Pangea

Minden, ami földtudomány

Küzdelem az Északnyugati átjáróért

2017. november 05. 13:29 - lezlidzsi84

Hazánkban az Északnyugati átjáró mindig megmaradt valamilyen misztikus, homályos jelentőségű dolognak, mely után - a felfedezések "Szent Gráljaként" - évszázadokig küzdöttek a jellemzően angolszász hajósok, hogy aztán teljesen más módon és más formában találjanak rá, mint amire sokáig számítottak. A földrajzi fogalom ismerős lehet Kenneth Roberts hasonló című regényéből, illetve azért sokan hallottak Franklinről is Amundsenről is. És valószínűleg egyre többet fogunk hallani róla, mivel a sarki jégtömegek olvadásával 2009-ben már áthaladt az első kereskedelmi hajó az "átjárón", és valószínűleg egyre több fogja követni példáját.

caspar_david_friedrich_das_eismeer_hamburger_kunsthalle_02.jpgA jégtenger - Caspar David Friedrich az Északnyugati átjárót kereső expedíciók által ihletett festménye - (forrás)

Mai szemmel kicsit furcsa, hogy annak idején ennyire nagy jelentőségre tett szert egy olyan tengeri út keresése, amelyről ma már tudjuk, hogy a sarkvidék mélyén található, gyakorlatilag hajózhatatlan, használhatatlan. De ne feledjük, a történet egyáltalán nem így indult: a kései 15., korai 16. század Ázsia felé tengeri útvonalat kereső európai hajósai számára ugyanolyan hihetetlen volt, hogy nyugat felé az útvonalat egy csaknem sarktól-sarkig tartó kontinens (a két Amerika) blokkolja, melynek két nagy tömegét egy olyan földhíd köti össze, mely mindenhol legalább 80 km széles és nincs rajta átjáró. Emellett úgy alakult, hogy az Észak-Amerikai kontinens északi részét jóval lassabban ismerte meg Európa: itt nem voltak leigázható civilizációk amelyek vonzották volna a spanyolokat, az első nagy "hódítókat", az északnyugati részekre pedig csak zárt gyarmataikon keresztül lehetett eljutni a Horn-fok megkerülésével. A valamivel később megjelenő angolok és franciák pedig kezdetben kevésbé "hevesen" gyarmatosítottak, igaz a 17. század elejére már felderítették a kontinens belsejébe irányuló nagy folyók egy részét, illetve ismert volt az északkeleti rész jégbirodalma is, ami szó szerint "lehűtötte" az átjáróval kapcsolatos reményeket.

Miért "jó" az Északnyugati átjáró?

Máshogy megfogalmazva: miért keresték ezt annyira különböző korok felfedezői? Azt már tisztáztuk, hogy a rövidebb, illetve egyszerűbb ázsiai vízi út reményében, de miért keresték még akkor is, amikor kiderült, hogy a vártnál jóval északabbra van, illetve ismertté vált a Csendes-óceán irdatlan mérete is? Kinek érte volna meg ez az északi "kerülő"? A megoldásra a hagyományos térképeket nem biztos, hogy könnyen rájövünk, ehhez jobb, ha egy földgömböt veszünk a kezünkbe (vagy esetleg egy Északi-sark központú térképet), és a teteje felől kezdjük el nézegetni. (Ugye milyen szokatlan szögben találkoznak az észak-amerikai és ázsiai hegységrendszerek?)

2000px-arctic_svg.pngÍgy talán kicsit jobban érzékelhetőek a valós távolságok - (forrás)

Húzzunk egy vonalat az ujjunkkal mondjuk Nagy-Britanniától Japánig, úgy, hogy érintjük a Sarkvidéket (esetleg az Északnyugati Átjárót). Ugye mennyivel rövidebb erre, mintha a síkba terített térképen logikusnak tűnő, alacsonyabb szélességeken utaznánk? Elég ha megnézzük a hasonló útvonalon haladó repülőgépek útvonalát, máris egyértelmű a sarkvidéki utazás előnye.

Az első kísérletet az "átjáró" megtalálására a későbbiek fényében némileg rendhagyó módon a spanyolok tették, abban a reményben, hogy valahol a 30-45. szélességi fokok között lesz a víziút, ami természetesen jelentősen megkönnyítette volna a közép- és dél-amerikai szerzeményeik csendes-óceáni partjainak valamint a Fülöp-szigetek elérését. A spanyolok az átjáró bejárataként a Kalifornia "szigete" mellett nyíló szorosban (vagyis a Kaliforniai-öbölben) sejtették, amit vagy közvetlenül, vagy  valamilyen folyó révén kapcsolatban lévőnek véltek az 1530-as években feltárt Szent-Lőrinc folyammal. Főleg, hogy Cartierék arról számoltak be, hogy az indiánok szerint a folyam nagy vízfelületekből (A Nagy-tavakból) ered. A helyzetet tisztázandó Hernán Cortés 1539-ben három kis hajóval útnak is indította Francisco de Ulloát. aki behatolt a Kaliforniai-öbölbe, és amikor tisztázódott, hogy annak csak dél felé van "kijárata" megkezdte a félsziget csendes-óceáni partjainak felderítését, de hajói gyatra tengerállósága miatt viszonylag hamar, a 28. szélességi körtől vissza kellett fordulnia. Az expedíció befejezése viszont sem Ulloa, sem a külvilág számára nem bizonyult kielégítőnek, amiből később további bonyodalmak származtak. Ulloa ugyanis nem érte meg egészben, hogy beszámolhasson eredményeiről, egyes források során a konkvisztádorokra jellemző módon valamilyen vita során ledöfték, mások szerint hajója a visszaúton odaveszett egy viharban: Utóbbi sztori alternatív változata, hogy az elveszett hajót egy szökőár ragadta magával, és azt valahol a szárazföldön kellene keresni. Ennek a verziónak van egy másik, legendává "nemesült" változata, miszerint Ulloa az átjárót keresve megpróbált felhajózni a Coloradón,  (arannyal teli) hajója pedig alacsony vízállásnál néha még látható...

Egy szó mint száz, Ulloa túl halott volt ahhoz, hogy terjeszthesse eredményeinek hírét, Cortés pedig ugyan össze tudta rakni, hogy az öböl zárt; így nem lehet az átjáró része, de hamarosan visszatért Spanyolországba, hogy pár év múlva elfeledetten haljon meg. A felfedezőútról kiszivárgó hírek, pletykák pedig egy Kalifornia szigete mögötti szorosról kezdtek el terjedni, aminek a spanyol hivatalos szervek nem nagyon szenteltek figyelmet (hiszen többé-kevésbé tudták, hogy nem igaz), de a sztori szép lassan átszivárgott Európába. Itt pedig épp ekkor jelent meg és terjedt el széles körben  Marco Polo útleírásának legújabb kiadása, melyet kezdtek az újabb földrajzi ismeretek tükrében újraértelmezni - többek között a térképészek. A műben szó esik "Anián" szorosáról, ami Ázsia keleti végénél található, következésképpen a szoros nyugati partján Amerikának kellett lennie, a szoros pedig vélhetően egy, a két kontinenstől északra elterülő tengerbe vezethet - amin keresztül akár Európa is elérhető. Ma már tudjuk, hogy az Anián-szoros valójában az (európaiak által) 1728-ban felfedezett Bering-szoros, és hogy a Jeges-tenger valóban létezik, a 16., 17. századi kortársak körében azonban kialakult némi vita. Egyesek nagyjából jól lőtték be az Amerika és Ázsia közti szoros helyét és jellegét, mások viszont úgy gondolták, hogy a szoros valójában Kalifornia-szigetétől indul, és a még ismeretlen Északnyugat-Amerikai területeken viszonylag rövid úton csatlakozik az atlanti vizekhez...

stra_e_von_anian.pngEzen az 1687-es térképen az Északnyugati átjáró a Kaliforniai-öbölből indul, hogy aztán ... valahogy a Hudson-öböl felé tendáljon - (forrás)

Persze ahogy bővültek a földrajzi ismeretek, úgy került egyre északabbra a feltételezett Északnyugati-átjáró: Drake az 1570-es évek végén már Oregonig hatolt a nyugati parton, Juan de Fuca (eredeti nevén Joannis Fokasz) pedig a róla elnevezett szorosig jutott, azt vélvén Anián szorosának, míg keleten angol felfedezők munkája nyomán körvonalazódott, hogy a nyíltvízi átjáró keleti oldala minden bizonnyal elég hideg és jeges, azaz semmiképp sem egy négy évszakos víziútról van szó.

cem-19-asiae-nova-description-1610-jodocus-hondius-2538.jpgEllenpontként ezen az 1610-es térképen véletlenül nagyjából jól szerepel a Bering-szoros helye - (forrás)

Innentől az Északnyugati-átjáró reménybeli felfedezői két irányba tapogatóztak:

- Egyrészt egy északi, lehetőleg minél kevésbé jeges útvonal megtalálásával próbálkoztak.

- Másrészt világossá vált, hogy az Észak-Amerikai kontinens minden oldalán nagy vízrendszerek vannak, melyek esetleg összeérhetnek, vagy egymáshoz viszonylag közel végződhetnek, akár pár kilométeres cipekedés közbeiktatásával elérhető lenne a kontinens vízi úton való átszelése. bár elsőre ez némileg naiv elképzelésnek tűnik, épp Észak-Amerikában van ilyen, ráadásul az európaiak számára már 1673 óta ismert "portage" pont a Mississippi és a Szent Lőrinc folyó vízrendszere között: Chicago. A kontinens belsejébe vezetett expedíciók jelentős része tehát ezeket az esetleg kapcsolódó vízrendszereket igyekezett feltárni.

Nézzük meg részletesebben, mit is takart ez a felfedezői buzgalom. Már említésre kerültek a keleti part (főleg) angol felfedezői, akik közül a teljesség igénye nélkül Frobishert, Hudsont és Baffint emelném ki. Frobisher az 1570-es években az északi kereskedelemben érdekelt Moszkvai Társaság megbízásából járt el, egyrészt az északkeleti sarkvidéki területek természeti erőforrásait szerette volna feltárni (főként aranyra pályázva), másrészt ha már arra jár, megnézte, nincs-e ott az Északnyugati átjáró. Három útja során  ugyan bebizonyosodott, hogy a Baffin-szigeten lehetséges a kolóniaalapítás, ugyanakkor mivel a hazahozott nagy mennyiségű csillogó ércről kiderült, hogy pirit, és nem tartalmaz aranyat, a tervből nem lett semmi. A holland szolgálatban álló Hudson az 1600-as években feltérképezte a mai USA északkeleti partvidékét, az átjárót keresve felhajózott a később róla elnevezett Hudson folyón. 1610-11-es útján egy szoroson át behatolt egy nagy nyílt vízfelületre, ami gyanúja szerint az Északnyugati átjáró része volt. (Annyira nagyot nem tévedett - a Hudson-öbölről volt szó.) A telelést követően emberei fellázadtak és csónakba tették fiával együtt - így valószínűleg soha nem tudta meg, mit rejt az öböl nyugati oldala. Azt csak a keresésére indított expedíció tárta fel, hogy egy nagy öbölről van szó. Emiatt Baffin 1616-17-es expedíciója már kicsit északabbra kezdett keresgélni, talált is három szorost, ami az Átjárót rejthette: támogatóiról Lancaster, Smith és Jones szorosoknak nevezte őket. Ma már tudjuk, hogy  valóban ezek az Északnyugati átjáró potenciális bejáratai (a Hudson-öbölből nyíló állandóan jeges Fury és Hecla szoros mellett), azonban volt egy bökkenő: Baffin megállapította, hogy mindegyik szoros szinte állandóan jégtorlaszokkal borított, úgyhogy ebből az irányból valószínűleg nem bukkanhatnak gyakorlatban is használható hajózási útvonalra. Épp ezért komoly, a siker reményével kecsegtető expedíció a következő 200 évben nem kelt útra ebből az irányból.

lancastersound3.jpgA Lancaster Sound - az Átjáró bejárata - (forrás)

És egy darabig más irányból sem nagyon. A tengeri átjárót logikus volt a másik irányból keresni, hátha inkább jégmentes, mint a keleti kijárat, illetve hátha találnak egy rejtett átjárót. Ne feledjük: az átjáró keresése jellemzően abból állt, hogy a felfedezők rossz időjárási körülmények (köd, hóesés, jégtorlaszok) közepette próbáltak a partvidék valamennyi beszögellésébe behatolni, melyek többsége persze öbölnek bizonyult - ilyen körülmények között megeshetett, hogy épp nem találják meg a hőn áhított szorost. Másrészt a Magellán-szoros analógiájára gyakran valami hasonlóan keskeny zegzugos csatornát vártak a kortársak, amit ilyen körülmények között nem nehéz "benézni".  Ugyanakkor a nyugatról keresgélésnek voltak gyakorlati akadályai:

- Egyrészt a 17. században terjengő ellentmondásos információk miatt elég nagy területen kellett kutatni.

- A kiterjedt keresgélést akadályozták a kor hatalmi viszonyai. A spanyolok kezdetben kevésbé voltak érdekeltek a feltételezhetően túlságosan északon fekvő átjáró keresésében (főleg, hogy az óceánok között viszonylag könnyű átjárást biztosító közép-amerikai földhíd a kezükben volt, az átjáró feltételezett keleti oldala viszont angol-francia kézen). A spanyolok viszont nem nagyon engedték kikötőikbe vetélytársaik hajóit, tehát az esetleges, brit vagy francia keresőhajóknak irtózatosan messze kellett tevékenykedni bázisaiktól. Ez csak a Csendes-óceánon létesített (polinéziai) bázisok létesítésével, valamint a hajók raktérfogatának és megbízhatóságának 18. század második felében történő növekedésével volt lehetséges. 

Ennek fényében nem meglepő, hogy a Bering-szorost orosz bázisokról indulva fedezték fel, igaz az oroszok valamivel kevésbé voltak érdekeltek az Északnyugati átjáró felfedezésében. Ezt jól mutatja, hogy amikor Szemjon Gyezsnyev 1648-ban az egyes (orosz) távol-keleti területek megközelítéséhez folyami-tengeri utakat keresve először hajózott át a Bering-szoroson, sem ő, sem felettesei nem ismerték fel a felfedezés jelentőségét, főképp, hogy a Gyezsnyev által feltárt útvonal nehezen volt hajózható, és a következő években az oroszok inkább a szárazföldi útvonalak kiépítésén fáradoztak Ázsia legészakkeletibb részén. További felfedezőútra csak 80 évvel később került sor, miután az oroszok a 18. század első éveiben büntetőtelepeket létesítettek a kamcsatkai-félszigeten. Az úgynevezett "első kamcsatkai expedíciót" vezető - egyébként dán  - Vitus Beringet a cár már többek között azzal a céllal küldte útjára, hogy tárja fel az Ázsia és Amerika közti tengerszorost, amit az expedíció, ha nem is éppen zökkenőmentesen, de véghezvitt. Bering 1741-es, a szorosban rejlő lehetőségeket (és lehetőség szerint az ÉszakKELETI átjárót) feltárni szándékozó expedíciója már kevésbé sült el jól, ugyanis a felfedező skorbutban meghalt az út során, igaz a Bering-tenger elég nagy részét sikerült megismerni, ezeket az információkat azonban az orosz kormány nem igazán igyekezett a nagyvilág számára elérhetővé tenni. Saját szőrmekereskedőik és telepeseik azonban kihasználták a helyzetet: 1743-tól több kisebb települést alapítottak Alaszkában (főképp az Aleut-szigeteken), amiről már a nagyvilág is értesült. Ezek a közösségek ugyanakkor inkább vadászattal nem pedig hajózással foglalkoztak, így viszonylag szűk területről rendelkeztek csak információkkal, emiatt nem csoda, hogy Alaszka földrajzáról meglehetősen ellentmondásos információk láttak napvilágot: az oroszok egy része szerint Alaszka konkrétan egy Amerika és Ázsia közti sziget volt, következésképpen van egy átjáró a Bering-szorostól keletre, amely valamelyik dél-alaszkai fjordból nyílik a Magellán szoroshoz hasonlóan.

1_3.jpgAz alaszkai Kodiakban nehezen tagadható le az orosz hatás - (forrás)

A nyugati bejárattal kapcsolatos köd részbeni eloszlása mellett ösztönző volt a brit admiralitás által 1745-ben az átjáró megtalálója számára kiírt 20.000 fontos díj is - igaz egy ilyen expedíciót nem tudott egy közönséges földi halandó (kalandor) felszerelni.

A nyugati iránnyal kapcsolatos nehézségek egyben ösztönzőleg hatottak a szárazföldi, folyami összeköttetés keresésére. Ebben kezdetben a franciák "vezettek" a Szent-Lőrinc folyam mentén mélyen a szárazföld belsejébe nyúló kanadai gyarmatukról indulva: igaz La Salle az 1680-as években valami egész mást térképezett fel: a Mississippi vízrendszerének egy részét, melynek hamarosan még nagy szerepe lesz a könnyű folyami víziúttal kapcsolatos álmokban. Kanada brit meghódítását követően az új gazdák is egyre nagyobb aktivitást mutattak, nem utolsó sorban a már közel egy évszázada a Hudson-öböl Társaság kezén lévő területekről kiindulva. Az egyik legnagyobb területet Samuel Hearne tárta fel 1770 és 72 közötti útjain. Ezek során indián kísérőivel a Coppermine folyót követve elérte a Jeges-tengert, aminek köszönhetően már elég nagy eséllyel lehetett valószínűsíteni az Amerikától északra levő víziút létét. Hearne egyben igazolta, hogy a Hudson-öbölből nem vezet használható víziút nyugatra, illetve elsőként adott hírt az indiánok és az eszkimók fegyveres konfliktusairól. A következő években az amerikai függetlenségi háború gátat szabott a hasonló próbálkozásoknak, de Észak-Amerika nyugati partján egyre aktívabb tengeri felderítő tevékenység kezdett kibontakozni.

800px-hudson_bay_exploration_western_interior_map_de.png17-18. századi brit expedíciók a Hudson - öböltől keletre - Hearne útjai pirossal - (forrás)

Egyrészt a Kaliforniában egyre északabbra terjeszkedő spanyolok is kezdtek fantáziát látni az átjáróban, az oroszok feltűnése pedig ösztönzőerőt jelentett birtokaik határának északabbra tolásához, így 1775-ben és 1779-ben is megpróbálkoztak az északi vizek felderítésével. Az első expedícióval sikerült tisztázniuk, hogy "Orosz-Amerikában" valójában nem túl nagy az orosz telepesek sűrűsége, így az akár a spanyol korona birtoka is lehetne,  így a második úton az alaszkai Prince William Soundban (ők persze nem így nevezték) névlegesen birtokba is vették a területet. Ezt követően még jópár spanyol expedíció (Alessandro Malaspina, Francisco de Eliza, Dionisio Alcalá Galiano vezetésével) kereste fel a mai Washington állam és a kanadai Brit Columbia partjait, hogy az itt található szigetvilágban keressék az Északnyugati átjáró esetleges bejáratát.

Az élénkülő spanyol tevékenységről a britek is tudomást szereztek, az Alaszka földrajzával kapcsolatos bizonytalanságok felderítésére pedig a földrajzi felfedezések nagyágyúját, a térképészek és földrajztudósok álmaiban szereplő, a felderítetlen területeken terpeszkedő földrészek és szorosok legádázabb ellenfelét, James Cookot küldték. Harmadik útjának egyik fő célja volt, hogy minél többet tárjanak fel a sarkvidéki átjáróból. A déli-sarkvidéki vizeken már bizonyított felfedező elég ütőképes csapatot vitt magával: az első útján is tevékeny John Gore mellett William Bligh (a Bounty később hírhedté váló parancsnoka - egyébiránt kitűnő navigátor) és az északnyugati partvidéket később feltáró George Vancouver is a tisztjei között volt.

cook_sthirdvoyage58.pngJames Cook harmadik útja (kékkel a halála utáni szakasz) - (forrás)

Cookék behatoltak Alaszka déli öbleibe (az egyik legjelentősebb máig a Cook Inlet nevet viseli), megállapították, hogy az oroszok Alaszka-szigete valójában félsziget, az Aleut szigetek pedig nem képezik a félsziget részét.  (Ezzel bezárták a rést a spanyol és orosz felfedezések között és pontos térképet alkottak a világ ezen részéről  is.) Az oroszok útmutatása alapján behatoltak a Bering-szorosba, de a 70. szélességi foknál még a nyár végén is jégtorlasz állta útjukat. Cook és tisztjei a lassan hidegebbre forduló időben bölcsen felhagytak a további próbálkozásokkal, tisztjeivel együtt pedig azon a véleményen volt, hogy az Átjáró ha létezik sem más mint jégtorlaszok hajózhatatlan halmaza, de úgy gondolták, hogy a következő évben még tesznek egy kísérletet hátha jobban felszakad a jég. Kézenfekvő lett volna Kamcsatkán áttelelni, azonban Cook nem volt abban biztos, hogy ott megfelelő készleteket tud szerezni, másrészt az ottani telelés túl hosszú tétlenségre késztette volna őt és legénységét. Addig inkább felderített volna egy újabb szeletet a Csendes-óceánból.  Mint annyi más "sarkvidéki döntés" ez sem bizonyult jónak, Cookot ugyanis a Hawaii-szigeteken egy csetepatéban meggyilkolták a telelést helyettesítő hajózás során. A következő évre tervezett felderítést az új parancsnok halála is hátráltatta, ráadásul nagyjából ugyanott ütköztek jégbe az angol felfedezők, mint az előző évben.

Bár Cook és emberei mind a Déli-, mind az Északi-sarkvidéken meggyőződtek az ottani hajózás veszélyeiről, és nem igazán hittek ezen területek gazdasági kiaknázhatóságában, részletes megfigyeléseik részben ellentétes hatást váltottak ki. Cook írta le először, hogy a jéghegyek alapvetően édesvizet tartalmaznak, amiből a tudósok egy része azt a következtetést vonta le, hogy a sarki jég megfagyott édesvíz, azaz a beömlő folyók, betorkolló gleccserek vize/jege, a tengervíz pedig nem fagy meg olyan könnyen, hogy gondot okozhasson. (A következtetés első fele igaz volt, de a sarkvidéki éghajlaton bizony megfagy. a tengervíz is.) Ebből pedig arra következtettek, hogy a sarkvidéki jégtorlaszokon túl (legalábbis északon) jégmentes,  hajózható tenger lehet... Mindez némileg megmagyarázza a tengeri átjáró iránt a 19. század elején ismételten megnövekvő érdeklődést.

Az Északnyugati átjáró holléte és valós jellege a következő évtizedekben egyre világosabbá vált, ahogy a "könnyen járható" belvízi útvonal legendája is kezdett szertefoszlani.  A két első csapást a szőrmekereskedéssel foglalkozó brit Északnyugati Társaságnak dolgozó skót Alexander MacKenzie mérte. Ő 1789-ben kelt útra, hogy tisztázza a helyi indiánok által Dehchonak nevezett és állítólag egy nagy tengerbe ömlő folyó futását. Reményei szerint a nagy tenger a Cook Inlet volt Alaszka déli partján ezáltal valóban talált volna egy - ha nem is könnyen - de járható, nagyrészt vízi átjárót. Amikor a Bastille lerombolásának napján elérte a ma már róla elnevezett folyó torkolatát, világossá vált, hogy az egyáltalán nem a Csendes-óceánba ömlik, hanem a Hearne által is megtalált északi tengerbe.

alexander_mackenzie_map.jpgA MacKenzie (és Vancouver) által feltárt területeket is tartalmazó friss térkép - egyre északabbra kerül az átjáró - (forrás)

MacKenzie következő útján újabb reménysugártól fosztotta meg az érdekelteket: 1792 őszén 9 társával (és egy kutyával) felkerekedett az Athabasca-tó partján lévő Fort Chipewyanból, hogy nagyrészt a Peace és a Fraser folyókat követve átszelje a kontinenst (egész pontosan elérje a Csendes-óceán partját). 1793 júliusára sikerrel is járt, alig pár héttel elkerülve a hajóival épp errefelé felderítő Vancouvert. Útja során nem talált könnyen járható vízi utat, illetve meggyőződhetett a Sziklás-hegység valós nagyságáról és szélességéről, ami önmagában elég kemény akadálynak bizonyult. MacKenzie megállapításait 12 évvel később az USA területéről indulva és jóval délebbre haladva megerősítette Lewis és Clark híres és kalandos expedíciója.

alex_mackenzie_from_canada_by_land.jpgAlexander Mackenzie betaggelte magát a Csendes-óceán partjára érve - Bella Coola, Kanada - (forrás)

A belvízi útvonallal kapcsolatos kudarc ezt követően ismét északra irányította a reménybeli felfedezők figyelmét:  a napóleoni háborúkat követően a kaland- és becsvágyó figurák némileg unatkozni kezdtek, és egyesek számára kézenfekvőnek tűnt a sarkvidéki próbatétel: a mai Észak-Kanada sziget- és jéglabirintusának felderítése. Tekintve, hogy a bálnavadászhajók ekkor már a melegebb években a Bering-szoroson át időnként behatoltak a Jeges-tengerre, egyre szűkült az ismeretlen terület, ekkor már látszott, hogy a szigetek közti esetleges átjárok megfelelő kombinációját kell megtalálni a sikerhez, ráadásul egyes elképzelések szerint mindezt részben jégmentes tengeren (lásd a fenti keretes írást).

Az átjáró létezését és "hajózhatóságát" ráadásul egy "kísértethajóról" szóló történet is alátámasztani látszott. A történet szerint 1775-ben egy angol bálnavadászhajó Grönland partjainál egy igen erősen eljegesedett hajóra és legalább annyira fagyott utasaira bukkant. A hajónapló tanulsága szerint a hajó a szintén angol Octavius volt, amely 13 évvel azelőtt, 1762-ben az Északnyugati átjárón át szeretett volna hazatérni a Távol-Keletről. (Az a 20.000 font megtette a hatását.) A történet szerint mindez sikerült, csak épp 13 év alatt. A hajó hamarosan tovasodródott, a hajónapló java pedig "természetesen" vízbe esett - a történet hitelessége igen erősen megkérdőjelezhető.

Az első komoly próbálkozó a brit haditengerészet tisztje, John Ross volt 1818-ban, akit az admiralitás  az átjáró megtalálása mellett  a sarki áramlások, jégviszonyok, a földmágnesesség és az élővilág kutatásával bízott meg. Ross a Baffin-öböl részletes tanulmányozását követően áthatolt a Lancaster szoroson, de hamarosan hegyeket pillantott meg a láthatáron, ezért visszafordult, mondván egy öbölben jár. Helyettese Edward Parry szerint viszont tovább kellett volna kutakodni, és a következő évben indított, immár a parancsnoksága alatt álló expedíción pontosan ezt is tette. Sok tekintetben Parry expedíciója volt az első "modern" sarkvidéki kutatóút. nemcsak ők használtak először konzervélelmiszert az út során, de elsőként próbálta a hosszú és unalmas telelés alatt "foglalkoztatni" legénységét (rendszeres tornagyakorlatokkal és újságkészítéssel). Az út kiemelkedően sikeres volt: Parry továbbhajózott az előző évben megpillantott hegyek felé, hogy aztán ne találjon semmit belőlük - ellenben közel 1000 kilométert hajózott nyugatra a Melville-sziget is elérve (tehát csaknem végighajózott a szigetvilágon átvezető úton), illetve feltárta a délre, a Boothia-félsziget felé nyíló Prince Regent Inletet, mielőtt a jég megállította volna - ezzel pedig megvolt az átjáró keleti bejárata, illetve odalett Ross kutatói becsülete...Parry 1821-ben is visszatért, ezúttal azt próbálva kideríteni, hogy nincs-e alkalmasabb bejárata az Átjárónak délebbre, a Hudson-öbölből. kiterjedt tengeri és szárazföldi kutatás után kiderítette, hogy van ugyan bejárat (a hajóiról elnevezett Fury és Hecla-szoros), azonban az még az eddig feltártaknál is hajózhatatlanabb.

A britek párhuzamosan egy szárazföldi felderítő expedíciót is szerveztek John Franklin vezetésével, melynek a Hearne által már részben feltárt Coppermine folyó vidékét és a kapcsolódó tengerpartot kellett felfedeznie, abban a reményben, hogy szerencsés esetben Parry és Franklin találkoznak, és felderítik a az Átjáró nagyobb részét. Franklin vállalkozása a sarkvidéki expedíciók egyik leghorrorisztikusabbjának bizonyult (cask utolsó útja múlta ezt felül), és bár sikerült feltérképezni a Coppermine torkolatától keletre lévő mintegy 500 kilométeres Jeges-tengeri partszakaszt, a sokkal északabbra küszködő Parryval nem sikerült felvenni a kapcsolatot.

Franklin első expedíciója eredményein kívül a résztvevők éhezése miatt vált "híressé", konkrétan úgy emlegették a túlélőket, mint "akik megették a saját csizmájukat is". Bár a 20 tagú expedíció 11 tagjának elvesztése nem feltétlenül kizárólag Franklin számlájára írható, a expedíció különösen kedvezőtlen körülmények között való folytatása már az ő döntése volt. (Ha nagyon felületesen szeretnénk nagyot mondani, nevezhetnénk őt az Északi-sarkvidék Scott kapitányának.) Ugyan az alapvető ötlet, ami a prémkereskedő társaságok készleteinek felhasználásával és indián és inuit kísérők segítségével történő utazást tervezett, nem volt rossz, korán világossá vált, hogy ez nem fog menni. Egyrészt a prémkereskedő társaságok az egymás közti fegyveres (!) konfliktus miatt nem rendelkeztek túl nagy élelmiszerkészletekkel, az indiánok és az inuitok pedig gyakorlatilag éheztek a különösen kemény 1819-20-as tél (illetve a Tambora  tűzhányó 1815-ös kitörése miatt globálisan hűvösebb klíma) miatt megcsappant vadállomány miatt. Ráadásul a britek nem számoltak az indiánok és az inuitok Hearne óta ismert ellentétével sem, ami komolyan akadályozta haladásukat.

coppermine_mouth_1821.jpgFranklin tábor a Coppermine folyó torkolatánál - (forrás)

Szintén rossz döntésnek bizonyult, hogy Franklin emberei tanácsa ellenére túlzottan keletre merészkedett a tengeren, így a kialakuló jégtorlasz miatt nem tudtak kenuikon visszatérni a Coppermine-folyón - gyalog kellett visszajutniuk bázisukra a gyakorlatilag csak zuzmót táplálékul kínáló vidéken át. Eközben sorra maradtak le legyengült emberei, akik között gyilkosság és valószínűleg kannibalizmus is előfordult. Az expedíció némileg kétes céljait legfrappánsabban indián vezetőjük, Akaitcho fogalmazta meg, amikor Franklin az Átjáró kereskedelmi fontosságát próbálta elmagyarázni neki: "Ha ez valóban olyan fontos a kereskedelem számára, miért nem fedezték fel már jóval korábban?"

Az admiralitás ezt követően újabb, immár három irányból közelítő erőfeszítést tett az Északnyugati átjáró felderítésére: a Bering-szoros felől Parry korábbi tisztje Beechey tett hajóival kísérletet a Jeges-tengeri partvidék és az Átjáró feltérképezésére, kelet felől Parry próbálkozott a harmadik expedíciójával, délkeletről a szárazföldön pedig ismét Franklin közeledett, ezúttal a Mackenzie folyón át. Beechey a mai Barrowig jutott, Parry nem jutott tovább a korábban elérteknél, Franklin viszont anélkül ért el Barrowtól 230 km-re keletre, hogy elpusztultak volna emberei. Útitársa, John Richardson viszont sikeresen feltérképezte a Mackenzie és a Coppermine közötti partvonalat.

2000px-canadian_arctic_archipelago_annotated_svg.pngA 19. század eleji küzdelmek színtere (lilával az északi mágneses pólus 1831-es helye) - (forrás)

Ezután már "csak" a szigetvilág északnyugati része, valamint közepén egy körülbelül 500-500 km-es térség (Nagyjából a Victoria sziget és a Bothia-félsziget) maradt feltáratlanul, amelynek feltárását John Ross jó lehetőségnek tartotta megtépázott hírneve feltárására. Sikerült, bár nem pont úgy, mint várta. 1829 és 33 közötti expedíciója nem kevesebb, mint négy (!) sarki telelést tartalmazott, és  bár hajójuk elvesztése miatt úgy kellett kimenteni őket, igen nagy területet sikerült feltérképezniük, és értékes tudományos megfigyeléseket tettek. Az expedíció megérdemelne egy külön blogbejegyzést is, most viszont csak a legfőbb eredményeit emelem ki. Ross először sejtett meg abból valamit, hogy milyennek is kell lennie egy sarki kutatóhajónak: olyannak, amit a jég nem roppant össze, inkább felemel befagyáskor, és amely viszonylag jól tud manőverezni - hajóján már volt gőzgép is, bár a lapátkerekes konstrukció nem bizonyult főnyereménynek a jég között, még ha szükség esetén kiemelhető volt is. Valójában hajója viszonylagos mozgékonyságát alig tudta kihasználni: viszonylag hamar jégbe fagyott a Boothia-öbölben. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy masszív szárazföldi felderítőutakat tegyen, sőt, unkaöccse James Clark Ross 1831 nyarán elérte és pontosan meghatározta az északi mágneses pólus aktuális helyét, komoly mértékben hozzájárulva a Humboldt által kezdeményezett nagy földmágnesességi felmérés eredményességéhez. (Igen, két Ross tevékenykedett a sarkvidékeken, az ifjabb Ross, James Clark később az Antarktisz felfedezésében szerzett elévülhetetlen érdemeket, felfedezve a Ross-szigetet és a Ross-selfjeget, ahonnan 70-80 évvel később a Dél-sarkért folytatott hajsza indult.)

Az egyre szűkülő ismeretlen terület alapján már valószínű volt, hogy az Átjáró vagy a Boothia-félsziget csúcsánál nyíló csatornán át, vagy a Melville-szigettől délre áthajózható, ráadásul a már ismert mágneses viszonyokkal könnyebbé váló navigáció, valamint a gőzhajók megjelenése is optimizmusra adott okot. Biztosnak látszott az átjáró feltárása, valakinek már csak végig kell hajóznia rajta pár megfelelő hajóval - ez azonban egész máshogy történt meg, mint a kortársak remélték, és közben a felfokozott légkör a sarkvidéki expedíciók legnagyobb tragédiájához vezetett. Hogy miként, arról a következő részben lesz szó.

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr6213117582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2017.11.05. 18:41:16

Ez megint egy jó kis cikk, várom a folytatást.

De a mához egy kérdés. A globális felmelegedés, az csak az észak-orosz partoknál teszi majd könnyebbé a kelet felé hajózást vagy az észak-kanadai szigetvilág is felenged ehhez hasonlóan?

lezlidzsi84 2017.11.06. 09:24:15

@Sigismundus: Úgy néz ki, hogy felenged, a következő részben lesz erről bővebben szó, Franklinnel és Amundsennel is kapcsolatban.

Harmath Árpád Péter 2017.11.06. 22:19:57

Nagyon jó kis, alapos poszt. Köszi!
Egy kicsivel több és részletesebb térkép magáról az átjáróról azért jó lett volna. :)

Morpheus. 2017.11.07. 07:06:08

Tetszett a poszt. Köszi!

lezlidzsi84 2017.11.07. 16:56:20

@Harmath Árpád Péter: Kösz szépen! A második részben meglesz a helyük :)

Géki 2017.11.09. 21:03:07

Ha ránézünk, az első térképre még egy tanulság adódik. Némi magyarázat arra, hogy miért van az, hogy a két „nagyhatalom” miért is nem aggodalmaskodik különösebben a „globális fölmelegedés miatt. Ha tudniillik a Jeges tenger nem volna befagyva, akkor ugyan olyan „kulturális beltengerré” vallhatna, mint amilyen szerepet évezredeken keresztül a Földközi tenger töltött be. Ekkor Szibéria –Grönland – Kanada – Skandinávia alkotná a „szép új világot”, leszakítva az egyébként is csak „problémahalmaz” déli területeket. Ha meg még Afrika is leszakadna a Sínai – félszigetnél, na, akkor lenne ám „eldorádó”.
:)

lezlidzsi84 2017.11.09. 23:21:11

@Géki: A kanadaiak nem nagyon örülnek. Részben azért, mert majd hamarosan lesz róla szó, hogy az Északnyugati átjáró nem olyan könnyű terep, mint az északkeleti, és nem csak a szorosokban feltorlódó jég miatt :)

Attila Kajtar 2017.11.11. 01:40:42

Volt alkalmam átkelni, felejthetetlen élmény. Mindenkinek ajánlom!