A középkori Szepesség kicsiben leképezi a korabeli Magyarország bonyolult közigazgatási viszonyait, sokszínűségét az etnikai és a partikuláris jogok viszonyában. Az egységes vármegyének sokáig nem is nevezhető terület betelepített, majd kitelepített szász őslakosairól már koránt sincs olyan „rossz” véleménnyel a magyarság, mint erdélyi testvéreiről, akikkel származásilag és jogilag sem voltak egységesek. Bejegyzésünkben az erdélyi szászokról szóló sorozathoz hasonlóan mutatjuk be ennek a népcsoportnak a tündöklését és bukását. 

Lőcse (Leutschau) városa a XIX. század végén (fortepan.hu)

Hűtlen folyók vármegyéje 

A Szepesség mint tájegység fél lábbal mindig is Lengyelországban volt. Tizenhat városa háromszázhatvan éven keresztül  jogilag is hozzá tartozott, és most is hozzá tartozik a gorálok által lakott északnyugati része, melyet 1920-ban kaptak meg Magyarországtól. És Lengyelország felé futnak a Magas-Tátrából eredő patakjai és két jelentős folyója: a Poprád és a Dunajec. 

A Szepesség népe a legkorábbi időktől kezdve a folyóvölgyeket lakta be, onnan húzódott fel fokozatosan a környező hegységek oldalába. A szászok betelepülése idején a terület legnagyobb részét áthatolhatatlan fenyves és bükk rengetegek alkották, amelyet még a XII. században is úgy emlegették, mint "az erdők, amelyek a lengyeleket és magyarokat elválasztják". Ebből a rengeteg erdőből fátlan Magas-Tátra gránittömege emelkedett ki egyedül. Elszórt települések léteztek ugyan a Poprád és a Hernád völgyében, de államszervezetről a magyar honfoglalás előttről nincsenek adatok. 

Négy jelentősebb folyóvölgye közül kettőt – a Dunajecet és a Poprádot – nevezhetnénk a Kárpát-medence hűtlen folyójának, amennyiben a hűség földrajzi fogalom lenne. A többiekkel ellentétben az ő vizük a Balti-tengerbe ömlik, a Visztulán keresztül. A Hernád, és a közel ugyanakkora mellékfolyója a Gölnic: a Tiszán keresztül ömlik a Dunába, majd pedig a Fekete-tengerbe. 

A német Szepesség helységnevei (forrás)

Ritkán találkozik a hidrológia és a néprajz tudománya egymással, azonban a Szepességben még ez is előfordulhat. A Dunajec jellemzően a lengyel gorálok által lakott szepesófalusi járást érinti északról, míg a Poprád a szász városok köldökzsinórját alkotta. A XIX. és XX. századra a Hernád „szlovák folyóvá” vált, partjain a régi, megfogyatkozott magyar és szász lakosság ekkorra már nyelvet cserélt. A Gölnic pedig az ugyancsak németül beszélő, de a szász jog hatálya alá nem tartozó bányászok, a „Gründlerek” folyója volt – míg 1945-ben ki nem telepítették őket.  

Örök kérdés a Kárpát-medencében: ki volt itt előbb?

A meglehetősen zord éghajlatú Szepességben a szászok érkezése előtti korokban elsősorban a folyóvölgyek és a dombvidékek déli lankáiról találjuk települések és erődített helyek nyomait. Kelták, germán törzsek, majd szláv népcsoportok éltek a Hernád és a Poprád folyó völgyeiben. Hogy ne legyen egyszerű a válasz kérdésünkre: a germánok előbb voltak itt, mint a szlávok és a magyarok (kabarok?). A szászok ellenben később érkeztek a szlávoknál és a magyaroknál is. A magyarok pedig később érkeztek a szlávoknál, de előbb eltűntek, beolvadtak, minthogy a szlovák nép kialakult volna. És most ne is beszéljünk a ruténekről és a lengyel gorálokról…

A ritkán lakott vidéken név szerint nem ismerünk államalakulatot a honfoglalást megelőző korokból, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magyar államiság is csak viszonylag későn, a gyepűrendszer kiépültével a XI. század végén, XII. század elején vette birtokba (és kezdte kiirtani) a Szepesség végeláthatatlan erdőségeit. Az államszervezés és ezzel párhuzamosan a településhálózat kialakulását valószínűleg nagyban megkönnyítette a X-XII. századi klímaoptimum, amikor az éghajlat fokozatosan melegedett (sőt: a mainál is melegebb volt). A magyar államiság két irányból vette birtokba a Szepesség területét, ami tulajdonképpen egy irány: dél. Gömörből a feltételezhetően kabar származású gömörőrök nyomultak fel fokozatosan a vad északra, míg tőlük keletebbre a tornai erdőispánság területéről érkeztek telepesek. Ezekből a szabad várjobbágyokból alakult meg később a Tízlándzsás kerület, amely Magyarország egyik legkisebb közigazgatási egysége volt.

A tatárok által elpusztított régi (jobbra lent) és az új Lőcse (II. kat. felmérés)

Szász honfoglalás

Ahány könyv, forrás, annyi dátuma van a szászok betelepülésének. Az időtartomány meglehetősen tágas, a találatok II. Géza uralkodása és a Tatárjárás között egyenletesen oszlanak el:

Pallas Lexikon: „A XII. sz. folyamában kezdődött ugyanis a németek – szász vendégek – itteni első gyarmatosítása, mert 1190. Késmárk, városaik egyike, már létezett.”

Egyik Wikipédia: „A 12-13. században szász lakosság telepedett le a vármegyében. Legelső csoportjuk még III. Béla király uralkodása idején, az 1180-as években érkezett. Mindenesetre, Késmárkon 1190-ben már jelen voltak.”

Másik wikipédia: „…IV. Béla az erdélyi szászok mellett más németeket is letelepített (harmadik németajkú letelepülési hullám). Ezek Magyarország különböző városaiban, illetve nagyobb tömbben a Szepességben telepedtek le.”

Katolikus Lexikon: „1162 előtt II. Géza a Rajna vidékéről szászokat telepített be.”

Bruckner Győző (Szepesség népe): „… [a szász nép] az első Árpádok alatt a XIII. század elején költözött be mai hazájába.”

Sváby Frigyes (a XIII szepesi város története): „…valószínűleg már a XII-ik század folyamában kezdték meg a gyarmatosítás nehéz, de sikeres munkáját. Több mint valószínű, hogy midőn az ország északi határán a szepesi erdőben II. Géza idejében Szepesvármegye keletkezett, akkor egyidejűleg, sőt azt már megelőzőleg ezen eddig nagyjából lakatlan vidékére […] sűrűn telepedtek gyarmatosok.”

A tatárjárás előtti korból nagyon kevés oklevél maradt fenn a szepességi szászokra vonatkozóan, ezért alakulhatott ki ennyi féle vélemény. Ennek ellenére abban biztosak lehetünk, hogy szászok már éltek a Szepességben a tatárjárás előtt is. A legtöbben a II. Géza kori telepítést találják valószínűnek, ugyanis ekkor zajlott az erdélyi szászok betelepülése is. Amikor a tatárjárás után királyaink elismerik a szász önkormányzatot és jogot, úgy hivatkoznak rá, mint egy már régóta fennálló állapotra. A rendelkezésünkre álló szűkös forrásokból valószínűnek tűnik, hogy a szász betelepülés nem egy időben és nem egy csoportban történt. Évszázadon keresztül ívelő folyamat lehetett, amikor egyes családok, vagy kisebb csoportok érkeztek a német nyelvterületek legkülönbözőbb szegleteiből; Türingiából, Sziléziából, az Alsó Rajna-vidékről és Németalföldről. De például Szepesolaszi (Wallendorf) neve a németekkel érkező vallon népcsoport nevét őrzi. Főként földművesek, közülük is a szegényebbek vállalták a nagy utat a jobb megélhetés reményében. Az így érkező telepesek összlétszáma néhány ezer fő lehetett legfeljebb. Hospeseknek, azaz vendégeknek nevezték őket, ami egyértelműen utal arra, hogy nem hasraütésszerűen vándoroltak Magyarországra, hanem meghívásos alapon érkeztek. A szepesi szászság szinonimájaként használatos még a cipszer kifejezés, mely a Szepesség német nevéből (Zips) származott át a lakosságra.

Késmárki (Käsmark) városháza és a jellegzetes hosszú faereszek (fortepan.hu)

Szokás kárhoztatni a Habsburg királyokat, hogy mennyi idegent telepítettek be Magyarországra, de nem volt ez másként az Árpádok alatt sem. Azzal az apró különbséggel, hogy az Árpád-házi királyok külön jogokat biztosítottak a királyi birtokra telepített vendégeknek, sőt sokszor területi autonómiát is, amely annyira sem fenyegette az ország integritását, mint egyes kiskirályok. A migráns- hospes-barát II. Géza király idején kezdődött meg a szászok betelepülése. Később a migráns kun asszonyt feleségül vevő V. István király idején, 1271-ben kerültek a szepesi szászok (ismét) egységes jogállásba. Ez volt a szepességi arany kiváltságlevél, a Zipser Willkühr. 

A hazánkba érkező telepesek jobbára hozták magukkal azokat a jogokat és kiváltságokat, amelyekkel otthon rendelkeztek. A szepességi szászok esetében ez valószínűleg a Sachenspiegel volt. Érdekes módon a szepesi szász etnikum e jogállás alapján kapta a nevét, nem pedig a kibocsátó tartomány neve alapján. A nyelvjárás mellett éppen a jogállásukban található sajátosságok alapján is meg tudjuk határozni, pontosan mely területekről érkeztek a szász telepesek a Szepességbe. 

Kötelezettségeiket a királyi rendeletek szabták meg, és az érkezőknek el kellett fogadniuk a Magyarországon szokásban lévő „alapjogokat” is. Ezért fordulhatott elő, hogy a nyugatról érkezőknek bele kellett törődniük, hogy új hazájukban bizony a nők is örökölhetnek. A Zipser Willkühr eredete a múlt homályába vész, első említése 1271-ben már meglévőként utal rá, melyben V. István  király

• megerősíti a szászok szabad bíró, pap és gróf választását
• 50 fegyverest kötelez a királyi seregbe
• 300 márka ezüstben határozza meg a földbért, melyet erdélyi testvéreikhez hasonlóan Szent Márton napján fizetnek. Ez Károly Róbert uralkodása alatt 1312-ben 1200, majd 16 év múlva 1400 márkára emelkedik (cserébe nem kell katonákat küldeniük többé). 
• Vámmentességet, vásártartási jogot
• halászati, vadászati és
• bányászati szabadságot ad

A szepesi szászok közművelődési állapotukban hasonlóan erdélyi testvéreikhez kiemelkedően jó helyzetben voltak Magyarországon belül. Egy 1405-ös oklevél tanúsága szerint a XXIV. város plébánosainak szövetsége fél évszázaddal Mátyás király Corvinái előtt könyvtárral is renelkezett. Ezen felül önálló iskolahálózatot tartottak fenn a városok által szedett adóból. 

Csütörtökhely/Donnersmarkt, Szent László templom

Ugyanúgy, mint az erdélyi szászok esetében, a nem királyi adományra telepedett németek teljesen más jogállásba kerültek. A Szepességben és általában a Felvidéken az ilyen telepítéseket

a középkor vállalkozói,

a soltészek (Schultze, škultéty) intézték. Ez a családnévbe is átkerült foglalkozás tovább árnyalja a középkor társadalmát. A soltészek földesúri megbízásból toboroztak telepeseket lakatlan, többnyire erdős területekre. Munkájukért cserébe különféle kiváltságokat kaptak, amely az adómentességtől kezdve kiterjedhetett az irtványfaluban szerzett házhelyen át a különféle monopóliumokra, például malmot, vagy a kocsmát építhettek. Megillette őket a telepített falu bírói címe is, ahol a befolyt illetékek harmadát megtarthatta magának. A soltész nem kizsákmányolta a telepeseket, hanem képviselte az érdekeiket a földesúrnál, mint ahogy a földesúr érdekeit is képviselte a faluban. Előfordult, hogy a soltész maga adott kölcsönt az ínséges időkben, kisegítve élelemmel, takarmánnyal a falubélieket. Nemzetiségük szerint németek voltak, de nem csak németeket telepítettek, hanem magyar ill. szláv lakosságot is.

A soltészfalvak első lakói a kemény munkáért cserébe 12-16 év adómentességet kaptak, és később is jobb volt a helyzetük a jobbágyokénál. Szabadon választották papjukat és a közösséget érintő döntésekbe is volt beleszólási joguk. Telkük felett szabadon rendelkezhettek, eladhatták, elköltözhettek. A Szepes vármegyei soltészek által telepített irtványfalvak rendszeres perlekedésben, határvitában álltak a szász jogú településekkel. Ilyen híres ellentét volt a ma is élő Máriássyak és Igló város vitája, valamint a Fekete Városban megírt Görgey-család - Lőcse ellentét.

A soltészfalvak sorsa a továbbiakban sokféleképpen alakulhatott. Ideális esetben megszabadulván a földesúrtól és a soltésztől városi jogokat is szerezhettek, mint például Podolin városa a Szepességben, vagy Bártfa Sáros vármegyében. Kevésbé ideális esetben csak a soltésztől szabadultak meg a földesúri fennhatóság megmaradt, mint például a trencsén vármegyei Zsolna esetében. A szabadság szempontjából a legrosszabb eset az volt, amikor maga a soltész szerzett nemességet, és az irtványfalu lakói az ő jobbágyaivá váltak. A jó helyezkedés jogi szempontból nagyon fontos volt, a Zipser Willkühr csakis a királyi birtokon letelepedett német hospesekre vonatkozott. Persze az is előfordult, hogy a szász kiváltságosok egy szomszédos faluban birtokot szereztek és kiszorították a helybéli lakosságot, így az a település is a szász jog hatálya alá került.

Podolin (Pudlein) háztetői (fortepan.hu)

Az irtványfalvakat meglehetősen könnyű azonosítani a térképen nevük alapján. Az -hau, -szabadi, -vágás, -lehota, -poruba végződésű falvak mind őrzik soltész eredetüket. Soltészok által telepített szász jobbágyfalu volt például Toporcz, a Görgeyek fészke, Kakaslomnic, Hunfalu, Erdőfalva mint Berzeviczi birtok, az elszlovákosodott Tártacsúcs-névadó Gerlach- és Menguszfalu (Máriássy-birtok), valamint az egyik legszebb nevű magyar település: Sörkút (Bierbrunn), ahol a Svábyak parancsoltak a szászok felett. Érdekesség, hogy a Görgey-család az egyik legelső szepesi szász gróftól származtatják magukat (címerük pedig egyértelmű utalás az erdőirtásra). 

Bányászok bejövetele

A nemesi és a királyi földekre telepedett szászok közti különbség ugyanígy megvolt Erdélyben is. Azonban a jóval kisebb területű , de ásványkincsekben annál gazdagabb Szepességben mindez kiegészült egy harmadik jogállással, mely a dél-szepességi bányavárosokra volt érvényes. Róluk már részletesebben volt szó a Szepesség közigazgatásáról szóló cikkünkben, ezúttal azt egészítenénk ki néhány másik szempont alapján.

Igló (Neudorf) város látképe (Schermann Ákos - Fortepan.hu)

Csupán néhány település állt a tatárjárás idején a Szepesi-Érchegység szűk völgyeiben. Gölnicbánya, Szomolnok és Igló lakossága eltérő eredetű volt a többi szászhoz képest. Magukat gründlernek nevezték. Őket már eleve bányászként toborozták a Német-Római Birodalomban. Bajorok, türingiaiak és morvaországiak (Iglau →Igló) is voltak közöttük, de volt, hogy a szomszédos szepességi szászok települtek át hozzájuk, ha pénzüket ott látták jobban megtérülni. Az első városok lakói telepítették be a Szepesség déli részét fokozatos kirajzással a XIV. századtól kezdve. Ha a várostól távolabb találtak érctelért ott kolóniát alapítottak, mely legtöbbször az anyaváros jogát megkapva függetlenedett. Származásuk, nyelvjárásuk is különbözött a szászokétól, de a német-tudat és a gazdasági kapcsolatok sorsközösséggé formálták őket. 

Öt város a 16-ból (I. katonai felmérés)

A Szepességi szász etnikai térszerkezet legnagyobb kiterjedése idején sem töltötte ki tejesen Szepes vármegye területét. Magyar határőrök éltek a Tízlándzsás székben, lengyel gorálok északnyugaton, a Dunajec völgyében. Szláv soltészfalvak ékelődtek be a szász jogú népesség közé. A szászok területe legnagyobb kiterjedése idején kitöltötte a  Poprád folyó völgyét, összefüggő területet alkotva kelet felé a Tízlándzsás széktől északra Lőcsén át a Hernád folyó völgyében és onnan le délre a gründler bányavárosokig. Károly Róbert 1312-ben megerősítette a szászok jogait, ebben az okmányban szám szerint 99 szász jogú települést említett név, melyek közül sok eltűnt, vagy csak dűlők nevében maradt fenn. Közigazgatásilag három kategória létezett: a Städte, a Märkte és a Dörfer. Közülük az elsőt csak Lőcse, majd később Késmárk használhatta. E magterülethez szervesen kapcsolódott a Gömör (Rozsnyó és Dobsina) és Abaúj vármegye (Meczenzéf, Kassa) bányavidékén megtelepedett német nyelvű lakosság. Egészen a XVII. század végéig a németek többségben voltak Szepes vármegye területén. 

Nagyon nehéz pontosan behatárolni, hogy a szepességi szászok településterülete mikor indult igazán pusztulásnak. Mindenesetre ezt a dátumot jóval korábbra kell tennünk, mint tettük azt az erdélyi szászok esetében. A Királyföldön ugyanis még a XIX. században is zajlott szervezett betelepítés, míg a szepességi szászok esetében ez a XIII.-XIV. században már lezárult és kialakult az etnikai térszerkezetük legnagyobb kiterjedése. Több időpontot is meg lehet határozni, amikor ez a térszerkezet elkezdett erodálódni:

• 1412 - amikor a XIII. város és a lublói uradalom zálogban a lengyel királyhoz került. Ez nem járt fizikai pusztulással ugyan, de ezen területek fejlődése más irányt vett ekkortól.
• 1442 - a huszita uralom kezdete, folytonos háborúk, pusztulás és járványok
• 1465 - A Magyarországon maradt szepességi városok Szapolyai Imre szepesi gróf földesúri hatalma alá kerülése. 
• XV.-XVI. század. Vlach jogúak betelepülése a Szepesség lakatlan és elnéptelenedett területeire. A vlachok esetében most nem egy népcsoportról van szó, hanem a szászokhoz hasonlóan jogállásról. Vlach jogúak lehettek tótok, rutének, lengyelek sőt kivételes esetben németek és magyarok is. 

Valahol itt vesszük majd föl a fonalat a következő — A szepességi szász etnikai térszerkezet felbomlásának kezdete — című részben.

Ajánlott és felhasznált irodalom:

• Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása 1. rész 
• Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása 2. rész 
• Magyarország legbonyolultabb vármegyéje - A Szepesség közigazgatása
• Demkó Kálmán: A szepesi jog (Zipser Willkühr)
• http://lexikon.katolikus.hu/T/tizenh%C3%A1rom%20szepesi%20v%C3%A1ros.html
• http://www.felvidek.ma/kapcsolat/tajolo/multidezo/43584-a-16-szepesi-varos-1412-1876-kozott
• Bruckner Győző: A Szepesség népe 
• Lux Gyula: Nyelvi adatok a délszepesi és dobsinai német nép településtörténetéhez
• Sváby Frigyes: A Lengyelországnak elzálogosított XIII város története. Lőcse 1895.
• Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon 1984. Kossuth Bp.
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Irtv%C3%A1nyfalu