutottak, hogy azért errefelé még bőven lenne mit keresniük. A némileg megerősített francia flotta 1841-42-ben visszatért, és "védelme alá vonta" a Tahititől északra található Marquises-szigeteket. A flotta parancsnoka, Abel Aubert Dupetit Thouars admirális ekkor önhatalmúlag úgy döntött, hogy ha már ilyen messzire eljöttek, elvégeznének némi pluszmunkát, úgyhogy megállt Tahitin, és francia "védnökség" alá vonta azt is, kiutasítva onnan a britek egy részét. A tranzakcióra ezt követően egy véres polgárháború tett pontot, amelyben a rivális törzsek leszámoltak angolbarát ellenfeleikkel. A francia lendület ezt követően is tartott: 1853-ban megalapították az új-kaledóniai büntetőgyarmatukat, és igyekeztek minél több kisebb szigetet is fennhatóságuk alá vonni. (Ennek néha kissé abszurdba forduló további történetével korábbi írásunkban lehet megismerkedni.) Ezen kisebb szigetek egyike volt a Clipperton-sziget is, melyekre már III. Napóleon alatt, 1858-ban jelentette be igényét a Francia Császárság. Az igénybejelentés egyben a névleges birtokba vételt is jelentette, amit a szigetre a hullámverés miatt kikötni képtelen tengerészek a zászlóval való körbehajózással abszolváltak. A sikeres akciót követően a szigetet a potom 4000 kilométerre fekvő Tahiti francia kormányzójának fennhatósága alá rendelték.

localisation_de_l_ile_de_clipperton.pngA sziget nincs túl központi helyen, ma egyetlen jelentősségét a 200 kilométeres kizárólagos gazdasági zóna adja - (forrás)

Természetesen eddigre már más jelentkezők is akadtak: egyrészt a közeli Mexikó, mely katasztrofális területi veszteségeire szeretett volna egy 6 négyzetkilométeres szépségtapaszt, ráadásul úgy vélték, hogy akár ki is termelhetnék a szigeten lévő nagy guanókészleteket. Ezt az Egyesült Államok is így gondolta, persze úgy, hogy amerikaiak bányásznák ki a készleteket, igaz hivatalos igénnyel sohasem éltek a szigettel kapcsolatban. A franciák a mexikói igényt frappáns módon tervezték kezelni: mexikói intervenciójuk némileg csökkentette az igény komolyságát, ugyanakkor némi stratégia jelentőséggel is felvértezte a szigetet: szépen illeszkedett a Karib-tengeren és Mexikón át Melanéziáig terjedő francia érdekeltségek sorába.

A mexikói kalandot követően a sziget iránti érdeklődés megcsappant, és csak időnként néztek feléje az érdekelt felek. Ebből 1897 végén lett botrány, ugyanis az éppen erre vizitáló francia haditengerészet  három amerikait talált a szigeten, akik bőszen bányászták a guanót. Mindez a mexikói kormányzatot is rádöbbentette arra, hogy valamit tenni kellene, úgyhogy kirendelték a haditengerészetet, és kormányzót neveztek ki. (És persze kiutasították az amerikaiakat.) A kirobbanó nemzetközi vita ellenére a mexikói jelenlét a következő 20 évben csaknem folyamatos volt, egészen a tragikus végkifejletig. A mexikói kormányzat ugyanis  - brit bányászati próbálkozásokkal párhuzamosan - kísérletet tett a sziget kolonizációjára: 1906-ban világítótornyot emeltek és katonák is érkeztek családostul. 1914-re a telep állandó lakóinak száma már meghaladta a 25-öt, a brit bányászokat nem számolva, akiket a mexikóiak ebben az évben haza is küldtek. A telepesléttel csak egy gond volt:  a szigeten szinte semmiféle élelem nem állt rendelkezésre (a nyílt tengeri halászathoz pedig nem volt elég eszközük a bányászoknak és a katonáknak), ezért időnként egy ellátóhajó érkezett Acapulcóból a telepre. Azonban 1914-ben újabb polgárháború tort ki Mexikóban, aminek következtében  a kormányzatnak kisebb gondja is nagyobb lett az ellátóhajó elindításánál. Az elfogyó élelelem miatt hamarosan megtizedelődött a kis közösség, a többséggel a skorbut végzett, míg néhányan egy elhaladó hajó "üldözése" közben veszítették életüket. 1915-re már csak egy férfi és 15 nő és gyermek maradt életben, a férfi ( a világítótorony őre) pedig kikiáltotta magát a sziget "királyává", alattvalóit pedig saját tulajdonának tekintette, egészen addig, amíg az egyik nő nem végzett vele. Pár órával a "király" halála után az amerikai Yorktown cirkáló kikötött a szigetnél és fedélzetére vette a túlélőket: négy nőt és hét gyermeket.

sobrevivientesclipperton.jpgA túlélők - (forrás)

A tragikus kolonizációs kísérletet követően már nem próbálkozott senki állandó telep létrehozásával, néhány hajótöröttön kívül csak kutatók és rádióamatőrök keresik fel rendszeresen a szigetet, mely hosszú nemzetközi vita után 1931 óta hivatalosan is francia terület. Lakatlansága miatt különleges státuszú: már nem Tahitiből, hanem egy párizsi minisztériumból irányítják, vélhetően kevés papírmunkával.

outre-mer_en.pngA francia "tengerentúl" - (forrás)

Itt érdemes röviden foglalkoznunk azzal, mit is jelentenek valójában a tengerentúli francia területek, egy hajdani nagy gyarmatbirodalom nem is olyan szerény maradványaiként. Az ezeken a területeken élő mintegy 2,8 millió ember rendelkezik francia (és EU-s) állampolgársággal és képviselettel a francia nemzetgyűlésben, azonban az egyes területek jogállása és közigazgatása történelmi és gyakorlati okokból eltérő egymástól. A legtöbben az 5 tengerentúli régióban (korábban megyében) élnek. Ezek a területek (Martinique, Guadeloupe, Francia-Guyana, Ráunion, Mayotte)  többé-kevésbé  Franciaország integráns részének tekinthetők, közigazgatásuk úgy működik, mint egy francia régióé (korábban megyéé), igaz az utóbbi években van némi differenciálódás a régiós önkormányzatok működésében és hatáskörében. A tengerentúli közösségek (Francia Polinézia, Saint-Pierre és Miquelon, Wallis és Futuna, Saint Martin és Saint Barthelemy) tulajdonképpen autonóm területek saját törvényekkel, törvényhozással és kormányzattal. (Wallis és Futuna esetében máig elismert három helyi királyság léte...) Tengerentúli területből mára csak egy maradt: a francia déli és antarktiszi területek. A minimális lakosságú közigazgatási egységhez tartoznak többek között a Kerguelen-szigetek. Franciaország még rendelkezik két különleges státuszú területtel is: egyik a viszonylag népes Új-Kaledónia, amely saját kormányzattal rendelkezik, lakossága új-kaledóniai ÉS francia állampolgársággal is bír. És végül lakatlansága és más francia területektől való elszigeteltsége miatt  ide tartozik  történetünk főszereplője a Clipperton-sziget is, mely egy majd másfél-százados, változatos és tragikus hódítási történet révén került ebbe a furcsa státuszba.

 

Felhasznált források:

  • https://www.damninteresting.com/the-tyrant-clipperton-island/
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Clipperton_Island
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Overseas_France#Minor_territories
4 komment

Az élet eredete

2017. június 25. 21:55 - Hágen András

Az ötödik csoda rövid története

Vajon hogyan jött létre az élet? Miféle magból nőhetett ki az élet fája? Hogyan indult el ez a folyamat? Ezen kérdésekre próbálok választ adni az „Ötödik csoda rövid történetében”.

Napjainkban eléggé sokszínű a biológiai élet. A szénalapú organizmusok benépesítették a bolygó minden zugát szárazföldön, vízen és a levegőben egyaránt. Azonban ne gondoljuk, hogy a sokszínű élet öröktől fogva létezett, hiszen a Föld születése után sok millió évig nem alakult ki komplex élet, de még DNS, RNS sem. A kietlen és zord földi környezetet egy apró szintetizáló baktérium tette élhetővé. Előbb megtisztította a légkört és a tengerek tömegét, amelyeket ez után megtöltött oxigénnel. Ebből az új és erős energiaforrásból tört elő az élet. Napjainkban eléggé sokszínű a biológiai élet. A szénalapú organizmusok benépesítették a bolygó minden zugát szárazföldön, vízen és a levegőben egyaránt. Azonban ne gondoljuk, hogy a sokszínű élet öröktől fogva létezett, hiszen a Föld születése után sok millió évig nem alakult ki komplex élet, de még DNS-, RNS sem. A kietlen és zord földi környezetet egy apró szintetizáló baktérium tette élhetővé.

Tovább
133 komment

Klímaváltozás vagy interglaciális?

2017. június 13. 19:00 - Hágen András

Hogyan látom én a klímaváltozást?

Milutin Milanković a 20. században él és alkotott. A horvátországi Dálya (Dalj) községben született 1879-ben. Iskoláit Eszéken (Osijek), és Bécsben végezte. 1914-ben a feleségével együtt Budapesten tartózkodott. Még ugyanebben az évben a nemzetközi helyzet fokozódott, mert Bosznia és Hercegovina fővárosában Szarajevóban egy szerb, Gavrilo Princip nevű nacionalista, megöli a Habsburg trónörököst, Ferenc Ferdinándot. Ez épp elég indokot adott az Osztrák-Magyar Monarchiának ahhoz, hogy hadat üzenjen déli szomszédjának, Szerbiának.

Ebből kifolyólag Milankovićot és feleségét elfogták a csendőrök és internálták őket Budapesten belül. A szerb mérnök megegyezett a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának akkori vezetőjével (a matematikus Szily Kálmánnal), hogy használhatja az Akadémia könyvtárát a kutatáshoz.

mil.jpg

Tovább
84 komment

A Föld legidősebb folyói

2017. június 11. 20:00 - lezlidzsi84

A földtörténet számos brutálisan régi "leggel" kápráztat el minket: beszélhetünk a legrégibb kőzetről, ásványról, legrégibb életnyomról, vagy legrégebbi kéregdarabról. Kérdés, hogy beszélhetünk-e hasonlóan öreg vízfolyásokról, folyókról, melyek őrzik egy ősi vízhálózat nyomait?

grand_canyon_view_from_pima_point_2010.jpgŐsinek tűnő tájba bevágódott folyó - a Colorado a Grand Canyonban - mivel a Colorado-fennsík "csak" 50-30 millió évvel ezelőtt kezdett kiemelkedni, nem tartozik a legöregebb folyók közé - (forrás

Tovább
Szólj hozzá!

Katar válaszút előtt

2017. június 07. 23:18 - Tranquillius

Június 5-én robbant a hír, miszerint az Öböl-térség országai megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Katarral. Mindazoknak, akik nem követik figyelemmel a Közel-Kelet geopolitikai folyamatait a lépés drasztikusnak tűnhetett, de nem volt minden előzmény nélküli. Mivel a lépés nem csak a diplomáciai, hanem a hanem a gazdasági érdekeltségeket is átrendezheti, érdemes áttekinteni mi, miért és hogyan történt. És nem utolsósorban, készülnünk kell-e egy újabb Öböl-háborúra?

doha-skyline-in-the-morning.jpgManhattan a Perzsa-öbölben, Doha (forrás)

Tovább
25 komment

Csehszlovák-lengyel határviták 1919-1945 között

2017. június 04. 09:41 - Tranquillius

1918 után, a széthulló Magyarország egykori területein megindult osztozkodás nem ritkán fegyveres konfliktusokhoz vezetett az utódállamok között. Olaszország nem hagyta, hogy Fiume Jugoszláviához kerüljön, képlékeny volt a csehszlovák-román határ, és a 90%-ban németek által lakott bánsági Zsombolya megszerzéséért majdnem kitört egy szerb-román háború. A frissen megalakult Csehszlovákia és Lengyelország seregei pedig már 1919 januárjában egymást lőtték a Tescheni-hercegségért, valamint Árva és Szepes vármegye északi részeiért.  

dsc08832.JPGA szepesi Nedec vára Lengyelországhoz került, lakója 1945-ig egy magyar főúr volt. 

Az egykori Magyarország területéért zajló versengés már az 1919-es Magyarországról nézve is nagyon távolinak tűnt. A felvidéki magyar uralom széthullásával a konfliktus már kizárólag a cseh-lengyel félre tartozott. A Trianoni békeszerződés szövegében ez a határvonal nem is szerepel, csak egy hónappal később, a Spában aláírt cseh-lengyel szerződésben rögzítették. Jelenleg (úgy, hogy Fiume Horvátországban van) Szepes és Árva vármegye legészakabbi részei az egyetlen olyan magyar területek, amelyek nem szomszédos országhoz kerültek. Nem véletlen tehát, hogy a téma Magyarországon sem közismert. 

Habár a két ország között Tescheni-Sziléziáért (Těšín/Cieszyn) zajló elkeseredett küzdelem egy külön bejegyzést is megérne, mi ebben a bejegyzésben csak a történelmi Magyarország területét érintő határvitákat ismertetjük. 

Aki követte a Pangea blog Szepességről szóló négy részes eposzát (Magyarország legbonyolultabb vármegyéje, ill. a Szepesi szász etnikai térszerkezet I., II., III.), már tudhatja, hogy Magyarország Szepes vármegyéjének jelentős része 1412 óta lengyel uralom alatt állt Zsigmond király üres kincstárja miatt. A 360 éves lengyel hatalom nem múlt el nyom nélkül, habár kimutatható lengyel lakosság nem maradt a szepesi városokban. Gorálok, azaz hegyi lengyelek éltek a szepesófalvi járásban, holott ez nem tartozott az elzálogosított területekhez. Ez a népcsoport lengyel-szlovák keveréknyelvet beszélt ekkoriban, önazonosságát e kategóriákon kívül határozta meg. Életmódjuk hasonló volt a Kárpátokban vándorló vlach és albán pásztorokéhoz, vagy éppen a kárpátaljai huculokéhoz. Mind a szlovák, mind pedig a lengyel állam komoly propagandatevékenységet folytatott annak érdekében, hogy az egyik, vagy másik nemzet mellett tegyék le a garast. A határok megszilárdulása után a gorálok jelentős részben az új hazájuk nemzetiségét választották. Mivel a XIX. század végén a szepességi gorálok magukról sem tudták, hogy ők lengyelek, vagy éppen szlovákok-e, a magyar népszámlálásokon egyszerűen a szlovákokhoz írták be őket. Amikor 1918-ban Lengyelország feltámadt halottaiból rögtön bejelentette igényét Szepes-vármegye északi részére. Nem csak bejelentette, de a hadserege 1918 őszén már meg is szállta a Késmárkig terjedő északi Szepességet. A határ a Poprád folyó és a Tátra vonulata lett volna.  

575px-orawa_mapa_narodowosciowa1931_ziemia_nr10_1931.JPGCitromsárgával a lengyel települések határa egy lengyel propagandakiadványban.

Míg a Szepességre a történelmi jog alapján tartottak igényt, addig Árva vármegye északkeleti részét etnikai alapon kívánták megszerezni. Ahogy a lengyelek mondják, Orawa lakosságának körülbelül ötöde lengyel volt. A magyarországi népszámlálások sokáig erről egyáltalán nem vettek tudomást, 1900-ig szín szlovák vármegyének tüntették fel, ahol a magyarság aránya még 1910-ben is 2,5% alatt volt. 1918 novemberében, amikor a helyi lengyelek megtudták, hogy Csehszlovákiához fognak kerülni, Jablonkában megalapították a Felső-Árva vármegyei, Ólublón pedig a szepesi lengyel nemzeti tanácsot. Egyetlen céljuk volt; csatlakozni Lengyelországhoz. 

plebiscyt_cieszy_spisz_orawa.pngVitás területek Lengyelország és Csehszlovákia között. Narancssárga: népszavazásra bocsátandó terület,  Piros vonal: csehszlovák-lengyel végleges határ, rózsaszín pöttyözött vonal: lengyel hadsereg ellenőrzése alatti terület 1918 októberében, ahonnan kivonultak az antant nyomására. 

Az 1919 januárjában kirobbant cseh-lengyel háború az előbbiek győzelmével zárult, a hadműveletek elsősorban Cieszyn környékére korlátozódtak. Az egykor Magyarországhoz tartozó területeken nem folyt fegyveres harc. Többek között azért sem, mert Lengyelország ebben az időben minden szomszédjával konfliktusba keveredett, így nagyon meg kellett választania, hol veti be a katonaságot. A két tucatnyi észak-magyarországi település nem tartozott a prioritások közé. Mindenesetre a csehszlovák kormány alaposan kihasználta a lengyelek szorult helyzetét, hogy minél kevesebb területet kelljen nekik juttatni. 

1919. február 3-án, az antant által kikényszerített fegyverszünet életbe lépésekor rögzítették az ideiglenes demarkációs vonalat, amely megegyezett a mai cseh-lengyel határvonallal. Ugyanezen a napon a csehek elfogadták a lengyelek népszavazási javaslatait Teschen, valamint Árva és Szepes vármegyére. Ebből azonban nem lett semmi. Egy év múlva, amikor már Varsót ostromolták a szovjetek Benes elnök kihasználta a lengyelek reménytelenenk tűnő helyzetét és elérte az antanthatalmaknál a népszavazások visszavonását. Végül a határt az antanthatalmak húzták meg. A lengyelek ezt nem felejtették el és az első adandó alkalommal bosszút áltak a csehek szószegéséért.

1920. július 28-án, másfél hónappal a Trianoni szerződés után a belgiumi Spa városában írták alá a csehszlovák-lengyel határegyezményt. Ennek értelmében Lengyelország végül megkapott 13 települést Szepes vármegyéből, úgymint: 

A csillaggal jelölt Erdős települést 1938 őszén, a Müncheni egyezmény után szállta meg Lengyelország. Az 1910-es utolsó magyarországi népszámlálás 81 lengyelt számolt össze ezen a 13 településen, akik mindössze két településen oszlottak meg, Alsóláposon 5,2, Frigyesvágásán 4% aránnyal. Magyar szerzők is kárhoztatták ezt a népszámlálást, hiszen a gorálok szlovákokká minősítése nélkül a szlovákság csupán relatív többségben lett volna Szepes vármegyében. Az elcsatoláson azonban ez az 5-6% sem változtatott volna. A szepesófalvi járás területének körülbelül a fele (195 négyzetkilométer) jutott Lengyelországhoz.

629px-polskyspis-hu_svg.pngCsehszlovák-lengyel határ a Szepességben 1920-1938, 1945-jelenleg

Árva vármegye trsztenai járásából ugyancsak kaptak 13 települést és 389 négyzetkilométer területet. A Fekete-Árva folyó révén Lengyelország részesült a Duna folyó vízgyűjtőjéből. E falvakban a lengyelek aránya mindenhol meghaladta a 90%-ot az 1910-es népszámlálás alapján: 

A csillaggal jelölt települések itt azt mutatják, hogy az 1920-ban meghúzott határok Árvában csak ideiglenesek voltak. Négy évvel később felül kellett vizsgálni a döntést, melynek következtében módosult a határ. Szuchahora és Hladovka átkerült Csehszlovákiához és cserébe a lengyelek megkapták Alsó-Lipnicát. Javorina és Zsgyár maradt Csehszlovákiában, a lengyel igény ellenére. 

arva_hatar_2.jpgHatárváltozások 1919-1939 között Árva vármegye területén. Jelmagyarázat: 1. Vízgyűjtő terület határa 2. Lengyel Duna-vízgyűjtő 1920 előtt 3. Jelenlegi lengyel-szlovák határ 4. Határ 1920 előtt  5. Lengyel-Csehszlovák határ 1924-ig  6. Hladovka és Szuchahora területe  7. Árvai-víztározó (forrás)

Összességében 584 négyzetkilométernyi magyar terület és körülbelül 25000 főnyi lakosság került át Lengyelországhoz. A kor sajátossága, hogy ezt a területet a lengyelek nem Magyarországtól, hanem Csehszlovákiától szerezték meg. Mindenesetre a döntés miatt különösen csalódottak voltak, főként Cieszyn elvesztésébe nem tudtak belenyugodni. 

A revansra egészen 1938 őszéig kellett várni. A Müncheni egyezményben Németország megkapta a Szudéta-vidéket és Sziléziát. Csehszlovákia meggyengülését Magyarországon kívül Lengyelország is igyekezett kihasználni, meglehetősen rossz ütemérzékkel. 1938. szeptember 30-án lengyel ultimátum érkezett Prágába, követelve az 1918 óta vitás területek átengedését. Varsó attól tartott, hogy a számukra fontos vasúti csomópontokat a németek fogják megszállni. Október elsején érkezett meg a csehszlovák válasz, amely engedett a lengyel követeléseknek. Český Těšín mellett egykor Magyarországhoz tartozott területek is gazdát cseréltek. 

polish_army_capturing_zaolzie_in_1938.PNG1938. Lengyel csapatok megszállják Český Těšín-t (forrás: wikipédia)

Trencsén vármegyéből három települést kapott meg Lengyelország. Skalité (Sziklaszoros), Čierne (Cserne), Svrčinovec (Fenyvesszoros) falvak vlach jogon települtek még a XVII. században. Rutén és oláh pásztorok lakták, akik később elszlovákosodtak. Stratégiai fontosságú völgyben fekszenek, rajtuk keresztül vezet az út és vasút Lengyelországból Cieszynbe. Miután a cseh rész vasúti csomópontjait is megkapták 1938-ban e három falu nélkülözhetetlenné vált a rajtuk áthaladó vasútvonal miatt. 1918-ban a csehek is éppen erre alapozták az igényüket, hiszen itt haladt át a Kelet-Csehországot és Szlovákiával összekötő Bohumín-Kassa vasútvonal. 1910-ben a magyar népszámlálás egyetlen lengyelt sem jegyzett fel Trencsén vármegye csaczai járásában.

Árva vármegye területén Szlovákia elvesztette Hladovkát és Szuchahorát, valamint két kisebb területet Alsó-Lipnica mellett. Szepes vármegyében pedig átengedték Javorinát és Zsgyárt a Tátra északi előterében, valamint Erdőst a Dunajec mellékvölgyében. 

A területnyereség miatt érzett eufóriában Varsóban nem vették észre, hogy Csehszlovákia feldarabolásában játszott szerepükkel egy oldalra kerültek a náci Németországgal. A németek talán éppen ezért is támogatták a lengyel törekvéseket. A nyugati hatalmak szimpátiája jelentős csorbát szenvedett, miközben a Szovjetunió a nyílt háborút sem tartotta kizártnak Varsó irányában. Churchill emlékirataiban például Csehszlovákia holttestén lakmározó dögkeselyűként jellemezte Németország mellett Lengyelországot is.

Egy évvel később, amikor Németország és Szlovákia megtámadta Lengyelországot minden területnyereségük elveszett, Teschent/Cieszynt a németek, az egykori magyar területek mindegyikét Szlovákia kapta meg, és újra a régi magyar határ vált hivatalossá. Lengyel öröm lehetett az ürömben, hogy állampolgáraik Szlovákiában viszonylag védettebb helyzetbe kerültek, mint honfitársaik a németek által megszállt országrészben. 

1945 után pedig visszaálltak a régi, 1938 előtti határok Csehszlovákia és Lengyelország között. 

Szólj hozzá!