Pangea

Minden, ami földtudomány

Illa berek, nádak erek – A hansági mocsarak lecsapolása

2015. augusztus 05. 19:35 - dév

A Hanság egykor Magyarország legnagyobb egybefüggő lápvidéke volt. Lapos, lefolyástalan medencéjében évezredeken át a láp, a rekettyés, a kis tavakkal tarkított zsombékos rét, és úszó szigeteivel a mocsár volt az úr. A terület neve, a finnugor eredetű, már nem használt szavunk, a "Hany" is lápot, mocsarat jelent eredetileg. Az elmúlt századok folyamán sokszor felvetődött a vidék lecsapolásának és mezőgazdasági hasznosításának gondolata, de erre csak a XIX. és a XX. században került sor. A terület utolsó nagyszabású rendezései 1958-ban kezdődtek meg, s a tizenöt éve alatt mintegy 1500 kilométer összhosszúságú lecsapoló árokrendszert építettek ki. 

hansag_nyirkai_-hany.JPG

Amióta letelepedett az ember a Hanság mocsaras vidékén, azóta folyamatos harcban állt a szeszélyes vizekkel. Lakóhelyük kiválasztásánál is próbáltak már a vizektől védhető, szárazabb területet választani, ezt mutatja a lápszigeteken kialakult települések sora is. A vizek kiszámíthatatlansága, illetve a Hansággal szoros kapcsolatban lévő Fertő-medence áradásai arra késztették a táj lakóit, hogy további intézkedéseket tegyenek lakóhelyük, megélhetésük és munkájuk védelmében. Szinte a legkorábbi írásos dokumentumok megszületése óta készültek feljegyzések a Hanság vízszabályzásáról. Európa számos más vidékéhez hasonlóan a Római Birodalom kolonizáló törekvései hazánk területén is megjelentek. A Hanság vidéke ekkor Pannonia provinciához, vagyis a Dunántúllal közel azonos területhez tartozott. A kereskedelemben érdekelt korabeli római beszámolók a területet mocsaras forgalmi akadályként írják le. Újabb, fontosabb római említést a területről a IV. századból találni, ekkor Galerius császár, a Dunántúl több részét érintő vízrendező munkálatokat végeztetett, melyek a Hanságot is érintették. A birodalom bukásával és a keletről érkező barbár hordák betörésével azonban a római mérnökök munkája is kárba veszett, a szabályozott, vízmentesített területeket a vidék elnéptelenedésével nem volt, aki karban tartsa, így a víz lassan visszavette ideiglenesen elvett területét.

Az évezredes szünet után az XVI. századtól kezdve, több országgyűlésen is felmerült a Hanság szabályzásának gondolata. A jelentősebb munkák az 1700-as években indultak meg, s az azt követő évszázadban teljesedtek ki. A mezőgazdaság fejlődését is segítő vízrendezések, tehát a jelentősebb eredményt elérő ármentesítési és lecsapolási törekvések, már a XIX. században elkezdődtek, ebben az időszakban készült el a Hanság-főcsatorna, illetve az abba torkoló nagyobb keresztcsatornák is. A folyók szabályozásának és a mesterséges vízrendszerek kialakításának legjelentősebb állomási a 1930-as évekre már lezárultak. Ezt az időszakot követően a kiépített rendszerek szinten tartása, az üzemelési tapasztalatok és a gazdasági igények figyelembe vételével alkalmazott kapacitásbővítések, korszerűsítések, valamint a védelmi biztonság fokozása volt a feladat.

hansagterkep.jpg

A Hanság még nagyobb hasznosításának és az ehhez szükséges újabb lecsapolásoknak a gondolata Tóth József, egykori Győr-Sopron megyei KISZ bizottsági-szervező titkár fejében született meg. Anekdoták szerint a Kisalföldi Termelőszövetkezet Területi Szövetségének későbbi titkára annyit hajtogatta ezt a gondolatát, hogy ismerősei elnevezték Hany Istóknak.

1749 márciusában a kapuvári halászok a hansági Király-tónál egy 8-10 év körüli fiút fogtak el, aki valószínűleg elveszhetett, de életben maradt a tó körüli vízi világban. A beszélni nem tudó, elvadult gyermek a korabeli, bizonyára túlzó leírások szerint tökéletesen alkalmazkodott a lápi léthez: meztelen volt, bőre kéregszerűen megvastagodott, testét szőr borította, ujjai között kezdetleges bőrhártya feszült. Szemtanúk szerint a víz alatt úszva is képes volt megfogni a halakat. A gyermeket a kapuvári plébánia bejegyzése szerint 1749. március 17-én az István névre keresztelték. Az anyakönyvben a keresztelőről latin nyelvű bejegyzés készült, fordítása szerin:

„Március 17-én feltételesen megkereszteltetett egy talált eszelős fiú, István, körülbelül 8 éves. Keresztszülői Hochsinger Mihály és Meznerné Anna Mária.”

A fiú ezt követően az Eszterházy uradalom területén élt, ahol Rosenstingl Pál várnagy gondjaira bízták. Későbbi sorsa feljegyzéseiből ismert:

„Beszélni nem tudott, nem is lehetett megtanítani, csupán állati hangokat adott ki magából. Füvet, nyers halat és békát evett, úgy úszott a vízben, mint egy hal, s ujjai közt úszóhártyák voltak. Megpróbálták taníttatni, de sikertelenül, ezért vízhordást és pecsenyeforgatást bíztak rá. A hajdúk durván, kegyetlenül bántak vele, többször megszökött, ilyenkor kutyás csapatok hozták vissza. A kastélyban a hagyomány szerint egyetlen védelmezője volt, a várnagy Juliska nevű leánya, aki sokszor megvédte. Juliska 1751 körül férjhez ment, Hany Istók kedveskedni akart pártfogójának, s egy tál békát öntött a lakodalmas asztalra. Ekkor ismét megverték, s másnap megszökött. Ezúttal nem tudták elfogni. Évekkel később halászok ismét látták a mocsárban, de víz alá bukott, s többé nem mutatkozott.” forrás: Wikipedia

Tóth 1957-ben hozta nyilvánosságra ötletét a KISZ parlamentben rendezett országos konferenciáján, ahol beszámolók szerint ötlete hatalmas sikert és támogatást aratott. A Központi Bizottság támogatásának megnyerését követően a megyei KISZ bizottság és a Vízügyi Igazgatóság közösen dolgozta ki a terveket, amiknek gyakorlati része még abban az évben meg is kezdődött. A munkát a kezdeti időszakban tanulással, vezetőképzéssel kötötték egybe. Napi 4 óra munka mellett 4 órában pártideológiával ismerkedhettek a résztvevők, a táborok egyik célja ekkor még ugyanis a KISZ-vezetők képzése volt. Az 1200 Győr-Sopron megyei diák –egyetemisták és főiskolások- mellett hétvégenként az ország távolabbi pontjairól érkező önkéntesek látták el a feladatokat. A munka kezdetének hivatalos időpontja 1958. május 18-án  volt, az első csoport pedig június 15-én érkezett meg a Hanságba.

A munka hírének országos terjedésével a táborok száma is bővült, 1959-ben már az első tábornak helyet adó Horvátkimle mellett Kisudvaron és Hanságtanyán is létrehoztak egyet-egyet. A részvétel nem volt ugyan kötelező, de a diákok későbbi előremenetele, állása érdekében jó pontnak számított a párt szemében, ha valaki önkéntesnek jelentkezett. 1959 december 4-én Kádár János az MSZMP VII. kongresszusán beszédében méltatta a lecsapolási munkálatokat: „A termelésben nagyszerűen dolgoznak a fiatalok százezrei, és helytálltak a Hanságban és más társadalmi önkéntes munkákban is.” 

hansag_lecsapolas_2.jpg

A kiásandó csatornák nyomvonalát szakemberek, illetve kubikosok jelölték ki. Adott szakaszokon néhány méter hosszan kiásták az elérni kívánt mederkeresztmetszetet, mintát, s irányt szolgáltatva az itt dolgozó diákoknak. Egy fiatal óránként egy köbméter földet termelt ki, s bár ez a mennyiségi mutató gépek teljesítményével összevetve csekélynek tűnik, a résztvevők nagy létszáma és munkadíj hiánya miatt – lényegében ellátásért dolgoztak- mégis jelentős. 1957-től 1972-ig a – munkálatok befejezéséig - kereken 20.000 fiatal vett részt a Hanság szabályozásának utolsó, nagyszabású, 15 éves történetében. A táborban –nyilván protokolláris célokkal- az ország számos rangos politikusa is látogatását tette; számos miniszter, országos vezető, vagy pártfunkcionárius mellett ellátogatott a helyszínekre Kádár János is. A munkának köszönhetően sokat változott a táj arculata. Az önkéntesek munkáját erdősávok, nyárfaligetek, illetve szerteágazó csatornahálózat mutatja, az értéktelen növényeket kultúrnövények váltották fel. A csatornázás következtében hatalmas területeket erdősítettek be, s a vízelvezető árkok mentén szállításra, közlekedésre alkalmas utakat alakítottak ki. A nagyszabású tájrendezésről az ifjúsági szervezet „Egységbe forraszt a KISZ” című mozgalmi dala is megemlékezik egy versszakában.

 „Jöjj, ifjú társam, munkára fel!
 Rólunk a Hanság énekel
 Nem gyűr le minket sem a tűz, se víz,
 Egységbe forraszt a KISZ.”

hansag_lecsapolas_3.jpg

Az ideológiától vezérelt munka azonban több kellemetlen velejárót is hagyott maga után. A lecsapolással ugyanis átvágták a vízzáró rétegeket, amivel a terület kiszáradásnak indult. A szabályozással számos hansági folyócska, patak medre került mélyebbre, ami szintén a vízszint eséséhez vezetett. A Hanság legmélyebb pontján, a Király-tó térségében a korábbi 50-80 cm-es mélység helyett 4-3 méterre esett le a talajvíz szintje. A térség egyes részei azonban ma is víz alatt állnak, ám ennek oka másban rejlik. A felső vízzáró réteg, az úgynevezett lápi fekü ugyanis agyagos talajával megtartotta a vizet. Ez azonban csalóka, könnyen múló állapot, a tőzeg kitermelésével, s a lápi fekü, vagyis a Pannon-tenger üledékét képező kavicsréteg eltávolításával a talajvíz ott is ugyanerre a 3-4 méteres mélységre csökkenhet le.

A kiszáradásnak persze más okai is vannak. A felszíni vizek, folyók, patakok hozamának csökkenése mellett a mikroklíma módosulása is negatívan hatott ki a terültre. A korábban páradús, ma már száradó területről nagy sebességgel felszálló meleg levegő a nyugatról érkező, csapadékban gazdag alpi légtömegeket továbbsodorják, így nem engedik azokat a felszínre hullani. Szintén a KISZ brigádok munkájával függ össze a telepítendő faállomány hibás kiválasztása is. A nyárfa meghonosítása ugyanis eredendően azt a célt szolgálta, hogy nagy vízigényével másodlagosan segítse a táj kiszárítását.

Ez sajnos visszaütött, egy idő után ugyanis a nyárfaerdők száradtak ki. A fáknak otthont adó terület mélyszántásával ugyanis a tőzegréteget is tönkretették, ami így elvesztette abszorpciós képességét, s a levegő oxigénjével érintkezve kotusodott, majd kiszáradt. Nagy László szerint a terület a legnagyobb károkat 1957-1966 között szenvedte el. Bár a KISZ vízrendezésnek szánta, szerinte az csupán „gödörből való vízleeresztés” volt. Bár nem földrajzi, hanem biológiai, mégis szintén környezetvédelmi vonatkozású az a tény is, hogy a lecsapolások kezdetekor 1957-ben úgynevezett viperamentesítő brigádok haladtak az ásást végző munkások előtt, akik százával verték agyon a táj jellegzetes élőlényét, a parlagi viperát.

hansag_lecsapolas_6.jpg

A hansági építőtáborok tizenöt éves fennállásuk során –akkori áron számolva- mintegy hárommilliárd forintos termelési értéket hoztak létre. A lecsapolás, illetve csatornahálózat kiépítése mellett a táj hasznosítása érdekében fontos feladat a víz szinten tartása zsilipek segítségével, illetve,  ha szükséges, a víz utánpótlása. Éppen ezért a XX. század második felét érintő munkálatoknál fontos még megemlíteni a lébényi-hanyi öntözőcsatornát, melynek kiépítésével az észak-hansági régió vízpótlása is megvalósult. Mint ahogy Tóth József, az 1957-1972 közti csatornázások ötletgazdája korábban nyilatkozta „Mi elvezettük a vizet, de annyit vissza kell belőle adnunk a hansági tőzeges talajnak, amennyire szüksége van.”

Az ötödik ötéves terv keretén belül létrejött beruházás során egy 9 km hosszú csatorna épült, melyen át száraz időben 5,2 m3/s mennyiségű vizet tudnak a Mosoni-Dunából a régióba juttatni. A tizenöt évet felölelő munkálatok során a KISZ vezényletével véghezvitt csatornaépítések is főleg a már működő hálózat bővítésével, tökéletesítésével, valamint a medencebelső vízleeresztéseivel foglalkoztak.  A főcsatornák hossza az időszak végére elérte a 600 kilométert.

A Hanság az elmúlt évszázadokban hatalmas változásokon esett át. A megformált táj a több tízezer év alatt kialakult természetes állapotát elvesztette, a zabolátlan természet megadta magát a civilizációnak. A csatornahálózatok kiépítésével elmúlt az árvízveszély, elősegítve ezzel az itt letelepülők nyugodt életét. Az egyre inkább erősödő környezettudatos gondolkodásnak köszönhetően, ha korlátozott méretben is, de a jelenkori, ellentétes előjelű emberi beavatkozásnak köszönhetően újabb területek kerülnek vissza a természet gondozásába. Mint az utóbbi években véghezvitt élőhely rekonstrukciós példák is mutatják, érdemes pénzt, s energiát fektetni a lecsapolás előtti állapotok visszaállítására, hiszen az színesíti a Hanságot, emellett pedig jól példázzák a természet és a modern világ békés együttélését.

 

Ajánlott irodalom:

  • A magyar vízszabályozás története (szerkesztette: Ihrig Dénes) Budapest, 1973 
  • Dömsödi János: A lecsapolások hatása a Hanság medence tőzeg- és lápföldkészletére IN: Agrokémia és talajtan, Tom. 23. (1974) No. 3-4
  • Ifjúsági Magazin, 1972./7 - Dicséri őket a táj
  • Jánossomorja –helytörténeti monográfia, Jánossomorja, 2004
  • Kisalföld, 1977. szeptember 13. - Szivattyútelepek a Hanságban – 
  • Kisalföld, 1975. március 12. - A Hanság veteránjai 
  • Kövér Fidél József- A Hanság földrajza Szeged, 1930
  • Studinka László -A Hany – Új Tükör, 1980, 13, 12-13. o. 
  • Szekendi Ferenc – A Hanság és a Fertő lecsapolási kísérleteinek története, Magyaróvár, 1938
  • Zólyomi Bálint. A Hanság növényszövetkezetei. 1934 – Vasi Szemle 1: 146–174 
1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr657676808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.